Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1991-11-02 / 257. szám

1991. november 2. PÚJSÁG 11 Varnus Xaver: „El akarom varázsolni a közönséget” Brazil varázs a színpadon Aki az Isteneket saját képére formálja Miközben várom randevúnk színhelyén, egy református templomban, megpróbálom el­képzelni az „orgona Morowit- zát”, akit Paskai László hívott meg hazánkba koncertkörútra. A tavalyi Mátyás-templomi hangversenyén többen voltak, mint hajdan a koronázások szertartásain. Azt is tudom róla, hogy 1986-ban San Franciscó­ban megnyerte a nemzetközi improvizációs versenyt. Szóval, próbálom elképzelni a kanadai konzervatórium tanárát, száza­dunk egyik zenei csodáját, és kit látnak szemeim? Egy hu­szonéves, szélfútta szőke hajú, térdnadrágos, mosolygós ifjút, kezében összegöngyölgetett jobbik nadrágja. Kamaszos örömmel veszi tudomásul, hogy nem tartunk igényt az átöltöz- ködésre, nekünk így jó, ahogy van, a maga által levágott és felszegett rövidnadrágjában. Áradó mesélő kedvét időnként szárnyaló orgonamuzsikával szakítja meg. Beszél Bach pa­páról, mesél a nőkről és a teme­tőkről. Az utóbbi kettő iránti vonzalmát is értem. Minden új szerelem temetése a réginek, minden vágy temetője a másik vágyának. — Ön gyakran istentelen dolgokat művel! Nem fél, hogy máglyára küldik? — Mire gondol? Az öreg ba­rokk rémre, Bach papára? — Arra is, meg ... — Mert nem vagyok haj­landó heverni az istenek lábai előtt? Én azt mondtam a jó öreg Bachnak, köszönöm a kápráza­tos, a fantasztikus műveket, de azt csinálok velük, amit akarok. Én rendelkezem felettük. Ő há­romszáz éve élt egy pedáns, akadémikus világban, amikor boszorkányokat égettek. Ót nem lehet ma ugyanúgy ját­szani. Engem különben az is érdekel, akinek húsz gyereke volt, szerette a bort, fájt a foga, és elviselhetetlen rigolyái vol­tak. A zenemű számomra egy távirati űrlap, amelyet kitölthe- tünk a magunk üzenetével, és elküldhetünk bárhova. Én a szerzők alkotótársának érzem magam, egyfajta műfordítás, amit csinálok. — Lenyűgöző az az arcátlan­ság és bátorság, ahogy az iste­neket a saját képére formálja, és az a mód, ahogy megszólal­tatja ezt a szent hangszert, ahogy játszik vele és a közön­séggel. Miért ment világgá? Itt­hon nem volt mód a bátorságra, a varázslatokra? — Már öt évesen szerel­mese lettem az orgonának. Ezt a korai szenvedélyt az akkori rajzaim is tanúsítják. Kistétényi Melinda volt abban az időben a Mátyás-templom orgonistája, vele jártam szüntelen. Tizen­évesen már jobban ismertem a hangszert, mint a tenyeremet. A konzervatóriumban Lehotka Gábor is tanított. Elégedetlen voltam a hazai képzéssel, a merev, akadémikus előadás­móddal, a dögunalmas német stílussal. Tizenhat évesen Franciaországba szöktem, ahol a Notre Dame orgonistájánál, Pierre Cochereau-nál tanultam. Itthon eközben eluralkodott a középszer, és az orgonakon­certek átalakultak turista-prosti­túcióvá. Franciaország után jött Kanada, 1984 óta ott élek. Je­lenleg a Királyi Konzervatórium tanára vagyok. Az igazi siker akkor látogatott meg, amikor beugrottam valaki helyett. Az erről írt cikkben a New York Ti­mes zenekritikusa az „orgona Horowitzának” nevezett. A zse­niális zongoristát felcsigázta nevének bitorlása, megismert, meghallgatott, pártfogásába vett. Még abban az évben megnyertem San Franciscóban a nemzetközi improvizációs versenyt. Ezt egyébként akkori feleségemnek köszönhetem, aki tudtom nélkül küldte el a ne­vezési kazettát. (Eddig három felesége volt, két gyereke van). — Nagylelkűen jótékonysági célokra ajánlja fel hazai kon­certjeinek bevételét. Ennyire gazdag, vagy ennyire nem ér­dekli a pénz? — Nem vagyok eléggé gaz­dag, a pénzzel igazán nem tu­dok bánni. Az anyagiakkal, a szervezéssel, a hűhóval sze­rencsére nem én foglalkozom, impresszárióim dolga. Ami a jó­tékonyságot illeti, egyszerűen arról van szó, hogy nem tudnak megfizetni. Amerikában 2000-3500 dollárt kapok egy koncertért, Magyarországon egy vezető orgonistának 4500 forintot fizetnek. — Önt francia mestere ko­runk orgonatörténetének egye­dülálló tüneményeként emle­gette, a földkerekség legjobb orgonavirtuózának tartotta. Meggyőződésem, hogy kihívást jelent az előadóművészeknek, egy részük ezért magát bizto­san a pokolra kívánja. A közön­séget pedig fellazítja. Rájönnek az emberek, hogy nemcsak tal­pig csokornyakkendőben, égre emelt tekintettel vagy lesütött pillákkal lehet orgonakoncertet hallgatni, hanem ujjongva, bor- zongva, sírva és nevetve, rit­musra mozogva. — Nem tagadom, el akarom varázsolni a közönséget, hogy ne csupán a hangokat hallja, hanem jusson eszébe a szere­lem, a halál, a holdfény. Igaza van annak a franciának, aki ezt mondta: orgonán játszani any- nyi, mint az örökkévalóság megérzéséből és megértéséből fakadó erőt kinyilvánítani. Csajkovszkij, amikor hall­gatta Bach monumentális Máté-passióját, ezt kérdezte: „Ez most kinek a szenvedése, Jézusé, vagy a közönségé?” Hallgatva Varnus Xaver roman­tikus, szenvedélyes „műfordítá­sait”, meglepő fordulatait, zse­niális zabolátlanságát, én azt kérdezném: kinek az öröme ez a szuverén, kreatív zenélés? A közönségé biztosan, a művé­szé szintúgy. Ha Bach hallaná, ő is boldog lenne, és Istennek is tetsző ez a játék. Meggyőződé­sem, hogy az Isten az özönvíz után azért ígérte meg, hogy többé nem pusztítja el a Föld lakóit, mert olyan teremtménye­ire gondolt, mint Varnus Xaver. Csoda, ha ellágyult? És csoda, ha őt hallgatva, isteni lénynek érzi magát az ember? Zágoni Erzsébet Darvas Ferenc: Haladék Elmentek barátaink ködökben rajzolódnak lépések, szokások és arcok fagyottá váltak nem tudjuk szemeik színét azt sem hajuk mennyit fakult. Elmentek barátaink nyirkos leheletük csontjainkba fúródnak itt a sír tövén súlyos rögök mögött halálba alszanak nyögnek korhadó csontjaik Elmentek barátaink hová lettek a hű társak, míg így gondolunk felőlük míg mi maradunk egy kicsit haladékot kapva még gyertyákat gyújtunk nekik. Stagium Balett - három felvonásban Magyar táncszínház-vezető Sao Pauloban Szabadon, mint a madár Tükör. Ezt tartotta elénk az első felvonásban a brazil Sta­gium Balett a szekszárdi műve­lődési ház színpadán, s a kép­zeletbeli üveglapon megpillant­hattuk azt a torz világot, melyet nemcsak a foncsorozás tesz óhatatlanul groteszké és rendel­lenessé. A világ - egyetlen nagy bolondokháza, ahol min­denki a maga kis játékával van elfoglalva. S a nagy kavaro­dásnak, a félőrült ugrándozás- nak, az ideges rángatózásnak, az örökös körforgással tartó ha­láltáncnak csak egyszer szakad vége - amikor legördül a füg­göny. — Gedáli Marika a nevem, most húsz éve hoztuk létre a Stagium Balettet, melynek a fér­jemmel együtt vezetője vagyok. A háború után kisgyerekként kerültem ki Brazíliába a szüle­immel együtt. Később egy ideig Németországban éltem, majd 1964-ben végképp Brazília mel­lett döntöttem. Ekkor már balet- toztam, először Rio de Janeiro- ban, majd jelenlegi lakóhelye­men, Sao Pauloban, s egyre több brazil témát dolgoztam fel a táncaimban. A társulatot na­gyon nehéz volt összehozni, mert abban az időben az or­szágban nem létezett magán balettcsoport. Nem is beszélve arról, hogy a kultúra gyakorlati­lag semmiféle támogatást nem kapott és most sem kap sem­mit. Ma már több balettkar is van Sao Pauloban, de a viszo­nyítási alap a Stagium: azaz, hogy mi volt előtte és utána. * ^ Indiánok. Brazília őslakói. A színpadról drámai erővel su­gárzik mindennapjaik egysze­rűsége és romlatlansága. Az­után hirtelen változik a kép, az ágyékkötőbe, színes toliakba öltözött indiánok az erőszakos civilizációval találkozva puszta létükért küzdenek. S akárcsak a valóságban, itt is hiába: egy­más után dőlnek ki a sorból, hullanak a földre, míg végezetül az őserdei indián népdalt fel­váltja a megrendítő gyászzene. — Amit előadunk, az nem­csak a külföldieknek, hanem a braziloknak is nagyon érdekes. A több mint ötven darabunk ugyan az ország sajátosságait is magába foglalja, de a brazil keveréknemzet, a világ minden népe fellelhető itt. A brazilnak a vérében van a tánc, s ezt átdol­gozni színpadra nagyon érde­kes munka. Bennem, mint ma­gyarban, megvolt a szükséges tetterő és fegyelem, hogy ezt megvalósítsam, mert a jó tánc­tudása ellenére a brazil egy ki­csit laza. Nálunk nagyon sok az olyan színház, amelyet európa­iak terveztek meg európai minta alapján. Ezek a gyönyörű épületek üresen állnak. A pénzhiány miatt nincsenek al­kalmazottak, akik berendezik a színháztermet. Ezért kénytele­nek vagyunk mindent magunk megoldani. * Karnevál. A brazil lélek talán legjellemzőbb kifejezője. Szó­val befejezésül karnevál, de nem riói. Tűzijáték, ruhakölte­mények, flitterek és szerpenti­nek nélkül. Valamivel kevesebb harsánysággal, kevesebb szenvedéllyel és nekivadult- sággal, de nem kevésbé kifi­nomult mozgáskultúrával, rit­musérzékkel, felszabadultság- gal és művészi szépséggel. Tisztasággal. — Bejártuk már Dél-, Közép- és Észak-Amerikát, felléptünk Franciaországban és Olaszor­szágban. Itt, Magyarországon a budapesti, tatabányai, győri és székesfehérvári bemutatkozás után a szekszárdi volt a búcsú­fellépésünk, innen Spanyolor­szágba utazunk tovább. A Sta­gium Balett táncosai először jártak Magyarországon, bár a magyarokról már sokat hallot­tak. Persze, én is gyakran me­Indiánok séltem nekik. Örültek annak, hogy itt lehetnek, minden új és minden szép nekik. Szekszárd is elnyerte tetszésüket, ahogy nekem is. Külföldön mindenhol tudják, hogy magyar vagyok. Ez benne is van a programfü­zetben. A helyzet nem volt va­lami jó, amikor távoztunk Ma­gyarországról. De elmentem - és most visszajöttem. Szeri Árpád Fotó: Kapfinger András Harmincöt vers, egy órában Találkozás egy népművelő dalnokkal Nevezték polbeat-énekes- nek, majd Bobnak, utalva Bob Dylanhez való hasonla­tosságára. Mondták, hogy el­lenzéki, majd, hogy kor­mánypárti. Egyszer klubok­ban lépett fel, máskor KISZ-táborokban. Szavalt, beszélt, énekelt. Azt mondták rá, dalnok. Pedig szerintem Dinnyés József nem más, mint egy igazi népművelő. Ahogy itt, Szekszárdon álltái a márványteremben egy szál gitárral, erősítő, mikrofon nél­kül, szemben a középiskolások hadával, egy pillanatra megsaj­náltalak. Na, mi a csudát fog kezdeni ez a politizáló, verseket éneklő, klubok bensőséges légköréhez szokott negyvenes a playbacken, dübörgő hangorkánon, szemet kápráz­tató show-kon felnőtt tizenéve­sekkel, akik diszkó-arénákba járnak, nem klubokba, fogalmuk sincs az amerikai beatirodalom- ról, nem tudják ki volt Joan Boez és sohasem érezték szűknek a Kárpát-medencét. Na, Dinnyés, most mutasd meg, hogy mit tudsz, gondol­tam. És megmutattad. Versekkel élő ember vagyok, a nyelv legizgalmasabb titkai­nak megismerése mindig külön­leges kalandokat ígért nekem - mondtad, majd énekelni kezdtél zengő, mégis bársonyos, teret, időt betöltő hangon: „Vállaltam olyan csoda dol­got,/ amire senki nem kért./ Énekelek melegebb fényű,/ Éj­szaka romlatlan csillagokért. Illettek Dinnyés zenéjéhez Ratkó József sorai. A gyerekek is érezték ezt, kezdtek ellazulni. Olyannyira, hogy amikor kije­lentetted, az irodalmat úgy kell tekinteni, mint a valóságot, már hittek neked, pedig többségük nem Salingeren, Kanton, Adyn vagy József Attilán nőtt fel. Mégis, ezen a megyei könyvtár által szervezett esten fogták, kezükbe vették használati uta­sítással ellátott, Dalaim könyve című műved, hogy kiválasszák, melyik az a vers, amelyik gon­dolatiságával legközelebb áll hozzájuk. Énekelek nektek, az­tán versekről, azok születéséről fogunk beszélgetni mondtad. „Nehéz páncél szorítja lel­kem,/ mégis futnom kell rendü­letlen./ Vagyok, kit megvert bí­borátok,/ Hogy keressem a szabadságot.” - Füzesi Magda Küzdelem című versének sorait már veled énekelték azok az if­jak, akik közül talán ha egy tudta, hogy „Magyarország az egyetlen olyan európai ország, mely önmagával határos, tekin­tettel az 1919. előtti 300 ezer négyzetkilométerre, szemben a jelenlegi 93 ezerrel.” Kiknek írom a dalaim és hol van az én hazám? - ismételted meg a kérdést, mely viszonyla­gos magányosságodra, „egye­dülállóságodra” valamint felvi­déki, erdélyi, délvidéki, keleti blokkos, autóstoppos barango­lásaidra utalt. A magyar népnek írom a dalaim, jelentetted ki, ami akkor és ott nem hangzott népnemzetisen. Ott van az én hazám és addig tart, amíg értik a szavam, állítottad. És én elhit­tem. És elhitték mindazok, akik azon az októberi Dinnyés-esten résztvettek, és meghallgatták legújabb, második lemezed: harmincöt verset, harmincöt dalt, egy órában. Ezért mondom én, vers ide, dal oda, leginkább népművelő vagy te Dinnyés József. F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom