Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. február 1. Akinek a népi örökség a hivatása „A szépet akarom megmutatni" Bíró Annamária fazekas munkái a Babitsban Február 17-ig tart az a kiállí­tás, amelyen Bíró Annamária fazekas míves munkáit tekint­heti meg a közönség, a szek­szárdi Babits Mihály Művelő­dési Ház kiállítótermében. A művész Makón született. Szegeden, a Tömörkény István iparművészeti gimnáziumban kerámia szakon végzett. Mint elmondta, divattervező szere­tett volna lenni, de egy kedves tanára a kerámiát ajánlotta neki. A középiskola elvégzése után, 1969-ben költözött Szek- szárdra. Nem volt könnyű el­hagyni Makót, a gyermekkor színhelyét, és a régi barátokat. Bíró Annamária először a de- csi háziipari szövetkezetnél he­lyezkedett el, szőni tanult, ked­velte ezt a munkát is. Felvételre jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, a vizsga sikerült, de mint létszámfeletti, nem kezd­hette meg a tanulmányait. Ám még ebben az évben, 1970-ben ­Alkotó és alkotás Fehér alapon kék írőkás tál amikor is első ízben adták ki az Ifjú Népművész címet- elnyerte azt, legfiatalabb pályázóként. Ezután 17 év következett a szekszárdi épí­tőanyagipari szövetkezet ke­rámia üzemé­ben. Eleinte tá­nyérokat díszí­tett, darabját 20 fillérért. Lassan haladt előre a ranglétrán, csoportvzető lett, oktató, mi­nőségi ellenőr, majd művé­szeti vezető. Közben saját erőből kis mű­helyt alakított ki, és munka­Forma és ritmus idő után itt dolgozott. Megra­gadták a Sárköz gazdag ha­gyományai, és arra késztették, hogy felhagyjon a kerámiamű­vészet középiskoláblan tanult ágával. Sokat segített ebben dr. küesz Mária néprajzkutató. Mintegy tíz éve annak, hogy munkái között megjelentek az erdélyi, közelebbről barcaújfa- lusi fehér alapon kék írőkás edények. Az inspirációt Doma- novszky György néprajzkutató­tól kapta, s szakkönyvek, vala­mint Erdély múzeumainak cse­répanyagát tanulmányozva fej­lesztette tovább. Közben 1975-ben elnyerte a Népi Iparművész címet. Több­ször nyert díjat a nyíregyházi Aranyalma pályázaton, és rendszeresen szerepelt a Gelen­csér Sebestyén emlékkiállítá­son, Siklóson. Bemutatta mun­káit Badacsonytomajban, Ta­polcán és Budaörsön is. Kiállí­tott Dijonban és Grazban. Bíró Annamária azon kevés fazekas közé tatozik, aki nem­csak kitűnő formaérzékkel, ha­nem nagyszerű színérzékkel is rendelkezik. Termékeit maga árusítja, és így része lehet ab­ban az örömben, hogy szemé­lyes kapcsolatba kerül azokkal az emberekkel, akik otthonuk, környezetük díszítésére az ő munkáit választják. A művész tele van tervekkel. Egy fazekasházat szeretne épí­teni, szép, kényelmes műhely- lyel, elszabadulna végre az apró, forró műhelyből, ahol most dolgozik. Venter Marianna - Ótós Réka írás közben (A doni katasztrófa). A múlt nem megrendít- hetetlen tömb, velünk változik, alakul. Időn­ként elhalványodnak egykori hősei, mások vá­ratlanul felemelkednek a múltból, fényt kap­nak, emléktáblát, vagy éppen utcát neveznek el róluk. Megtörténik, hogy egész korszakot kell újra értékelni, mint nem oly régen a Mo­hács utáni évtizedeket, vagy napjainkban a ki­egyezést követő időszakot. Itt van a doni ka­tasztrófa is, amiről sokáig a túlélők sem mertek beszélni, a politika árulónak nevezte őket, mintha nem Bárdossy, hanem az a nyomorult baka üzent volna hadat, aki végül is ott maradt és hősi halott lett belőle. Itthon Karády Katalin szívhez szólóan énekelte „valahol Oroszor­szágban", de az érzelgős dalocska mögött ke­gyetlen valóság állt, ötven fokos hideggel, félelemmel, romantikátlanul. Valószínűleg senki sem születik hősnek, mi­ként áldozatnak sem. A történelem egy kivéte­les pillanatában hőssé válhat a hitvalló vagy a hazafi, ilyenek a háború alatt is voltak, mint azok, akik fegyverrel kezükben harcoltak a fa­sizmus ellen. A francia partizánok bátorságá­ról ma is legendák szólnak, Németországban is voltak ilyenek, nálunk is. A Donhoz hajszolt magyar bakának meg sem fordult a fejében, hogy hős legyen, tudta, semmi köze a háború­hoz, s ha lőtt, legfeljebb azért lőtt, mert a túlsó partról is lőttek. Történelmileg nézve a ször­nyű kaland igazolhatatlan, a 2. magyar hadse­reg ugyanis a nyugati hatalamak akkori szö­vetségese ellen harcolt, a fasizmus oldalán, egy világméretű koalíciónak üzenve hadat. Egyet­len mentségünk, hogy a magyar hadbalépésről nem a nép, hanem néhány elvetemült politikus döntött, ezeket később háborús bűnösként el­ítélték, de sajnos későn, a magyar halottak tízezreit ezzel nem lehetett feltámasztani. Megfontolt nép, világos elmével nem akar­hat háborút. Annak idején ugyan Ferenc József szavára lelkesen énekelték a harci nótákat, de a lelkesedés hamar elhervadt, a többit pedig tud­juk. Már ennek az első háborúnak sem volt költészete, az áldozatnak soha nincs oka ün­neplésre. Egy vers azért fennmaradt, a részt­vevő írta, tehát hiteles. Nem is tudom, milyen költő volt Gyóni Géza. Újságíróskodott, Ády hatását érezni ver­sein, melyek szerelemről szólnak és szépasz- szonyokról. Amikor kitört a háború, harminc éves volt, rögtön a frontra küldték, Przemysl ostrománál fogságba esett, innen vitték a szi­bériai Krasznojarszkba, ahol 1917-ben halt meg, elborult elmével. Przemyslből küldte haza verseit, később azok is előkerültek, amiket a szibériai fogoly­táborban írt, köztük saját sírverse, melyben így szól magáról: „Véres harcok verték fel hírét, /De csak a béke katonája volt". Valóban az volt, az is igaz, hogy véres harcok tették hí­ressé, de azóta egyetlen vers idézi nevét, s fogja idézni, valószínűleg még sokáig. Egy időben szívesen szavalták ifjúsági ünnepélye­ken, de később elhallgattatták, mert a doni sze­rencsétlenség idején ismét időszeűvé vált. Csak egy éjszakára küldjétek el őket, - kiáltott Gyóni - a vitézkedőket, gerenda-töréskor szál­kakeresőket, az uzsoragarast fogukhoz verő­ket, a hitetleneket, az üzérkedőket, hosszú csa- hos nyelvvel hazaszeretőket, hogy emlékezze­nek az anyjuk kínjára, ágyúdörgéskor mea­kulpázva verjék mellüket, s hívják Krisztust, Istent, kit hitetlen gőgjében egyik sem ismert soha. Ez nem a hős, hanem a kiszolgáltatott, megalázott ember szava, s ugyanezt élték át azok is, akiket a Don mellé hajtottak. Csak ép­pen azok nem hallották meg, akikhez kiáltott, a pártoskodók, a hitetlenek, s akik hosszú csa- hos nyelvvel éltetik a hazát. De ezen most már nem lehet változtatni. Az áldozatok emlékét kegyelettel őrzik a túlélők, ennél többet nem tehetnek. Amikor Aranyt felkérték, hogy írjon verset a v-i honvédemlékműre, ezt írta: Itt nyugosznak a honvédek, Könnyű nekik, mert nem élnek! Fia megjegyezte: „Saját szenvedéseire vo­natkozik" - de ebben azért kételkedünk. A hang gúnyos, a kor kritikáját érezzük a két sornyi sóhajban, mert a túlélőket soha nem le­het egyforma mércével mérni: ez veszteségét siratja, amaz a sorscsapáson borong, amit eset­leg maga idézett elő, mint a magyar háborús bűnösök, Bárdossytól Szálasiig, ártatlanságu­kat hangoztatva. Ez is visszafordíthatatlan, de soha nem közömbös, hogy mit gondolunk múltunkról. Az eszmények változnak, a törté­nelmet időnként át kell értékelni, de a részle­tektől függetlenül, alapvető kérdésekben egyet kell értenünk, melyek alkalmi politikai érde­keken túl mutatják a nép jellemét. Haynau go­nosz élete végén Magyarországon birtokot vá­sárolt, megpróbálta az „új földesúr" szerepét, , de ezzel nem változott semmi, megmaradt bresciai hiénának és aradi hóhérnak. A magyar múlt politikai kalandorainak sem ad felmen­tést, hogy jelesük volt hittanból és minden első pénteken áldoztak. De mi legyen azokkal, akiket a Donnál haj­tottak halálba? Ma egyre több szó esik róluk, de történelmi­etlen, ha a múltat mai politikai érvekhez pró­báljuk igazítani, nem is célravezető. Az első vi­lágháború nem az összeomláskor, hanem már a hadüzenet napján időszerűtlen volt. Tisza is tudta ezt, mégis jóváhagyta s aláírásáért ugyan életével lakolt, de ezzel sem tett jóvá semmit. A második hadbalépéskor minden nyomorult parasztlegény tudta, hogy oktalanul áldozzák fel, s a Don mellett hiába imádkozott, hogy ál- nok urait csak egy éjszakára küldjék ki az öt­ven fokos hidegbe. Panaszukat csak Jány nevű főparancsnokuk hallotta meg, aki azonnal in­tézkedett, hogy tizedeljék meg az izgága le­génységet, mert rendnek kell lenni. Ez nem hazafiság, hanem mészárlás, bűntett, amit saját halálával sem tehetett jóvá. A szaporodó em­lékművek nemcsak a kegyelet, hanem a vád emlékjelei is, időnként jó, ha erre is gondolunk. Az antibolsevizmus ma hatásos politikai program, nem alaptalanul, mert az elmúld negyven évben jóvátehetetlen bűnök tanúi vol­tunk. De nekem testvérem az a parasztlegény is, akit az eke mellől küldtek a doni vágóhídra, s az a munkaszolgálatos is, akivel aknát sze­dettek, árkot ásattak, csak azért, mert zsidó volt. Amikor a bolsevizmus ellen harcoltak, a szövetségesek ellen is harcoltak, ezt felesleges vitatni. Hősök voltak, a bolsevizmus elleni harc hősei? - inkább szerencsétlen áldozatok, akiket felelőtlen államférfiak löktek a tömeg­sírba. Mit tegyünk emlékükkel? Hajtsunk fejet jel­képes sírjuk előtt, de azt se feledjük, hogy okta­lanul vesztek el. Nem először a magyar törté­nelemben, de talán nem lesznek követőik. Csányi László Újra szólít Tamás Menyhért Ki-ki maga minősítse, termékeny vagy sem Tamás Menyhért író-költő, költő-író. Talán nem is az a mérce, hogy a három verseskötet, a hat rádiójáték, a nyolc regény után ismét jelentkezik a Tolna megyéhez több szállal kötődő szerző. Még bennünk él a Küszöbök egy-egy hangja, a Vi­gyázó madár, a Mérleges idő - vagy vegyük akkor sor­jában - a megszületett gondolatokat. Szövetségben a fákkal, Küszöbök, Messzüló ég, Vigyázó madár, Hol­tág, Esőrácsok, Mérleges idő, Elócsend, Balbina, For­radások, A Szent Anna tó regéje. Címek csupán, ál­lomások Tamás Menyhért alkotói világából. Lírikus prózamondó. Úgy szólít meg, hogy szavai nem pusz­tán a sorokban keresnek, találnak rímet, de az olvasó­ban is azonos hangok pendülnek. „HELYtelen". Ez a címe - így írva, emelve, hang­súlyozva, több értelművé formálva a fogalmat - új, 1991-ben megjelent kötetének. Az első értelmezés sze­rint olyan valaki szól hozzánk, akinek nincs helye (HELY) a világban. Másik felfogás arra utalhat, hogy olyan dolgokról lesz, van szó, amit a szerző úgy ítél meg, azok nem hűek az általa észlelt valósághoz. Nem csupán a borítón található e tipográfiai játék, mely ki­emel, nagybetűvel szed szótagot, de a kötet két fejezet­címénél is újra bukkan. Az első részben „névMÁ- SOK" gyújtófogalommal áll elénk. Én, Te, Ó, Mi, Ti, Ók, de még inkább rólam, rólad, róla, rólunk, rólatok, róluk, vagy hozzám, hozzád, hozzá, hozzánk, hozzá­tok, hozzájuk és az is elképzelhető értem, érted, érte, értünk, értetek, értük szól Tamás Menyhért. Tudom, hogy olykor „feladom magam (MAGAM előtt, hogy „a hasonmásom vagy) szőtt szavaidért bármikor (le- ölhetó) szétszórható, hogy Ó „nálam is kiváltságo­sából uralmi gyermek", azt álljunk meg kicsinyt, mert többes szám következik, vagyis, mi, ti, ók. Ók, a „takart-sorsúak". Aligha akad jobb kifejezés az elmúlt évek, pontosabban a legutóbbi évtizedek súlyos csönd­jére, amit emberek tízezrei hordoztak magukban. Ta­kargatták saját gyermekeik előtt is sorsukat, a kitelepí­tések, a hontalanná válások, meghurcoltatások kárpó- tolhatatlan óráit, ezredéveit. Tamás Menyhért bemutatkozása idején a népét vál­laló, Bukovinát sirató kiáltót, hanghordozót ismerhet­tük meg. Legújabb kötetében azt is érezhetjük, hogy ma már a világ minden kisebbségben élő, kényszerülő nép fiához szól, Azokhoz, akik a "„tömegesített ma­gány (a hangfogós hatalom) „áldozataivá lettek. Ha mérni kell Tamás Menyhért költői-írói fejlődését, ak­kor éppen ezzel válik lehetővé, hogy nem maradt meg szülőinél, de az ő nyelvük tömörítő szépségén keresz­tül, azáltal kiált „minden kisebbségért". Új kötete a Felsőmagyarorszúg Kiadó gondozásá­ban jelent meg. Formailag a versek közé sorolandó. Semmi meglepetéssel nem szolgál, csupán fokozza az otthonról hozott anyanyelv édes ízét. Azt sem mond­hatjuk, érettebb, markánsabb, néhol férfiasabb hang szólít, hiszen ilyennek ismertük meg ót. Hú maradt önmagához. Számunkra is örömító, mint maga is vallja, hogy „hely-keresésemben társra találtam, Fe­ledt/ Gyula rokongondolatú rajzszövetségére". Olyan szoros ez a szövetség, hogy zavarba ejtheti az olvasót, a költőt illusztrálja-e a grafikus, vagy a rajzolt vona­lakra talált szavakat a költő. Együttesük kiteljesít egy-egy gondolatsort, kerekké, egésszé formálja azt. Úgy szólít Tamás Menyhért, hogy közben figyelmez­tet. Arra mondjuk, hogy eleget sírtunk már és nem engedhetjük meg magunknak, hogy hiszékenyek ma­radjunk. Okulással kezdjük és végezzük a napot. Olyan parancsolatokat ád elénk, melyekkel bizton célt érünk, azaz lesz helyünk hol megint - ha tetszik má­sodjára is - megvallhjatjuk magunkat. Hirdeti, hiteti, újra termőre fordulhatunk - legyen bár nyárvég - újra megleljük, (reánk talál?) fényével a Nap! Decsi Kiss János Fekete István: Vasárnap délután A karácsonyi ünnepek előtt kaptam meg Fekete István író özvegyétől a legújabb megje­lent könyvet, mely az író hu­szonkét novelláját tartalmazza. A kötetet a Szent Gellért egy­házi kiadó jelentette meg. Már az első oldalán olvashat­juk a szokásos méltatást Rónay László tollából, aki bevezetőjé­ben a következőket írja: „Ha Fekete István regényeit, elbe­széléseit olvassuk, olyan érzés támad bennünk itt, a szomorú századvégen, mintha ismeret­len, csodálatos világban jár­nánk, amelyben még érvénye­sek a szépség, a jóság törvényei, s amelyben érvényesül az az egypzerű igazság, amelyről Jé­zus szólt példabeszédeiben." Ahogy a könyvet olvastam, rájötten, hogy az előszó szer­zője igazán átélte Fekete István művészetét. A novellák közül többen is olvashatunk a szülő­faluról és annak egyszerű, de értékes embereiről. Az egyik novella címe kicsit önvallomás, melyben a következőket írja Fekete István: „Az első, aki eszembe jut: Jancsi! Ez a felkiál­tójel nem tévedés. Nem csak azt jelenti, hogy - apám szerint - a legrosszabb lókötő volt az egész iskolában, de azt is, hogy Jancsi elsőosztályú barátom volt és ma is azt mondhatnám mesterem, úgy a valóságos, mint abban a másik világban, amelyet boszorkányok, látó­emberek, vízilányok és min­denféle nem világi lények és „megtörtént" események je­lenthettek." De olvashatunk Gölléről a továbbiakban is, például: A vadgalamb, A feltámadás, Por- jankó, A denevér című novel­lákban is. A könyv olvasása közben döbbentem rá, hogy mi­lyen igaza van Fekete István­nak, aki mélységesen vallásos és természetszerető ember volt. Talán nem túlzók, ha azt mon­dom, Ö volt az első magyar természetvédő. Fekete István a századeleji göllei világból in­dult és szinte nincs is műve, melyben meg ne említené halá­láig szeretett szülőföldjét és mezítlábas pajtásait: Deres La­cit, Berta Jancsit, Esküdt Ernőt és a Puska gyerekeket. Nekünk kell róla gondoskodunk, hogy a Fekete Istváni mű tovább éljen gyermekeinkben, unokáinkban, akiket arra kell nevelnünk, hogy tiszteljék a kétkezi parasztembert, szeressék és becsüljék a természetet és an­nak értékeit, s tanulják meg az egymás iránti szeretet alapkö­vetelményét. Fekete Istvár egyetemes magyar irodalmai képviselt, melyet az előző párt­állam nem támogatott. Ugyar munkásságát egy „Munka Ér­demrend" arany fokozatává jutalmazták, de úgy érzem, C ennél többet alkotott. Ezt a ki tüntetést 1970-ben kapta, me lyet Losonczi Pál adott át nel^ „Nagyon örülök, de különöser annak, hogy Losonczi Pál adtí át, mert ő is somogyi." Már sokat írtam Fekete 1st vánról, de mindig találtam ú vonást. ízig-vérig magyar vol és okleveles gazda létére igei egyszerű ember hírében állott Egyénisége példamutató lehet í mai kor embere számára. Azoi a nyáron halt meg, amikor meg ismerhettem volna. Tudom hogy Ő eljutott hozzám - aki életében is szerettem és tisztel tem. Szelleme itt van a dombó vári lakásomban, ahol ezt , megemlékezést írom. Az író özvegyétől tudom az is, hogy a közeljövőben megje lenik a Ballagó idő című élet rajzi regény második kötet« melyet már vár a magyar olva sóközönség. Most, az író szüle tésének évfordulóján (januá 25.) bízom, hogy nemsokára el jön az az idő, amikor Fékét István személyisége -is előtéri« kerül és nevét a kortárs írókho hasonlóan fogjuk emlegetni. Bodólmt

Next

/
Oldalképek
Tartalom