Tolnai Népújság, 1992. január (3. évfolyam, 2-26. szám)
1992-01-04 / 3. szám
Ä TOLNAI, 6 NÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. január 4. Nemes László: A szerzetes Kicsi lányom, hadd meséljek neked a nagyapádról, aki a te születésed előtt néhány hónappal halt meg, s így nem láthattátok egymást, bár ő már kitapinthatta első mozdulataidat. Történt egyszer régen, amikor apám, a te nagyapád még vidám fiatalember volt, és a Főtér közepetáján még állt a barátok temploma, meg a ferencesek kolostora, amelyekből te, kislányom már csak a tornyot láthattad, de nyilván elfelejtetted. Történt tehát, hogy élt városunkban egy derék mészárosmester, bizonyos Trébely Tuti, aki nem vetette meg a bort, a flekként és a vidám cimborák társaságát. Hogy mi volt igazi neve, azt ma már talán senki sem tudja, de meglehet, annak idején is csak kevesen, de ez nem is volt fontos, mert akkoriban a város minden valamire való polgára ismerte a város összes többi valamire való polgárát, még ha nem is igazi, anyakönyvezett, csak ragadványnevén. Viszont remekül számon tartották egymás jó és rossz tulajdonságait, szenvedélyét, hobbiját (akkor még vesszőparipának nevezték), szeretőjét és pénztárcájának kövérségi fokát. A város akkor kicsi volt még és tiszta, de a Teleki Téka már nagyon régen megvolt, a Maroson gát feszült a víznek, állt a gázgyár és a Tranzi mozi, amely később összeomlott. Megvolt a Bolyai iskola mai épülete, amelyet akkor református gimnáziumnak neveztek. Megvolt a városháza és a kultúrpalota, akkor népies nevén Cifra Palota. És Cseh Gábornál zaftos virslit lehetett enni esténként, amelybe tilos volt villával beleszúrni, mert a tulaj megorrolt. (A virsli egyébként maga is megtorolta a merényletet, amennyiben szembeköpte a tudatlan vendéget.) No és a Surlott Grádicsban még emlékeztek Ady Endrére, aki ott mulatott volt Bernády polgármester úrral. Éppen jó, hogy eljutottunk a mulatóshoz, mert így visszakanyarodhatunk Trébely Tuti mészáros úrhoz. Történt ugyanis, hogy Tuti egy este korhely barátai társaságában alaposan ellátta az apja fiát. De olyan jól sikerült a buli (akkor murinak nevezték), hogy Trébely Tuti padlórészegre itta magát (akkor azt mondták: le a sárga földig), olyannyira, hogy azt sem tudta, mely világon leledzik. Akkor ivócimborái rettenetes tréfát eszteltek ki. Elhatározták, hogy Trébely Tutiból szerzetest csinálnak. Ki tudja, honnan, szereztek egy barna ferenc- rendi szőrcsuhát cingulummal, és átöltöztették Tutit. Egy ideig gyönyörködtek művükben, majd a köztük lévő derék borbély felfedezett rajta egy hiányosságot: — Nincs tonzúrája! - kiáltott fel. És legott nekifogott korrigálni a hiányosságot. Előkészítette szerszámait, és megborotválta barátja feje búbját. Kicsit körbe is nyírta, míg a mészáros dús fürtű, dülledt szemű, vörös arcú kobakjából elfogadható barátfejet mesterkedett. Akkor cimborái felnya- lábolták, feltették egy konflisra, és a ferencesek kolostorához hajtattak. Ott leültették a küszöbre, becsengettek, aztán lóhalálában eltűntek a környékről. Nemsokára kinyitotta a kaput a szolgálatos szerzetes, és álmosan pislogott az ismeretlen testvérre. Amikor végre felfogta, hogy mit is lát, megrémült. Kinézett a térre, de az teljesen üres volt. Nagy keservesen nyögve behúzta a barát-mészárost a klastrom folyosójára, aztán segítségért szaladt. Felköltött még két testvért, és együttes erővel lefektették Trébely Tutit egy üres cellában. A derék mészáros másnap reggel hasogató fejfájásra ébredt, émelygett, s a torka száraz volt, mint a lőporszaru. Sajgó kobakjához nyúlt, és furcsa felfedezést tett: feje búbja olyan szőrtelen volt, mint egy narancs. Nem értette. Felült, majd felállt, és lépett egyet. A lába belegabalyodott a csuhába, majdnem elesett. Végignézett magán, és kis híján visz- szaszédült az ágyba. Megkapaszkodott a cingulumban, és az ablakhoz támolygott. Belebámult az ablaküvegbe, farkasszemet nézett saját dúlt képmásával. Meglátta feje fénylő kupoláját és elborzadt. Ebben a pillanatban lépett be a rendfőnök. Feddő, de szelíd hangsúllyal szólt a megtévelye- dett „bárányhoz”: — De édes fiam!... Hát hogy lehetett ilyet tenni? Én megértem, hogy az ember néha megkívánja a bort... hiszen mi is megkóstoljuk néha. De itt benn, egymás között... hogy a világi emberek ne láthassák. Hogy ne hozzunk szégyent a fejünkre, s a rendre. Ej, ej... Trébely Tuti zavaros szemmel meredt a rendfőnökre, aztán kisvártatva megszólalat: — Atyám, van egy nagy kérésem: Legyen szíves hívja fel Trébely Tutit, a mészárost! Ha nincs otthon, minden rendben, de ha otthon van, akkor én nem tudom, hogy ki vagyok! Marafkó László: Boldogság Vekkercsörgés. Agyrepesztő. Hideg a szoba, mint a verem. Anya még nem hamuzta ki a kályhát. Kint meg decemberi zúzmara, hótüskék. Bicikliút a gyárig. A lánc ütemesen köszörüli a sárvédőt, meg kellene igazítani. Visszasüllyedek az álomba. „Elkésel” - ez anya hangja. Ha még öt percet aludhatnék, egy évet adnék az életemből. Két évet. Micsoda boldogság! A süllyedésbe belenyúl anya keze. Rázza a vállam. Csak egy percet... Érzem a pótkávé illatát. Tejjel. Undorító hajnalok. Az egész. Émelygés. Öt percem, tíz percem, egy órám van a felkelésig. Két órám, ha akarom. Fürödhetek az álomban. A szobában langymeleg, bár nem tudom, miből fizetjük ki a következő havi távfűtést. Tizenhét, tizennyolc évesen éveket adtam volna az életemből, ha reggel aludni hagynak. „Időmilliomos vagy” - ez anya szavajárása volt, ha valamit rámbízott. Tényleg, ki kellene menni a sírjához. Útközben a bolgárkertésztől lehetne tépni néhány foszló szirmú rózsát, az elérhető a kerítéslyukon át. Időmilliomos vagyok - megmaradtak azok az évek is, amiket odaadtam volna. De anya nem hagyott aludni, nehogy kivágjanak a gyárból. Hát most megtették. Aludhatnék, de hol az a régi boldogság? Bicikli? A rozzant járgány ottmaradt apa pincéjében. Aztán évtizedekig busszal a ayárkapuig ... Biciklije csak Ferinek van, nyári munkán kereste. Ó az iskolában, az apja meg itt döglik az ágyban. Már három hónapja. A munkaügyön az irodista azt mondta: „Szétesik a gyár. Ne haragudjon, nem maga az egyetlen.” Haragudni? Miért? Amit harmincöt éve kértem, öt percet, most megkapom kamatostul. De nincs íze, csak ez az émelygés. És a vekker most már örökké szól a fejemben. Mindig hajnali ötkor. De anya nem ráz. Ő a földben. Anyaföld. Hallom a hangját. „Időmilliomos vagy.” Az. Gyűlik az idő a másik életemre. Egy év elmúlt... Gazdaságilag is talpra állni Interjú Priger Tózseffel, a megyei önkormányzat elnökével — Korábban a megyék kezében nagyobb hatalom ossz pontosult. Az új önkormányza tok felállása óta szerepkörük csökkent. Nyilván a kassza is kisebb lett. Tolnában mennyi vei? — 1990-ben még ötmilliárd volt a megye költségvetése, tavaly már csak kettőmilliárd. A feladataink egy része átkerült a helyi önkormányzatokhoz, illetve a dekoncentrált szervek hez. Korábban az összes ellenőrzést a költségvetési intézményeknél a megyei tanács látta el. Nekünk ez nem feladatunk, ugyanakkor több önkormányzat felkért bennünket, hogy továbbra is végezzünk ilyen munkát náluk. Ezt mi megtesz- szük, de nem olyan helyzetből, mint korábban a jogelőd tette. — Jó egy éve működik a megyei önkormányzat. Voltak nehéz döntéseik is... — Nagy mértékben - százhetvenről ötven főre - kellett csökkentenünk a hivatali dolgozók számát. Egy részük elment a dekoncentrált hivatalokba, voltak, akik nyugdíjba vonultak, másoknak tudtunk segíteni munkát találni, de bizony volt, akinek a kezébe kellett adni a munkakönyvét. Ez megviselte azt is, aki maradt, azt is, aki távozott. Nehézséget okozott az is, hogy más típusú elosztási rendszerben kellett a feladatainkat meghatározni. A ’91. évi szabályozók alapján amikor összeállítottuk a költségvetést, nyolcvanmilliós hiánnyal kellett szembenéznünk. Pályázat útján sikerült pénzhez jutnunk, de mindaddig, amíg nem döntöttek róla, hogy megkapjuk-e, a nyolcvanmilliós hiány nyomasztott bennünket. Végül- is csak részben kaptuk meg, félév táján 24 millió, majd decemberben 31 millió forintot, de egész évben bizonytalan volt ennek a pénznek a sorsa. Ennek következtében a működés feltételeit nehéz volt biztosítani, beruházásra és felújításra pedig semmit sem tudunk fordítani. Nagyon sok épületünk van, amelynek olyan az állaga, hogy az már tarthatatlan. Sorolhatnám a különféle oktatási és egészségügyi intézményeket, de elég, ha csak a régi megyeházát említem: ha a tető- szerkezetét nem újítjuk fel, akkor olyan nagymérvű lesz az állagromlása, hogy egyszerűen nem tudjuk helyrehozni. Próbáltuk a kormányzati szerveket meggyőzni arról, hogy a megyék költségvetési elosztási rendszerét más alapokra kellene helyezni. — Lett ennek valami eredménye? — Odáig eljutottunk, hogy a ’92-es költségvetési tervbe bevitték - többé-kevésbé - azt a javaslatot, amit kezdeményeztünk. Ez a szabályozás a kisebb megyék számára - így nekünk is - kedvezőbb feltételeket biztosít. A bevételek egy része marad csak a megyénél, és a nagyobb hányadát - hetven százalékát - központi újraelosztásból kapjuk vissza. Tudomásom szerint így fogadta el a Parlament. Ha igen, akkor ez nekünk több, mint százmillió forintos pluszt jelent. Ezzel ledolgozhatjuk a tavalyi hiányunkat és az idei évre némi reményt jelenthetne a felújítások finanszírozására. — Éppen egy tárgyalásra készül a köztársasági megbízotti hivatal munkatársaival... — Most rendeződnek az ön- kormányzatok vagyonügyei. Hosszú éveken át építettek, adtak, vettek a tanácsok létesítményeket, s ez tulajdonjogilag nem volt rendezve. Most ez óriási gondot okoz. Például a szekszárdi laktanya: annak idején az egyik épülete át lett alakítva iskolának, a megye vagy harmincmillió forintot ráköltött, és a mai napig is a hadsereg tulajdonában van. A másik, amit meg kell oldanunk, a dekoncentrált hivatalok elhelyezése. A köztársasági megbízotti hivatal több igényt is bejelentett, például a volt tengelici oktatási központra. Nem a tulajdonjogot kéri, hanem használni szeretné, mégpedig úgy, hogy szeptembertől április végéig 100 százalékosan az ő rendelkezésére álljon. Az épületet nekünk kell fenntartanunk. Sajnos, úgy adták be az igénylésüket - a Belügyminisztériumon keresztül a vagyonátadó bizottsághoz -, hogy velünk nem egyeztettek, ezt mi sérelmeztük és most arról fogunk tárgyalni, hogy milyen megoldást tudnánk kölcsönösen elfogadni. — Önöknek mi a szándékuk az épülettel? — Az volt a tervünk, hogy szociális otthonná alakítjuk át, vagy eladjuk, és a belőle származó bevételből az oktatás és az egészségügy gondjain pró- pálunk enyhíteni. Ezért gondoljuk most is úgy, hogy az oktatási feladatot Domboriban kell megoldani, akkor az ottani létesítményt is maximálisan ki lehetne használni, ugyanakkor teljes egészében felszabadulna Tengelic. — Napjaink politikai életét figyelve - akár a helyi önkormányzatok vagy a parlament esetében - gyakran tapasztalhatjuk, hogy az érdemi vita a súlyánál kisebb jelentőséget kap a villongások rovására. Ön milyennek ítéli meg a megyei önkormányzat munkastílusát? — Az elején jobban lehetett érezni bizonyos pártvillongásokat. Akkor még kevésbé volt meg a bizalom egymás iránt, voltak, akik azt nézték, hogy ki honnan jött. Ez - ahogy mind jobban megismertük egymást - szép lassan elmúlt. Azóta többen úgy Ítélik meg, hogy egy jól felkészült társaság van együtt, és ma már nem érezzük, hogy egy felvetés ennek vagy annak a pártnak a javaslata lenne. — Mire kellene, hogy feltétlenül jusson pénz Ön szerint ebben az évben? Egyáltalán: mit vár 1992-től? — Valamilyen módon szükség van újabb szociális otthoni férőhelyekre. Az oktatásban pedig épp most mérjük fel, hogy a városoktól átvett középiskolák milyen igényeket vetnek fel. Az egészségügy területén vannak olyan - részben férőhely, részben felújítási - gondjaink amelyeket enyhíteni kell, de az már látszik, hogy megoldani csak hosszú évek alatt tudjuk. Remélhetőleg az idén már bizonyos állagmegóvási munkákat el tudunk végeztetni, de mesz- sze nem annyit, amennyire szükség lenne. Ezért is godol- kodunk a tengelici oktatási központ vagy a volt sportszékház és néhány kisebb épület eladásán. Szeretném, ha ez az év békésebb lenne, mint a tavalyi volt. Bízom benne, hogy túljutunk a gazdasági mélyponton és előbb-utóbb élénkülésnek kell bekövetkeznie, mert különben nagyon nagy gondok lesznek. Az elmúlt év elsősorban politikai csatározásokkal telt, de ebben az évben már gazdaságilag kellene talpra állítani ezt az országot.-hangyáiDédapáink víg kedélye Honnét származott dédapáink víg kedélye? Az bizonyos, hogy ükapáinktól nem, hiszen éppen 155 éve így kesereg egyikük december 31-én írott levelében: „Kedves barátom! Az esztendőnek az utolsó napján írok, azon esztendőnek, mely annyi súlyos csapással ostorozott bennünket. A görcsmirigy életünket fenyegette, vagyonúnkat a marhavész, reményeinket a tavaszi fagyok tették semmivé, veszélyeztetve van a szabad polgárok személyes biztossága s a szebb jövőt ígérő nemzeti kifejlődés gyenge csemetéjét a rémkórságos tudatlanság a hatalomtól kölcsönzött erőszakkal akarja feldúlni”. Bizony régen volt 1836, amikor Deák Ferenc ezt a levelet írta Kossuth Lajosnak. Semmilyen tekintetben nem óhajtok párhuzamot vonni a hajdankor és a ma között, de annyit azért érdemes megjegyeznünk, ma már aligha születne meg egy-egy ilyen levél. Miért? Hol van már Deák, s hol Kossuth, s hol az a kor, amikor ők még ellenzékben voltak .. . A görcsmirigy meg a marhavész helyett az AIDS és az OTP tartozás szedi áldozatait. Száz éve szellemesebben intézték el a nem kívánt adósságot - legalábbis a Tolnamegyei Közlöny 1891. december 6-i száma szerint. „Érdekes nyugta”. Pécsett történt meg egy jószívűségéről ismert kanonokkal. A napokban beállít hozzá egy úriember s alázatos hajlongások közepette pillanatnyi pénzzavara fölemlítésével ötven forintot kér kölcsön. A kanonok megígéri az összeget, ha kiállít egy általa diktált nyugtát. Az úriember leül, a kanonok pedig a következőket mondja tollba: „Én alulírt ezennel elismerem, hogy nagyságos és főtisztelendő N.N. kanonok úrtól a mai napon 50 forintot fölvettem, és köteleztem magam, hogy ezen összeget soha vissza nem fizetem. Az úriember nem akarja tovább írni, de a kanonok kijelenti, ha nem írja így, akkor nem ad egy fillért sem. Mit volt tehát tenni, aláírta a fönti szövegű nyugtát, fölvette a pénzt és ismét alázatos hajlongások után- örökre ajánlotta magát, fgy a kanonok úr örökre megszabadult a „pillanatnyi pénzzavarban” levő úriembertől. Utólag visszatekintve nagy kár, hogy a kanonok nem szaporodnak, csak azok a pillanatok, no meg az úriemberek. Pedig az Üstökös vicce 1861. január 12-ről ma talán aktuálisabb, mint megszületésekor: „-Elvesztettem a tárczámat. (Nem miniszter mondja, pénz- tárczáról vagyon szó). - Mi volt benne? - Egy csomó bankjegy.- Ne félj. Rossz pénz nem vész el...” Negyvenöt évvel később a megyénkben megjelenő Közérdek 1906. december 29-i számában az államkincstár és a polgári furcsa osztozkodásáról találtunk egy pénzzel kapcsolatos történetet. „Beállít egy ember a bíróhoz s nagy alázattal kérdi, hogy megítélt 10 forintját megkaphatja-e? A bíró előkeresteti az ügyiratokat, s látja, hogy az embernek becsületsértés miatt volt ügye, amelyből kifolyólag a váldottat 10 forint pénzbüntetésre ítélte el, aki a pénzbüntetést le is fizette. Tudatta tehát az emberrel, hogy a 10 forint nem őt, hanem a királyi kincstárt illeti. Megszólal erre a delikvens: - No, kérem alássan, az mégsem igazság, hogy én kaptam a pofont, s a kincstár teszi el a megítélt összeget!” Bizony, az időközben eltelt 85 évben is megvannak a mai kincstárnak az ilyen nyolc napon belül gyógyuló láthatatlan jövedelmei. (Az ezen túl gyó- gyulókat pedig évről-évre halálra ijesztgetik), hanem, amit elvesztenek a nappalin, behozzák az éjjelin, már t.i. az éjjeli szavazáson. Megnyugtatásul idézem az 1878-ban indult Bolond Istók című lap első számából, hogy már akkoriban is kedvenc téma volt a költségvetés: „1874-ban történt. Tisza Kálmán interpellációt intézett Bittó István miniszterelnökhöz, hogy miért oly magas a jövő évi quóta? Bittó István felelt az interpellációra, Tisza nem elégedett meg a felelettel, s válaszát ezzel végezte: „a t. miniszterelnök válasza nem államférfihoz, de még férfihoz sem méltó”. 1875-ben Helfy Ignácz ugyanezen kérdésben interpellációt inétzett Tisza Kálmán miniszterelnökhöz. Tisza felelt az interpellációra, de ezzel Helfy nem elégedett meg, s válaszul felolvasta Tisza saját válaszát Bittóhoz. Tisza ezt a találó és alapos választ nem hagyta szó nélkül, hanem azt mondá: „Ha a t. képviselő úr saját szavaimat idézte ellenem, arra csak annyit jegyzek meg, hogyha az ilynemű idézetekben kedvét leli, lesz alkalma ebben magát még többször is gyakorolni”. Pulszky Ferencz ennek hallatára fölkelt ülőhelyéről és kiment a folyosóra. Föltartott orral mondá szomszédjának magas hangon: - Eddig azt hittem, én vagyok a legszemtelenebb politikus az országban, de csalódtam, Tisza Kálmán túltett rajtam”. Talán itt az ideje, hogy holmi hamis aktualizálás helyett a Tolnavármegye száz évvel ezelőtti december 20-i számában felidézzük az akkori nagyságákra vonatkozó akkori intelmet, amely a Morál címet viseli: „Ki köztünk ranggal, fénnyel büszkélkedni vágyik, szemét közé ne kerüljön: ő is azzá válik.” Más intelmet adott 1899. január 8-án - s így kissé megkésve - az újévi üdvözletek ellen a Tolnamegyei Közlöny fő- szerkesztője, Boda Vilmos - országgyűlési képviselő. Az újévi köszöntések fele haszonlesésből származik, a gyermekek közül egész sereg 8-10 éves csatangol az utcán, kíván boldog új esztendőt - s tartja a markát a krajcárért. „Csak azért árasztja el az ismeretlent jó szavakkal, hogy magának czu- korra, kártyára vagy czigaret- tára elegendő mennyiségű pénzt gyűjtsön”, „így neveli az újévi jókívánatok elfajzott szokása a dologkerülő s a könnyű életmódért mindent feláldozni tudó, elkorcsult nemzedéket”. Helyben vagyunk: ezek a mi dédapáink, mi pedig az ő leszármazottaik. így hát boldog új évet! Dr. Töttős Gábor
