Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1991-09-28 / 228. szám

(tolnai} 8 NÉPÚJSÁG 1991. szeptember 28. 1991. szeptember 4., szerda, reggel hat óra. Nagyot ásít az őszelői pitymalló ég alatt a be­járat. A délellőtti műszak dolgo­zóit elnyelték már a műhelyek, a „műanyagosok" azonban füs­tös teremben gyülekeznek, hogy megtudják: hogyan to­vább? A gyűlés elején rögtön meg­pezsdül a levegő: az érdemi tárgyalás előtt rövid pengevál­tás folyik annak firtatására, hogy ki nem volt úgymond tisz­tességes az átalakulás okán ki­alakult sakkjátszmában. Meglehetősen feszült tehát a hangulat, amikor a szövetkezet elnöke azzal kezdi mondandó­ját, hogy véleménye szerint az üzem dolgozóinak nagy részét félretájékoztatták a szövetkezet ügyeivel kapcsolatban. El­mondja, hogy az üzem vezető­jét nem akadályozta senki, hogy a dolgozóknak munkát szerezzen. — A célunk nem az volt, hogy legyengítsük a műanyag­üzemet, ellenkezőleg: azt sze­rettük volna, ha a többi üzem­résszel együtt lenne munkája, és nyugodt lelkiismerettel tudna nekikezdeni az önállóságnak. Az üzemben egyébként a jövő­ben feltehetően harminc-negy­ven dolgozóval kevesebbre lesz szükség. Mindez sokakat gondolkodóba ejtett - folytatja Niebl Ádám elnök, majd hang­súlyozza, hogy - noha koráb­ban titkos szavazással az üzem dolgozói a kiválás mellett foglal­tak állást - új helyzet állt elő. Azóta közel húszán kinyilvání­tották, hogy nem kívánnak ki­válni a szövetkezetből. Ameny- nyiben így válna ki az üzem, az törvénytelen lenne, mert a ko­rábban távozni szándékozók közül többen megváltoztatták a véleményüket. Azt javasolja, hogy az „műanyagosok” ismét döntsenek, és amennyiben megerősítik a korábbi álláspon­tot, akkor nyolc napon belül összehívják a szövetkezet köz­gyűlését és pontot tesznek az ügy végére. Nyilván csak olyan távozásról lehet szó, amely nem hátrányos a szövetkezet­ben visszamaradó tagoknak. Úgy véli, hogy az üzem irreáli­san sok vagyont követel magá­nak. Az üzem vezetője, Érett Emil sérelmezi, hogy annak dacára, hogy kérték a szövetkezet ve­zetőségét, az nem hívta össze a műanyagüzem kiválását meg­tárgyaló közgyűlést. Azt is el­mondja, hogy jogi képviselőjük útján törvényességi panaszt nyújtottak be a cégbírósághoz, ám a bírónő levele - amelyben felszólította az elnököt, hogy fejtse ki álláspontját az üggyel kapcsolatban - állítólag nem érkezett meg. — A Colornak jó-e ez a bi­zonytalanság, ami nem csak egy fontos levél elvesztése mi­att van? - teszi fel a kérdést önmagának Érett Emil, és rög­tön válaszol is rá, miszerint a kálvária, amelyet az üzemnek végig kell járnia, a Niebl és a Bóna családnak (Bóna János művezető az üzemben), és a hozzájuk csapódó szűk cso­portnak az érdeke. Mikor Érett Emil ezeket a sza­vakat kimondja, az elnök - mondván, hogy ezt nem haj­landó tovább hallgatni - kivonul a gyűlésről és nem sokkal ez után követi őt Bóna János is. Érett Emil a közjáték után így folytatja: — Elgondolásaik Nehéz búcsú ... avagy válni csak „szépen” szabad A sokat megélt dombóvári Color Ipari Szövetkezetben meglehetősen viharosan telt az utóbbi néhány hónap. Az indulatok a műanyagüzem kiválási szándéka miatt feszültek egymásnak. A kérdésről korábban már véleményt nyilvánítottak az üzem dolgozói: nagy többséggel a válás mellett foglaltak állást. A döntés azonban a szövetkezet közgyűlésének kezében volt. Idő­közben a többi üzemrész is bejelentette kiválási szándékát, így április végén nem arról kellett dönteni, hogy elengedik-e a „műanyagosokat”, hanem hogy darabjaira hullik-e a szövetkezet. A közgyűlésen javasolt december 31 -i szétválást végül a műanyagüzem torpedózta meg, mert túl későinek tartották az időpontot. Mint ahogy arról lapunkban hírt adtunk, szeptember elején a a müanyagüzemben munkásgyülést tartottak, melynek nyomán előbb a vagyonmegosztásról tárgyalt a szövetkezet és az üzem vezetősége, majd közgyűlést hívtak össze, ahol döntöttek az üzem kiválásáról. Riportunkban e három esemény kapcsán követjük nyomon a történéseket. szerint (az elnököt és a műve­zetőt értette alatta) a Bóna csa­ládnak adjuk oda az általuk ki­választott gépeinket, a Niebl családnak pedig a raktárainkat. (Szapora helyeslés a hallgató­ság körében.) Az üzemvezető úgy véli, hogy azokat, akikkel aláíratták a maradásról szóló nyilatkoza­tot, a többiek árulóivá tették. Hangsúlyozza, hogy a korábbi titkos szavazás az érvényes. Azt is kijelenteti, hogy a va­gyonmegosztásnál ők a tag­arányos osztásba is beleegyez­tek volna - annak ellenére, hogy az előnytelen az üzem számára - így hát végképp nem érti, hogy mit tart jogtalan­nak az elnök az ő ajánlatukban. A maradásról szóló nyilatko­zatot aláírók közül van, aki ki­kéri magának az áruló titulust, és úgy vélekedik, hogy az üzem vezetése sem tájékoztatta a „helyzetről” a dolgozókat, ellen­ben voltak néhányan, akiket beavattak az események mene­tébe. A dolgozók közül ezt többen cáfolják, és azzal érvelnek, hogy Érett Emilhez bármikor fordulhattak információért. A jelenlévők végül egyetérte­nek abban, hogy nincs szükség újabb üzemen belüli szava­zásra, mert ha a szövetkezet dolgozóinak tíz százaléka kéri, össze kell hívni a közgyűlést a kiválásról. A megosztott dologozók ez­után elkeseredett vitát folytat­nak arról, hogy ki számít gerin­cesnek, és árulónak nevez- hető-e az, aki aláírta az ajánla­tot, miszerint aki marad a szö­vetkezetnél, annak az év vé­géig lesz munkája. A gyűlés után a megvádolt vezetők közül az elnök urat talá­lom a helyén: — Miért jött ki a gyűlésről? — Olyan személyeskedés folyt, amit nem voltam hajlandó végighallgatni, és ami nem tar­tozott a munkahelyi tanácsko­zás keretébe. — Önöket Bóna Jánossal azzal vádolják, hogy tizenhét embert meggyőztek arról, hogy maradjanak a szövetkezetnél, és ezzel lehetetlenné teszik a műanyagüzem elszakadását. — Nagy tévedés, hogy meg­agitáltuk őket, én egyetlen em­berrel nem beszéltem közülük, sőt: most sem tudok név szerint megemlíteni egyet sem, mert amikor a listát megkaptam, csak azt néztem meg, hogy ez hány fő. Kérték is, hogy egye­lőre ez ne kerüljön nyilvános­ságra, mert az emberek félnek a retorziótól. _ ??? — Többször is elhangzott, A válást eldöntő szavazás hogy ha a kiválás megtörténik, ezeknek az embereknek az ut­cán lesz a helyük. — Amikor Ön eljött a gyűlés­ről, Érett úr azt mondta, hogy a listának nincs jelentősége. (Ez annak nyomán hangzott el, amikor egy hölgy kérte: tekint­sék úgy, hogy ő nem írta alá az ívet). — A listát nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert vele a szövetkezet vezetősé­géhez fordultak ezek az embe­rek. • — Vannak, akik úgy gondol­ják, hogy Ön húzza az időt, hi­szen a kiválásról már korábban döntöttek az üzem dolgozói. — Ez igaz, csak közben a többi üzem is kinyilvánította, hogy önálló akar lenni, így már nem arról kellett szavazni, hogy kiválhat-e a műanyagüzem, hanem hogy szétválik-e a szö­vetkezet. Amikor ez utóbbiról szavaztunk, éppen a műanyag­üzem torpedózta meg a dön­tést, emiatt nem válhatunk szét december 31-én. — Mivel indokolták a voksu- kat? — Túl későinek tartották az időpontot, azonban év végéig mindenképpen egyben kell ma­radnia a szövetkezetnek, hogy a pénzügyi helyzetét tudja tisz­tázni, hiszen az év elején még jócskán volt adósságunk. Az első félévi nyereség bizonyítja, hogy a gazdálkodásunk jó, nincs semmi különösebb prob­léma, ellenben az látszott, hogy a műanyagüzem vezetői akadá­lyozzák legfőképpen a gazda­sági ügyek rendbehozatalát. — Miért nem vállalkozott rá, hogy a munkások előtt cáfolja meg az Önt ért vádakat? — Annyira szemtelen vádak, hogy nem vagyok hajlandó vá­laszolni rájuk. Hadd jegyezzem meg, hogy amíg megbízott el­nök voltam - két hónapig - még fizetést sem vettem fel, csak a választás után voltam hajlandó a munkabéremet elfogadni. December végéig vállaltam az elnöki funkciót. Semmilyen összefonódásom sincs egyik üzemmel sem, nekem van egy saját üzemem, ahol golyóstol­iakat szerelünk. — Mit jelent, hogy van egy „saját üzeme”? — Az üzemvezetői feladato­kat látom el a kooperációs üzemben. — Ön tehát üzemvezető is egyben, amellett, hogy elnök. — Igen, azzal a feltétellel vállaltam az elnöki funkciót, hogy maradok az üzemben, mert december 31-én vissza akarok menni, korábban is ott dolgoztam. Tehát semmilyen más tervem, vagy összefonó­dásom, vagy magánakcióm nincsen! — Mennyire megalapozott a december végi szétválás? — Úgy tűnik, év végéig min­den üzem problémája rende­ződhet, ugyanakkor a tmk-üzemnek nincs biztosítva a munkája, ott az üzemvezetőt próbáljuk arra bírni, hogy sze­rezzen külső megrendeléseket, a fényreklám üzemnek nincs ilyen gondja, az félig-meddig önállóan is dolgozik. Gond van még a műszaki fejlesztési rész­legünknél és a labornál. Most készítjük elő, hogy a jövő évtől mit fognak csinálni, ezen felül bérmunkát keresek - jó lenne, ha sikerülne találni -, hogy akik egyik üzembe se férnek be, azokat el tudnánk helyezni, mert helyünk lenne hozzá. Ha ez nem sikerülne, akkor pedig Uj kisszövetkezet alakult végkielégítést kell teni a részükre. osszegyuj­Amíg az elnök úrral beszél­getünk, harminchét aláírás gyű­lik össze, amely szorgalmazza a közgyűlés összehívását. Érett Emilt arról faggatom, miért nem tudnak várni január elsejéig. — Megyünk le a lejtőn, ha maradunk. Vannak terveink, amelyeket az önállóság elnye­rése után szeretnénk megvaló­sítani, ám addig nem dönthe­tünk például új gépek vásárlá­sáról, amíg a szövetkezethez tartozunk. Ahhoz pedig, hogy munkát találjunk, szintén olyan döntésekre van szükség, ame­lyeket a szövetkezet nem fog meghozni, mi pedig nem tehe­tünk semmit. Tudjuk, hogy adósság is van, de természete­sen a ránk eső részt vállaljuk. Az egyik munkás, aki aláírta, hogy marad, most meggondolta magát: — Nem is igen olvastam el, hogy mit írok alá, valami olyasmire emlékszem, hogy akarok-e továbbra is együtt dolgozni a művezetőmmel. — Azért tudja, hogy nem­csak erről van szó ... — Persze, hogy tudom, és most már erősen gondolkodom, hogy visszavonom a nyilatkoza­tomat. A műanyagüzem kiválását eldöntő nap reggelére kilen­cen maradnak a tizenhét alá­íróból. A naptár szeptember 20-át mutat. Az első vagyonegyeztető tár­gyalást egy hete kezdték, de sorra eredmény nélkül álltak fel az asztaltól. Hajnali hat óra: el­készül a főkönyv, utolsó egyez­tetés, kompromisszumok, eny­hülő feszültség. A műanyagüzem csarnoká­ban nyolc óra előtt gyülekeznek a szövetkezet dolgozói. Jólér­tesültek tudni vélik, hogy min­den rendben: csata nem lesz. Fél órát csúszik a kezdés, amit többen a megegyezés to­vábbi jelének tekintenek. Jól sejtették: a szövetkezet és az üzem vezetői elcsigázot­tak ugyan a fáradtságtól, de ar­cukon látszik a megnyugvás. Niebl Ádám nyugodtan ismer­teti a napirendi javaslatot: az üzem kiválása és a vagyonme­gosztás. Aki nem ismeri az előzmé­nyeket, azt hihetné, hogy egy „békebeli termelési értekez­letre” csöppent. Nagy többség­gel elfogadják a kiválást és a tagarányos osztoszkodást. A megszületett határozat szerint október elsejével het­venkét taggal kiválik a mű­anyagüzem, és a Color jelen­legi vagyonának 28 százalékát viszi magával. Kerítések egye­lőre nem lesznek az épületek között, de tisztázódik, ki minek a gazdája. Arról is megállapod­nak, hogy a Color továbbra is alapanyaggal látja el az üzemet a raktárában lévő készletből, a vagyonmegosztás során szabá­lyozott értékben. Szolgáltatásokat is végez majd a szövetkezet az elvált üzemnek: iparvágány, városi víz, fürdő használata ... Részletkérdések, tennivalók, együttműködési lehetősé­gek... Az elnök kéri, hogy mindenki próbálja meg félretenni a sértő­döttségét, és járuljon hozzá, hogy a két gazdálkodó egység eredményesen dolgozhasson. — Az idegek eléggé feszül­tek, a hangulat „el van fajulva”, de úgy érzem, mindezt helyre lehet és kell tenni. Ha ez sike­rül, akkor nem utálattal fogunk bejönni a kapun - mondja még az elnök. Érett Emil megköszöni a szö­vetkezet tagságának és veze­tőségének, hogy meg tudtak egyezni a kiválásról. Hangsú­lyozta, hogy az egyezség' mindkét félnek érdeke, hiszen egymásra vannak utalva. Óhatatlanul eszembe jut: „Se veled, se nélküled”. A közgyűlésnek vége, a „mű­anyagosok” megkönnyebbülten állnak fel, és többé-kevésbé mindenki megnyugvással veszi tudomásu[az eredményt. Niebl Ádámot arról kérde­zem, befolyásolja-e a mostani döntés a szövetkezet - koráb­ban december 31-éré tervezett - szétválását. — Ha befolyásolja valami, akkor az az új, szövetkezetek­ről szóló törvény lesz - kezdi a választ, majd hozzáteszi: - Ha az év vége előtt megszüle­tik, akkor december végén át­alakulunk, de a törvény megje­lenésének időpontjától függet­lenül novemberben megkezd­jük az egységekre való tagoló­dás megszervezését. Kudarcnak érzi-e, hogy a ti­zenhét aláíró közül végül kilen­cen maradtak a „műanyago­sokból” a szövetkezetnél? - faggatom Bóna Jánost. — Nem érzem annak, mert közben volt, aki felmondott, ta­lált más munkahelyet. (A jelen helyzetben meg is értem, hogy elment.) Voltak bizonytalanok is, és természetesen azért egy­fajta ráhatás történt: behívták a dolgozókat, elbeszélgettek ve­lük, szóval finoman rábeszélték őket, hogy változtassák meg a véleményüket. — A másik oldalon pedig az hangzott el, hogy Önök ígérget­tek a dolgozóknak... — Egyetlen ígéret volt, hogy év végéig lesz munkájuk. En most is azt mondom: jobb lett volna, ha addig együtt marad a Color, mert ez tisztességesebb megoldás lett volna, mint itt erőltetni, és ilyen hangulatkel­téssel megcsinálni a kiválást. A változást korábban én javasol­tam Érett Emilnek ... — Hogy kerültek Önök mégis szembe egymással? — Sérelmeztem, hogy bizo­nyos dolgokból engem kihagy­tak. — Vannak, akik úgy gondol­ják, hogy Ön azért gyűjtött alá­írásokat, hogy megakadályozza a kiválást, és hogy Ön és az el­nök ú/ családja között bizonyos összefonódás van. — Ezt visszautasítom! Semmiféle kapcsolódás nin­csen, sőt azt sem tudom, hol lakik az elnök úr. Ami a másik vádat illeti: én ezzel, mint mű­vezető nem tudtam volna semmiképpen megakadályozni a kiválást. Sőt, annak idején én is egyetértettem a szétválással. íjC A kivált üzem dolgozói röp- gyűlést tartanak: délre össze­hívják az új szövetkezetét megalapító összejövetelt. Próbálom őkett „lehűteni” az­zal, hogy önállóan sem lesz minden fenékig tejfel, ám egy­más szavába vágva mondják, hogy ezzel ők tisztában van­nak, de bíznak magukban, és a leendő vezetőjükben. Az alakuló közgyűlésen megválasztják elnöknek Érett Emilt és rögtön „megkeresztel- kednek”: Dombóvári Műanya­gipari Kisszövetkezet néven „futnak” október 1 -je után. Az új elnöknek emlékezetébe idézem korábbi kijelentéseit, miszerint bizonyára kevesebb kézre lesz szükség a „mű­anyagnál”. — Nagyon bízom benne, hogy ezután is mindenkinek tu­dunk munkát adni. Az biztos, hogy gazdaságosabbá kell tenni a termelést, és ehhez arra van szükség, hogy ésszerűsít­sünk, csökkentsük a kiadáso­kat. — Akkor nyilván szabadul fel energiájuk. Mivel tudják le­kötni? — Tárgyalunk már külföldi cégekkel, és van okunk a re­ménykedésre. Az a nagy kér­dés, hogy találunk-e olyan pon­tot, amelynél mindkettőnknek megéri az üzlet. A mai döntésre vártam, hogy mehetek-e tár­gyalni. Bóna János és Érett Emil az üzemvezetői szobában kissé feszélyezetten, de kellő önura­lommal beszélik meg a szüksé­ges dolgokat. A művezető kéri a volt üzemvezetőt, hogy szól­jon a munkásoknak: ne marják egymást. Érett Emil meg­ígéri ... Hangyái János Fotó: Gottvald Károly Ezután kevesebb szék kell.

Next

/
Oldalképek
Tartalom