Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-04 / 81. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. április 4. Illyés és Szekszárd Illyés és Szekszárd kapcsolata nem volt egyértelmű. Számára a város Babitsot jelentette, értékét azzal mérte, hogy mennyire becsüli meg nagy szülöttét. 1941-es szekszárdi verse a tájba vetíti keserűségét, mintha az átoksújtott édenkertet nézné, ahol minden a pusztulás jelképe. A ház behúzza „hűdött fejét", a part csempe, a patak nyáladzó, a híd bamba, az utca mihaszna, „és körben a szeles, esz éhig puszta és fönt a vízfejű domboldalak". Igazságtalan, de jelzőit az indulat mondta tollba. Többször beszélt erről, meg is írta: Szekszárd Babits révén léphetett volna ki kisszerűségéból, európai rangot kaphatott volna, fényt, de Babits halálakor az örökség sem kellett. Az értetlenség nem csökkent az idővel, később a politika is szót kért, az első vádbeszéd nem sokkal a háború után hangzott el. A város azért annyit tett, hogy a Szent László utcát róla nevezte el s írjuk a következő évtizedek vezetőinek javára, hogy a Babits utcából soha nem lett Lenin vagy Sztálin utca, s ezzel azok is tisztelegtek emléke előtt, akik egy sorát sem olvasták. Illyés a háború előtt nem sokat járt Szekszárdon. Amikor egyszer erről kérdeztem, gyerekkorára emlékezett: egy szögbe lépett s szekéren hozták a szekszárdi kórházba. Sovány emlék. Főleg a szekere- zésre emlékezett, Rácegrestól Szekszárdig és vissza a pusztára. Babitsot elkísérte a szülői házba, fénykép is őrzi, meg is írta, keserűen, telve indulattal. A családról egy jó szava sem volt, Babits István kiváltképp nem szerette, éreztette is vele, az egyik nagynéniről maró gúnnyal ír, ha Nennére gondolt, valószínűleg összetévesztette valakivel. Csak akkor enyhült meg, amikor hírét vette, hogy múzeum lesz a szülőházból, de az átépítés lassan haladt, lelkesedésből is több kellett volna. Az eredmény felemás lett, az épület egyik részében még sokáig lakók voltak, de mégis csak elérkezett az avatás napja. Illyés boldog, áll a sugárzó nyári fényben, Babits versét mondja, a Nunquam revertar-t, este a megyeházi ünnepségen saját versét, a Szekszárd felé strófáit. Mintha megbékélt volna a várossal, újságunk is tetszik, mert a vasárnapi számokat elküldtem neki, s igazán hálás olvasó, nyilvánosan is hangot adott elismerésének. De ennyivel nem éri be, úgy érzi Babits több fényt érdemel. Már a múzeum avatásakor - azóta is inkább emlékháznak mondják - megpendítette, hogy kutató központtá kellene alakítani, sót az európai irodalom múzeuma is lehetne. A gondolat Babits életművéből következik, melyben az európai eszme él tovább, Sophokléstől Goethén át a kortársakig. Bíztatott is, „próbálj meg tenni valamit", s képzeletében Szekszárd a szellem világvárosaként jelent meg. A szép tervből nem lett semmi, nem is lehetett. Sok minden hiányzott hozzá, nemcsak pénz, valószínűleg az országos politika sem engedte volna. Lehet, hogy pillanatnyi ötlet volt, mert később nem emlegette, nem emlékszem, hogy szóba hozta volna. Szekszárdon is mind ritkábban járt, pedig Pécsre utaztá- ban betérhetett volna, s akkor is, amikor utolsó éveiben végigjárta ifjúkora helyszíneit. Szekszárdot azzal mérte, mit tett Babitsért, s mit tehet még. Ismét keserűséggel gondolt a városra, s mintha ez diktálta volna 1978-as versét, melyben Babitsra emlékezik, ót szólítja, saját magát is bíztatva: Hidd, új idő jöhet! Bár minden elveszett . . . Babits halálát követő napokban, fejét felemelve a gyászból, így szólt: felelhetsz majd - halotton! — de nem vált valóra reménye, Babits egét felhők borították, csillagát hiába kerestük. Illyés a szülővárostól várta a jóvátételt, akkor is, később is. Munkáiban állandóan jelen van a megye, pontosabban Rácegres, Ozora, Simontornya. Dombóvári, bonyhádi emlékei elmosódottak, az érzelmi szálak lazák. Vele lehettem Bonyhádon is, Rácegresen is. Bonyhádon iskolai ünnepség volt, talán az alapítás 150. évfordulójára emlékeztek, nem emlékszem pontosan. Nyár volt, az iskola udvarán volt az ünnepség, beszédekkel, verssel, egy diák elmondta a Bonyhádi ég lüktető sorait a szálló labdáról, ami együtt száll az ifjúság vágyaival: „Hova szállt? Nem emlékszem." Hunyorogva állt a fényben és az ünneplő sokaságban, de hamar elunta magát, intett, hogy menjünk. Velünk volt Miszlai Gyuri is, aki gyerekkorából ismerte, jól emlékezett édesanyjára is, mert az ő sárszentlőrinci boltjukba járt vásárolni. A templom melletti cukrászdába mentünk, s hiába kérdeztem bonyhádi emlékeiről, nem jutott eszébe semmi. Süteményt ettünk, szemmel láthatóan ízlett neki. Fizetésnél kijelentette, vendégei vagyunk, s már húzta is elő pénztárcáját. De amit kabátja belső zsebéből kivett, nem pénztárca volt, hanem műanyag borítású ócska füzet, befóttesüveghez használatos gumiszalaggal biztosítva. Észrevette pillantásomat, de nem jött zavarba, s körülbelül szó szerint ezt mondta: „Tudjátok, nálunk a pénzt Flóra kezeli, és nem szoktam magammal hordani. Mos is ó adott, hogy legyen nálam valamennyi." A gumizsinór alól kihúzott egy bankót, s mentünk, mintha ezzel le is tudta volna Bonyhádot. Rácegresen otthon volt. A házigazda kedélyességével vezetett végig a pusztán, ahol akkor jártam először. A kis kastélynak nevezett épület a Ebéd a kastélyban képeit idézte, meg is kérdeztem, hogy „itt fordítottad Moliére-t?" Ez is emlékeket ébresztett benne, versek is eszébe jutottak, amiket még nem adott ki. Flóra asszony is ott volt, lka lánya is. Mintha valamennyien az ó vendégeik lettünk volna. Szekszárdon azonban idegennek érezte magát. Egyszer pinceszeren is voltunk, vendégként, Féja Géza is ott volt. Látszott rajta, hogy unja, szavát is alig lehetett venni. írásaiban Szekszárd alig szerepel, olyankor is mindig Babits ürügyén. A vers, amit már idéztem, lehangoló, csak a Győztes óra sorain fúj át a remény szele, inert „bajunk már semmi sem lehet". De a „szabadsság-ki- kelet" egyre késett, a halott mellett is ki kellett állnia, szemben az értetlenséggel, a politika sugallta olcsó pragmatizmusai, miközben Szekszárdról várta a segédcsapatokat. Nem egészen hiába, de nem is úgyfl hogy reményei sürgették. Akkor is Szekszárdról kérdeztem, amikor utoljára találkoztunk. Pécsett voltunk, a színház új darabja bemutatójára készült. Nem érezte jól magát, lázas volt, közben kiment, kicserélte átizzadt ingét. Szekszárd? - nézett rám tűnődve, s újra elmesélte gyerekkori emlékét, amikor szögbe lépett. Majd váratlan ezt mondta: cigányváros. Olyan, mint... - s egy dél-francia kisvárosra gondolt, de a neve nem jutott eszébe. Talán mégsem, mentegetőztem, de hajthatatlan volt. Számára Szekszárd megítélésében mindig Babits volt a mérce. Az emlékház még mindig úgy állt, mint megnyitásakor, felemásan, lakókkal, ez európai irodalom múzeumára nem gondolt senki. A halhatatlanság malmai azonban lassan őrölnek, mert „negyven nap, negyven év, vagy ezer annyi, az én szájamban ugyanazt jelenti". Illyés igaz ügyben volt türelmetlen, esetenként igazságtalan is. Úgy akarta látni a szülővárost, mint Dante Firenzéjét, Goethe Weimárát, a maradan- dóság eljegyzettjeként, az európai szellem világvárosaként. S magát is úgy akarta látni Szekszárdon, mint a régi versben, a győztes óra örök reménységében, hogy a hegyre pillantva a kettős csillagot lássuk, melyek kölcsönösen erősítik egymás fényét. Csányi László írás közben (Játék) Játszunk, mert játszani jó. Huizinga kitűnő könyvében, a Homo ludens-ben már régen megállapította,hogy az emberi tevékenység alapja a játék, s mint írja, „a legmagasabb értelemben bizonyítja a világrendben való helyzetünk logikán túli jellegét". Közben öregurasan borozgatunk, mert ez a szertartás is, mint minden szertartás, a közös játék része s tovább színezi a lét logikán túli jellegét. Az élénk képzeletű kisfiú könnyen beletalál minden szerepbe, most tüzes paripa, majd pöfögő mozdony, nem sokkal később bömbölő oroszlán, s azt akarja, hogy környezete is ilyennek lássa. A mi játékunk szerényebb, szavakkal játszunk, bár ki tudja, van-e ennél komolyabb, életre-halálra szóló játék? A szó mindig több, mint valaminek a megnvezése, végtére semmi nem változnék, ha holnaptól a széket szekrénynek neveznénk, a gerlét macskának és fordítva. A szó mögött egy másik valóság rejtőzik, Platón szerint csak árnyékokat látunk, sejtelmes körvonalukból következtetve a megismerhetetlenre. — Tehát, — mondja Kristóf, akinek élénk a képzelete - játsszunk azt, hogy egy távoli csillagon élvezzük barátunk vendégszeretetét, aki természetesen szekszárdi borral kedveskedik nekünk, mert milyen játék az, amelyben tilosat mutatnak a szemaforok? De előbb itt egy talány, jelezve, hogy a valósághoz vezető út nem is olyan kanyargós, mint amilyennek sokan gondolják. A példát egyébként nem én találtam ki, Arthur Koestler idézi egyik tanulmányában. íme: Két, egymástól száz mérföldre levő vonat elindul egymás felé, húsz mérföldes sebességgel. Egy madár megrémül a mozdony- füttytől s riadtan elindul, még pedig harminc mérföld sebességgel, mígnem találkozik a szembejövő vonattal, erre visszafordul, s röpköd ide-oda, egészen addig, amíg a két vonat találkozik. Azt kell kiszámítanotok, mekkora utat tesz meg a madár. Amíg a remélt olvasó is töri a fejét, mi játsszunk tovább. — Hol hagytuk abba? - kérdezte Ernő, a fizikus. — Szóval ott ülünk valamelyik bolygón, mondjuk a Hattyú csillagképben, ide 4-500 fényévnyire és szekszárdi bort iszunk. Mit csinálnál, Ernő? — Néhány számítást végeznék, ugyanis csak műkedvelők képzelik, hogy a minden- ségben úgy röpködhetünk, mint itt a gólyák. Megkérdezném, érvényes-e náluk a Planck-állandó, mit tudnak a fényelhajlásról, a kvantumelméletről, az energiaegyenletről, aztán elmennék egy kiskocsmába és rendelnék egy adag marhapörköltet. — Ilyen egyszerű? - nézett rá szigorúan Kristóf. — Szó sincs róla, de ha játszunk, ragaszkodom a marhapörkölthöz. — Én telefonálnék haza, de mi lenne, ha épp akkor hívna a feleségem is? — Akkor valami olyasmi történne, mint a két vonat és a madár esetében. A hang folyton a két vonat között röpködne s nem találnátok egymást, bár a világegyetem roppant híg közeg, köbméterként átlag egy atom úszkál benne. — És te? - nézett rám Kristóf, s oly otthonosan töltötte meg a poharakat, mintha valóban a titokzatos bolygón lennénk, derűs és művelt barátok között. — Megkérném, hogy fordítsák le legjobb költőik néhány versét. Egy nép jellemét művészetéből lehet megismerni. Európa akkor kezdődött, amikor az egyik görög időmértékes verset írt, a másik felismerte a contrapos- tót, ami a zenében a kontrapunktnak felel meg. Filozófiájukat is szeretném megismerni. Mit tudnak a létről, az egyről és a semmiről, hisznek-e az akaratszabadságban, a kategorikus imperatívuszban. Elmennék templomaikba is. Ahová eljutottam a világban, kíváncsian kerestem fel a‘ kultuszhelyeket, Delphi- ben, Siracusában, Rómában, s a Vesta-szen- tély romjai között, ókeresztény templomok meghitt csendjében, régi pravoszláv templomok gyertyafüstös homályában, gótikus ka- tedrálisokban vagy falusi templomokban az Északi tenger szélzúgásában. — Ezek után sok mindent kellene kérdeznünk tőled, - mondta Kristóf - például azt, hogy mit találtál a szent helyeken, milyen nyelven értekeztél a csillag lakóival. Játsz- szunk tovább! Mit találtál a szent helyeken? — A rítust, mint mindenütt. Siracusában több ezer barmot hajtottak fel Hieron áldozati oltárára, mert mindenütt van áldozati oltár s mindenütt van áldozat is. Kristóf, akit már a bor is fűtött, kíváncsian kérdezte: — A megváltás eljutott-e hozzájuk? Krisztus csak a földön járt vagy náluk is megfordult, de mi nem tudunk róla? Lényeges kérdés. — Legjobb lenne egy teológust megkérdezni, - mondta Ernő. - A hír 4-500 fényév késéssel jut el hozzájuk, s tehát egyelőre sejtelmük se lehet róla. — Ha a hír nem úgy száll, mint madarunk a két vonat között. Mert a mindenség vonatai szünet nélkül zakatolnak, nincs pillanatnyi megállás, - szólt Kristóf, kicsit szomorúan, mint aki tudja, hogy végül jön majd egy vonat, amelyikre egyikünk se tud fölkapaszkodni. Ernő, aki már régen megfejtette a talányt, poharával játszott s csendesen kuncogott: — Megfeledkeztek arról, hogy a buta madár azóta is rémülten röpköd a két vonat között, s éppen ő nem tudja, hogy mekkora utat tett meg. Ha meggondoljuk, teljesen fölöslegesen röpköd, mert ha lenne esze, megvájja, amíg a két vonat találkozik, s ezalatt elolvassa Hegeltől a szellem.fenomenológiáját. Nem volt kedvünk nevetni. A játék, amit öreguras borozgatás közben találtunk ki, túl jól sikerült, vagy éppen gyatra játék volt, a képzelet könnyelmű csapongása, bortól is hevített neveletlen képzelgés az ismeretlenről, amit csak fantáziátlan regényírók népesítenek be. Mi meg itt fecsegünk olvashatatlan versekről, megváltásról, kultuszról, ami épp úgy lehet megszentelt áldozat, mint zavaros babonaság. Az emlék egy képet vetített elém: ülök Rómában a Fórumon, a Vesta-templom romjai között, talán épp ott, ahol elevenen temettek el egy Vesta-szűzet, aki engedve szerelmének, megszegte szent fogadalmát. Lehet, hogy ott, azon a távoli bolygón egy másik Vesta-szűz éppmost mosolyog sóvárgó szerelmesére? — Töltsétek, - mondta Ernő - s végre fejtsük meg a rejtvényt, hogy az a bizonyos madár megpihenhessen. A megoldás egyszerű s mással is így van ez. Ha azt számítgatjuk, hogy a madár mekkora távolságot repül be, nehezen érünk nyomába. Más irányból kell megközelítenünk a kérdést. Azt kell kiszámítanunk, - egyszerű összeadás - hogy mennyi idő telik el amíg a két vonat találkozik, ez pedig két és fél óra. Ennyi ideig röpködött madarunk, tehát 75 mérföldet tett meg. Osszenéztünk. Ilyen egyszerű? Más is ilyen egyszerű, ha nem kuszáljuk össze a fogalmakat. Csányi László Acsádi Rozália: Add emberséged Add emberséged áldás nélküli perceimre, mert áldásod nélkül színtelenre fakít a közönyös idő és tovasodor. Add emberséged áldás nélküli perceimre mert csak te ismered a feloldozó szót amely nélkül engem végnélküli kín gyötör: a szótlanság kínja, a szeretetlenség kínja mint azt az öregasszonyt aki az időtlenségbe temetkezett a tihanyi kereszt alatt. Add emberséged áldás nélküli perceimre, mert emberséged nélkül minden emberi eszme díszlet csupán, mellyel teleszórták a meddő világot körülöttem, és csak te ragyogtathatod föl újra a szótlanság, a szeretetlenség, és a magány zarándokaként. Muzsikáló szerszámok Furulya Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén AtBlockflőte tilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. Legnépszerűbb népi hangszerünk a „végfúvós" vagy „dugós" furulya. Legfontosabb része a cső végébe illesztett fadugó és szélhasító nyílás. A dugó melletti keskeny résen áramlik a befúvott levegő a szélhasító nyílás peremének. A keletkezett hang magasságát a furulya testén fúrt hanglyukakkal változtatják. A népi furulyákon rendszerint hat hangképző nyílás van. A furatok tágításával vagy szűkítésével hallás alapján hangolják be a hangszert. A pásztorok a furulyát - akár csak egyéb eszközeiket is - művészi faragással, ólombeöntéssel, karcolással, néha diszkrét színezéssel díszítették. Hogy mi minden funkciója lehetett a régi pásztorok és parasztok életében, arról ma már nehéz hiteles képet kapni. A regöléseknek - köcsögduda, láncosbot, csengők mellett - fontos hangszere. A betlehe- mes játékban is szerepet kapott. Közös mulatság, tánc hangszereként - a csángók kivételével - régóta nem haszPásztorfurulya nálják. A falusi lakosság már régebben is rangon alulinak tartotta a szegényebb és elmaradottabb réteghez tartozó pásztorok hangszere mellett mulatni. A furulyaféle zeneszerszámok a földkerekségen miden- hol vannak. Csontból, agyagból, fából készült példányok messze a történelem előtti korból is ismeretesek. Fotó: Gottvald Károly
