Tolnai Népújság, 1992. január (3. évfolyam, 2-26. szám)
1992-01-04 / 3. szám
Mottó: Igen: élni, míg élünk, Igen: ez a szabály. De mit csináljunk az életünkkel, Ha fáj? (Ady) Felvételi iroda Félnapi autóút után, végre megérkezik az.ember a háromheti pihenésre és gyógyulásra kijelölt helyre, S-ba. Fáradtan, még tele otthoni és munkahelyi gondokkal, kicsit aggódva, milyen helyre, milyen szobatársak közé, milyen orvos kezébe kerül. Felvételi iroda! A parányi üvegablak mögött szemüveges hölgy „igazítja” el az előttem álló, madárcsontú, összetöpörödött nénikét, aki kétségbeesett arccal azonnal szót fogad. „Üljön le, majd szólítom”! A hang mintha bűnözőn végrehajtandó ítéletet hirdetne. Sorra kerülve, udvariasan kérdezem: most érkeztem, mi a teendőm? Ugyanazt a választ kapom, ^ mint a néni. Ha lehet, még sokkal zordabban. Elsápadok, pillanatok alatt kiver a víz. Ijedtemben szólni sem tudok, csak mint egy nagy-nagy rosszaságon rajtakapott gyerek, megszeppenve hallgatok. A sor folytatódik. A hangnem úgyszintén. Utánam egy fiatal nő kerül sorra. Sírva fordul el az ablaktól és kétségbeesetten kérdezi a férjét: „itt fognak engem meggyógyítani?” Párom, akit miután sikerült lebeszélnem, hogy ne pont most kövessen el tettle- gességet, megkérdezte az információban ülő fiatal hölgytől. „Kérem, elmondaná milyen hangnemben lehet a felvételiben azt a cerberust megközelíteni.” A hölgy zavartan csak széttárta a karját. Ijedtségem elmúltával, a jövő-menő személyzettől, no meg az elkövetkezendő napokban a takarítónőtől, a telefonkezelőktől, a nővérkéktől a következőt sikerült megtudnom a magát cerberusnak képzelő felvételis hölgyről: Húsz éve dolgozik a szanatóriumban. Sok családi problémája volt. Általában ilyen szörnyű a modora. Tud kedves is lenni, ha úgy tartja a kedve. Hát ő már csak ilyen. Az orvosok sem mernek rászólni. Nem lehet vele mit kezdeni. Tetszik tudni, régi bútordarab. Már akkor is ő volt itt, amikor X és Y itt gyógyult. Hát kérem, én tudnék egy jó módszert. Remélem, nem vagyok kegyetlen, mert nem azt kívánom, hogy menjen kapálni vagy álljon a szövőszék mellé, bár gyanítom, azok között sokkal több meleg szívű ember keresi, nehéz fizikai munkával a kenyerét. Neki viszont jó lenne, mert sem a kapanyélre, sem a szövőszékre nem kell mosolyogni. Nem, inkább elhelyezném ugyanebben a szanatóriumban takarítónőnek, majd a többi, kedves, szolgálatkész, jóhumorú móresre tanítaná, vagy kiutálná maga közül. Rájönne, hogy amit húsz évvel ezelőtt megtehetett, azt ma már nem teheti meg. Egy olyan szanatóriumban, ahol a főnővér kijön a kezelőből az újonnan érkezett beteg elé, bemutatkozik, ahol az osztályos orvos a beteg felvételénél semmi időt nem sajnál arra, hogy a legjobb terápiát közösen beszélje mega beteggel, ahol a vizitnél az adjunktus, a nemtudom hányadik beteg valós, vagy vélt panaszát is türelemmel és megértéssel hallgatja, addig egy adminisztrátornak, úgy érzem kutya- akarom mondani emberi kötelessége az udvarias, beteget megnyugtató és eligazodásában maximálisan segítő hangnem. Mert ugye tudjuk, az első benyomás nagyon sokat számít. A monumentális szobrokat sorra ledöntjük. Mert tőlük már nem kell félni, ők már nem kiabálhatnak ránk. Hogy is szólt és tartotta magát évtizedekig az egyik leghíresebb magyar szlogen: Itt mindenki valakinek a valakije. Meddig még? Teca A véletlen úgy hozta, hogy mellette ültem egy kezelésre való várakozásnál. Feltűnt a kézfején egy tetoválás. Egy név volt nagybetűkkel: TECA. Lajos bácsit úgy 70-re saccoltam. Bár lehet, hogy sokkal fiatalabb. Mesél! Érzem, erőlteti a jókedvet, mert hát ugye ha esküvőre készül az ember fia, vidámnak „illik” lenni. Tanú lesz. A keresztfiáé. Akire majd mindenét hagyja. Mindenét. Mert neki nincs gyereke. Felesége se! Egyszer pedig volt. Egy napig. Falubeli lány volt. Imádták egymást. Mikor Lajos bácsi bevonult katonának, alig bírta ki, hogy ott kell hagyni. Teca nem lett katonaság előtt az övé, pedig, hogy könyörgött neki. Aztán ahányszor hazajött a határról, ahol szolgált, mindig „próbálkozott”. Hát úgyis elveszlek Te Teca! Hisz minket az Isten is egymásnak teremtett, meg a falu is összebonorált már rég. Teca nem engedett. Lajos bácsi még büszke is volt rá. Hideg téli éjszakán, mikor őrségben állt, de sokszor gondolta, nem akárki lesz az Ő felesége. Tiszta gyermeki lány, aki még őt, a vőlegényét sem engedi magához, az esküvő előtt. Aztán leszerelt. Megvolt az esküvő és rögtön utána becsapott a kénküves menkő. Teca három hónapos terhes volt. Lajos bácsi azt sem kérdezte meg, hogy kitől. Minek? Nem mindegy? Azóta nem nézett női állatra. így mondta. Szemében az évtizedek fájdalma megbénította nyelvemet, hogy Tecán keresztül védelmembe vegyem nememet. Tudtam, semmi értelme. Neki csak TÉCA volt. A masszőr Fiús, melírozott hajával, farmerben bőrdzsekiben - mint egy igazi mai tini - jött be a főportán, amikor betegtársaim felhívták rá a figyelmemet. Ő a női masszírozó és nagyon jól dolgozik. No, majd holnap meglátom, hisz a keze alá kerülök. Fehér köppenyben még fiata- labbnak látszott, örökös időzavarban volt, mert sok beteg szeretett volna bejutni hozzá. Megállapodtunk, hogy tegezhetem, hisz fiatalabb a gyermekeimnél, ezzel túljutottunk a bemutatkozáson. Miközben a fejem búbjától a talpamig „szétszed”, mesél, néha felháborodással, néha szomorúsággal a hangjában. Ma sem tudom, mivel érdemeltem ki bizalmát, azt, hogy megfordult a nála szokásos szerep, hisz nála csak a betegek beszélnek. Nehéz fizikai megterhelést igénylő szakmája mellett, sajnos meg kell hallgatnia olyan történeteket, amelyek mint modta, megutáltatják vele saját nemét. A történetek, amelyek kiszakadnak belőle - becsületére és titoktartására legyen mondva, soha egy nevet, soha égy helységet nem említ - általában idősebb, vagy egyedülálló beteg nők, testi, lelki, problémája, sok esetben betegsége, sőt tragédiája. „Tudom, hogy betegek” adja meg a felmentést azonnal a mesélők- nek, mégis hihetetlen, hogy miért érzi szükségét egy intelligens hatvan év körüli hölgy, hogy szexuális életének legintimebb pillanatait, élményeit, kudarcait elmesélje nekem. A kérdés persze költői, választ nem vár rá. Az eltelt pár év szakmai tapasztalatával már kezd rájönni, hogy a betegek itt nemcsak testileg, hanem lelkileg is meg kívánnak könnyebbülni. A lelki megkönnyebbülés pedig kibeszéléssel jár. Méghozzá annak, aki meghallgatja őket. Mit tehet egy jó masszőr, ha a beteg beszélni kezd? Hallgat. Legalább olyan jól, mint amilyen jól masszíroz. Panni Magas, hosszúcombú - mint ahogy jó ismerősöm jellemzné: ősz, ám a legdivatosabb formára vágott frizurával. Otthon van a szanatóriumban, hisz évek óta jár ide. Ismeri a portást, a liftest, mindig, mindenkihez van egy kedves szava. Vajon mi a baja? A szíve? Na, ne! Hisz majd kicsattan az egészségtől - mondaná, aki csak úgy az utcán összetalálkozik vele. Pedig már le is százalékolták. Modern szabaidőruhájában, sportosan vezeti a Ladát, miközben egy kazettáról kellemes férfihang énekét hallgatjuk. „Figyelj, most” - szól rám Panni; ez a kedvenc számom. Régi, régi sláger, a refrénje pedig „Az ember egy könnyelmű senki, és mégis mily szép dolog embernek lenni.” Amit Panni elmond az életéről, nem azért mondja, hogy sajnálatot keltsen, sőt. Őt csak irigyelni lehet, csak azt szeretem, mondja és akkorát kacsint szép szemével, hogy ha fiú lennék, biztos beleolvadnék a műszerfalba. Három fiút szült. Mielőtt a legkisebb öntudatra ébredt volna, elvált részeges, durva férjétől. Ne tudd meg, miken mentem keresztül - intézi el röviden a válás utáni cirkuszokat. Ez a „ne tudd meg” egyébként is szavajárása. Jól áll neki. Két munkahelyen dolgozott egyszerre és nevelte a fiúkat. Idős, beteg édesanyját testvérével felváltva ápolta, hosszú évekig. „Elvált asszony voltam.” Amilyen hangsúllyal ez mondta, abban minden benne van. A megaláztatások, a kétértelmű ajánlatok, a kolléganők megvetése vagy irígykedése a „szabadságért”, a „tisztességes” férjes asszonyok lenézései. Felnevelte fiait, szakmát adott a kezükbe és kettőt már ki is házasított. A másodikat már nem egyedül. Volt, aki melléállt. Teljes szívvel és segítséggel, hisz Panni addigra már ugyancsak beteg volt. Hogy ki volt az? Aki azt a bizonyos dalt énekelte a kazettán. Laci, a második férje. Sas Erzsébet v „Forintkihatás" nemek szerint Unos-untalan tukmálják ránk a legkülönbözőbb statisztikai kimutatásokat. S amióta Karinthy felhívta a figyelmemet az efféle ábrázolatok murisságára, utalva arra, hogy mekkora marha volna az egy-egy átlagpolgár által nullaévestől életfogytig felfalt húsmennyiség, ha összeragasztanák - sosem megyek el az ilyesmi mellett közömbösen. Itt van ez a minap közzétett számítás. Eszerint az egyedülálló nő létminimuma havi 12 029-, az azonos helyzetű férfié 12 053 forint. Hogy tudták ezt ilyen halálprecízen kiszámítani? Mire költ havonta 24 (azaz huszonnégy) forinttal többet a magányos férfi a hasonló sorsú nőnél? Találgassunk. Átlagférfi borotválkozik, átlagnő csak ha szakállas, de akkor már nem átlagos, hanem különös. Átlag nő krémezi az arcbőrét. Nem stimmel! A borotva tartós, az arckrém gyorsan elfogy, és költségesebb. Kor! Egy magányos nyugdíjas átlagférfi havi 9 642, egy hasonszőrű matróna pedig 9 029 forintot szór szét a puszta létfenntartására. Újabb kérdés: mire herdál havi 19, azaz tizenkilenc forinttal, azaz napi 80 fillérrel többet a magányos javakorú férfi az azonos helyzetű nőnél, s miért rúg ez a differencia napi 60 fillérre egy egyedülálló aggastyán és egy magányos öreg nő között? Hiába gyötröm magam. Infláció idején legalább egy olcsó poénra telne! Megkockáztatom. Drágák a férfiak. Az 1991 július 1-i árfolyamon még a nőknél is drágábbak! P. G. Bolyongok a város peremén Úgy gondoltam: elég volt a szobámból, a szemüvegemből, a porszívómból, a mosogatórongyomból, a magas sarkú fekete cipőmből, így hát fogtam magam és elindultam kirándulni. Hét ágra sütött a Nap, kristálytiszta és metszőén éles volt a levegő, hófoltok fehérlettek a zöld füvön, az utcán egy lélek sem járt, szóval ennél pa- zarabb időt nem is választhattam volna, ez kell nekem: rend körülöttem, magány és csönd. Szép lassacskán ballagtam lefelé a hegyről. Nem kellett tipegnem, mert a százéves pufajkámhoz előszedtem a százhúsz éves trampli csizmámat, mélyen a fejembe húztam az irdatlan nagy kötött sapkámat, vállamon átdobtam örökös tartozékomat, a fényesre • koptatott táskámat, beledugtam a kezem az egyujjas kesztyűmbe; láthatja bárki, ez itt egy túrista. Gondoltam, megnézem a város újdonságát, a Nagy Kiállítást, amelyen voltam ugyan már egyszer, de kocsival. A Rizling utcában kezdtek összekava- rodni a dolgok, mikor befordultam egy zsákutcába. Apró kis lépcsőkön kellett lefelé topognom, mire kikötöttem egy úgynevezett fodrászszalonnál. A szalont roppant ötletesen ráépítették egy borospince tetejére ha innen nézed pince, ha onnan akkor szalon. Átevickétem a Nagy utcán s az újvárosi templom irányából elérkeztem Szek- szárd legszebb részébe, a Rózsa utcába. Mint a mesében. Ilyen házakban lakott Jancsi és Juliska és Óreg néne, az őzikéjével. Pici ház, pici ablak, pici zsalu- gáter, az ablakban muskátli, a kéményből bodorodik a füst. Kanyargós, lejtős, köves ez az utca, kocsi erre nemigen járhat. Kikötöttem a Mátai Antal téren és visszanéztem a templomtoronyra. Ha jobbra megyek, bejutok a városba, ha balra, akkor meg kifelé, s mivel a kiállítás kifelé van, hát nem mehetek befelé - gondoltam magamban igen bölcsen. Kockaházak, szőlőlugasok, rózsabokrok, diófák - ezeket a házakat a hatvanas években építették. Ám egyszer csak elfogyott a lábam alól az út. Bokáig érő sárban caplattam, tanácstalanul álldogáltam az útkereszteződésben és kerestem az Expót. Másodpercek alatt legalább húszán vettek körül: a környező, vakolatlan, rozsdás lavórokkal, piros mintás száradó ruhákkal körülvett házakból kerültek elő. A cigánytelepen voltam; itt lakik a szép kicsi Roland, Aranka és Rudi is. Lázasan és végtelenül segítőkészen mutogattak: ott jobbra, aztán fel a töltésre, egyenesen, majd balra. Világos. Az úttestre három földbevájt lépcső vezetett. Szépen, megbékélt lélekkel men- degéltem a füvön, autók suhantak el mellettem, de nem törődtem velük, elvégre kirándulok. Néztem a szép zöld és hófoltos füvet, mígnem egy ezüst színű rúd meredt elém. Fölnéztem és elolvastam rajta a nagybetűs feliratot: SZEKSZÁRD. Na végre. Megérkeztem! D. Varga M. A havi tandíj ötszáz forint Családias légkörben, nevelő iskola Mielőbb dönteni kell az iskolaszerkezetről Bátaszéken igencsak kifutottak az időből a tervezett iskola- reform előkészítésével. Legalábbis akkor, ha már a következő tanévben új, illetve felújított iskolatípusokban szeretnének tanítani a községben. A középiskola reformja igencsak összefügg az általános iskoláéval. Elég csak arra gondolni, ha nyolc osztályos lenne a középiskola, akkor mindjárt megfogyatkozna az általános iskolások létszáma. A koncepciók közül a választás azért is sürgős, mert a költségvetést a célhoz kellene igazítani. Érdekes a hat plusz hat osztályos modell. Mindezekről már szóltunk, egy érdeklődései kísért nyilvános vita, illetve önkormányzati ülés kapcsán. Döntés azóta sincs. Viszont jelentkezett Halasiné Bittner Gizella tanítónő, aki a magán általános iskola koncepciójával állt elő. Kérte, hadd mondhassa el a nyilvánosság előtt, hogy mit is szeretne. Koncepciója akkor valósítható meg leginkább, ha a hat plusz hat osztályos megosztás jön létre. Ebben az esetben is szükség van a a gimnázium visszafejlesztésére. A kifejezés ellen Halasiné határozottan tiltakozik, mondván, hogy éppen a színvonal fejlesztéséről van szó abban az esetben, ha megszigorítják a felvételi feltételeket, és nem veszik fel a gyengébb tanulókat. A jelenlegi tanulólétszám fele most sem bá- taszéki. Véleménye szerint így felszabadulhat a gimnáziumban négy osztály, s ez esetben elfér a 37 tantermes általános iskolában mindkét intézmény. Erre korábban is volt már példa. Az iskola épülete módot nyújt arra is, hogy viszonylag elkülönülten legyenek a kicsik a nagyoktól. A magániskola céljaira a gimnázium épületét szeretné bérbe venni, ahol a rendes általános iskolai anyagot tanítanák. Nincs szükség új tantervekre. Az más kérdés, hogy a tanítónő - aki már a negyedik nemzedéket képviseli családjából a pályán — az írás, olvasás, számolás tanításában más módszereket tart helyesnek, mint ami jelenleg divatos. Például a szótagolva olvasás híve, mert szerinte az jobban megalapozza nemcsak az olvasni tudást, de a helyesírást is. Koncepciójának lényegével pedig nehéz lenne vitatkozni. A jelenlegi zsúfolt, nagy létszámú iskolák nem teszik lehetővé, vagy legalábbis megnehezítik a személyes, emberi kapcsolatok kialakulását a tanár és a diák, a pedagógus és a szülő között. Kisebb létszámmal, az egymást jól ismerő tanárok és diákok sokkal eredményesebben képesek együttműködni. A nevelésben a legfontosabb a pedagógus személyisége, hangsúlyozza ezt az alapigazságot, amit az utóbbi évizedekben sokszor figyelmen kívül hagytak, no nem a pedagógusok, hanem az iskolaszervező bürokraták. E kérdésben tehát vitathatatlanul igaza van. Az ő nyolc plusz két osztályos iskolájában nyilván nem lenne zsúfoltság, de mi lenne az összetelepített állami általánosban és gimnáziumban? A tervei szerint, ami a következő tanévben már aligha valósítható meg, legfeljebb egy évvel később, minden osztályból csak egyet indítana. Vagyis 8 általános lenne és két éves gazda és gazdaasszonyképző. A gazdasági számítások őt igazolják. Ha a fejkvótából nem kell irreális bérleti díjat fizetnie, akkor még évi másfél millió forintos többlet is rendelkezésére állna. Ezt a magániskola átvi- heti a következő tanévre s előbb-utóbb fejlesztésre is futná. Nem kérne tehát helyi támogatást, ezzel szemben az önkormányzat is jobban járna anyagilag. A szülőknek ötszáz forintos tandíjat kellene fizetniük havonta, ami a más méregdrága magániskolákhoz képest valóban nem sok. Mindehhez tíz alkalmazott tartozna, nem sokkal több fizetésért, mint jelenleg, s a költségvetési tervezet tartalmaz ösztöndíjat is. Szólni kell még a két éves gazdaképzőről, amihez földterületet és más felszedést egy vállalkozó biztosít, aki az oktatásban is részt vesz, lévén agrárvégzettségű. A nyolcadik utáni továbbképzésről már sokszor szóltunk, előnyei nyilvánvalóak, ez esetben még lehetőség lenne két idegen nyelv tanulására is. Kétségtelen az is, hogy a hat általános és hat gimnázium, valamint a nyolc általános és a két szakmai továbbképző osztály a jelenleginél összehasonlíthatatlanul nagyobb választási lehetőséget jelentene a községben. Természetesen, megfelelő vizsgák közbeiktatásával a rendszer szabadon átjárható. A döntés lehetősége a helyi önkormányzat kezében van. Ihárosi Ibolya Történetek egy szanatórium életéből
