Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1991-09-14 / 216. szám

10 KÉPÚJSÁG

1991. szeptember 14.

200 éve született a legnagyobb magyar (2.)

Széchenyi István élete és programja

Kétszáz éve, 1791. szeptember 21-én született gróf Széchenyi István. Felserdülvén, katonai pályára lépett, s huszártisztként kitüntette magát az 1813-ban vívott lipcsei csatában. 1815-ben sokat tartózkodott külföldön, többek között Angliában, ahol elsajátította a nyelvet, és tanulmányozni kezdte az ottani lótenyésztést, a gépipart és az angol alkotmányt. Lassacskán elfordult a katonai.pályától, s külföldi útjain tapasztalván, hogy Magyarország mennyire elmaradt a nyugati fejlődéstől, elhatározta, hogy minden erejével és tehetségével honfitásaiért és hazájáért fog munkálkodni.

Eme elhatározásának következményeként kezdett eljárni a pozsonyi országgyűlés üléseire. Az országgyűlés 1825. november 3-i kerületi ülésén Felsőbüki Nagy Pál a magyar nyelv csinosítására tudós társaság felállítását javasolta. Erre föl ajánlotta meg Széchenyi István egy esztendei jövedelmét, s ezzel atyja nyomdokaiba lépve (akinek a Nemzeti Múzeumot köszönhetjük), megvetette a Magyar Tudományos Akadémia alapját.

Széchenyi programja tulajdonképpen egyszerű volt: „dolgozni és munkálkodni naponta és szüntelen. Van ugyan becsértéke a szónak is, tagadhatatlan, de a tett, százezreknek egy célra törekvő tette emelheti ki nemzetünket felettébb alacsony állásából..

Élete 1830-tól, a Hitel című könyvének megjelenésétől alkotások lázában égő egyetlen rohanás, amelynek során tettekkel kezdi megvalósítani reformelképzeléseit. Bátran állíthatjuk, hogy többet dolgozott Magyarország felemelkedéséért, európaivá tételén, mint számtalan uralkodónk.

A Hitel, a Világ (1831) és a Stádium (1833) című könyvei azonos tárgykörben mozognak. A Hitelben keményen bírálja a feudális gazdasági viszonyokat, a polgárosodást jelentő haladás gátjait. A Világban ugyanezeket az eszméket magyarázza részletesen, míg a Stádium a gazdasági átalakuláshoz ad konkrét példát. Ezekkel a könyvekkel célba ért: a nemzetet felrázta fásultságából. Elindította a.reformot. S miután a technika is izgatta, s a haladást, a nemzet gazdagodását csak a modern műszaki vívmányok meghonosításával tudta elképzelni, rátért a gyakorlati megvalósítások útjára is (például hajógyár Óbudán, Vaskapu, Lánchíd, Duna, Tisza szabályozás stb.)

Annak ellenére, hogy gazdasági terveinek megvalósítása teljesen lekötötte, a negyvenes évek elejétől fokozódó aggodalommal figyelte Kossuth Lajosnak a Pesti Hírlapban megjelenő vezércikkeit. Úgy ítélte, hogy mialatt ő a reformokat lassan, lépésről lépésre akarja megvalósítani, addig Kossuth módszere a Béccsel való harcot jelenti. Tulajdonképpen Kossuth vezércikkei a reformok tartalmát illetően nem foglaltak magukban többet, mint amit Széchenyi kifejtett, s igaza volt abban, hogy a közöttük lévő különbséget „modor és taktika” kérdésének minősítette. Míg Széchenyi mindig kerülte a bécsi kormány elleni fellépést, addig Kossuth egyenesen örömmel valósította volna meg a reformokat Bécs ellenében.

A nemzet jövője iránt érzett aggodalmában 1841-ben kiadott Kelet népe című könyvében Széchenyi élesen megtámadta Kossuthot - aki kevéssel előtte,

Pest vármegye 1840. november 18-i közgyűlésén nevezte őt a legnagyobb magyarnak -, mert véleménye szerint Kossuth nem a jobb jövő egyengetője, hanem a nemzet sírásója.

Nevezetes ellentétük okának lényege tehát, hogy amíg Széchenyi először erősnek és gazdagnak akarta látni Magyarországot, és csak utána függetlennek, addig Kossuth először szabadnak, s csak utána gazdagnak.

Széchenyi 1848-ban az első felelős magyar kormányban elvállalta a közlekedési tárcát., Az országos zavarok, a szerb zendülés stb. egyre jobban megbontották lelki egyensúlyát. Önvád marcangolta. Szeptember 2-án még beszédet mondott az országgyűlésen, de harmadnapra orvosa beszállította a. döblingi elmegyógyintézetbe.

Szellemi frisseségét

1857-ben nyerte vissza, S ekkor ismét munkához látott. Megírta az Önismeretet és a Nagy Magyar Szatírát, majd a Rückblic- ket. Bár névtelenül nyohatta ki Londonban, mindenki tudta, hogy ki a szerző. Ettől kezdve a császári rendőrség szüntelen zaklatta.Miután elolvasta a rendőrminiszter fenyegető

hangvételű levelét, 1860. április 7-én önkezével vetett véget életének. Dr. Csonkaréti Károly

Gróf Széchenyi István

Korán reggel, öt órakor Parancs András a vekker csörgése nélkül ébredt fel. Szertartásosan végezte el az ébredés utáni teendőket. Borotválkozás közben döbbent rá, hogy este sem húzta csörgőre az órát; belső időérzéke riasztotta a szokásos időpontban. Tulajdonképpen sietnie nem kell.

A konyhában az ablak mellé ült le, a szemközti buszmegálló várakozó utasait nézte.

Felhős nyári reggel volt, az emberek a korai szürkületben csaknem beleolvadtak a szürke kőporozású ház falába.

— Nekem is közöttük lenne a helyem - gondolta Parancs, és kissé szorongva figyelte a megérkező, majd távozó autóbuszt. Ruhástól visszafeküdt a bevetetlen ágyra, és a plafonra meredt. A tegnapi nap eseményein jártak a gondolatai. Legfőképpen azon, amikor megkapta a munkakönyvét. A munkaügyis nő, aki bepecsételte a könyvbe a munkahely megszűnését, próbálta vigasztalni:

— Ne búsúljon, ránk is ez vár.

Tudta előre, hogy be fog következni. De reménykedett, hátha nem történik semmi, és minden megy a maga útján, mint eddig. Rá kellett azonban jönnie, amit sokáig nem hitt el: változások történtek.

Parancs András, ha a tanuló éveit is beszámítjuk, huszonegy évig dolgozott a Magyar Hajó- és Darugyárban. Ebből tizenkilencet az angyalföldi gyáregységben, mint lakatos. Annak idején vidékről jött fel, a hajógyár iskolázta be. Szakmai gyakorlatra első évben a Népszigetre járt, ahol a vasas szakma alapelemeit sajátította el. Másodikban az óbudai hajógyári szigeten, a tmk-műhely- ben volt, többnyire szerszámgépekkel foglalkoztak. Harmadikban került az angyalföldi gyáregységbe. Úszódaruknak a behajózását, vagyis a mechanikus gépek és elemek beszerelését végezték. Vizsga után csábították, maradjon, mert ha jó munkát végez, mondták egy- egy úszódaruval küldőidre is kijuthat garanciális szerelőként, mely akár több évet is jelenthet. Maradt, de az idő múlásával belátta, munkájával nem sokra megy. Amikor a kétszáz tonnás uruguay-i darut építették, minden reménye megvolt arra, hogy néhány hónapot kint töltsön. Mégsem ő ment abból a tizenkét fős csapatból, amiben dolgozott, hanem a főnökökhöz közelebb álló munkatársa.

Papp András:

A kürt

Igazságtalannak érezte a döntést, de nem szólt. Nem félelemből, nem abból az üres bölcseletből kifolyólag, hogy mindig a főnökek van igaza, hanem azért, mert ilyen fajta volt. Tűrt és hallgatott. Továbbra is a húsz-huszonöt tonnás úszódaruknak a merülési és terhelési próbáira járt ki az öbölbe, amelyeknek legtöbbje szocialista exportra, a Szovjetunióba és Romániába ment. Szerette ezeket a próbanapokat, mert olyankor az egész munkaideje azzal telt el, hogy fedélzeten ücsörögve le—föl járkáltak a Dunán.

Szívesen emlékezett vissza a kétszáz tonnás uruguay-i úszódarura. Minthogy tőkés megrendelés volt, állítólag tíz millió forint nyereséget hozott a vállalatnak. A többi hajó pedig veszteséget. Ekkora monstrumot addig még nem gyártottak. Szép volt. Emlékszik, amikor vízre engedték a sólya téren. Olyan volt, mint egy kecses, vasból készült hattyú. Akkora volt a vízkiszorítása, hogy pontosan már nem is tudja, de nagyon sok. Akkorát csobbant, sőt, inkább robbant, mint egy bomba. Emlékszik az első gémpróbára, mikor a kiegyenesített gémszerkezet az égnek emelődött. Téli idő volt, kissé ködös, szeles. A felemelkedett gém, melynek a végét alig látta, olyan hatást tett rá, mintha a daru az égnek fohászkodna. A kajütjei is eltértek a szocialista típusúakétól. Mondhatni, a többiekéhez képest, luxus módon volt berendezve. Gyönyörű vashattyú volt. Még a Clark Ádám, az egyetlen magyaroknak készített, százötven tonnás sem ért föl vele. A leglényegesebb különbség - a teljesítményen kívül - az volt, hogy az uruguay-i úszódarú gémje egy fogaslécen körbe, háromszázhatvan fokos fordulatot tud tenni, míg a Clark hosszas manőverezés után képes a helyzetét megváltoztatni. Az elkészült daru tetejét, a hidak miatt, szétszerelték, aztán lecsorgott a Dunán, majt átvontatták a Fekete-tengeren, át a Boszporuszon, és a Dardanellákon, át a Földközi-tengeren, át a Gibral- tári-szoroson, át az Atlanti-óceánon. Ország-világ láthatta a munkáját. Csak ő nem láthatott

országot, világot.

Kilenc órakor éles fájdalmat érzett a fülében. Rögtön leugrott az ágyról, két kezét a fülére tapasztotta, és rázta a fejét.

— Nem,.nem! Nem akarom hallani! - üvöltötte, majd elmúlt a rohama.

Az ágyra nem akart visszafeküdni, az előbbi jelenségen töprengett. Éles kürtnek vagy valamilyen dudának a hangját hallotta. Ismerős volt, de hirtelenjében nem tudta eldönteni, hol hallott ehhez hasonlót. Aztán rájött, az üzem csarnokában, ahol esztergályosok, hegesztők, villanyszerelők és lakatos csoportok'dolgoznak, ez a kürtszó jelzi a munkakezdést, a reggeli és ebédszünetet, majd a munka végét. Huszonegy év alatt sem tudta megszokni a hangos és bántó jelzést. Mindig megijedt tőle, ha hallotta. Pedig olyan is volt, hogy szándékosan figyelte az óráját, tudta,, mikor kell megszólalnia, és a kürt nem is késlekedett, de még fel- készülten is megijedt.

Parancs András nem nagyon értette, hogy mi történik vele: nem elég, hogy elveszítette a munkahelyét, de ráadásul még be is dilizett, gondolta.

Szorongva várta a kürt megszólalásának legközelebbi időpontját, mely az ebédszünetet jelzi.

Délben ismét ugyanolyan éles fájdalommal hasított fülébe a kürtszó, mint először.

Parancs András egy héttel később, éjjel átmászott a gyár kerítésén: látni akarta a műhelyt, a kürtöt. Már semmi sem volt a helyén. A csarnokból, úgy tudja, bevásárló központot, esetleg valamilyen raktárát csinálnak. A szolgálatban lévő éjjeliőr észrevette a betolakodót, és értesítette a rendőrséget.

A rendőrök felszólítására, hogy adja meg magát, eleget tett. Nem tanúsított semmiféle ellenállást. A két járőr rögtön őrizetbe vette a lefülelt tettest, akit elfelejtettek felvilágosítani jogairól, de talán felesleges is lett volna. Csodálkoztak, hogy a betörőnél nem találtak semmiféle lopott holmit: rögtön arra gyanakodtak, esetleg társa van, akinek sikerült elmenekülnie. Még ott, a csarnok bejárata előtt kifaggatták Parancs Andrást, aki készségesen válaszolt a kérdésekre. A rendőrök hamar megértették, hogy miről van szó.

— Menjen Isten hírével! - mondta az egyik járőr, miközben leoldotta Parancs kezéről a karperecét.

Kutak Ilona:

Környezetváltozás

Hosszas keresgélés után találták meg az üdülőt, a víztől távol, eldugott kis mellékutcában. Igénytelen, egyemeletes, lapostetős épület volt, parányi szobákkal. A vízcsap csöpögött, a heverő nyikorgóit, a szúnyoghálókon jókora lyukak éktelenkedtek.

A középkorú házaspár - Kati és Péter - megilletődve csomagolt ki a vukánfiber bőröndből.

— Ezt is megértük - ölelte át feleségét Péter - tizennyolc évvel a nászút után újra üdülünk.

Felesége lehunyt szemmel bújt hozzá. - Úgysem igaz, nem hiszem el, rögtön felébredek és kiderül, csak álmodtam az egészet.

Péter keze egyre lejjebb csúszott az asszony hátán, aztán hirtelen mozdulattal belecsípett.

— Ébredj álmaidból! Látod? Tényleg itt vagyunk két teljes hétre, teljes ellátással, és ha megpróbálod rosszul érezni magadat én fogom ellátni a bajodat - duruzsolta Kati fülébe, egyre szorosabban ölelve magához.

Kati mély torokhangon felnevetett és igyekezett lefejteni magáról férje simogató kezét.

— Várjál ezzel estig, - tolta el magától, gyors puszit nyomva az arcára - most ki kell

rendesen csomagolnom, mert minden ruhánk gyűrött lesz.

— Megvárna, és biztosan vasaló is van itt - mondta elkedvetlenedve Péter. - Azt ígérted, itt visszafiatalodunk.

— Hát persze, el is várom, hogy estére nagyon fiatalos legyél, majd én is igyekszem.

— Na jó. Ezt úgyis egyedül akarod csinálni, én addig lemegyek felderíteni a terepet.

Az asszony beleegyezően bólintott. Amikor egyedül maradt, csendes dudorászással vette birtokba a szobát. Papírzsebkendővel a vakotás tükröt is megpróbálta fényesebbre varázsolni, mielőtt a polcra pakolt volna. A két tinédzserkoru gyerek fényképét a parányi dohányzóasztalra tette. Megelégedetten nézett körül. A tükör elé állt, szoros kontyba csavart haját leengedte, kibontotta, két színes fésűvel lazán feltűzte.

— Nem rossz - mondta saját tükörképének, aztán gyors mozdulattal kirúzsozta a száját. Az ajtó előtt lépéseket hallott, ellépett a tükörtől, és közönyösen a térítőt kezdte igazgatni az asztalon.

Péter belépett, kedvtelve nézett rá.

— Hű de csinos lettél, ezért jutalom jár! - tett le két üveg sört az asztalra. - Ezt most

megisszuk a megérkezés örömére. - nyújtotta az egyik üveget a feleségének.

— Hol vetted? - kérdezte az asszony.

— Van egy büfé az ebédlő mellett, jó kis hely, nem is drága.

— Na de ez Radeberger, egy vagyonba kerülhetett - nézte gondterhelten Kati a címkét.

— Most mit foglalkozol ezzel, néha mi is megengedhetünk egy kis luxust magunknak. Nyaralunk végre, és nem vagyok hajlandó garasoskodni.

— Képzeld, - mondta Péter csak úgy mellékesen - megismerkedtem két fickóval, úgy örültek nekem, mint majom a banánnak. Reggel óta kajtatták az üdülőt egy harmadik után, aki tud ultizni. Majdnem a nyakamba borultak, amikor mondtam, hogy én ebéd után szívesen kártyázok velük.

— Ebéd után? Akkor fürödni akartunk menni! Nem emlékszel? - kérdezte Kati?

— Katika - nyújtotta felesége nevét könyörgően - ne légy undok, olyan régen nem ultiztam. Ebédnél úgyis megismerkedsz a fiúk feleségével, majd velük mész a tóhoz.

— Miattam aztán, - vonta

meg a vállát durcásan Kati - miattam igazán ne zavartasd magad. Csak hát arról volt szó, hogy itt végre sokat leszünk együtt, beszélgetünk, sétálunk, úgy mint régen. De majd alszom egyet ebéd után, úgy sem feküdtem le napközben ezer éve.

— Igazán nem bánod? - kérdezte bűntudatosan Péter.

Az asszony vállat vont, nem válaszolt.

Ebédnél hatan ültek az asztalnál, és nem volt teljesen véletlen, hogy az ultipartnerek kerültek össze. A feleségeik igazán kedvesek és csinosak voltak, Kati elhatározta, hogy ezentúl gondosabban öltözik fel az étkezésekhez.

Ebéd után a büfében kávéztak és söröztek, ott látták meg a kézzel írt, csiricsáré csupa nagybetűs hirdetményt, hogy ismerkedési est lesz. A nők egyhangúlag a részvétel mellett döntöttek, a férjek talányosán hümmögtek.

Szobájukba érve Péter indulatosan fakadt ki.

— Csak nem akarsz tényleg résztvenni ezen a banzájon, és valami századrangú zenekar mellett tinglitanglizni? - kérdezte fojtott hangon. - Az a két hülye tyúk teljesen beoltott téged is! Pihenni jöttünk ide, nem azért, hogy fejfájósan, hulla fáradtan kerüljünk ágyba, úgy mint otthon.

— Idejét nem tudom mikor táncoltunk utoljára. - nézett rá Kati értetlenül. - Te ultizol délután, én alszom, igazán nem értem miért ne mehetnénk este együtt táncolni. Szerintem ez is hozzátartozik az üdüléshez, legalább annyira, mint az ulti - tette hozzá némi éllel a hangjában.

Ebéd után Kati aludt egy keveset, aztán fodrászhoz és kozmetikushoz ment. Utána vett magának az áruházban egy nagyvirágos szoknyát a legújabb divat szerint.

Péter egész délután kártyázott és vesztett. Megivott közben négy üveg sört, amíg nyerésben volt Radebergert, a szrencse fordultával három üveg Balatoni világost.

Vacsora előtt a három nő együtt indított támadást a kártyaasztalnál, sikeren kiharcolva, hogy résztvegyenek az ismerkedési esten. Azok morogva, kelletlenül tették le a kártyát és indultak öltözködni.

Amíg Péter zuhanyozott, Kati gyorsan felöltözött és igazán nagyon jól nézett ki a vadonatúj szoknyában és a megkímélt nyersselyem blúzában.

Indulás előtt Péter pénzt vett magához.

— Te Kati! itt már csak hatezer forint van! - fordult a feleségéhez.

— Miért abból veszel el? Kell, hogy legyen még nálad, és nálam is van még valamennyi a kétezerből, amit elvittem délután.

— Mi a fenének kellett neked kétezer forint? - hökkent meg Péter.

— Hát nem látod? Fodrász, kozmetika, új szoknya. Nézd meg az eredményt - fordult férje felé - szép, fiatalos feleséged lett. - Egyébként rosszul számoltál, mert te csak délelőtt váltottál fel egy ezrest.

— Délután is, mert vesztettem a kártyán. - bökte ki némi hallgatás után Péter.

Fagyos csendben mentek le vacsorázni, később a jókedv legkisebb jele nélkül, köteles- ségtudóan táncoltak egymással. A tombolán nyertek egy üveg pezsgőt, közösen megitták a többiekkel. Kati arca kipirult, lányosnak, rózsásnak látszott a cseppnyi szalonspicctől, és hatalmasat rockizott az egyik kártyapartnerrel, aki tánc közben bókokat sugdosott a fülébe. Amikor visszaültek az asztalhoz, Péter és Kati táncpartnerének a felesége szinte egy időben javasolták, hogy ideje lenne lefeküdni.

Szobájukba érve Kati és Péter csendesen vetkőzött le, aztán szó nélkül bújtak a közös ágyba, kis idővel később minden meghittség nélkül kívántak egymásnak jóéjszakát.

Reggel Kati a szokásos időben felébredt, Péter alig hallható horkolása mellett tett vett a szobában. Már reggelihez felöltözve üldögélt, amikor Péter fordult egyet, résnyire nyitott szeme alól ránézett, és nagyot ásított.

— Te már fent vagy? - kér-' dezte nyűgösen. - Miért kelsz fel itt is ilyen korán?