Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-19 / 196. szám

8 KÉPÚJSÁG MAGAZIN 1992. augusztus 19. Kis gyönki irodalomtörténet II. Gyönk irodalmi életének kezdeteit minden bizonnyal Fördős Dávid jelentette, aki 1813-tól 1817-ig Wimmer Theophil Ágostonnal együtt nevelte az ifjúságot. Wimmer- ről az iskola későbbi történetí­rója, maga is egykor gyönki diák, Kálmán Dezső írja: „1849-ben mint Kossuth telj­hatalmú követe szerepelt Ber­linben a porosz udvarnál", de emellett vallásos irodalmi munkássága is jelentős. Több jeles szónok és emlékezetes tanár közül is kiemelkedik azonban Losonczy László, aki már egy következő nemzedék tagja, hiszen éppen abban az évben született, amikor az Alma Mater Gyönkre költö­zött. Losonczyról és az akkori idők diákéletéről a gimná­zium névadója, Tolnai Lajos írta a legszebb sorokat önélet­rajzi regénye derültebb lap­jain. * A mátrikulában még Haj- mási (valójában: Hagymássy) Lajosként szereplő Tolnai már gyönki lakos, mivel a györkö- nyi nyomorgás után „Az volt az anyám terve ..., hogy Gyönkre megyünk, ott egy kis gimnázium van, melyben apám is tanult valamikor, hogy ott kosztos diákokat tar­tunk, s abból fogunk megélni" - emlékezik az író. Atyja azonban még a nagyszékelyi időben járt a gimnáziumba szerény körülményű nemesif­júként. Fia 1848 elején csöp­pent az új iskola különös lég­körébe. „Ez, amit beszélek, 1848 áp­rilis vége felé történt. Három tanár vezette a hat osztályú gimnáziumot. Losonczy László, az ötvenes évek ked­velt költője, Rakottyai Lajos, egy csinos, daliás fiatal ember, kinek minden második szava, ha haragudott, ha nem, ez volt: a mennykő üssön meg fi­acskám. S egy katonás, barna, őszbe vegyülő férfiú, peckes járással s hirtelen verekedésre kész természettel. Azt beszél­ték, bakastrázsamester lett volna ifjú korában. Lehet, annyi igaz, hogy rendszeretőbb, igazságosabb tanárt én soha sem láttam. Se­bestyén Jánosnak hívták, s az első és a második latin osz­tályt tanította. Két fővárosi ki­tűnő tanár, Sebestyén Ödön és Gyula édes atyjukat tisztelik e kedves emlékű legelső taná­romban, illetve oktatómban, mert akkor a tanár nevet nem ösmertük. Éjjel-nappal jövés-menés, gyülekezés a gimnázium ud­varán, a nagy teremben, az öreg temető hosszan elnyúló magas fennsíkján, katonai gyakorlatok fakarddal, fapus­kával, tehetősebb fiúknál ka­tonasapkában, a szegényeknél legalább nemzetiszín kokár­dával.- Én ekkor csak tíz éves vol­tam és kívül az iskolán, azért csak sóvárgó szemekkel néz­hettem az egész gyönyörűsé­get." Ősztől aztán - amikor már belülről nézhette volna - az iskolát feloszlatták, a szabad­ságharc után pedig Losonczy elment Kecskemétre, ott írta Ä vén cimbalmos című versét, amelynek címe, témája Vö­rösmarty Vén cigányát előzi meg az irodalomban. A cim­balmos, aki családját tartja el ezzel a munkával, finom iró­niával mondja el, kinek jut kocsmára, s kegyetlen humor­ral festi helyzetét: „Tudj' Isten egy idő óta/ Nem oly kedves az a nóta,/ Kicsiny itce... nagy az ára,/ Senki se jön a kocsmára!/ Én itt ülök, jaj de nincsen,/ A ki vígan nótát int­sen,/ Gyermekem van egy kuckóval,/ S nem élnek cim­balom-szóval!" A szomorú időkben „Gyönk is kiadta a maga osz­tályrészét —írja Tolnai -, sok jó polgárát földönfutóvá tette a kevély, idegen csorda". A Hagymássy család azonban kosztos diákokat fogad, Lajos, a későbbi író pedig megta­nulja a könyvkötést és a haj­vágást: „Özönlött hozzá a kundschaft. Bejutottam a pro­fesszor urakhoz. Kötöttem bőrbe, vászonba - nyírtam úgy a tanári, mint a tanulói vi­lágot ..., akaratlanul is felém fordult egyben-másban a biza­lom. Iskolai könyvtárunk volt. Én lettem a könyvtárnok. Ha eddig apám olvasott, most én vettem át. Mindent olvastam. Éjszakáimnak felét ezeknek áldoztam. Nappal tanultam, fát vágtam, tisztességgel le­gyen ideírva, disznókat etet­tem, éjjel, míg anyám varrt - én olvastam kedves költőimet fennszóval. Galambjaim és költőim - ezek kötötték le lel- kemet". Nagy hatással volt Tolnai Lajosra tanára, Filó Lajos, aki­nek stilisztikai előmenetele mellett irodalmárként és pe­dagógusként érződő hatását is bemutatta: „Ajkáról sohasem hangzott egy durva szó, még a legutolsó sváb fiúval is úgy bánt, mintha barátja lett volna, és nem tanítványa csak. A kis falusi gimnázium az ő szel­leme, befolyása alatt szokatla­nul felvirágzott. Özönnel jött a legtávolabbi vidékekről hoz­zánk a sok növendék". Né­hány hónap múlva az ő ruhái­ban és ajánlólevelével megy Nagykőrösre Hagymássy La­jos, hogy egyszer Tolnai Lajos íróvá válhassék. Mindehhez az is kellett, hogy Gyönkön megérezzen valamit: „Itt kezdtem tanulni a valót, talán itt> kezdtem tanulni az embert". Tolnai nyomában Gyönkön egy tragikus sorsú költő és kritikus jár kisdiákként: Dö­mötör János, aki 1877 január­jában - miután irodalmi sike­rei voltak, Tolna megyében tanfelügyelőként dolgozott s látszólag minden rendben kö­rülötte és benne - önkezével vetett véget életének. Tolnai Lajos mellett ő lehetett volna talán a másik országos hírű és jelentőségű irodalmár, ha nem azt érzi: „Megvetem e söpre­déket,/ Egy világot megve­tek,/ Bűne, szennye, álnok­sága,/ alázatos szolgasága -/ Ah, hogy rá nem pökhetek!/ Nem tudom, az ember vesz­tén/ Ember miért boldogul;/ S nem tudom, az árvák pénze/ Garmadáját mért te­tézze/ Gazdagoknak álno- kul?" Dr. Töttős Gábor Három grácia Grúzból Három szép, vidám nő, há­rom képzőművész Grazból volt a lakója a többiekkel együtt a szálkai művésztelep­nek. Képeik megtekinthetőek a Népújság Galériában. Ami Szálkán, ebben az Isten háta mögötti kis faluban tör­ténik, az nemcsak a művészet egyetemességét és hatalmát hirdeti, hanem a nemezetek feletti egyesült emberiséget is. Ami nyilvánvalóan csak úgy jöhet létre, ha mindenki azt adja hozzá, amit senki más nem adhat, vagyis saját kultú­ráját, a műalkotás szintjén pe­dig egyetlen, mindenki mástól megkülönböztető személyes tehetségét. Már az is érdekes, hogy a gratzi három gráciát a finn képzőművészek hívták Magyarországra, pontosab­ban szólva tőlük értesültek er­ről a lehetőségről. így lettek részesei az első nemzetközi csoportnak. Szabadon alkotni Gschiel Waltraut kerámiá­val foglalkozik, ezt Linzben tanulta a főiskolán. A további­akban így mutatja be önma­gát.- Tizenöt évvel ezelőtt még egy orvos mellett dolgoztam, mint írnok. Már akkor is úgy éreztem, hogy a kerámia az, amivel kifejezhetem azt, hogy mit érzek, mit gondolok a vi­lágról, s amiről azt szeretném, hogy mások is lássák és érez­zék. Tizenöt éve már csak a kép­zőművészetből élek.- Ausztriában igazán meg le­het élni a művészetből?- Ugyan, dehogy! Férjnél vagyok, ami a létfenntartás­hoz kell, azt a férjem megte­remti. Most úgy áll a helyzet, hogy már tudok szabadon al­kotni, de a családom nélkül nem tudnék szabadon élni. A reklámszakmából a művészetbe Schwarzbauer Renata gra­Gschiel Waltraut fikus. Ő is tizenöt éve éli sza­badon a művészek életét. Ko­rábban a reklámszakmában dolgozott. Akkor aból élt, most szintén a családja teszi lehetővé, hogy alkothas­son.- Eddig hol volt kiállí­tása?- Sokfelé a világban láthat­ták már a munkáimat, aminek nagyon örülök. A volt szocia­lista országok közül szerepel­tem már tárlaton Lengyelor­szágban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában, ezen kívül Itáliában, Malayziában, és persze otton.- Hogy került Malajziába?- Másik öt képzőművész nővel együtt, persze mint bé­csi művészek szerepeltünk. Ott úgy látszik érdeklődnek a női képzőművészek iránt.- Hogyan nevezné azt az ér­dekes stílust, ami a műveit jel­lemzi.- Talán fantasztikus rea­lizmusnak.- Nálunk ennek a stílusnak, aminek legizgalmasabb képvise­lője korunkban Gross Arnold, mágikus realizmus a neve. Az örmény szobrásznő Gewrokian Naira, állan­dóan mosolyog, minden pil­lanatban kész arra, hogy új ha­tások érjék, hogy megismerjen írás közben (Szent legendák nyomában) A csillagok ál­lása időnként a szenteknek kedvez, ilyenkor mintha találkozót beszéltek volna meg az égi me­zőkön. Mint 1083 nyarán, amikor a halandók is meggyőződhetek arról, hogy Isten kedveltjei be­vonultak az örök dicsőségbe: jiíliusban Andrást és Benedeket, akiknek történetét Mór püspök írta meg, avatták szentté, Gellért püspök július 25-én, István király augusztus 20-án, Imre herceg pedig valamivel később, november 5-én lépett a szentek dicsőségébe. Életük folytatásáról legendák tudósítanak, Szent Istvánról három is maradt, a legterjedelme­sebbet Hartwik püspök írta, aki felhasználta a két korábbi történetet is, bár az övé is korai, 1077 tá­ján már elkészült. Imre herceg legendáját szentté avatása után írta az ismeretlen szerző, a Gellért püspökről szóló legenda jóval későbbi, a szakértők azt is vitatják, hogy a kettő közül melyik keletke­zett előbb, bár valószínű, hogy az úgynevezett Nagy Legenda a korábbi s ezt egészítették ki a XIV. században. Ez azonban a legendák egyik ré­tege, ami az irodalomtörténetre tartozik, a teoló­gusok a szent elhivatottság megnyilatkozásait ke­resik, a hitvalló és mártír megtartó példamutatá­sát. A magyar irodalom ekkor még lappang, elfedi az ünnepélyes latin nyelv, s bár Arany János nem kételkedett abban, hogy volt ősi eposzunk, ennek nyomát sem leljük. A legendák nyelve a nemzetek feletti latin, a szerző mindig az eget kémleli, mintha a szentektől várna buzdítást, s népi csacs- kaságokról, amiket Anonymus oly megvetően em­leget, szó sem lehet. A stílus emelkedett és ünne­pélyes, a szentek a kivetített cél szolgálatában áll­nak, hogy Isten ne kedvezőtlenül nézze a föld fiait, akik könnyelműen megfeledkeznek az örök hazá­ról, szerelemre gondolnak, tavaszra, napjaik léha örömére. Az ilyen versek elvesztek vagy csak sornyi tö­redékek maradtak belőlük. „Öltöznek be az erdők zöldbe" - mondja egy virágének töredéke, s a fel­támadásról szóló versből is csak három sor ma­radt: Csonttal kürtőinek, Arany deszkák hasadnak, Földi férgek mozognak. Arany László gyűjteményében mint találós kérdés szerepel, aminek megfejtés: hajnal. Weöres Sándor azt írja róla, hogy ez a három sor töredékes voltában is „a legnagyobb magyar költemények egyike". Ha erre gondolunk, bánkódhatunk vesz­teségeink miatt, de ami maradt, még ha latin nyelven is, sók mindenért kárpótol. Egyebek kö­zött a középkori jelenlét tudatával. Mert ezek a le­gendák a hazai szereplőket az egyetemesbe emelik, abba a közösségbe, amiben Európa a középkor fo­lyamán oly buzgón reménykedett. Ebből követke­zik az is, hogy a legendák hősei az üdvösség pél­dái, akiknek földi tettei mindig az ég szándékát tükrözik, más nem érdekli őket. Talán ez magyarázza azt is, hogy - bármily meglepő - Szent Istvánról nem szólnak kedélyes történetek, belőle soha nem lett népi hős, mint akár Szent Péterből, aki a magyar mesevilágban oly otthonosan mozog. Szent Istvánt mindig ünnepélyes pillanatokban látjuk, mint akkor is, amikor Magyarországot fel­ajánlja Szűz Máriának, aki ezzel megkapja a Pat- róna Hungáriáé címet. A Hartwik-legendában ugyan van erre halvány utalás, de a felajánlás, a Regnum Marianum gondolata jóval későbbi, ba­rokk lelemény, s a XVIII. századtól jelenik meg ol­tárképeinken. A legendák Szent Istvánja, amire a Képes Kró­nika is utal, elszánt és ugyanakkor kegyes király, aki az egymást váltó harcok szünetében áhitato- san imádkozik. Megtévesztő, ha mai szemmel nézzük a legendák eseményeit, amelyekben Szent István Isten választottja, Krisztus bajnoka, akinek az is feladata, hogy elpusztítsa az Ur pogány el­lenségeit s az igaz útra vezesse rakoncátlankodó népét. Nem is földi lény, s mint a Kis legendában olvassuk, az Üdvözítő irgalmának úgy tetszett, hogy véget vessen a magyarok bűneinek és „e nemzetnek legalább maradéka üdvözöljön". Árul­kodó sorok, mert a Hartwik-legendában már azt olvassuk, hogy az árulókat szerte az országban az utak mentén kettesével akaszttatta fel, de „ezt hi­hetőleg az igazság szeretetéból tette, hogy a többi­ekben félelmet gerjesszen". Alig van emberi tulajdonsága, de ez is hozzá­tartozik a középkor kötelező királyképéhez. Esz­tergomban buzgón tanulta a grammatikát, amit Szent Imréről is feljegyeztek, de „alig nyílt ajka nevetésre", amit azért valószínűleg nem kell szó szerint vennünk. Mert alig képzelhető, hogy ne játszott volna egyetlen megmaradt fiával, de a le­gendák megszentelt világába nem illett olyan ki­rály, aki térdén lovagoltatja a szentség hírében álló Imre herceget. Azt azonban egyik legenda sem hallgatja el, hogy sokféle betegség kínozta, testében megfo­gyatkozott s végül már lábra sem tudott állni. Nem tudjuk, mi volt a betegsége, magas láz is gyötörte s ez végzett vele. „Nagy sírás támadt övéi között, nagy öröm az angyalok között", s ez­zel megkezdődtek a csodák, mert aki sírjához za­rándokolt, visszanyerte egészségét. Amikor pedig felnyitották koporsóját, talán azt, amelyik ma is látható Székesfehérvárott, „az édes illat hévsége árasztott el minden jelenlevőt, hogy azt hitték, az Úr paradicsomi gyönyöreinek közepébe ragadtat­tak". A középkori király az égi eszményt testesíti meg, akihez földi halandó nem mérheti magát. A többiekról, még a szerzetesekről is, lehet rosszat mondani, mert „az alázatos szerzetes édesden eszik" - mint egyik középkori versünk mondja - míg a gonosz szerzetes szíve telve méreggel és ál­noksággal, s az ördög viszi el „nagy kénra". Ez is túl van a józan mértéken, amit Berzsenyi a jám­borságban és középszerben dicsért, bár kérdés, hogy ez mindenkor oly hasznos erény-e? A középkori legendák szent királyai az emberi fölött állnak, mert akkor is Isten szolgái, ha fegy­vert fognak a hit ellenségeire. A királynak nincse­nek emberi gyengéi, de nem kell követni példáját, az égi-földi hierarchiában nem is lehet. Minden­kinek a maga helyén kell végeznie, amit Isten rá­bízott s ez így van jól. A középkori legendák hősei elérhetetlen magasságban állnak, mindig fel kell rájuk nézni. A krónikás csak ritkán engedi meg magának, hogy emberi elemet vigyen a szent tör­ténetbe. Ahogyan Szent Gellért Kis legendájának ismeretlen szerzője tette hősével, amikor emberi esendőségét is felmagasztosította: „Nyári időben az Úr házába jéggel telt edényeket rakatott, s ezekben az Úr vérének átváltoztatásához palacko­kat őriztek a legjobb borral, amit csak találni lehe­tett. Mert azt mondta: „Amit hittel fogadunk be­lül, érezzük azt kellemesnek kívül". Ettől ma is meghatódunk. Öregapám is így vitte le nyáridőben a pincébe - az Ur házába nem volt alkalma - a bort, a legjobbat, s dicséré Istent, hogy a hév melegben enyhüléssel szolgál. Csányi László Schwarzbauer Renata Gewrokian Naira valamit, amit azelőtt még nem látott, nem tudott, nem érzett. Szobrász, de a szekszárdi kiál­lításon festményeivel szere­pel. Ezen kívül filológiával is foglalkozik.- Örményországban, Jere­vánban születtem, ott is vé­geztem el a képzőművészeti főiskolát. Három éve élek Ausztriában, egy éve vagyok tagja annak a képzőművészeti csoportnak, amelyiknek a képviseletében ide is eljutot­tam.- Azt hiszem nem lenne most jó Jerevánban lakni. A megértőnek, és tájéko­zottnak szánt megjegyzés ha­tására egy villanásnyira elfel- hősödik a tekintete, majd újra felragyogó mosollyal mondja.- Nagyon jó lenne Jereván­ban élni, sajnos így alakult.- Mi lehet korunkban a szob­rászat feladata?- Számomra a szobrászat azt jelenti, hogy megfogalma­zom az anyagból azt amit ér­zek, és gondolok a világról.- A köztéri szobrászat, vagy a kiplasztika áll közelebb Önhöz?- Erre nem tudok vála­szolni, az attól függ, hogy mit akarok megcsinálni. Nem ezen a besoroláson van a hangsúly, hanem a szobrász mondanivalóján. Általában egy méter egy méter húsz cen­tis szobrokat készítek, de ez nem jelent semmit. Meg kell nézni. Kérésemre, a pontosság kedvéért, maguk írták le a ne­vüket. Hármójuk közül ketten a magyar névhasználat sze­rint, előre írták a családnevü­ket. Arra kérdésre, hogy milyen volt itt az alkotótelepen, ho­gyan érezték magukat külföl­dön és még több külföldi kö­zött, az a válasz, hogy otthon, hiszen valamennyien képző­művészek. Egy mindenki által érthető, közös nyelvet beszél­nek, a képzőművészetét. En­nek megértéséhez nem kell tolmács. Meglepetés azért érte őket - ez a számukra szokat­lan meleg volt. Minden egyebet nagyon szépnek talál­tak. A kiállítás megnyitójának végén - számukra ezek az el­utazás előtti pillanatok voltak, mert indultak haza - a három grácia egy vaskos történelmi, kultur-, és néprajztörténeti könyvet adott át az alakotóte- lep atyjának, Decsi Kiss Já­nosnak, Ausztria 850 éves tör­ténetéről. Ebből évszázadok közel azonosak hazánk törté­nelmével. Ihárosi Ibolya Fotó: Kispál Mária

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom