Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1991-09-14 / 216. szám

1991. szeptember 14. (tolnai) rÍEPUJSAG 9 Dédapáink víg kedelye Régen, amikor még vidám daltól zengett szüret tájt a domboldal, fel-felhangzott az az ismerős sor is, hogy „szüret után lesz az esküvőnk”. sok boldogságra okot adó aktus utáni állapotot a fűzvesszőből font borítóval hozta kapcsolat­ban az Üstökös 1860. szep­tember elsejei bölcsessége: „A házasság olyanforma, mint mi­kor a tyúkokat a borítóba kuko- riczán becsalják, midőn már jól laktak, kikívánkozván, fejőket a nyíláson kidugják, akik pedig kívül vannak, nyakaikat a borí­tón bedugják, hogy még a megmaradt kukoricza-szeme- ket felcsipegessék”. Alig négy évtized múlva, 1899. szeptember 24-én a Tol­namegyei Közlöny már nem ál­talában házasságot, hanem csupán egyet idézett a sok kö­zül, Jókai Mórét: „Ha igaz, hogy akit emlegetnek, csuklik, akkor most az öreg koszorús írónak folytonos csukási görcsökben kell szenvednie éjjel és nap­pal. .. A világ egy része szánja, másika gúnyolja, harmadika el­ítéli - ki-ki egyéni gusztusa és a pillanatnyi, legtöbbször elha­markodott, tehát igazságtalan ítélete szerint. Mindezeket elke­rülendő, a nagy koszorús szép­séges menyasszonyával el­ment, elmenekült Itália bájos, napsugaras ege alá, mézeshe- tezni a narancsligetek üdítő ár­nyában, ahonnan talán vissza se jön addig, míg gólya nem áll a házhoz, bebizonyítván, hogy ő az az Arany ember, ki megírta - joggal! - hogy az öreg ember még nem vén és hogy „Mégis mozog!". Én az elítélőkre, a szánakozókra, a gúnyolódókra haragszom” - írja Borzsák Endre - „s azt mondom: min­denkiből az irigység beszél. Próbáld meg majd te is 74 éves sírjelölt korodban Jókait utá­nozni, ha módodban áll s csak akkor beszélj... Hogy Nagy Bella, a bájos ara csak 20 éves, nagy Jókai pedig már 74 éves, ez sokak előtt feltűnő csoda számba megy. Nevetség! így ölelkezik az ősz a tavasszal, a dér-rózsa'a szende ibolyával. Az a csoda, mikor 20 éves fiatal ember feleségül vesz 74 éves nőt. De ilyet nem is igen mutat fel a polgári és egyházi anya­könyv, nem a világtörténe­lem. .. Azért sem mondom azt, hogy azóta már ilyesmi is megesett, hanem inkább amellett vagyok, amit a Szekszárd Vidéke éppen száztíz esztendeje, 1881. szep­tember 15-én választott aktuális történetének címéül: Ami tőle telhet. „Sáros utczán széles jó­kedvében megy a bíró a kántor komával. Mind a ketten a korcsmából jönnek, s beszél­nek diákul (latinul), hogy senki sem érti. Az ingatag föld se­hogy sem akar lábaik alatt veszteg maradni. Egyszercsak zsupsz, az öreg bíró végignyúl a sárban. Kántor uram csak nézi nagy szánakozással. - Hát ne hagyjon itten fetrengeni, koma! - nyöszörög keservesen a bukott tekintély. - Hanem emeljen fel! - Felemelni? - szólt a kántor koma, megfon­tolva bölcsen, amit mondandó lesz. - Hm. Felemelni? Azt nem tehetem. Hanem hát melléfe­küdni, azt már inkább megtehe­tem. .. (Zárójelben érdemes azt is megjegyeznünk, ahhoz képest, hogy nem régiben a Szekszárd Vidékét valaki 1881-ben meg sem született­nek állította... ahhoz képest nem rossz humora volt... Bizonyára úgy számolta az éveket, mint Gracza György A nevető Magyarország című viccgyűjteményében az egyik tanuló: „- Hány éves vagy, kis­fiam? - kérdi a tanfelügyelő egy sápadt arcú, vézna gyerektől. - Nyolc: tulajdonképpen már ki­lenc volnék, de egy esztendeig beteg voltam.” A gyerekek - így szeptember táján - mást sem mindig értet­tek tisztán, amint erről hűen ta­núskodik a Szekszárd vidéke imént már idézett számának gyermekszáj-története: — Mama! Boldogság az, ha az ajtót nyitva hagyják? - Miért Elízkém? - Mert a papa azt mondta a nevelő néninek, hogy tegyen boldoggá, hagyja nyitva az éjjel ajtaját!” Ha az oktalan gyermek nem, talán a Haza Bölcse, Deák Fe­renc a helyes útra terelhet ben­nünket a boldogság ügyében. Az ő adomáját éppen száz esz­tendeje idézte a Tisztelt Ház­ban Ugrón Gábor. „A kehidai Jókai második nejével, Nagy Bellával polgártársak hosszú időn át a szomszéd faluba mentek imád­kozni. A prédikáló papnak fel­tűnt a kehidaiak jelenléte, és megkérdezte őket, miért járnak az itteni templomba, hiszen odahaza is szép templomuk és jó papjuk van. Erre így feleltek:- Hát hiszen, instáljuk alássan, főtisztelendő úr, igaza volna, szép templomban sem szenve­dünk hiányt, jó papunk is volna, csak hát az itteni korcsmárosok jobb bort mérnek”. Ki hitte volna, hogy még a Haza (akkori) Bölcse is ennyire lebecsüli az ima hatalmát. Mi, szekszárdiak nem panaszkod­hatunk: egy közülünk misebort adott a pápának, egy másik az útját szervezte, egy egész csa­pat pedig énekelt neki - kellő átvilágítás után. Régebben is tisztában voltak a jó időben végzett fohász jelentőségével, s erre ismét a Szekszárd Vi­déke a tanú 1881. szeptember 29-i számával: „Egy istenfélő, vallásos szatócs a következő épületes beszédet tartotta bol­toslegényének, amelyet egy szavahihető szomszédja elle­sett. - Jancsi, töltöttél már vizet a pálinkába? - Igenis, principá­lis úr, töltöttem. - Hát a papri­kába keverték már téglaport? - Igenes, kevertem. - Megned­vesítetted a vágott dohányt? - Meg. - Az írósvaj megvan-e már liszttel keverve? - Megvan.- No, akkor gyere be és imád­kozzunk! Dr. Töttős Gábor írás közben (Julika) A kislány elfordítja a fejét és hallgat. Össze­szorítja a száját, arca színtelen, szemében ki­hunyt a fény. Ha közelében villám sújtana le, árvíz fenyegetne vagy zendülés, akkor se mozdulna, mert tudja, most ez a dolga, törvény rendeli, hogy belépjen abba a lakásba, amely­ben mindent utál, a könyveket, a virágos hu- zatú karszéket, még a macskát is, lábával odébb is tolja, amikor megérzi bőrén selymes szőrét. Nem érti, amit mondanak neki, nem is ér­dekli, csak egy hangot hall, távolból, mintha üvegfal mögül érkezne. — Julika, - mondja a férfi, s óvatosan előre hajol. - Meg sem ismersz? Emlékszel, egyszer elvittelek a szigligeti várba? A végén a vál- lamra ültél, mert nem bírtad a meredek utat. — Nem ismerem, - gondolja Julika. - Ezt a férfit nem ismerem. Az sem igaz, hogy Szigli- geten voltunk. Hazudik, egy szó sem igaz ab­ból, amit mond. Az apa egy éve költözött el hazulról „ahhoz a nőhöz”, - Julika így mondja, s nemrég meg­üzente, joga van látni a lányát, s élni kíván jo­gával. Beteg, a kislány tehát elmegy hozzá, megáll a szobában és hallgat. Makacson, megátalkodottan, igaza tudatában. Mindezt az anyától tudom. Szomorúan beszél, s zavartan, mint általában a megcsalt nők, az elhagyottak és legyőzöttek, mert „az a nő”, a másik, kívána­tosabb vagy fifikásabb, ami a végeredményen nem sokat változtat. Azt is tőle tudom, hogy a kislány sokáig nem tudott semmiről, azt mondta neki, a apja eluta­zott, váratlanul külföldön kapott munkát, nem is tudja, mikor jön haza. De egyszer szétfoszlott a jótékony hazugság, a tizenkét éves Julika egyik barátnőjénél volt, s nem a megszokott útvonalon ment haza. Az egyik ház előtt isme­rős gépkocsit pillantott meg; az övéké volt, apja állítólag ezzel ment külföldre. Meghúzta magát a parkoló autók között és várt. Nem sokkal később apja lépett ki a kapun egy nővel. Beszálltak a kocsiba, de a kislányt nem vették észre. — így történt, - mondja az anya és tűnődve néz rám. Nem tudom, mit vár tőlem, vigaszt, biztatást, esetleg azt, hogy beszéljek Julikéval, ne legyen ilyen makacs, végtére mégis az apja. De a biológiai ténynek ebben az esetben nincs jelentősége, a élet keletkezésének be­láthatatlan kavargásában nem egymást vá­lasztották, választási joga csak a szeretetnek van, Julika pedig így döntött. Ha ugyan való­ban ő döntött s nem a körülmények döntöttek helyette. A bibliai parancs így szól: tiszteld atyádat és anyádat, hpgy hosszú ideig élj azon a földön, melyet az Úr, a te Istened át tenéked. Julika ti­zenkét éves, tehát nem sokat törődik a hosszú élet Ígéretével, egyébként is megfordítja a bib­liai parancsot, amelyben arról nincs szó, hogy a szülő is tisztelje a gyerekét, mert kölcsönös­ség nélkül nem értik meg egymást. Végtére itt be is fejezhetnénk, a történet mindössze ennyi. Nem kivételes eset, bár sok variációs lehetősége van. Az nem derült KJ, hogy a kislánynak mi fájt jobban, apja hűtlen­sége, vagy az, hogy becsapták. Korábban na­gyon ragaszkodott apjához, s egyszer valóban voltak Szigligeten, fölmentek a várba, s az utolsó száz méteren az apja a nyakába vette, mert nem bírta a meredek utat. Ezt most leta­gadja, azt mondja, nem is hallott Szigligetről. A világ rendje felfordult: akit apjának tudott, is­meretlen férfi lett, akinek nincs mit mondania. „Az a nő” végképp nem érdekli, ránézni se tud, egyébként is ronda, ujjai rövidek, orra tömpe, a szeme zöldes, mint a hiúzé. Ebben egészen biztos, bár hiúzt még nem látott. Azt mondják, Julika sorsa tipikus, ma gyere­kek ezrei élnek ilyen tudathasadásos állapot­ban. A kislány védekezik, ahogy tud. Eszközei szegényesek, de elszánt, mert most már ma­gát kell védenie, azt a keveset, ami életéből megmaradt. Régi fényképekről népes családok néznek ránk. Középen a nagyszülők, mellettük a fiúk, lányok, lábuknál, törökülésben, a unokák. Min­denki emlékezik, hogy nagyapának csontfo- gantyús botja volt, bajuszát éjszakára bajusz­kötő alá szorította, hogy nappal is peckesen álljon. Bármi történt, a család szilárdan állt, mint a vár. Születésnapján mindenkit felkö- szöntöttek, a névnapnak külön szertartása volt, az évszaknak megfelelően, mert más dukált Lajos-napra, nyáridőben, s megint más ősszel, amikor újborral koccintottak András-napon. Ünnepekre egybegyűlt a család, a távolabb lakó atyafiak is útra keltek, hogy körülüljék a te­rített asztalt. Julikénak erről fogalma sincs, ha elmesél­ném neki, nem tudna mit kezdeni vele, a fo­galmak oly idegenek számára, mintha a ré­szecskegyorsító működési elvéről hallana. A család biológiai tények mechanizmusa, amiből az érzelmek kikapcsolhatok; Julika most ta­nulja ezt a keserű leckét. Elfordítja a fejét és hallgat. Apja majd előbb-utóbb megérti, hogy hiába erőlködik, bár maga is tudja, hogy részé­ről képmutatás az egész, ettől kezdve mégis elméletet fogalmaz meg magának.a gyerekek hűtlenségéről, csalárd hálátlanságáról. Gon­doljon, amit akar, ennek most már nincs jelen­tősége. De mi lesz Julikéval? Az anya kérdően néz rám, de csak annyit tudok, hogy Julika becsapva és megcsalatva indul az életbe, keserűen és örömtelenül, megalázó tapasztalattal. Nem felejt semmit, et­től kezdve a gyanú kíséri lépteit, s az egyetlen, amit tehet, hogy emlékei elől is kitér. Majd egy­szer elmegy Szigligetre, megáll a romok alatt s úgy csinál, mintha akkor látná először. Magá­nak is hazudik, hogy mentse azt a keveset, ami még menthető. Milyen élet vár így rá? - kér­dezi az anya, én pedig hallgatok, nem tudok semmit, nem is akarok tudni. Csányi László Ingyen semmit nem adnak „Baby sitter voltam nyáron” A belgák kedvesebbek, mint a franciák Nyugati munkahely, hatal­mas pénzek, jólét. Ki ne ál­modna manapság Közép- Európában ilyesmiről. Az apróhirdetéseket böngészve viszont mit olvas az ember? Baby sittért, azaz gyerekfelü­gyelőt, ha régiesen akarnánk mondani pesztonkát, no meg házvezetőnőt, kertészt, és kőművest keresnek tőlünk nyugatabbra. Titkárnőt, ma­naged, egyetemi, főiskolai végzettségű kvalifikált „mun­kaerőt” egyet sem. Ebből a kategóriából ott is van elég. Nem kell a konkurencia, nem kell a diplomás, olcsó bér­munkások kellenek, olyanok, akik után még társadalombiz­tosítást sem kell fizetni. Az elvárások és az elképze­lések olykor-olykor azért mégis találkoznak. Kiváltképp így van ez azoknál a fiataloknál, akik nyelvtudásuk tökéletesítése cél­jából vállalnak a nyári szünidő­ben pesztonka szerepet. Közü­lük egy a szekszárdi Sásdi Mercedes, aki a József Attila T udományegyetem fran­cia-magyar szakára jár. Az im­már harmadéves, csinos lány második nyara telt el baby sit- terséggel. Tavaly két helyen is volt. előbb Franciaországban, majd Belgiumban. Ott szerzett tapasztalataiból adunk közre néhányat. — 1990. nyarán először Franciaországban voltam, Pá­rizstól messze, egy tanyán. Egy 14 éves lányra kellett felügyel­nem és főznöm. Egyedül élt az édesanyjával, aki ingatlanügy­nökséggel kereste a kenyerét, így hétvégeken is általában tá­vol volt. Nem kellett agyon dol­goznom magam, igaz a fizetség sem volt valami sok, 900 fran­kot kaptam egy hónapra. Ször­nyen unalmas volt az egész, a francia kislány a tévét nézte naphosszat, így még a nyelvet sem tudtam igazán gyakorolni. Csak ült és bámulta a képer­nyőt, én meg, ha végeztem a házimunkával olvastam. A sza­badidőmet is ott töltöttem, a vá­ros messze volt, nem tudtam bemenni. Ahogy tapasztaltam, a franciáknak igen nagy az ön­becsülésük, a nemzeti tudatuk. El vannak egymás közt, nem érdekli őket az európai kis né­pek sorsa, mondhatnám azt is, hogy soviniszták. — És a belgák, ők mások? — Szerintem igen. Sokkal érdeklődőbbek, tájékozottab­bak Magyarországot illetően. Talán azért, mert nem nagy nemzet, nyitottabbak, inkább el­fogadják az idegent. Náluk nem éreztem azt, amit a franciáknál, hogy „na legyünk hozzá kedve­sek, mert Keletről jött.” — Emiatt nem mentél az idén Franciaországba, csak Belgiumba? — Részben igen. No meg Belgiumba jobban meg is fizet­tek, ott 15 ezer belga frankot kaptam. — Az útiköltségedet is ők fizették? — Dehogy, azt nekem kel­lett. — Akkor nem sok hasznod maradhatott. — Hát nem, de nem is az volt a lényeg, hanem elsősor­ban a nyelvtanulás. Ezért is mentem az idén csak Belgi­umba, mert annál a családnál, ahol voltam, három gyerek van — 10 éves, 3 éves és 10 hóna­pos — és így ha akartam, ha nem, rá voltam kényszerítve a nyelvhasználatra. — Nem flamandul beszél­nek ott a családokban? — Flamandul, franciául és németül, mindegyik nyelven egyformán jól. Egyébként a flamand és a német között sok a hasonlóság. — Három gyerek nem semmiség. Mit kellett csinál­nod? — Vigyázni rájuk, reggelit, vacsorát készíteni, játszani, se­gíteni öltözködni, vetkőzni, megfürdetni, lefektetni. Ebédet nekem kellett főzni, de az nem volt nehéz, minden gépesített, félkész ételek vannak, percek alatt lehet tálalni. Takarítónő volt, mosogatógép is, meg va­salógép, amihez szerencsére nem engedtek nyúlni, azzal csak a háziasszony dolgozha­tott. Tavaly egyébként jobb volt, akkor már délután öt órától szabad voltam, meg a hétvége­ken. Az idén már szigorítottak, csak a vasárnapom volt sza­bad. Gondolom, úgy voltak vele, ha már van egy baby sit­ter, akkor foglalkozzon az a gyerekekkel, azért fizetik, ők pihennek. — És éjjel, ha felsírt a gye­rek? — Természetesen akkor is nekem kellett felkelni, tisztába tenni, megitatni, megnyugtatni. Már csak azért is, mert külön szinten aludtak a gyerekek és külön szinten a szülők. Egyéb­ként csodaszép, hatalmas két­szintes házuk van egy kis erdő­ben, gyönyörű környezetben, Bruggeban, amit ők Észak Ve­lencéjének neveznek. — Gazdag embereknél vol­tál? — Nem, ez egy középosz­tálybeli család volt. A férj, fel­eség egyaránt egyetemet vég­zett. Mindketten dolgoznak, az apa vállalkozó, nyílászáró szer­kezeteket gyárt, az anya pénz­ügyminisztériumi alkalmazott. A feleség szülés után egy hóna­pig volt otthon, azt mondta, sze­reti a munkáját, nem hagyja ott. A gyerekek bölcsődébe, óvo­dába, iskolába járnak. A nyári szünetre, amikor a gyermekin­tézmények bezárnak és nics kire hagyni őket, akkor fogad­nak baby sittért. — Mi tetszett legjobban Belgiumban? A baby sitternek főzni is tudni kell — A rendezett lakókörnye­zet. Az autópályák, amelyek külterületen is végig ki vannak világítva. Az, hogy nagyon vi­gyáznak a biciklisekre, nem tü­relmetlenek, nem gorombák a közlekedésben. És főleg az, hogy a legtöbb családban, anyagi helyzettől függetlenül 3- 4 gyerek van. Némelyik vasár­nap elvittek kirándulni, hadd ismerkedjem az országgal. — Mi volt a legfurcsább? — Hogy nem esznek levest. — A leghasznosabb? — A nyelvgyakorlás, hogy magyarul senki nem tudott. So­kat gyarapodott a szókincsem olyan szavakkal, amit az egye­temen ugyan nem, de a hét­köznapi életben annál jobban tudok hasznosítani. — Jövőre újra kimész? — Én nem. Talán a húgom. Neki még szüksége van nyel- gyakorlásra. F.Kováts Éva A munkaadó és egyik gyermeke

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom