Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1991-11-02 / 257. szám

1991. november 2. TOLNAI) , , Ä SÍÉPUJSAG 9 Új kezdeményezések a szakmunkásképzésben Ki adja át a tudást? — Ön miért vállalja a szak­munkástanulók gyakorlati okta­tását? - kérdeztük Takács Jó­zsef szekszárdi autószerelő mestertől, aki 1979 óta 16 fia­talembernek adta át a szakmai ismereteket, s most is négy ta­nulót foglalkoztat. — A legfőbb ok talán az, hogy a kisiparos nem vehet fel az „utcáról” jó szakembert, azt magának kell kinevelnie. A kü­lönböző vállalatoknál végzett szakmunkások tudása enyhén szólva hiányos, tehát az iparo­sok kénytelenek maguk tanítani a fiatal generációt, ha jó szak­emberekkel, megbízható kollé­gákkal akarják körülvenni ma­gukat. Három év alatt alaposan megismerem a srácokat, s így tudok közülük választani, hogy kik azok, akiket már végzett szakmunkásként is szívesen lá­tok a műhelyemben, persze, ha ők is így gondolják. — Uzlet-e az oktatás? — Nem. Elég sok a költség a tanulókra, nincs kellő ösztönzés a szakmunkásképzésre vonat­kozó szabályozásban. Nem csoda, ha a srácok, illetve a szülők egyre nehezebben talál­nak iparost, aki vállalja az okta­tást. — Mit és hogyan kellene vál­toztatni a képzésen? — A jelenlegi rendszerben felváltva tanulnak egy hétig el­méletet az iskolában és egy hé­tig gyakorlatot nálam. Ezen mindenképpen változtatni kel­lene. Nagyobb súlyt kell he­lyezni a szakma elsajátítására, s ebbe beleértem a szakmai elméletet is, természetesen a mai kor követelményeinek meg­felelő szinten. * Bár a szakmunkásképzésben részt vevő tanulók gyakorlati oktatásából ma még az ál­lami-szövetkezeti szektornál jó­val kisebb arányban veszik ki a részüket a vállalkozások, azért választottuk mégis a fenti pél­dát, mert szerepük nyilván nőni fog a jövőben e területen is. A vállalatok agóniája, a súlyos pénzügyi problémák közvetle­nül érintik a hazai szakképzést is, hiszen a gyakorlati oktatást korábban magukra vállaló cé­gek sorra zárják be tanműhe­lyeiket. Ha a lassan formálódó piacgazdaságunkban egyre nagyobb súlyt képviselnek a kis- és középvállalkozások, ak­kor logikus, hogy a szakmun­kásképzésben is megtörténjen ez a váltás. Ez így egyszerűen hangzik, a megvalósítás viszont annál több nehézséggel jár. A-szakképzés átalakításában nyilván a vállalkozói réteg a leg­inkább érdekelt, meg is történ­tek az első lépések a folyama­tok felgyorsítására. Ebben az Ipartestületek Országos Szö­vetsége (IPOSZ) jár az élen, gyümölcsöző és eredményesen fejlődő kapcsolatokat alakítot­tak ki a német iparkamarákkal, segítségükkel már 20 szak­munkásképző intézetben indul­tak úgynevezett IPOSZ-osztá- lyok. * Dombóvár az egyik ilyen helyszín, ahol IPOSZ-osztály indult autószerelő, valamint szobafestő-mázoló szakmák­ban. — Miben különbözik ez a hagyományos képzéstől? - kérdeztük Vida Jánostól, a szakmunkásképző igazgatójá­tól. — A diákok csak az első év­ben tanulnak közismereti tár­gyakat, viszont gyorsított ütem­ben, erősített tantervvel. Ezután kerülnek a vállalkozókhoz és két éven keresztül tanulják a szakma elméletét és gyakorla­tát. Nagyon fontos még, hogy három éven keresztül kapnak német nyelvoktatást és elsajá­títhatják a vállalkozással kap­csolatos közgazdasági, jogi és adóismereteket is. — Minek köszönhető, hogy Dombóváron sikerült ezt a kí­sérletet elindítani? — A helyi ipartestületen ke­resztül felvettük a kapcsolatot az IPOSZ-szal, s együttes munkánk eredményeként, az Észak-Rajna-Vesztfália tarto­mányi iparkamara segítségével indulhatott a két kísérleti osz­tály 18-18 tanulóval. A német partnertől értékes szakmai se­gítséget, szakanyagokat ka­punk, az intézet tanárai pedig részt vehetnek németországi továbbképzéseken. A mi nagy feladatunk az elméleti oktatá­son kívül a munkahelyek meg­szervezése. Ez nem könnyű, hiszen az érdekeltség hiányá­ban kevés iparos vállal tanuló­kat. Erre az évre azonban még külön engedélyt kaptunk arra, hogy az IPOSZ-osztályos tanu­lókat szövetkezeteknél is elhe­lyezhessük. — További tervek? — Úgy látjuk, hogy a szülők, gyerekek is igénylik az új szak­képzési módot. Tervezzük tehát ennek bővítését, továbbfejlesz­tését, új szakmák - kőműves, asztalos - bevonását ebbe a rendszerbe. Szekszárdon Babai Zoltántól, az 505-ös Ipari Szakmunkás- képző Intézet és Szakközépis­kola igazgatójától érdeklődtünk az új képzési irányzatok felől. — Nálunk is elindult egy kí­sérlet, bár ez nem sorolható a már ismert IPOSZ-osztályok közé. Szeptemberben két osz­tályt indítottunk az autószerelő szakmában 60 tanulóval. Közü­lük a legjobbak 1992 szeptem­berétől a szakközépiskola II. évfolyamán folytathatják a tanu­lást, a kevésbé jók pedig a szakmunkásképzőben. Az együtt induló 60 diák útja tehát az első év után szétválik, s így mindenki jobban megtalálhatja a szándékainak, képességei­nek megfelelő helyet. Újdonság a német nyelv és a vállalkozási ismeretek oktatása. Tanáraink németországi to­vábbképzésen vehetnek részt a Szekszárd és Környéke Általá­nos Ipartestület ottani jó kap-- csolatainak köszönhetően, és természetesen kapunk segít­séget a tanulók gyakorlati okta­tásának megszervezésében is az ipartestülettől. A volt oktatási igazgatóság épületében kor­szerű autódiagnosztikai mű­helyt hozunk létre a legmoder­nebb nyugati eszközökkel, mű­szerekkel felszerelve, amely nemcsak az ipari tanulók okta­tására, hanem a kisiparosok to­vábbképzésére is alkalmas lesz. Csak a vállalkozókkal való kölcsönösen előnyös együtt­működés révén alakítható át a szakképzés az új követelmé­nyeknek megfelelően, s ennek feltételeit igyekszünk mielőbb megteremteni.- árki ­írás közben (József Attila) Természtesen eszem ágában sincs megvédeni, jól is néznénk ki, ha József Attila az én védelmemre szorulna. Pedig rossz idők járnak rá, az irodalmi múzeumban lebon­tották kiállítását, egy úriember nemrég Rákosi udvari költőjének nevezte. A politikai helyezke­dést nem menti semmi, a kordivat viszont sze­szélyes, másokat sem kímélt, van rá példa bő­ven. Goethe alig húnyta le szemét, a német fia­talok elfordultak tőle, hazafiatlansággal vádol­ták, nem illett a Burschenschaftok lelkesedé­sébe. Nagy kortársát, Hölderlint, akit egyéb­ként nem szeretett, nevét sem volt hajlandó megjegyezni, váratlanul a fasizmus sajátította ki, pedig gyűlölet helyett a népek testvériségé­ről álmodott szegény. A hatalom birtokosai legtöbbször félnek a költőktől. Tisza István ádáz gyűlölettel emle­gette Adyt, Babitsot 1920-ban toloncházba lök­ték, temetésén rendőrök ólálkodtak. Radnótit megölték, a mártírok névsora tragikusan hosz- szú, a költők pedig néha holtukban is vesze­delmesek a mindig átmeneti hatalomra. Ha más mód nincs, meg kell hamisítani őket; régi bevált módszer, Petőfinek is ez lett a sorsa. Ferenc József elfogató parancsot adott ki el­lene, Világos után azonban kellett valamit kez­deni vele, mert verseit szerte szavalták, neve egyet jelentett a szabadsággal. Már Gyulai fej­csóválva emlegette szélsőséges túlzásait, de ez nem volt elég, tovább kellett szelídíteni, hogy végül szolid, szalonképes költővé váljék, aki szerette a feleségét, az Alföldet, szelíd hu­morral szólt apjáról s mellesleg ő írta a Talpra magyart, amit március 15-én mindenütt elsza­valtak. Ez is Petőfi volt, de több is volt ennél, más is. Kortársai között ő volt az egyetlen igazi, elmé­letileg is képzett forradalmár, aki - Kossuthnak meg is írta - életét is hajlandó feláldozni. Egyébként nemcsak a királyokat akarta fel­akasztani, hanem az arisztokratákat, a papokat is, s azt írta Aranynak, közeleg az igazi forrada­lom s első dolguk lesz, hogy kilenc akasztófát állítsanak, természetesen a kormánytagok ré­I szére. Ezzel a Petőfivel a kommunisták sem tudtak mit kezdeni, s amikor az ő nevét írták lobogójukra, csak azt vállalták Petőfiből, amit politikailag hsznosnak véltek. József Attilával bonyolultabb volt a helyzet. Amikor a moszkvai emigráció írói hazatértek, egyértelműen fasisztának nevezték, csak ké­sőbb döntöttek úgy, hogy inkább legyen a pro- letáriátus nagy költője. Ehhez azonban meg kellett hamisítani, amit gyorsan meg is tettek. Szégyenletes mesterkedés kezdődött, melyben hazugság épült hazugságra. Kiját- szották Babits ellen, mintegy őt okolva nyomo­ráért, Illyéssel kapcsolatban sanda pletykák keringtek, pedig József Attila költői nagyságát senki nem vonta kétségbe. Keserű sorsa volt, egész életében a kiutat kereste a Horthy-kor- szak félművelt felemásságából. Párizsban anarchisták között is megfordult, itthon egy ideig az illegális kommunista pártban remény­kedett, mint annyi más, köztük barátja, a ma is ünnepelt és sokat idézett Fejtő Ferenc. A rész­letek bármelyik kézikönyvben megtalálhatók, de nem akarok mentséget keresni, mert a szá­zad egyik világirodalmi méretekben is jelentős költője volt. A rövidlátás lep meg, a rosszindu­latú tudatlanság, az esztétikai érzéketlenség. Az életrajzi adatok sok mindent megvilágíta­nak, alkotáslélektani szempontból sem nélkü­lözhetők. Közelebb visznek az életműhöz, de az adatoknak nincs etikai vagy esztétikai érvé­nye. Balassi Bálint, a végvári katona, viharos életében lánykereskedéssel is foglalkozott, közben áhitatosan szép verseket írt Istenről, a vitézségről, a szerelemről, s ezek mellett elha­nyagolhatók botlásai, emberi gyöngéi. Vörös­marty alkoholista volt, Bajza, Kemény meg­őrült, Ady életrajza nem lányregény, Kosztolá­nyi rendszeresen élt kábítószerrel. Fiatal kor­társai Aranyra is panaszkodtak, hogy nem tö­rődik velük, nem olvassa verseiket, levelükre sem válaszol. Az életrazi tények sorába tartozik József At­tila idegbaja és öngyilkossága is. Ami ezen túl van, közös kincsünk: meghamisítani lehet, de kétségbe vonni nem. Amikor Németh László szerencsétlen mély- és hígmagyar elméletét az irodalomra is kiterjesztette, Babits keserűen kérdezte, hogy származási alapon miért kell szegényíteni irodalmunkat? Nem sokkal Babits halála után intézményesítették ezt a szégyent, előbb a zsidó írók könyveit vitték zúzdába, majd 1948 körül az ellenségesnek minősített könyveket szedték össze. A tilalmi listán Ta­mási Áron épp úgy szerepelt, mint Weöres Sándor vagy Babits Mihály. A zsarnoki önkény egész irodalmunkra ráte­lepedett, a tehetségek helyét rekedt lantverők, alkalmi zsoldosok foglalták el. Amikor 1959-ben végre megjelenhetett Babits váloga­tott műveinek két kötete, pártos bírálói még ek­kor is vitatták, hogy klasszikusaink között van-e helye. Visszatérő rögeszme: Shakespeare művei mögött előkelő arisztokrata rejtőzik, mert ez a kétes alak, aki orvvadász volt és színházi szolga, nem írhatott ilyen jó darabokat. Azokat a verseket, amiket József Attila neve alatt is­merünk, valóban ő írta és ezt nem is próbálja elvitatni senki. Más hozta gyanúba, az hogy proletár volt, egy időben kapcsolatban állt az akkori baloldali mozgalmaikkal, de Thomas Mann is becsülte s arisztokrata körökben is megfordult. Közben verseket írt, még pedig nagyon jó verseket, köztük remekműveket, de akik ma fölkelnek ellene, ezzel törődnek legke­vesebbet Ilyent egyébként már láttunk. Volt idő, amikor a zsarnoki hatalom azt mondta, Szerb Antal nem lehet jó író, mert apja zsidó volt, Babitsot, Kosztolányit polgári származása miatt akarták kitiltani az irodalomból, most József Attilának vetik szemére proletár származását, aminek súlyát pedig neki kellett viselnie egész életé­ben. Csak verseivel tud védekezni, de nem hallgatnak rá, miként azok sem hallották tiszta szavát, akik annak idején nevét politikai jel­szóvá devalválták. „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret” - sóhajtotta, nem sokkal a szárszói vonat érkezése előtt. Szelíd kérése ma is ér­vényes. Napjaink átkaira épp úgy nincs szava, ahogy nem volt hamis dicsőségére sem. Igaza tudatában néz a jövendő századok elébe. S mindig csak ennyit fog mondani: Csak az ol­vassa versemet... Csányi László Visszhangok, Medináról Ufó Szekszárd felett? Két reagálás is érkezett a közelmúltban megjelent, „Medinai nézőpontok” - című cikkre. A helyzet változatlan: a visszhangok, csakúgy, mint a történések, egymásnak ellentmondóak. Az iskola- igazgató leváltásának, majd rehabilitálásának körülményei to­vábbra is foglalkoztatják a közvéleményt. De lapunknak nincs le­hetősége arra, hogy minden egyes véleményt külön-külön közzé tegyen ... Ezért - reményeink szerint - most foglalkozunk utol­jára a medinai konfliktussal. Most, amikor a két, meglehetősen ter­jedelmes olvasói levélből részleteket közlünk. Mester Lajosné, az iskola alkalmazottja írja, aki az igazgató, Mesterné, „rokona": — Rittmann Lászlóné pedagógus nagyrészt miattam indította el a lavinát Mester Béláné igazgató ellen, mert őt nyugdíjaztatta, engem pedig nem. Én nem a rokonomat akarom megvédeni, csak szeretnék tisztább vizet önteni a pohárba, mint amilyen most van benne. Engem a munkahelyemről el lehet küldeni, nekem fel lehet mondani, vagy ha úgy tetszik, a munkaviszonyomat meg lehet szüntetni, csak éppen nyugdíjaztatni nem lehet, még korkedvez­ménnyel sem. Nekem még az 1992. évet végig kellene dolgoz­nom ahhoz, hogy 5 év munkaviszonyom legyen, és akkor kapnék résznyugdíjat vagy szociális járadékot. Rittmanné ezt nem tudta megemészteni, pedig már őt is hagyták rádolgozni két és fél évet. — Az újságcikkben többször megismétlődik, hogy Mesterné az önkormányzatnak is tagja. Igen tagja, és nem is akármilyen. Mint képviselő, a faluban ő kapta a legtöbb szavazatot, az induló pol­gármester-jelölteket is beleszámítva. Az is elhangzik, hogy férjét hozta vissza Szedresből, a Rittmanné megüresedett helyére. Hát ez olyan nagy bűn? Kovács János, akiről nem derül ki, hogy kicsoda, így ír: — A cikkben Götz képviselő és Mesterné többször is megem­líti, hogy a mostani polgármester tanácselnök volt! Azt elfelejtették hozzátenni, hogy a falu mimindent köszönhet ennek az ember­nek! Mesterné a falut azonosítja azzal a 15-17 személlyel, akiket a szomszédok közül a maga pártjára tudott állítani, s hozni magá­val a testületi ülésekre! Kovács János a továbbiakba oly módon minősíti Mesterné pe­dagógiai munkáját, férje korábbi politikai tevéákenységét és Götz képviselőt, hogy azt jobbnak láttuk nem közölni. Lehet szimpatikus vagy antipatikus egyik vagy másik fél a kívülálló számára, lehet kerülgetni, ragozni, boncolgatni a témát, de egy biztos: a bajt ott kell orvosolni, ahol keletkezett. Medinán. . - Wy ­Ejfél után a derült égen meg­pillantottam egy ufót. Eszak-ke- leti irányban szállt át a város fe­lett, közben piros villogó fényje­leket adott, semmi kétség, pul- zált. Természetesen lehetsé­ges, hogy egyszerű repülőgép volt, de manapság mindenki azzal dicsekszik, hogy valódi ufót látott, miért épp én marad­nék ki egy ilyen élményből? Csak az volt furcsa, hogy a vil­logva repülő tárgy ablakából senki nem integetett nekem, szamárfület sem mutatott, de ennek az ufónak utasai úgy lát­szik, békés földöntúli lények voltak, vagy siettek haza, nem volt idejük kedélyeskedni. Pe­dig ezek az ufó-lények szíve­sen megtréfálják a földi halan­dókat, bevilágítanak a hálószo­bákba, leskelődnek az ablaknál vagy felhörpintik a demizson- ban levő bort, ami érthető is, megszomjaztak, messzi útról érkeztek, legalább tizenegy fényévnyi távolságból. A csil­lagászok ugyanis, - ha csak nem hiszünk inkább a Fáni né­ninek - azt mondják, a tizenegy fényévre levő Tau Ceti a leg­közelebbi olyan csillag, ame­lyen elképzelhető értelmes élet. Csak a mi Tejútrendszerünk­ben százmilliárd csillag van, s elvi akadálya nincs annak, hogy ezek valamelyikén, esetleg na­gyon sok csillagon, kialakul­hasson az élet. Bizonyíték nincs rá, de a nagy számok tör­vénye alapján is lehetséges. A távolságok viszont belátha- tatlanul nagyok, a világminden­ségben nem könnyű barát­kozni. A Tau Ceti csak tizenegy fényévre van, s ez egy macs­kaugrásnak számít az Andro- méda köd 2 300 000 fényévé­hez képest. Ám égy fényév sem csekélység, pontosan 9 460 bil­lió (!) kilométer. A relativitáselméletből vi­szont tudjuk, hogy az idő nem is oly nagy ellenségünk, mint gondoltuk, mert a gyorsulás a biológiai időt is módosítja, ami azt jelenti, hogy a Tau Ceti felé száguló űrhajó utasainak életé­ből alig több mint tíz év múlik el, ami földi viszonylatban 133 000 esztendőnek számít, feltéve természetesen, hogy fényse­bességgel mennek. Ez azt je­lenti, hogy a húsz éves űrhajós negyven évesen, férfikora de­lén érkezik vissza, azaz ponto­san 266 000 év múlva. Még csak nem is ez a baj, sokkal nagyobb gondot jelent az, hogy űrhajó nem mehet fénysebes­séggel, jóval kisebb gyorsaság eléréséhez is annyi energia kel­lene, amennyivel a Föld nem rendelkezik. Ez a tudósok vé­leménye, amire természetesen lehet legyinteni, s ettől Samu bácsi gondolhat, amit akar. A természet törvényei viszont a világmindenség minden zu­gában érvényesek: az abszolút nullfoknál, ami mínusz 273,16 Celsius fok, nem lehet hide­gebb, a fénysebességnél nem lehet gyorsabban haladni. Ez azt is jelenti, hogy az űrutazás feltételei mindenütt azonosak, tehát aki ide érkezik valahon­nan, ugyanolyan nehézségek­kel kell számolnia, mint annak, aki innen vágna neki a minden- ségnek. A tudós Marx György azt írja: „Ha a föld összes urá­niumát egyetlen óriási, Hima­lája méretű rakétába zsúfol­nánk, akkor is évezredbe telne a 'Fau Ceti meglátogatása. A különböző csillagok körül kivi­rágzott társadalmakat a térnek és időnek ember számára át- úszhatatlan óceánja választja el egymástól.” Tegyük hozzá: fel- tévekhogy vannak ilyenek. Minden szakértő hangsú­lyozza, hogy az asztronautika nem lehet egyéni vállalkozás. A holdutazás megvalósításához is tudósok és technikusok ezre­ire volt szükség, hogy az első ember Holdat érezzen lába alatt. Jókai látomása a jövő századról kedélyes olvasmány, de útikönyvnek nem alkalmas. Csillagászok népszerűsítő könyveikben szívesen teszik emberi léptékűvé a világegye­temet, ami jól szemlélteti,, mi­lyen méretekről van szó. Én is egy ilyen könyvből veszem ezeket. Tehát: ha a Napot hét méter átmérőjű gömbnek kép­zeljük el, akkor a dió nagyságú Merkur 400 méterre van tőle. A Venus egy almának felel meg, gömbünktől 700 méterre van, a Föld egy, a Mars másfél kilomé­terre. a Jupiter nagyobb labdá­nak felel meg, távolsága több mint öt kilométer, a Pluto, a naprendszer legszélső bolygója 40 kilométerre van a közép­ponti gömbtől. A játékot más­ként is lehet játszani: ha a Nap átmérője egy milliméter, akkor a bolygórendszer elfér 12 méter átmérőjű helyiségben, a legkö­zelebbi csillag, a Proxima Cen- tauri viszont ebben az esetben 40 kilométerre lenne a Naptól, ami az egész rendszerre jel­lemző, mert átlag 40-50 kilomé­terenként mozog egy-egy mák- szemnyi csillag ebben a leki­csinyített modellben. Ilyen arányok mellett egy űr­hajó és utasai méretét nem is lehet ábrázolni, de ettől még nyugodtan száduldozhatnak s riogathatják a hiszékeny földi halandókat. Akit a kérdés job­ban érdekel, válogathat a ma­gyarul is hozzáférhető szak­könyvek között, aki viszont úgy véli, okosabb a csillagászoknál, nyugodtan hihet bármiben, a gondolatszabadságot még a sztálinista években sem tudták betiltani. Én is mondhatom, hogy a minap éjjel valódi ufót láttam, s lennének akik azt is elhinnék, hogy az ufó-ember bekopogott hozzám, leült aszta­lomhoz, megivott két pohár bort, mert hallotta hírét a szek­szárdinak, aztán beszállt a Hu­nyadi utcában parkoló űrhajóba s ezután már csak annyit lát­tam, amint piros villogással el­tűnt észak-keleti irányban. Csányi L.

Next

/
Oldalképek
Tartalom