Tolnai Népújság, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-23 / 121. szám

8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. május 23. Kiállítás Gyönkön Rácz Gábor képei előtt A tűzzománc két szóból áll. A tűz, amely kíméletlen hata­lomként fizikailag is megte­remti ezeket a képeket, a szel­lemben is éget, megtisztít a lé­nyegtelentől, különböző for­mákra és lelki mozzanatokra ösztönöz, megsemmisíti, ami fölösleges, és nem hagy min­ket nyugodni. Ez az a tűz, amely határtalanul bírja ben­nünk a szabadságot, az alko­tás és a gondolkodás szabad­ságát, hisz „ott fúj, ahol akar". A zománc, e képeken befelé mutató külső ragyogása is, lelki-szellemi fogalom: az a szépség, ami itt sorakozik Rácz Gábor képein, csírájában bent keletkezett. Azután jelent meg a rajzon vázlatosan, majd kiegészült, egyes részei konk­rét formát öltöttek, más részei elnagyoltak maradtak, meg­telt színekkel, s a tűz, ez a ti­tokzatos elem elvégezte rajtuk s bennük szuverén munkáját. Mit mondanak ezek a ké­pek? Miben áll a rajtuk megje­lenő szépség? Már maga a kérdés is „kérdéses": mert mi az, hogy rajtuk? Bár lapon vannak ezek a képek, de érez­zük, van mélységük, töme­gük, távlatuk, egük, játékos­ságuk, az egyes színekből ösz- szeadódó színértékük, s hatá­suk: megmozgatnak minket, arra kényszerítenek, hogy el­időzzünk előttük, állítanak magukról valamit, s ez nem föltétlenül az, amit kimon­Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenakar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat'be és megismerteti azokat a fiatal kor­osztályokkal. Sorozatunkban a zenakar tagjainak, Szabó József­nek, Szabó Lászlónak és Vén At­tilának a segítségével mi is bemu­tatunk ezek közül néhányat. A legnagyobb testű vonós­hangszer, mely a vonós ban­dákban a basszus szólamot szolgáltatja. Elterjedése a pa­rasztzenében e század elejére tehető, amikor is a cigányze­nekarok mintájára felváltotta korábban használatos, házilag készített kisbőgőt vagy csellót. Húrozása mindmáig meg­őrizte a hagyományos bélhú­rok használatát. Mindössze három húrt alkalmaznak a Madarak dunk magunkban. Ezek a ké­pek megfejtési kísérleteinknek ellenállnak s visszahúzódnak. De továbbra is hívnak minket. Nem az kell, hogy megfejt­sük őket. Csak az, hogy néz­zük. Engedjük szabadon ránk áramolni a beléjük helyezett, s bennük kibontakozó erők su­garait, adjuk magunkat oda neki, mert a szépség miszté­rium, ugyanúgy, mint a jóság, és az igazság. A Rácz Gábor képviselte és megvallotta szépség mintha általánossá­gokra akarná fölhívni a fi­gyelmünket, eddigi művészi pályájának bizonyára egyik legfontosabb állomásán. Ké­pei talán azt mutatják, milyen különös a hasonlóságokban a különbség. Milyen mély ka­land az érlelődés, a beérés, a népzenében: G,D,A. A legvas­tagabb E húr szükségtelenné vált, ezért levették. Hangolása követi a klasszikus hangolási módokat. Jellegzetes a házilag készített vonó, mely rövidebb, vaskosabb, dúsabban szőrö­zött a klasszikus párjánál. Ez­által erőteljesebb, a néptánchoz szükséges ritmi- kusabb hangzás érhető el vele. A hangulat fokozása érdeké­ben a vonós játékmódot időn­ként pengetéssel, csattogtatás- sal váltják fel. Érdekes nép­szokás is fűződik a nagybő­gőhöz. Egyes vidékeken a far­sang végén, húshagyatkor jel­képesen eltemették a bőgőt, mint a mulatság szimbólumát, hiszen a nagyböjt alatt tilos volt a tánc. Fotó: Gottvald Károly termésben milyen szakrális rejtettséggel van jelen a nyílás, a megnyílás első mozdulata. Aztán egy hosszú képen az ellenállhatatlan mozgás len­dületét nézhetjük. Van valami sötét elszántság ebben a sod­rásban, az egymásra törő for­mák sürgetésében. Igen, ilye­nek is vagyunk. És olyanok is, mint a megdöbbentő „Kris­tályvirágok". Fenyegető kö­röm- és kampószerű idomok­kal éberen várjuk, mire készül a másik? Bizony, ha virág va­gyunk, nem margaréta, ha­nem kristályvirág. De tovább­lépve, emitt a kékben tüzes formák forognak, a faágak gyöngéd háttere előtt. Amott a fehéren sárga vércsöppeket lá­tunk. A harmadikon pedig az áttetsző, mintegy szellemi fa­levelek igen finom vonalait sejtjük. Hol valami reneszánsz gaz­dagság összpontosul a képe­ken, hol csak az éppen irányt és mozgást jelző vonalak vil­lannak elénk. Ami azonban a legfontosabb e kiállítás anya­gában, talán ez: a részletek és az összhatás egymásnak felelő dinamizmusa és a szép for­mák jelentése sokkal több an­nál, mint amit szavakban kife­jezhetnénk. Egyértelmű elis­merésként állíthatjuk, hogy a szépség ismét és maradékta­lanul legyőzött bennünket. Vasadi Péter költő megnyitó beszédéből Vén Attila a legnagyobb testű vonóshangszerrel Muzsikáló szerszámok Nagybőgő írás közben (A gyűlölet zsákutcái) 1961. júniusában az SZKP kiadta téziseit s előrejelzések szerint 1980-ban „lényegében" befejezik a kom­munizmus építését. Pontosan egy évvel később Novocserkasszban a hadsereg sor- tüzet adott le a sztrájkoló munkásokra, tankokat is felvonultatott ellenük, mire azok - mit tehet a melós? - elégették a Hruscsovot ábrázoló képeket: volt belőlük elég. A hivatalos véleményt előre lehetett tudni: az ellenség a dolgozók soraiba fér­kőzött, akik időnként megfeledkeznek ar­ról, amit Orwell már 1946-ban megírt, bár regényével előreszaladt, mert csak 1984-re jósolta a fogalmak teljes átértékelését, amikor a háború=béke, a szabadság=szol- gaság, a tudatlanság=erő. A 80-as évek vé­gére egészen másként alakult a történelem, már arra sem volt szükség, hogy elégessék Hruscsov képmását, mert nem emlegette senki, a kommunista társadalom építéséről pedig kiderült, hogy „lényegében" el sem kezdték. A nagy ábrándot a múlt század ipari fej­lődése táplálta, s hívőkből sem volt hiány, a harcos keresztény-szocialisták épp úgy vallották a világ megváltoztathatóságát, mint a bolsevisták, s amikor eldördült az Auróra ágyúja, sokan hittek abban, hogy aranykor köszönt az emberiségre. A foly­tatást tudjuk, a szabadság szolgasággá vál­tozott, a tudatlanság az erő látszatát igye­kezett kelteni. Ameddig lehetett. A politi­kusok, mint annyiszor, rosszul mérték fel a helyzetet, mert a hatalom sugallta önhitt­ség mindig rossz tanácsadó. Otven vagy száz évvel ezelőtt milyen­nek láttak bennünket, amikor még az idők mélyén és a sejtek vándorútján vártunk je­lenésünkre? Mikszáth regényhőse, Noszty Feri titkos reménnyel oson ki Tóth Mariék házából keserű megaláztatása színhelyé­ről, „csak egészség legyen és egy kis tűr­hető kártyajárás" - mondja, de Mikszáth jól tudta, hogy ez a pimasz és ostoba sze­rencsevadász a végső pusztulásba megy, mert a becsületes és szorgalmas Tóth Mi­hályé a jövő. Pontosabban, úgy kellett volna fordulnia a világnak, hogy Tóth Mi­hály uramat ezután meg se próbálja rá­szedni hasonló himpellér, de a világ né­hány év múlva baljós csillagzatba fordult, s azóta is Até, a Tontás istennője a társunk. Marx úgy látta, a kommunizmus kísér- tete járja be Európát, Lenin a kapitalizmus közeli végét jövendölte, Nietzsche az álta­lános romlást olvasta ki a jelekből, pusztító háborúkat jövendölt, Ady látomásában „minden Leendő összeomlott", s ebben a háborús valóságban „a próféták is csak makognak". Visszatérő rögeszmém: talán meg lehe­tett volna menteni az emberiséget, ha a leg- jobbakra hallgat. Abszurdum, de képzel­jük el Ferenc Józsefet, amint Nietzschét ol­vassa vagy Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikáját, melyben arra hívta fel a gazdagokat, hogy keresztény érzület­tel javítsanak a munkások helyzetén. Fe­renc József állítólag egyetlen könyvet ol­vasott, a hadsereg szolgálati szabályzatát, ennyit is tudott a világról. A művészetről sem volt nagy véleménnyel, szerelmét, Schratt Katalint Mozart Kugellel kínálta, ezzel hódolt a zenének. Vilmos császár, akiről Kosztolányi pazar riportot írt, a száműzetésben sem költőkön csiszolta tompa elméjét, s Hitlernek is hasznára lett volna, ha elolvassa a zsidó bölcsesség gyűjteményét, a Zóhárt, a ragyogás könyvét. A XX. század a hatalom kora, melyben mindent az urakodás buja vágya jár át, a politika pedig gyűlöletet termett s az is gyanús volt, aki igyekezett kitérni előle. Mindig készenlétben álltak azok, akik elrabolják az üldözöttek javait, a zsoldos egyébként is színvak, nem tud különbsé­get tenni a zöld és a vörös között, haszon­ban gondolkozik, az eszme nem érdekli. Ortega, e század kivételes szelleme, a spa­nyol néplélekkel kapcsolatban említi az aristophobiát, a kiválók iránt érzett gyűlö­letet, de ez aligha spanyol tulajdonság, az egész XX. századot jellemzi. Folytatom Or­tega gondolatmenetét, azt mondja, ha egy társadalomban nincs olyan tömeg, amely hajlandó elfogadni ezt a kisebbséget, a tár­sadalom összeomlik. De akkor is ez követ­kezik be, s ezt már én teszem hozá, ha a hamis tudat kritika nélkül fogad el egy ki­sebbséget, ezt azonban diktatúrának hív­ják, ami mindig anarchiából nő ki és anar­chiába vezet. Még diákkoromban is keringtek a Mária Teréziáról szóló obszcén bakaviccek s az is táplálta őket, hogy a fejedelmi személy gerjedelmeiről szóló történetek nem jelen­tettek felségsértést. Később, s ezt Ortega nagyon pontosan látta, a magányos anek­doták helyett tömegek léptek színre, a fel­ségsértés szándékával, jelvénnyel, azonos színű inggel jelezve, hogy egy csoportba tartoznak, s a felborult értékrendben Or­well törvénye érvényesült: a szabadságot a kötelező szolgaság jelentette. Az eszmét, ha volt, elnyelte a hatalmi szándék, s ezzel a politika hitelét vesztette, mert a vezérek csak hatalomban tudtak gondolkozni, az ellenvéleményt pedig fejvesztéssel büntet­ték. A nép, a nemzet, a haza csak a hatalmi szóhasználatban élt, a kivívott szabadsá­got rögtön kisajátította egy olyan kisebb­ség, amely képmutatóan szabadságról be­szélt, de szolgaságra gondolt. Hol tartunk ma? A szabadsággal vissza is lehet élni, mint Los Angelesben, ahol egy otromba rendőri intézkedés nyomán zendülés tört ki, s nem csökkentette egyik néger indulatát sem, hogy munkanélküli segélye jóval több, mint nálunk egy tanári fizetés. Ha majd a bőség kosarából?... A Föld azonban mindig el tudta volna tartani lakóit, csak nem engedtek mindenkit a bő­ség kosarához. Ma sem. Nem a termés rossz, hanem az elosztás, ám a politikusok azt mondják, okoljátok azokat, akik ötven évvel ezelőtt könnyelmű ígéreteket tettek, pedig saját portájuk előtt is elfelejtettek söpörni. Közben gyilkolnak Los Angeles­ben, Boszniában, Karabahban, másutt most fenik a késeket, mert senki nem hisz senkinek, a sokat emlegetett édenkertnek pedig a körvonalát is elmosta a gyűlölet. Csányi László Régi és új noteszlapok Adjatok, adjatok, amit Isten adott Visszaállt a mesebelien pi­cike öregasszony a belvárosi bolt elé, aki nagyon siet leg­feljebb akkor venné észre, ha belebotlana. De a mesebelien picike öregasszony, aki íme, megkerült, ott áll, csaknem észrevétlenként lapítva, ahonnan egyszer elvitették a rendőrökkel. Azok szegé­nyek hajlottak az állampol­gári óhaj teljesítésére, pedig bizonyosan érezték, gondol­ták, hogy koldustermő idők­ben nem a hatóságnak van gigászi tennivalója. A kala­pot rázogató, tenyémyújto- gató szükség ellen más ter­mészetű, a társadalom egé­szét érintő föllépésre van szükség. A gazdaságnak olyan reformjára, ami érte­lemmel rója ránk az elvisel- nivalókat, mutatva, hogy a nyomorító pártállami örök­ségtől miként és legalább nagyjából mikorra szaba­dulhatunk meg. Na, útjára is bocsátották röviddel az eltessékelés után a derék rendőrfiúk a mami­kát. El tudom képzelni, hogy útravalót is pengettek a ke­zébe aminek remegését úgy próbálta titkolni, hogy a háta mögé dugta a sehogyan se hatósági hangszerelésű be­szélgetés elején. Kitudódott, hogy a mesebelien picike öregasszony nem kapubál­ványnak érkezett Erdélyből ide, Tolna megyébe, hanem korábban idetelepedett ro­konokhoz. Úgy gondolva még odahaza, hogy feleinek idehaza kedvez a szerencse. Amint a viszontlátás örömé­nek rózsaszín köde föltisz­tult, látnia kellett a három napig kedves vendégnek, hogy megcsalták a levelek. Idehaza mástól és másként nehéz az élet, s nem kolbász­ból van a kerítés, oldalsza­lonnából a háztető. — Visszamennék - mon­dotta volt a picike öregasz- szony, de nincs rá elég pén­zem ... Csakugyan idő kellett ah­hoz, hogy a napi megélhetést biztosító forintok fölöslegé­ből összegyűljön útiköltségre a pénz még akkor is, ha a ro­konok a födélért nem kértek semmit. S ha mégis penget­tek ilyen húrokat a jövőt ille­tően, nem azért tették, mert sivatagszívűek, csak ők se mentesek a szükség paran­csaitól. A beszélgetést követően, alkalmas napokon változat­lanul odaállt mamikánk a bolt ajtajához, aztán egyszer csak volt, nincs. Na összejött a pénze, az útra. Elment haza, szegénynek. Esetleg kórházba került? Az előző gondolat volt rokonszenve­sebb. De az se aggodalom nélkül, az életkora miatt. Fia­talon, életerősen csak re­ménytelibb farkasszemet nézni, megküzdeni a sűrű­södő nincs óriásaival, kivált, ha a küzdő feje nem csak a kalap hordására alkalmas és beéri a sok kicsi győzelem­mel. Isten nevében. Hiszen az Isten parancsolta ránk az életet, azzal együtt a küzdést is annak védelmében. Minap, újból odaállt a me­sebelien picike öregasszony a bolt elé szerényen, a már ismert bogárka riadtsággal. — Hát maga? Azt hallot­tam, haza megy Erdélybe. — Visszajöttem - mo­tyogta zavartan. — Nem beszélgetne ve­lem, ha megkérném? Bepárásodott a szeme, úgy kérdezte „minek?". Megsértődtem a vissza­utasítástól? Szó sincs róla. Akaratlanul lett közöm eh­hez a szerencsétlen asszony­hoz, s be kell érnem csak az­zal, hogy látom, hogy min­denkori aprópénz készlete­met megosztom vele. Kín­lódó lélekkel, mert nagyon messze a nyugalomtól. Oly messze, mint a koldulásra kényszerülők az emberhez méltó, legalább némi méltó­sággal megélhető élettől. Jutnak aztán eszembe csilla­pítóként régi-régi szép va­sárnapok, otthon, családi körben, ami azért volt gyö­nyörű, mert ilyenkor nyolcán ültük körül az asztalt. Öten, felnőtt korunkban is gyer­mekként. Élvezve anyánk semmiből valamit teremtő konyhaművészetét, s azt is, hogy nagyanyával vagyunk nyolcán, de ez anyánknak nem elég. Van egy plusz kosztosa. Csak vasár- és ün­nepnapokon jelentkező, aki csodás érzékkel valahány­szor a második fogás elkölté­sének vége felé kopogtatott. Hadirokkantként státuszá­nak megfelelően, a falábával. Ilyenkor anyám fölpattant és vitte az előre elkészített fala­tokat Jóska bácsi - így hívták az öreget - edénykéibe. Ma­gától értetődőnek tűnt, hogy van ilyen vasárnapi vendé­günk, aki egy alkalommal különös módon, de helyet­tünk is megrótta a mamát, aki könnyezésig nevette Jóska bácsi szóbeli náspáng- ját! Megkapva a soros tarisz- nyábavalókat, az öreg kér­dőn tekintett anyánk válla fölött a terített asztalunkra. — És a sütemény?! (Mert­hogy az is dukált neki.) — Ma nem sütöttem semmit - dadogta édesa­nyánk égő arccal, pedig az igazán lesújtó végszó ezután következett. S így: — Micsoda dolog, hogy vasárnap nem süt? Isten ve­lük! A „fizesse meg" elmaradt. Isten fizette pedig, mert könnyesre nevettük magun­kat. De jóval későbbb is sok­szor, amikor Jóska bácsitól plagizálva reklamáltuk a va­sárnapi ebédet megkoronázó süteményt. Ez az emlék, hátam mö­gött az erdélyi asszonnyal, áldásként működik. Nem tartósan, mert eszembe jut, mennyire másak voltak a koldulás társadalmi indíté­kai gyermek- és ifjúkorom­ban. Most, zordabbak, mint akkor voltak, mert emészthe­tetlenné lett számunkra, hogy rövidesen fölszökhet három millióra a könyörüle- tességre szorulók száma. László Ibolya

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom