Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)
1991-11-02 / 257. szám
_ (tolnai) 10 ^NÉPÚJSÁG 1991. november 2. Rendjelek és kitüntetések Éppen húsz évvel ezelőtt rendeztek legutóbb Magyarországon kitüntetés-kiállítást a két legnagyobb ilyen jellegű közgyűjtemény, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Hadtörténeti Múzeum anyagából. Most, amikor éppen új kitüntetések megteremtésén, meg régvolt rendjelek újra meghonosításán fáradozik a kormány, felettébb aktuális a két múzeum közös kiállítása. A Nemzeti Múzeumban november végéig látható a Rendjelek és kitüntetések című bemutató, amely a magyar rendjeleket, rend-jel- legű kitüntetéseket sorakoztatja Az Aranygyapjas Rend rendi öltözékei fel a Horthy-korszakkal bezárólag. rendjeleiket. Elég, ha a Máltai Arannyal, ezüsttel, drágakő- Lovagrend, a protestáns Jo- vekkel ékes ékszerszerű csilla- hannita Lovagrend, a Német gok, keresztek, láncok, kis és Lovagrend, valamint a Térdsza- nagyméretű rangos kitüntető- lagrend meg az Aranygyapjas sek a hozzájuk tartozó öltözé- Rend kitüntetéseit soroljuk fel. kekkel, okmányokkal idézik a Kiemelt anyaggal szerepel a történelmi korokat. A kitüntető- Habsburg Birodalom kitünte- sek, rendjelek divatja jószerivel tés-kollekciója a kiállításon, a keresztes háborúk idejére ve- Nem véletlen, hogy éppen zethető vissza. Az annakidején Habsburg Ottót kérték fel a tárlétrejött egyházi lovagrendek lat megnyitására, tagjai megkülönböztető öltözé- Az ötvösművészeti remekekkel, feltűnő formájú keresztet nek is beillő kitüntetések mellett viseltek. hímzett textilcsillagok, díszes Később hatalmuk hangozta- rendláncok egészítik ki a lát- tására, politikai céljaik deklará- ványt. És bemutatnak néhány lására a világi uralkodók is lét- rendi öltözetet is, rajzon, fény- rehoztak lovagrendeket. Ruhá- képen, festményen. Például a juk, jelvényeik ugyancsak jel- Magyar Királyi Szent István legzetesek voltak. Rend, az Aranygyapjas Rend Noha a polgári társadalmak vagy a Szuverén Máltai Lovagmás feltételekkel és széles kör- rend szinte kiráíyi öltözetnek ben adományozható érdem- tűnő palástjait, pelerinjeit tollal rendeket honosítottak meg, ékes fejfedőit, egyes egyházi, illetve világi lo- Régi rendjeleink és kitünteté- vagrendek máig megőrizték seink mellett megjelennek az A Magyar Királyi Szent István Rend csillaga európai országok legszebb hasonló célú keresztjei, csillagai, szigorúan abc sorrendben, és minden államból csak egy-egy kitüntetés. Ott van az itáliai Vaskorona, a francia Becsületrend, a porosz Fekete Sas Rend, a vatikáni Szent Sír Rend egy-egy magas fokozata is. (Kádár) Folyóirat-tallózó Voltak korszakok a magyar irodalom történetében, amikor a kisepika virágzott a leginkább, a múlt század végén, s voltak olyanok is, amikor a líra mellett a legjelentősebb teljesítményeket a novellistáknak köszönhettük, mint az 1950-es évek második felében. S aztán voltak olyanok is, amelyekben csak vékony erecskének mutatkozott az elbeszélő irodalom. A Holmi szerkesztősége azért hirdetett novellapályázatot, hogy a közelmúlt hullámvölgyének véget vethessen, több jó magyar novella szülessen. Nos, a szeptemberi számban közölt eredményhirdetés szerint a kísérlet igencsak jól sikerült. 457 szerző 934 pályaművet küldött be, ami valóban azt mutatja, hogy létezik mai magyar novella. Az eredményhirdetést követi a nyertes mű, Bodor Ádám tollából: Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetében. A furcsa címet még furcsább sztori követi. Egy különleges, katonai ellenőrzés alatt álló körzetben egy törpe férfi megszán egy menekülés közben meztelenül magára hagyott nőt, s magával viszi őt. Életében még nem volt dolga nővel, nagy zavarban van, tesz-vesz, majd türelmet kér: sétál egyet. A törpe ezredes ismerősét kereste fel az őrszobán. Bevallotta, hogy egy nő van nála, vigyék el onnan. Az elbeszélő mindezt az ezredestől tudja meg, évekkel később. Ő várta külföldön a menekülni készülő nőt. A törpét már hiába is kereste volna, csak csontvázát lehet megtekinteni a természetrajzi gyűjteményben. E történet feszültsége remélhetően ebből a tömör ismertetésből is kitetszik. A feszültséggel tömörség, tárgyszerűség és ugyanakkor sejtelmesség jár együtt, az olvasó pontosan követhet mindent, mégis egy irreális világban érzi magát. A történet tökéletes elbeszélés, ugyanakkor, felismerhetően egy nagyobb kompozíció része, hiszen Bodor Ádám hosszabb ideje közli e nagyobb egész önmagában is megálló részleteit, most például a Kortárs októberi számában is olvashatunk egyet. A Holmi természetesen nem csupán a „legjobb” elbeszélést közli, hanem folyamatosan az élmezőnyt. Az októberi számban a második díjasok közül Parti Nagy Lajosnak A hullámzó Balaton című még furcsább, groteszk munkáját, és Békés Pál Sorcímű írását, ahol a cím a szomorú hírnevű szerb helységet idézi. Simonffy András harminc éve robbant be elbeszéléseivel. Az Életünk szeptemberi száma most négy olyan művét közli, amelyek mind 1961-ben keletkeztek, de nem jelenhettek meg. Az egyikük miatt egy antológiát zúztak be. Ez a Történelemóra amelyben a hajdani ávós középiskolai tanár diáklányaival az SZKP XXII. kongresszusát „beszéli meg”, annak indokoltságát, hogy Sztálin holttestét kirakták a mauzóleumból. Az elbeszélői hangnem tárgyias, de nyilván az a néhány egykori olvasó is fölismerte a helyzetekben, a szavakban bújkáló iróniát. Ma olvasva ezt az „életképet”, egy történelem előtti korszak könyörtelen dokumentumának érezzük, egy olyan korénak, amely miatt sírni már nem, nevetni még nem vagyunk képesek, s így az iróniát igencsak helyénvalónak érezzük. Ehhez képest a többi elbeszélés olyan „szelíd”, hogy aligha érthető kicenzúrázásuk, ha nem ismerjük alaposabban a kor irodalmi viszonyait, amelyek még azt sem engedték meg, hogy a Leningrádban járó magyar fiatalok berúgjanak. Azokat a „régebbi szép” éveket idézi a Rádió és gumibot, Gion Nándor elbeszélése is a^ Kortárs októberi számában, csakhogy itt a korlátozó politikai rendszeren belül is külön nyomás nehezedik a szereplőkre, ha kisebbségi sorsú magyarok, hiszen akkor már azért is két évre börtönbe kerülhet valaki, mert politikai vicceket mesél, s ráadásul mindez megismétlődhet. De az se jár jobban, aki csak a magyar rádió adásait hallgatja, mert gyanússá válik, hiába él óvatosan, mindig lehet találni valami indokot, amit szigorúan büntet a törvény. Az ötvenes évek első felét idézi meg, de idehaza Ágh István története a Tiszatáj októberi számában. Címe, az Aszály a nagyon sivár 1952-es esztendőre is utal, meg a korszak sivárságára is, falusi környezetben az éleződő osztályharc, az éber, ám olykor különösen ostoba elvtársak és az általuk kiirtandónak tartott népellenségek korszakában. S folytathatnám még, a Jelenkorból Csíki László, az ugyancsak októberi Új írásból Bálint Tibor, Tandori Dezső munkáival, végsősoron egyetlen időmetszet irodalmi folyóiratai is azt bizonyítják, - pályázattól függetlenül is -, hogy a magyar kisepika ismét jeles eredményekkel dicsekedhet, s hogy ebben feltűnően szép része van a nemzetiségi magyar íróknak. Vasy Géza Filmesszé készül a Székelyföldről Kincskereső Orbán Balázsok a Várakozás Hegyén „A szép Székelyföld az, mely legkevésbé van ismeve, melyről önmagunk is legkevesebbet tudunk. Égető szükségessé vált tehát annak felkutatása és ismerete" - így fogalmazott 1868-ban Lengyelfalván Orbán Balázs A Székelyföld előszavában. Hat év kitartó szorgalmával és szent törekvésével gyűjtött, majd helyezte a haza oltárára történeti, népéleti, régészeti leírásait és tájrajzát. Bejárta Székelyföld majd félezer falvát, többnyire gyalogosan. Útjai valódi fölfedező utak voltak: várakról, templomokról, más történeti emlékhelyekről, szokásokról ő írt érdemlegesen először, és sok vonatkozásban máig utoljára. Fotografált is, egyik úttörője a tudományos célokat szolgáló fényképezésnek. „Áz erdélyi ember készebb, mint akár a nyugati, akár a déli, vagy a keleti. Készebb, vagyis befejezettebb, kiműveltebb, ha- tároltabb, egyénibb, kristályosabb és felismerhetőbb.” Az ő szellemében kívánják végigjárni a Székelyföldet a 20. századvég Orbán Balázsai a kor technikai eszközével: magnókkal, kamerákkal, hogy újabb híradást készítsenek arról a földről, ahol azóta nem sokan jártak a lelki leltárkészítés, a szellemi feltérképezés nemes szándékával. Embereket faggatnak, vallatnak, zsenge ifjak, bölcs öregek mesélnek, fiatal nők és vénséges vének kacagnak, sírnak, kántálnak életről, halálról, Istenről, természetről, háborúságról, szeretetről és gyűlölködésről. Deák Péter úgy járt Erdélybe, mint szomjas férfi a jóízű kútra. Lelkét, eszét fürösztötte az emberi jóságban, egyenességben, kópéságban és furfangban, szemét pedig a gyönyörűséges emberi arcokban, no meg a fenséges tájban. Egyre érlelődött benne a konok szándék: mozgóképre menteni a menthetőt, a kultúra páratlan kincseit. A romániai történelmi forduló tájékán kalandos módon, a veszélyt is vállalva hozták át a dokumentumokat, videó-petíciókat, székely módra csellel, fur- fanggal, leleménnyel. Egy archaikus, de működő világról gyűjtenek mozgó képeket. Olyan világról, amely nem az Isten háta mögött van, hanem itt Európában, egy karnyújtásnyira tőlünk, ahova mindenünnen csak földutak vezetnek. Dolgos, serény nép él ott, ösz- szetartó közösség. Éles eszűek, józanok, tréfára, leleményre mindig készek, büszkék, önérzetesek, de a fölfuvalkodottságot nem tűrik. „Erdély az ország többi részénél archa- ikusabb, merevebb és a nyugati hatásokat csak alig vette fel, ha igen, azokat is teljesen a maga képére formálta”. Később Deák Péter mellé szegődött az Erdélyből Székes- fehérvárra települt, gyökereiben székely Elekes András. Egymásra találásuk szinte mesébe illő. A stáb tagjai még az ugyancsak fehérvári Tóth István és a budapesti Zalka Imre, a fotózás művészei. Mindegyikben jelen van Orbán Balázs szabadságot bálványozó lelke, jogfosztást nem tűrő haragja. Nincs bennük viszont elődük romantikus nemzeti tö- rénelem szemlélete. Ők józanabbak, realistábbak, de hál' istennek meg tudnak részegülni a szépségtől, *a tisztaságtól, a hűségtől. Mert ha csak józanok, nem vállalkoznak erre a hatalmas - ráadásul non profit - feladatra. Ezt a történelmi léptékű küldetést eddig nem kísérte méltó erkölcsi és anyagi támogatás. Csak a Fejér Megyei Művelődési Központ és a Király kft. méltányolta anyagiakkal is vállalkozásuk fontosságát, dokumentáló erejét, morális hasznát. A hit és az elkötelezettség olyan hőfokon van jelen ebben az alkotó közösségben, amely garancia arra, hogy kellő finanszírozással filmesszé készüljön a Székelyföldről, amely méltó folytatása, kiegészítője lehet az Orbán Balázs-i életműnek. „Az erdélyinek egyszerre több véleménye van és ezek, ha egymásnak ellent is mondanak, ő maga ezekben a teker- vényes ellentmondásokban igen otthonosan mozog ... egyszerre igen is meg nem is. A túlfinomult és ragyogó kastély tövében a viskó nyílt tűzhellyel. Erdély nem provincia, a magas cililizáció és a vadember feszültsége.” (Az idézetek Hamvas Béla esszéjéből valók). Az eddig felvett, forgatott anyag még korántsem teljes, de ami elkészült, katartikus élmény. Mítoszt keres és teremt, egy szebb, emberibb, mélyebb és igazibb világról tudósít. Amíg hallgattam, néztem az énlakai öregek bölcsességét, az élet és a hit megszámlálhatatlan bogairól, vagy Zsuzsi néni csiklandós történeteit hajdanvolt életerőről és örömről, az volt az érzésem, hogy nem elsősorban nekik fontos kincseik összegyűjtése és megőrzése, hanem a mi lelki föltápászkodásunkhoz kell ez a filmvallomás. Rólunk is szól, a mi hajdan volt hiteinkről, amikor még jóval kevesebb vámszedő meg haszonleső ólálkodott körülöttünk, amikor még a szomorúság mellé derű is jutott. A mi méltóságunkhoz, mindennapi egyes tartásunkhoz szükséges ez a lírai dokumentum. E századvég Orbán Balázsaival visz- szatérhetünk egy ősi valláshoz, filozófiához, egy minden korban érvényes kiindulási ponthoz, egy egyetemes emberi alaphelyzethez. A szüntelenül keletkező, elmúló, összeomló életrendek csüggesztő példatárai mellett olyan örökérvényű örökség ez, amelyet őrizetlenül hagyni, elfelejteni a lélek halálát jelentené. Az alkotók a Hargitán, a Várakozás Hegyén, már nem a lábánál, hanem a tengerszint felett több száz méterrel, talán a térdén megtelepedve várnak a támogatókra, akik föltarisz- nyázzák a Kincskereső Balázsokat. Ne gondolják, hogy csupa örömóda lesz útjuk filmes krónikája. Súlyos gondok szikláit is elénk fogják görgetni. A Maros, az,Olt, meg a két Kü- küllő hordalékában sok van, ami fájdalmas. Szél mozgatta fenyvesek tengermoraját, leguruló sziklák bérceket visszahangoztató dördüléseit hallhatjuk a balladás vallomásokban. De nincs megismerés, megértés, testvériség, szeretet, lelki- ismeret-furdalások, aggodalmak, kétségbeesések nélkül. Zágoni Erzsébet „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.”(Arany János) Halak a terítéken? Vannak kifejezések, amelyek első látásra, hallásra nem árulják el magukról, hogy hibásak, kifordították őket eredeti mivoltukból. Gyakran azért esik ez meg, mert használójuk előtt már ködbe vész az eredeti jelentés képszerűsége, esetleg már csak átvette mástól, aki szintén rosszul próbálta élénkíteni szövegét egy-egy szólással. Mostanában, amikor már valódi élmény nélkül alkalmazzuk ezeket a régi nyelvi formákat, egyre nagyobb annak a veszélye, hogy maradandóan eltorzulnak, jelentésük elvész, kiürül. A címben említett példával is ez esett meg. A TV 2 október 14-én egyik nyilatkozója segítségével azt röpítette világgá, hogy egyetért a törvényjavaslattal, de vigyáznunk kell: „Ne hogy a kis halak kerüljenek terítékre a nagy halak helyett". Ha megértjük így is, az csak a teríték szó átvitt értelmű jelentése miatt van. Ha valaki, valami terítékre kerül, azt erősen bírálják, támadják. Az idézett példában azonban nem állja meg a helyét ez a kifejezés, mert ha halakat emlegetünk, azok horogra kerülnek, esetleg hálóba akadnak, vagy a két igét változtatva végzik. Terítékre viszont apróvad, vagy nagyvad kerül. Ma is élő vadászszokás ez a hajtás végén, tulajdonképpen tisztelet- adás a vadnak. Bizony, ez néha a terítékre került magyar nyelvvel szemben sem ártana. Nem azért, mintha azt mondhatnánk, amit egy nappal később szintén a TV 2 műsorában hallottunk: „Ezzel valójában magunk alatt ássuk a fát'. Nehéz lenne, elképzelni is lehetetlen. Magunk alatt vágni a fát, az már igen. Az ásás is lehetséges áshatunk vermet (sírt) másnak, de ebbe a közmondás szerint a készítő esik bele. Mindkét javasolt megoldás őrzi a hajdani, életből vett tapasztalatot, de a kettő kombinációja már nem őriz semmit, épp ezért nem is mond semmit. Ezt mondhatjuk el arra is, amit a Kossuth Rádió szeptember 11-i délelőtti adásában alkalmaztak fordulatként: „égetően muszáj lenne”, ezért „szeretnék egy kicsit nagyobb lélegzetű időt szánni rá". Ha valami muszáj, akkor az - utalva a szó német jelentésére - kikerülhetetlen kötelesség, amihez nem kell, de nem is szabad jelzőt tennünk. Égetően lehet valami fontos, szükséges, ez azonban már egy másik szólást idéz föl, azt, amikor valakinek körmére ég a munka. Régen, amikor a szerzetesek a körmükre viaszolt gyertyával világítottak az éji órán, olvasáskor, talán a valóságban is megesett ilyesmi. Például akkor, ha nagyobb lélegzetű munkát kellett volna rövid idő alatt befejezniük. Erre sem mindig szánhattak több időt, de azt azért tudták, hogy nincs az időnek lélegzet nagyságával kifejezhető tartama. Ez csupán a munkaház kellő levegő mennyiségét, kisebb vagy nagyobb voltát hivatott jelezni. Áz eddigi példák talán kellően bizonyítják azt, hogy menynyire megbúvik a nyelvhasználatban az eltorzított szólás. Amikor az elemzéssel és a példa erejével szeretnénk hatni, akkor sem mondhatjuk azt, amit az előbbi adón szeptember 5-én állítottak: „Azon igyekszünk, hogy a tanulópénz ne váljon senkinek a kárára". A tanulópénz nem váli senkinek a kárára, de az azért nem mindegy, hogy valaki ingyen, ösztöndíjjal, vagy pénzért tanul. Csak ez utóbbira mondjuk: megfizette (megfizettük) a tanulópénzt, azaz olyasmiért adtunk ki pénzt, amit ingyen is meg lehetett volna tennünk. A pénznek ez esetben már semmi köze ahhoz; hogy valami valakinek a kárára avagy hasznára válik-e. Dr. Töttős Gábor
