Tolnai Népújság, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-11 / 163. szám
1992. július 11. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 Egy gyermekfelügyelő házaspár hiába vonta vissza felmondását... Nyári Szabolcs meg a pofon fliiiiiHr _____ Úton a nevelőotthontól a lakásotthon felé Aki nem volt jelen, az nem tudhatja hány pofont kapott Nyári Szabolcs, a faddi nevelőotthon nem éppen angyali természetű ifjú lakója, Balogh István gyermekfelügyelőtől. Aki nem volt jelen, azt sem ítélheti meg, hogy az ütleg jogos volt-e. (Mikor jogos egy pofon?) Aki nem volt jelen, fogalma sem lehet arról, hogyan élt a Balogh házaspár az Uj utcában, azzal a 9 gyermekkel, akiket a családias nevelésre való átállás próbájaként rájuk bíztak. Aki nem volt jelen, annak a kezébe nyomnak egy jegyzőkönyvet, mely a gyermekek meghallgatását rögzíti, s ilyenek olvashatók benne: Balogh István minden nap iszik, a magasparti kiránduláson is részeg volt, azt mondja, délig végzi a munkáját, délután ihat, verekszik, egyik gyereket felkente a csempére, egy másikat egy lopott almáért megütött, stb. Aki nem volt jelen, nem tudhatja, hogy a többi tanár is kokszizik-e. Aki nem volt jelen, nem sejtheti hogy mért telt el a pofon és a felmondás között fél év. Aki nem volt jelen, legföljebb csak találgathatja, hogyan „beszélte rá" az igazgató, Bah János, a vétkes gyermekfelügyelő bűntelen nejét, hogy adják be mindketten a felmondásukat. Aki nem volt jelen, nem mondhat biztos végkövetkeztetést, ítéletet, nem tárhatja fel az igazat, csak kapkodhatja a fejét - hogy mik vannak! -, amikor meghallgatja a feleket. Balogh István: — Erdélyből jöttünk át, Sepsiszentgyörgyből. — Mikor? — Két éve. — A forradalom után? Miért? — A román-magyar ellentét miatt. — De Sepsiszentgyörgy egy hetvenezres város, aminek több mint háromnegyede magyar! — Igen, csakhogy én egy olyan cégnél voltam gépko- csioszlop-főnök, ahol 90 százalékban románok dolgoztak. Egyszer összekülönböztem az igazgatóval, erre el akart küldeni egy tisztán románlakta vidékre, munkába. Ez pont a marosvásárhelyi események idején történt. Nem mentem, s akkor jöttünk el. — A felesége pedagógus? — Nem, korábban bolti eladó volt. — Akkor hogyan kaptak Fad- don ilyen nevelői állást? — Nem nevelők, hanem gyermekfelügyelők vagyunk. Először Medinára kerültünk, ott egy szoba-konyhában laktunk, ahol még a víz sem volt bevezetve, aztán megjelent ez a pályázat, a szolgálati lakás ígéretével, és jelentkeztünk. — Ez a módszer - hogy néhány gyerek a nevelőotthontól külön él, az Új utcában, egy házaspárral, családiasán -, önökkel kezdődött? — Igen, tavaly indult, 9 gyerek lakott velünk, plusz a sajátunk. Eleinte minden jól is ment, elismerték a munkánkat, fizetésemelést kaptunk, egészen októberig. — S akkor? — Egy gyerek összetört egy biciklit, és adtam neki egy pofont. A többi nevelő is szokott pofozni, kokszizni, nem gondoltam, hogy ebből baj lehet. Az eset után még a vezetők se rosszallották, sőt helyeselték a dolgot, később azonban - több mint fél évvel később! - az igazgató azt mondta, hogy adjuk be a felmondásunkat, különben fegyelmit kapok. — Beadták? — Én akkor jöttem ki a kórházból, sérvvel operáltak, Báli János igazgató s abban a testi-lelki állapotban beadtam. Egyszerűen kihasználták, hogy mi nem ismerjük az itteni munkaügyi rendelkezéseket. Mert, ha akkor őszszel elküld, hát jó. De most? És a feleségem mit követett el? — Most hol tart az ügy? — Visszavontuk a felmondásunkat, de nem sok reményt fűzünk a maradáshoz. Már megvan az utódunk, meg se fogják pályáztatni a helyet. Elvileg 6-án ki kellett volna költöznünk a lakásból, de egyelőre nincs hová. Se lakás, se munka. A gyerekeket pedig vissza vitték a kollégiumba. Báli János: — Három elfogadható pályázat érkezett, szerzőik közül a Balogh házaspárt választottuk ki, tavaly augusztus 16-tól álltak munkába. Először itt dolgoztak, ismerkedtek a feladattal, benn a nevelőotthonban, aztán, szeptember 1-től kikerültek az Új utcába. A 67 gyermekünk közül 10 került hozzájuk. — Milyen volt ez a nagy család? — Nemzetközi törekvés az, hogy minden gyermeknek joga van családban felnőni. Faddon ez volt az első lépés a nevelőotthontól a lakásotthon felé. Olyan gyerekek költöztek ki az Uj utcába, akik kikerültek a tankötelezettségi törvény hatálya alól, tehát vagy elvégezték a nyolc osztályt, vagy már betöltötték a 16. életévüket. Nem mondom, hogy könnyű bánni velük, de a testi fenyítés nem megengedett. — Mert elcsattant egy pofon? — Meg több is. Az első jelzés az volt, amikor egy gyerek - a 10 közül - visszakerült hozzánk, mert elkezdett csuk- lani. Napokig csuklött, végül mentővel kellett elvitetni. Én még ilyet nem láttam, pedig egy ideje már a pályán vagyok. Aztán következett a kerékpáros ügy. — Anyagi felelőséggel tartozik a gyermekfelügyelő a bicikliért, vagy miért gurult annyira be? — Felelős, de ez nem azt jelenti, hogy automatikusan meg kell fizetnie a kárt. Ha egy gyerek tönkretesz egy magnót vagy valamit, akkor mérlegelünk, s kiderítjük, hogy hibáztatható-e a nevelő vagy a felügyelő. — Hogyhogy ilyen sokáig húzódott a dolog? — Június 17-én került sor a gyerekek meghallgatására, a jegyzőkönyv felvételére. — S utána közölte Baloghné- val, hogy vagy felmondanak, vagy fegyelmi? — Felajánlottam, hogy vagy levonják a konzekvenciát, vagy kénytelen vagyok elindítani az eljárást. Ezt jogszabály nem tiltja. — A feleségnek mi a vétke? — Az a munka csak házaspárral oldható meg. Ezért az nem járható út, hogy az egyikük elmegy, a másik marad. — Jelent az valamit, hogy visszavonták a felmondásukat? — Az elfogadott felmondás már visszavonhatatlan. A jogban nincs precedens az ellenkezőjére. — Megvan már az utódjuk, vagy új pályázatot írnak ki? — Várjuk a közalkalmazotti törvény végrehajtási rendeletének megjelenését. Minden az abban foglaltaktól függ. Előre kijelölt pártfogoltunk nincs. — Mi lesz a lakással? — A munkaviszony megszűnésével a lakásbérleti jogviszony is megszűnt. Egyelőre türelemmel vagyunk, ha tanévkezdésig kiköltöznek, akkor eltekintünk attól, hogy rosszhiszemű lakáshasználóknak tekintsük őket. Nyári Szabolcs: — Mentem a biciklivel, piszkáltam a lámpát, nem figyeltem, s beleestem az árokba. Elferdült a kormány, összetört a kerékpár, otthon eldugtam a diszlóólba. De mikor egy másik gyerek akart biciklizni, kiderült. — Akkor kaptad a pofont, vagy pofonokat Balogh Istvántól, a felügyelőtöktől? — Éelvitt a házba, megvert, megrugdosott, leköpködött. — Es a többiek? Másokat soha sem bántott? — Dehogynem! — Most el kell mennie. Sajnáljátok? — Persze, szerettük. — Mindezek ellenére? — Hát, mikor verekedett, akkor egyáltalán nem... De különben . . . ❖ Aki nem volt jelen, annak fogalma sincs, hogy mi ebből a tanulság. Wessely Fotó: Kispál M. Baloghék még itt laknak Dohogás egy kis türelemért A másik tisztelete Szépséges nyári este, a megyeszékhelyen. A mozinál a fiatalok gyülekeznek az előadásra, kellemes zsongás a téren. Egyszer- csak artikulátlan üvöltözés harsan fel. Egy három éves forma kisfiú leejtette a fagylaltját, és sírni kezdtett. Jó édesanyja pedig válogatott trágárságokkal és több- rendebeli életveszélyes fenyegetéssel próbálta megnyugtatni. Egy nyilvános esemény általában közönséget és közösséget teremt, tehát hangos és félhangos kommentárok kísérték a jelenetet. Volt aki művelten azt mondta, a gyereke felé fenyegetően lépő fialatasz- szonyra, amit Illyés Gyula írt a Szekszárd felé című versében: íme, itt megy a jövőnk. Igaz, ő egy korszerűtlen öregúr volt. A szellemes középkorú asszony csak úgy magának vetette oda a megjegyzést: Nevelik a parlament utánpótlását! Egy fiatal nő pedig megdöbbentő indulattal, az anyához hasonló tónusban tett megjegyzést arra nézve, hogy mit kellene csinálni a cigányokkal. A jelenet főszereplője valóban fekete hajú volt, de semmiképpen nem cigány. Az indulat indulatot szül, az pedig hamis általánosításba, előítélekbe torkollik. S, aki keresi, az mindenképpen megtalálja a bűnbakokat is. Innen kezdve pedig már nem számítanak a tények, nem gondol végig senki semmit, a folyamat tovagördül. Az ingerült ember további ingerültségeket vált ki mindazokban, akikkel kapcsolatba kerül. Hogy lehet az, hogy egy kórházi osztályon úgy elszabaduljanak az indulatok, hogy a takarítónő a nyílt színen hazugnak nevezze a főorvost, és ezt majdnem minden jelen lévő tudomásul vegye. Elismerve ezzel, hogy itt már csak ilyen a tónus. Miért van az, hogy diplomás emberek esnek egymásnak, anélkül, hogy tisztáznák a körülményeket. Lehet, hogy csak félreértésről, netalántán vélemény- különbségről van szó, nem pedig szándékos „betartásról", rosszindulatról. A politikai szótár kedvenc kifejezése lett manapság a tolerancia, persze általában annak hiányát emlegetve. S rendszereint csupán a másik politikai nézetei iránti türelmet értik alatta. Pedig az ellenfél nem ellenség, aki másként gondolkodik, még csak nem is feltétlenül ellenfél. Konkrét ügyekben akár szövetséges is lehet, ha nem áll közéjük a türelmetlenség. A türelem sokkal több, mint a másik nézeteinek tisztelete. Azt is jelenti, hogy tiszteljük a másik embert. Egyenrangúnak tartjuk önmagunkkal, s megpróbáljuk megérteni azt, hogy mitől más. Jó lenne, ha sokan gondolkodnának úgy, mint az a kedves ismerősöm, aki azt mondta: Azt már tudom, hogyan vélekedem a világról, s benne önmagámról. Hátralévő életemben már arra vagyok elsősorban kíváncsi, hogyan gondolkodnak mások. És miért éppen úgy? A türelem azt is jelenti, hogy az ellenvéleményt nemcsak elviseljük, hanem végig is gondoljuk. Hátha abban is van igazság, hátha a két igazság együtt több, mint külön-külön az egyik. A türelem „arról szól" hogy elfogadom a másikat. Az egész embert. Nem kell mindenben egyetértenünk, szeretni egymást, csak tisztelni. A másságát is. Hovatovább „kimegy a divatból" a másik emberi méltóságának tisztelete. Nem lehet szó nélkül elmenni a mellett, ami az iskolaigazgatók kinevezése körül történt, elsősorban a megyeszékhelyen. Az eljárás, a nyilvános és megalázó tortúra még akkor is felháborító lenne, ha a szóban forgó igazgatót fegyelmivel kellett volna leváltani. Akkor is joga lett volna nagyobb diszkrécióhoz, emberi méltóságának tiszteletéhez. De, erről szó sem volt, sőt az igazgatót nyilvános ülésen meghurcoló testület ezenközben címzetes igazgatónak nevezte ki, megköszönte több évtizedes tevékenységét. Nem lenne meglepő, ha ettől meg a választóik lennének türelmetlenek velük szemben. És akkor egy indulatkor megint bezárult. Ihárosi Ibolya Régi és új noteszlapok Az ott élőknek az a világ közepe TV /Iegáll tőlem két lépés- XVI nyíre, rámvillantja me- legbama tekintetét a megso- ványodva is egyenestartású, szépszál öregasszony és már rakja lefelé a szatyrait, jelezve, hogy „mese nincs, itten most beszélgetés lesz!" Tetszik, nem tetszik, sietnék, vagy nem, azzal kezdi, nem szép ám, hogy elkerülöm amikor pedig ő annyiszor gondol rám. Puszi jobbról, balról. Nyo- matékosítva, hogy számon vagyok nála tartva és igazán kimehetnék hozzá Kakasdra, hiszen itt van Szekszárdtól egy ugrásra s annyi dolgom se lehet, hogy erre, ha akarom, né legyen időm. Miért? Van talán valami baj? Á, csak a szokásos, a korral is összefüggő. Nem akármi, ha nyolc évtized nyomja az ember lányának a vállát. Egyre inkább csak jajból és bajból áll a vüág, ő meg sokat van egyedül. Ahogy ismerem a kakasdiak egykori bábaasz- szonyát, később körzeti ápolónőjét - akit az Isten is annak teremtett, ami volt -, megözvegyülve az egyedüllét lehet számára a legnagyobb lecke. Bánat is persze, túl a családban megélt veszteségeken kívül. Szörnyűséges az, ha valakinek gondolatai bőven vannak, de nincs kivel összeállni, -ülni nagy-nagy beszélgetésekre. Akármiről, mindenféléről. Odahaza? A boltban, itt-ott van csak mód a számára életelemet jelentő trécselé- sekre, ám a kortársai fogyatkoznak. A régi, meghitt szomszédolások mára kimentek a divatból. A jövés-menés pedig? Amikor fájósak már a lábak, igen nehéz fölkerekedni. — Panaszkodik Amri né- ném? Nem illik az magához. Egy pillanatra eláll a szava. Tényleg, nem. Mondja is magának újabban sokszor „Amri, ez nem te vagy!" Pedig hát, mégis. Csak ... hiába tágult falunyivá a családja, sehogyan se ízlik a magányosság. Az kétségkívül nagy valami, hogy az egész fiatalok egyik-másikának a kivételével mindenki köszön neki Kakas- don. Az is jó, hogy az egészségükért aggodalmaskodók változatlanul kérdezgetik. Majd minden öregebb házba bejáratos volt, ezért nem kopott meg az iránta érzett bizalom. Ha mondjuk egyszer - mert miért is ne játszék az ember néha ilyen bohókás gondolatokkal - eljönnének a házához szerenádot adni - esetleg Anna napkor - azok, akiket világra segített, betegségük idején istápolt, látogatott, hosz- szan megállna a forgalom a hatoson a falun átzúgó autósok bosszúságára és tán derűjére is. Mert mondhatunk magunkról akármit, van még azért antennánk az emberiesség megnyilvánulásaira. Kivált, ha éppen kalapot emelnek a köztiszteletben álló, ebben a székelyekkel betelepített faluban olyannyira német asz- szony előtt, akinek két életnyi idő se lenne elegendő tüneményesen kedves akcentusának oldására. Itt vállalták egymást valamikor és nem szegényebbek lettek ettől, hanem szívben, lélekben gazdagabbak. Mesél, beszél, körülöttünk a kórházzal szembeni élelmiszer áruház előtt jönnek-men- nek az emberek. Legszívesebben karon fognám, hogy elvigyem haza, leüljünk a hűvös szobában tea, kávé, vagy valami üdítőital mellé, hogy bekapcsolhassam a magnót, s meséltessem vele például azt, hogy hogyan lett „rofott múltú". Mert hiszik, vagy nem, Amri néném az is lett. Egyszer elmesélte már, de akkor szavai elszálltak, nem lévén nálam magnetofon. Vannak pedig olyan életmesék, amiket érdemes megőrizni. Hogyan is esett az eset? Elvitték jó negyven éve a kakasdiak nagytudású bábaaszo- nyát a tanácsra való becitálás után előbb Bonyhádra, onnan meg Szigetvárra, ahova büntetésből (ítélet nélkül persze) azokat gyűjtötték be nem éppen jóeszű, mint inkább szemellenzősen buzgó emberek, akiket a nép ellenségének címkéztek. Amri néni esetében a gyanúokot egy csám- pásra nőtt, gyatra kis almafa szolgáltatta, amit - lévén telkük végében a kis csúfság -, engedély nélül vágatott ki. így mesélte akkor: — Natyon ronta folt a szalmafa... — Milyen fa, Amri néni? — Hát, montom,... a szalmafa! Két velem tartó kolléga pánikszerű kimenekülésére esett le a tantuszom, hogy itt nem egy növénytani ritkaságról, szalmát termő szalmafáról van szó. Míg odakint a fiúk jól kinevették magukat a kontómra, megtudtam, hogy nem tartott sokáig Amri néni rabsága, mert akkoriban bőséges volt még Ka- kasdon a gyermekáldás és nem volt helyben élő orvosa a falunak. Nem nélkülözhették a bábaasszonyt, így némi tanakodás után fölkerekedett egy deputáció, hogy márpedig a bábaasszonyt helyezzék szabadlábra. Sikerrel jártak, jóllehet nem kis meglepetést okozott, hogy székely atyafiak szájainak egy német asszonyért. Én máig úgy gondolok erre az epizódra, hogy ez volt az a kézfogó a nyakas honfoglalók és az őslakos bábaa- szony között, ami az együttélésüket a hűségben időtállóvá tette esküdözés nélkül. Soha, senkit se zavart, hogy szavainak más a zenéje, hogy eleinte nehezen értették. Szeretik, ők több okkal, mint én, hiszen ismeretségük is mélyebb, ennél fogva az értékeket is másként kategorizálják, tartják számon, mert együtt élnek. Véletlen találkozásunk óta azon tűnődöm, hogy időben, korunktól messze van Seneca, de neki lehet igaza, ő azt mondja, hogy a lélek tükre a beszéd. A szem is az, de valóságosabban a szó mutatja meg leginkább az embert, ha értelemmel ejtjük. Ahogy Amri néni, aki bármiről cseveg, a falujáról beszél és mindig szívből örülve annak, hogy van akit ez érdekel és elfogadja, hogy az ott élőknek mindhalálig ez a világ közepe. László Ibolya
