Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-04 / 81. szám
1992. április 4. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 • • Nagyanyám több, mint húsz éven át minden hivatalos iraton, leveleken is özvegyként jegyezte magát. Édesanyám kilenc év után is sírva fakad, ha meghallja ezt a szót, a rádiót, televíziót lekapcsolja, ha a téma szóba kerül. Ugyanakkor a világ minden hétköznapi dolga, vagy ritka érdekessége kapcsán is eszébe jut apuval kapcsolatban egy kedves történet. Természetes, hogy a szereplők legbensőbb magánügyeiket nem kívánták névvel és lakcímmel ország-világ előtt kiteregetni. Prédának tekintettek Huszonnégy éves voltam, amikor az uramat elvitte a tüdőbaj. Hol volt akkor még a penicillin? A háborúból hazajött betegen, két évig feküdt, ápolni kellett, kiszolgálni. Egy lánnyal maradtam özvegyen. Nem volt akkor még semmi juttatás. Nem lett volna gondom, ha megélek a Gyed-bői, mint a mai asszonyok. Bölcsődének hírét sem hallottuk, munkát kapni se lehetett mindjárt. Napszámba jártam a parasztokhoz, aki prédának tekintettek, de én megálltam a magam lábán. Nem segített nekem senki se, aki meg akart, az úgyis megkérte volna az árát. Mindennel egyedül küszködtem meg. Mire lassan egyenesbe jöttünk - megspóroltam minden fillért - jött a forradalom, a lányom fejét elcsavarta valami nyikhaj, s nekimentek a világnak. Akkor azt gondoltam, nem kellett volna annyit nélkülözni, gondolni kellett volna magamra is, volt kérőm nem egy, de én nem akartam mostohát hozni a házhoz. A lányom kint férjhez ment, nem ahhoz, akivel disszidált, vannak unokáim is, de nem tudnak magyarul. Jönnek haza -minden évben, hoznak ruhát, meg gépeket, videót, szeletelőt, de minek az ilyesmi már egy ilyen öregasszonyak. Be se tudom kapcsolni. Most már látom, jó, hogy nem menetem férjhez. Ami még nekem hátra van, abba a kis időbe nem kell senkit se kerülgetnem. Megint spórolok, beosztom, amim van. Védtelenül, de nem egyedül Maga volt az őrület, a képtelenség, hogy meghalhat valaki, aki csak harminc éves. Az egész egy pillanat alatt játszódott le. Fölfogni sem voltam képes ami történt, hogy nincs az én csinos, okos, kedves társam, akinek én voltam a legfontosabb a világon. Föllázadt a kedvemért a családja ellen, s most képes itthagyni, egyedül? Nem értettem. Ha nincs a két pici gyerek, a kisebb még tehetetlen, akit gondozni kell, akkor biztosan föladom. Csinálják mások tovább, én aligha. Egyszer kint a kertben volt is egy gramo- xonos pillanatom. Zokogtam, mint egy eszelős, hónapokon át. Szerencsére az én családom mindenben segített, anyagi gondjaim nem voltak, mindent megcsináltak helyettem. Elkényeztetett gyerek voltam, fiatalon megtaláltam az igazit, szerettem a munkámat, s mindez odaveszett egyetlen figyelmetlen pillát miatt. Szinte törvényszerű volt, ami aztán történt, szerencsére azt is megúsztam. Amint egyáltalán magamhoz tértem, belemenekültem egy új szerelembe, de nyakig. En, ostoba azt hittem minden férfi olyan grállovag, mint a férjem volt. Keserves volt a csalódás, de tanulságos. Közben otthon kicsúsztak a dolgok az irányításom alól. A gyerekeket anyám nevelte, elkényeztette őket. A sarkamra kellett állnom, ha azt akartam, hogy ismét legyen családom. Talán ez volt az a pillanat, amikor igazán felnőtt lettem, de ez nem jelenti azt, hogy később ne tévedtem volna. Hamarosan férjhez w w Özvegyek mentem, de megint rosszul választottam. Amennyire nem volt lelkiismeretfurdalá- som a korábbi szerelmem miatt, akkor folyton azt álmodtam, két férjem van. Hamarosan elváltunk. A gyerekek már nagyok, én is okosabb, kiegyensúlyozottabb lettem. Út az időtlenségbe Nem hiszem, hogy a teljes igazságot el merik mondani az asszonyok. Orvos barátom szerint az a normális, ha az ember először megkönnyebbülést érez, ha meghal egy közeli hozzátartozója. Például erről sem illik beszélni, pedig sokkal köny- nyebb lett volna ha tudom, ez normális dolog. Nekem az okozott megkönnyebbülést, hogy megszabadultam a rettegéstől. Tudtam, hogy be fog következni, de erről nem lehetett senkivel beszélni. Húsz éves boldog házasságunk alatt ez volt az első olyan megoldhatalan gondom, amit vele sem lehetett megbeszélni. A magány és a félelem görcsössé tett, nem tudtam rendesen dolgozni, beszélgetni, enni, élni. Ma már tudom, hogy neki is könnyebb lett volna, ha beszélhet saját félelmeiről, mert biztosan voltak, hiszen néha látszott, hogy még ő sajnál engem. Egyszer meg is kérdezte - látszólag egy néhány napos konkrét távollétre vonatkozóan,- hogy mi lesz veletek nélkülem? Csak annyit tudtam kinyögni, hogy nem ez a kérdés, hanem, hogy „veled mi lenne nélkülünk". Szemlátomást elfogadta válasznak a belső, ki nem mondott kérdésre is. Tudta, hogy bírni fogom, mert mit tehetnék mást. Hogy mit éreztem utána? Semmit. A világon semmit nem tudtam érezni. Olyan volt, mintha én nem élnék. Húsz év, az addigi életem fele, nemcsak a hitvesem, s barátom volt, hanem a férfi is, akivel együtt alkottunk egészet. Beépült a személyiségembe. Csak félig léteztem, minden szétesett bennem és körülöttem. Föllázadtak ellenem a tárgyak is. Soha semmit nem ott találtam meg, ahova szerintem tettem. Egyszer egy szélviharban az volt az érzésem, hogy atomjaimra hullok, s szétszóródom a szélben. Ez igen iro- dalmian hangzik, de minden napos küzdelem volt, hogy csináljak egyáltalán valamit. Hogy mi segített? Nem mi, hanem kik. A családom, a barátaim, az ő tisztelői és barátai, akik rámmosolyogtak az utcán, kedves történeteket meséltek róla és önmagukról. És természetesen a gyerekeink. Legalább fél évig úgy bántak velem, mintha én lennék a gyerek és ők a felnőttek. Türelmesek, gyengéden megértők voltak velem, nagyvonalúan elnézték elviselhete- lenségemet. Mindenről sokat beszélgettünk, csak róla nem. Legalább egy évig nem lehetett előttük kiejteni a nevét, kimentek a szobából, ha mások szóba hozták. Ma már egy idealizált apáról beszélünk, mindaz persze igaz, amit mondunk, de a rossz tulajdonságai valahogy eltűntek az időben. Pedig tudjuk, hogy voltak. Hónapokig megdöbbentem, ha múlt időben beszéltek róla, s átfutott rajtam a gondolat, ezek ugyan miért hiszik el? Miért tudnak ilyen köny- nyen belenyugodni, hogy nincs és már sohasem lesz többé. És tényleg nincs, vagy nem lesz? Honnan tudjuk ezt ennyire biztosan? Mi volna a férfiakkal? Értek meglepetések mindkét irányból. Egy réges-régi barátunk, aki azelőtt mindig hozott virágot a névnapomra, nőnapra, eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Korábban látványosan udvarolt, a férjem jelenlétében is. Nyilván azt hitte „a nyakán maradok". Egy másik meg azt képzelte, első utam az ágyába vezet. A harmadik meg - mint sokkal később rájöttem - hamis látszatokat is vállalt azért, hogy a közelemben lehessen és segíthessen. Ha engedi, biztos beleszeretek, de még ettől is megóvott. Az első fél évet alig lehet elviselni, s nem azért mintha olyan lennék, mint a paradicsom: karó nélkül nem állok meg a lábamon. A vágy soha sem csak biológiai igény, bár kétségkívül ösztön-alapja van, hanem egy másik ember közelségére irányuló törekvés. Hogy valakié legyek és ő meg az enyém. Az ember igénye arra, hogy a másikkal együtt része legyen valamiféle teljességnek. Az igazi szex mindig találkozás a végtelennel. No, nem azt mondom, hogy ez hetenkét háromszor gyakorolható házastársi tevékenység, csak azt, hogy akinek része volt benne, megszenvedi a hiányát. Az ember persze az az élőlény, amelyik mindent kibír, s amikor ez az időszak elmúlt, már dolgozni is tudtam. Most már tartozom valakihez. A kapcsolatunk minőségére még nem találtam meg a megfelelő szót. Nem tudom megmondani ki ő nekem. Ritkán találkozunk, de akkor jó együtt lenni. Kedves, okos, művelt, figyelmes és gyengéd. Szerencsére nem akar konkurálni a múlttal, és talán az a legfontosabb, hogy van humorérzéke. Nincs elviselhetetlenebb annál az embernél, aki nem tud egy jót röhögni, szükség esetén a saját hülyeségein is. Hogy mit tanácsolok másoknak? Semmit, mert az embert annyian szeretik, ahány embert ő tud szeretni. Nem biztos, hogy ugyanazok fogják szeretni, de biztos, hogy ugyanannyian. Talán a mű- vészet-therápia segíthet. Mi a temetés után elmentünk a gyerekekkel, „világgá". Volt olyan nap, hogy négy filmet néztünk meg egymás után, másnap este meg a Varázsfuvolát a színházban. Ha, másra nem, arra biztosan jó volt, hogy tudjuk, maradt még érték a világon. Most nem mondhatom azt sem, hogy mindez régen történt, meg azt sem, hogy mostanában. Valahogy úton van az egész az időtlenségbe. Holtomiglan, holtodiglan Részletek, a pécsi közeti té- véstudió, Hol vannak a katonák? című műsorához írt levélből. Ilyenek, vagy ehhez hasonlók az évek során százával érkeztek és még ma is érkeznek a szerekesztőkhöz. „Nagy érdeklődéssel néztem és hallgattam adásaikat. Csak csodálni tudom, hogy az Ön korában még akad valaki, akinek eszébe jutunk mi, akik annnyit szenvedtünk. Sőt, keserítésünkből ma sem elég még! Férjem nyári születésű : 1905. julius 4. Édesanyja Rideg Erzsébet. Dr. F. János Székesfehérvárról indult 1942 nov. 2-án főhadnagyi rangban, de századparancsnoki beosztásban . Természetesen tartalékos. Annyit tudok róla, hogy a németek után a Don melletti felállításban az ő zászlóaljuk következett. Századában 205 emberrel indult, de csak ketten érkezetek visz- sza épen Székesfehérvárra. Férjemet a hozzá besztott katona látta utoljára. Lábán nagyon megsebesülve - állítólag nagyon könyörgött, ne hagyják ott. Az is hírlett, hogy kérte lőjék agyon. De, amikor a sógorom, férjem bátyja írt az illetőnek, az levélben tagadta ezt. Mi az igazság? Ennyi év után is minden nap erre gondolok: Dr. V. Jánosné, nyugdíjas pedagógus." Ihárosi Ibolya Kábeltévé-harc, polgárszemmel A decsi szövő szakkör életéből A sárközi kézimunkákat Kanadában is láthatták Hónapok óta tart a harc a megyeszékhely kábelhálózatának birtoklásáért. Hogy nem kis pénzről lehet szó, azt a vak is látja, hiszen különben miért folytatnának elkeseredett belboxot a káefték. Folyik a csata, a polgár meg csak ül a képernyő előtt és csodálkozik. No. 2. Aláírást gyűjtenek az utcánkban. Két kedves, fiatal lány jár körbe egy ívvel. „Kérjük a képviselő urat, hogy a kábeltévé ügyben ne szűk csoport érdekeket képviseljen, hanem a lakóközösség érdekét." Ennyi a levél, alatta nevek. Azoké, akik már aláírták. Nem értem a dolgot. Mit képviseljen a képviselő? Honnan tudja, hogy mi a lakóközösség érdeke? Ebből a levélből ugyan ki nem derül semmi. Tudja azt a képviselő úr, nyugtatnak meg a lányok, van egy másik levél is, amit majd az aláírások mellé csatolnak. Es mi áll abban a levélben, kérdem, hogy végre megtudhassam, vajon mi is itt a lakóközösségi érdek, no meg az enyém. Hát az, hogy ez az utca, meg a környéken a többi is ragaszkodik a Tan Kft. szolgáltatásaihoz, kapom a választ az egyik leánytól, akinek felmenője, mint az később kiderül, elkötelezettje a nevezett kft-nek. Fogom a tollat és nem tudom mit csináljak. Aláírjam, ne írjam alá? Túl lakóközösségen, mi is az én jól felfogott, egyéni érdekem? A lányok állnak és rendületlenül mosolyognak, bár sehogyan sem értik, miért is gondolkodom olyan sokat, hiszen eddig mindenki szó nélkül aláírta az ívet anélkül, hogy látta volna a másik levelet. Azt, amiből megtudhatták volna, hogy tulajdonképpen miről is van szó. No. 2. A kábeltévé vezetéket jöttem felmérni, mondja egy szép tavaszi hétköznapon egy úr minden további nélkül besétálva az udvarunkba, kezében térképpel. Mikor kezdek kérdezősködni, hogy kinek a megbízásából, melyik cég nevében végzi a teendőit, közli, hogy a Geodéziai Kft. dolgozója és a Héliosz Kft. megbízásából térképezik fel a városban a kábelhálózatot. A földmérő keresi a kertben a kábelvezetőket, állampolgár gondolkodik. Hogy is van ez? Pár éve saját pénzén köttette be családi házába a Tarr féle céggel a kábelvezetéket kemény forintokért. Merthogy az akkor még tanácsnak nevezett városi közhivatalban azt a felvilágosítást kapta, hogy a kábelhálózat kiépítése nem minősül közműnek, így nem jár semminemű állami támogatás, tanácsi hozzájárulás. Sót, még az áfát sem igényelheti vissza. Aki műholdas adásokat akar nézni, az nyúljon a zsebébe. Ezekután állampolgár kénytelen volt anyagi áldozatokat hozni azért, hogy tájékozott legyen a világ dolgaiban, kábelvezetőket építtetett magának. Most meg itt ez a coltokos úriember és azt mondja, hogy a város egyik önkormányzati alapítású gazdálkodó egysége megbízásából méricskélik az ingatlanán, a saját beruházásban, állami finanszírozás nélkül létrehozott vezetéket azért, hogy üzemeltessék. Állampolgár áll és csodálkozik. Ki kérdezte meg minderről őt? Mi ez, ha nem egy újfajta társadalmasítás? F. Kováts Éva A decsi általános iskola szövő szakkörének huszonhárom tagja van, 5.-től 8. osztályos kisdiákok. A munkát a tanévkezdettől Benedek Andrásné és dr. Mozolai Lászlóné irányítja. Kezük nyomán a Sárköz népművészete elevenedik meg. Fontos, hogy megőrizzék a hagyományokat, a kétkezi munka becsületét. A szövés mellett a hímzéssel is szeretnének foglalkozni. Az eredményekről Folland Erzsébet pedagógussal beszélgettünk, aki tizennégy éven át irányította a szakkört. — Az ötvenes évek vége felé Mözsi-Szabó István politechnika keretében tanított szövést az iskolásban - mondja Folland Erzsébet -, de amikor elment innét, a szövőszék a padlásra került. Szívesebben foglalkoztam volna a hímzéssel, de mivel ez a gyerekeknek idővel unalmassá vált, lehoztuk a padlásról a pókhálólepte szövőszéket is. A munka egy szövőszéken, rajkeretben indult, később alakult szakkörré, melyet aztán a faluház és a háziipar is támogatott. A hímzésben Kun Sára néni volt segítségünkre. — Hogyan ismertette, meg a gyerekekkel a kézimunkát? — Úgy véltem, hogy a gyerekeket meg kell kötni, mégpedig úgy, hogy „hazát adunk" nekik. Meggyőződésem, azt lehet csak szeretni, amit ismerünk. Mivel lehet a gyerekeket megkötni? A múlttal. Kötődjenek hozzá, ismerjék meg annak a szőttesnek, annak a hímzésnek a rendeltetését, azt, hogy mire használták. Először tájékozódtam, anyagot gyűjtöttem, amit aztán átadtam a gyerekeknek. De közösen is elmentünk magnóval a kezünkben, hogy a múlt emlékeit összegyűjt- sük. — Mivel próbálkoztak, hogy megismerjék a szakkör munkáját az emberek? — Az. úttörőház nyaranta honismereti táborokat szervezett, ezekre természetesen pályázni lehetett. Megpróbálkoztunk mi is. Tárgyi anyaggal (pl. asztalterítő, fejkendő) pályáztunk, s hozzá elkészítettük a leírást, hogy egy-egy darabot miként hasznosítottak régen. így a gyerek nemcsak a szövést ismerte meg, hanem ezen túl a paraszti életet, az embert és vele a szokásait. Minden évben 5.-től 8.-ig mindig mással ismerkedtek meg a gyerekek, a Sárköz népművészetének egy-egy szeletével. Nemcsak a lányok, hanem a fiúk is vállalkoztak arra, hogy leüljenek a szövőszékhez, ami kézügyesség fejlesztő is volt. Eredmény az első évben: a dél-dunántúli pályázaton faragással, szövéssel vettünk részt, aminek zán- kai táborozás lett a jutalma. Az első honismereti táborba 1979-ben utazhattak a decsi gyerekek. Egy évvel később a Zsuzsi baba pályázatra babát öltöztettek eredeti népviseletbe. Ezzel a pályamunkával kiemelt első díjat nyertek Nyíregyházán. Ugyanitt 1981- ben aranyplakettet és nívódíjat kaptak. Ezt követően 1982- ben ifjúsági pályázaton első díjat nyertek. 1983-tól Báli Istvánná segítette a szakkör munkáját, és ebben az évben neveztek be az országos szőttes pályázatra is, ahol ifjúsági díjat kaptak, 1984-ben Nyíregyházán pedig ezüstplakettet. A gyermek szakkör anyaga 1989-berj Kanadába is eljutott, majd 1990-ben az országos szőttes pályázaton ismét ifjúsági díj lett a jutalmuk. Eddig a tizennégy év krónikája. Folland Erzsébet 1991 szeptemberében átadta a stafétabotot. Az elért eredmények sok örömöt hoztak a gyerekeknek. Ezt megpróbálták természetes módon kezelni, soha nem hivalkodtak. A sikereket az évek folyamán bizonyára még továbbiak követik, melyek öregbítik majd a község, az iskola, s ezen át a szakkör hírnevét. - pusztai téri -
