Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1991-09-14 / 216. szám

1991. szeptember 14. (tolnai} , SiféPUJSAG 11 Kiállítás a szekszárdi Művészetek Házában Mit gondoljunk a vízfestményekről? Szily Géza: Csillaghullás „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk. ” (Arany János) Nyelvi makulák Valljuk be, hogy az akvarell- nek, vagy ismertebb nevén fo­galmazva a vízfestménynek ko- rántsincs olyan becsülete, mint mondjuk az olajjal készültek­nek. Ne kutassuk okát, tény marad még egy darabig minden bizonnyal, hogy a vízfestmé­nyekről kicsit a lenézés hangján szól a közvélemény. Tart ez addig, míg meg nem tekintik a Magyar Vízfestők Társaságá­nak tárlatát, ami Szekszárdon szeptember 18-ig látható a Mű­vészetek Házában. Miről tanúskodik e kiállítás? Arról, hogy mit gondoljunk a vízfestményekről. Először is te­gyük félre előítéletünket és a lá­tottak alapján kezdjünk köze­lebb férkőzni a technikához. Rá kell jönnünk, hogy ennek alapja a fehér papír, ami egyben a fényt is jelenti. Tehát minden szín ami erre felkerül, olyan fe­dőtestté válik, ami árnyékolja ezt a fényt, vagyis eltünteti a papír lelkét. Vigyázni kell rá, őrizni a fehéret, hogy a legsöté­tebb tónus alól is kivilágítson. Mindehhez a művész részéről feszes koncentrált erőre, fris­sességre, a pillanatnyi élmé­nyek gyors összesítésére van szükség. Biztos szemet és ke­zet követel az akvarellezés, mert nincs mód a javítgatásra. Olyan rutinra van szükség, amit csak kevesen mondhatnak iga­zán magukénak. E technika al­kalmatlan a monumentális mé­retekre. Legsikeresebbek az apró formátumú és intim, ben­sőséges témákat megjelenítő alkotások. E szekszárdi tárlat kapcsán gondoljunk a Magyar Vízfestők Társaságának tagjaira és arra a hagyományra, amit ők felvállal­tak és követni igyekeznek. Ha elősoroljuk a megyeszékhe­lyünkön rendezett kiállítás alko­tóinak nevét - és miért ne ten­nénk meg? - láthatjuk, hogy Tolnával kapcsolatban álló, más művészi műfajokból ismert alkotók mutatkoznak be. íme a névsor: Bakallár József, Bálint Ádám, Balogh Gyula, V. Ba- zsonyi Arany, Bihari Sándor, Bikácsi Daniela, Bod László, Buták András, Erdélyi Eta, Fohner-Bihack Franz, Gerendi Anikó, Harmati Zsófia, Hegedűs 2. László, Kovács Péter Balázs, Légrádi Viktor, Lieber Éva, Ló­ránt János, Magyar Gábor, Ma­ringer Norbert, Mayer Berta, Meggyes László, B. Mikii Fe­renc, Pető János, Roskó Gá­bor, Somos Miklós, Stefanovics Péter, Szabó Ágnes, Szekeres Emil, Szentgyörgyi József, Szily Géza, Újházi Péter, Vecsési Sándor, Végh András, Végvári János, Vizi Tihamér. többek között ők azok, akik az Egri akvarell biennálékon dí­jakat nyertek és 1990-ben megalakították a Magyar Víz­festők Társaságát. Első kiállítá­Légrády Viktor: Kopár dombok suk Szombathelyen volt. Itt kell megjegyezni, hogy ehhez kap­csolódott a szekszárdi Művé­szetek Háza is, valamint a Mű­velődési és Közoktatási Minisz­térium, a Magyar Köztársaság Művészeti Alapja, a szombathe­lyi Városi Képtár, a Paletta GMK. így vált lehetségessé - és természetesen a társaság művésztagjainak költségválla­lásával - egy színvonalas kata­lógus kinyomtatása, amelyet a helyszínen, minden kiállítás al­kalmával az érdeklődők meg is vásárolhatnak. Iskolák figyel­mébe különösen ajánljuk ezt, hiszen minden kiállítónak egy- egy színes alkotása található e katalógusban, amiből osztály- termek, folyosórészek nagyon esztétikusán díszíthetők. Ugyancsak ebben a kataló­gusban olvashatunk arról a ha­gyományról, amit a fent említett vízfestők társaságának tagjai követnek. Innét is megtudhat­juk, hogy 1910-ben alakult meg a Magyar Aquarell- és Pasztell- festők egyesülete. Az ő akkori céljuk a két műfaj érvényesülé­sének elősegítése volt. Éven­ként rendeztek hazai és külföldi alkotók részvételével kiállítást. Ezt a célt és módot őszinte tisztelettel vállalják, vállalhatják kortárs művészeink is. A szek­szárdi kiállításukon az is kide­rül, hogy nem homogén cso­portról van szó és a nonfigura­tív alkotásokkal jelentkezők mellett a természetelvek is jól megférnek. Sokféle irányzat, izmus képviselői szövetkeztek - véljük a látottak alapján - ez­által lett színesebb a bemutató tartalmi, gondolati palettája is. Ki-ki megőrizhette egyéni arcát ebben a szövetségben ezáltal gazdagítva a közösség külde­tésének mondandóját, a múló pillanat szivárványos ihletésé­nek örökítését. Decsi Kiss János Ha a címben idézett szót in­kább csak fosztóképzős formá­jában használjuk, akkor is könnyen érthető, miről szeret­nénk szólni. Azokról az apróbb foltokról, amelyek nem dön­tően, hanem inkább bosszan­tóan rontják az írás és a beszéd tisztaságát, s csupán cseppnyi­vel több tudatossággal, némi óvó figyelemmel bárki könnye­dén elkerülhetné ezeket a stí- lustalanságokat. A Mozdul a Föld (Magyar Ve­tés) című lap augusztus 14-i számában a makulák töltött tárházára bukkanhatott az ol­vasó. Néhány kiragadott részlet az egészről is árulkodhat. íme: .......s pár napon belül megkez­dődhetett a várva várt nap: az aratás megkezdésének napja”. Fél mondatban két ilyen durva szóismétlés, ráadásul az egyik mág háromszoros is! Ezt már az általános iskola alsóbb osz­tályaiban i$ morcosán néznék a tanítók. Az első nap helyett le­hetett volna a bizonytalanabb, de itt tömörebb és pontosabb hamarosan. A megkezdődhe­tett helyett a szokványos, de hatásos nyelvi elem, az eljött, felvirradt szolgált volna legcél­szerűbben. A megkezdést sze­rencsésebb lenne fölcserélni a kezdete szóval. Ezután már a következőt, a még mindig fölös­leges napot akár el is hagyhat­juk. Mennyivel másabb így a mondat: Hamarosan felvirradt a várva várt nap, az aratás kez­dete. U gyanitt azt állították Szent Istvánról, hogy „a csüggedés is eluralkodott felette". Magyarul: a csüggedés lett úrrá rajta. Fe­lette esetleg lebeghet a „bú s kétség”. Más csodát is tulajdo­nítottak az uralkodónak. „Ami­kor tehát visszanyúlunk Szent Istvánhoz, nem a múltat akarjuk visszaállítani, csupán azokat az értékeket kívánjuk érvényesí­teni az új körülmények figye­lembe vételével, melyeket első királyunk fektetett le." Hozzuk csak közelebb egymáshoz a tárgyat és az állítmányt! Érté­keket lefektetni? Kissé szokat­lan, némi mosolyt is ajkunkra csal ez a szókapcsolat. Akár­csak a következő tisztátalan mondat: „Rajtunk múlik, hogy hogyan élünk velük, hogyan használjuk fel a történelem Ura kínálta alkalmakat”. A rajtunk múlik helyett rajtunk áll (vagy bukik) használatos, a hogy halmozása pedig könnyűszerrel elkerülhető lett volna, ha pél­dául az első hogyan helyett a miként szerepel a szövegben. A történelem Ura kétes megtisz­teltetés, igazi akkor lett volna, ha mindkét szó nagy kezdőbe­tűt kap. Sajnos, irodalmi folyóirattal is megesik néha, hogy stílushibái láttán az általános iskolába száműznénk. A Kritika 1991 augusztusi füzetének tizedik ol­dalán olvashattuk: „Inkább va­lamilyen tanácsadó, elemző szerepkörben tudom elképzelni magam. Félig bent, félig kint, hogy azért láthassam is közel­ről, hogy hogyan csinálják és legyen módom alakítani, de ne közvetlen szervezeti irányítás­sal, hanem inkább úgy, hogy véleményt mondok a dolgok­ról.” Három hogy és egy hogyan egyetlen mondatban, bizony sok. Nem stílusiskolai példa a tudom elképzelni magam sem, mert átsüt rajta a germanizmus, magyarul ezt sokkal egysze­rűbben mondjuk a feltételes móddal. Nem úgy persze, ahogy a Kossuth Rádió Napközben mű­sorában bizonytalanságban hagyták a hallgatót. „Valahol Badacsony szőlőkultúrája ala­pozta meg azt a hírnevet, amit az idegenforgalom megalapo­zott” - hangzott el szeptember ötödikén. Alapozásból is meg­árt a sok, akár elegánsan bi­zonytalan ez a valahollal, akár nem. Dr. Töttös Gábor Végh András: Ketrecben Hamary Dénes: Mértan A bezárult kör közepén állva A mi van kintről meditálva Mélán, magam csak bólogatok, Mégiscsak középpont vagyok. — Neked is öltözni kell, - mondta az asszony - az első turnussal eszünk, sietnünk kell. Kikészítettem a ruhádat. — Hülyeség - morgolódott Péter - azt hittem, hogy nyara­lás alatt addig aludhatok, amíg tudok. Nehézkesen kászálódott ki az ágyból, belebújt a székre hajtogatott ruhákba, gyorsan megmosta az arcát, kiöblítette a száját, vizes kézzel elsimí­totta a haját. — Mehetünk - mondta. — Előbb borotválkozz meg, olyan vagy ezzel a borostával, mint egy ősember. Még azt hi­szik másnapos vagy. — Teszek arra, mit hisznek. Csak nem képzeled, hogy itt is minden reggel borotválkozni fogok? Abból több mint elég otthon, amikor dolgozni me­gyek, itt nagyon jól vagyok így. — Pedig én nem megyek le veled enni, amíg ilyen szőrös vagy, és nem is fésülködtél, csak bevizezted a hajad. Hozd végre rendbe magad és men­jünk már! - szólt rá bosszúsan Kati. - Istenemre, olyan vagy, mint egy gyerek, imádkozni kell, hogy rendesen nézzél ki! — Hát figyelj ide! - emelte fel a hangját Péter. Magyarázd meg nekem, hogy shorthoz és pólóhoz mi a csodának kell megborotválkozni? A huszonöt szál hajamhoz minek a fésű? — Szeretném, egyes szám első személyben, én szeretném - mondta nyomatékosan Kati - ha normálisan néznél ki. Mond­juk a kedvemért, mert én is rendbe szedtem magam, és te így teljesen toprongyosnak lát­szol mellettem. Péter ruhástól visszafeküdt az ágyra és meredten nézte a mennyezetet. Felesége hozzá­lépett és megrázta a vállát. — Ne hülyéskedj, készülj már, mert nem kapunk reggelit. — Nem megyek reggelizni, tudod jól, hogy otthon sem szoktam. Pihenni akarok és kész! - fordított végérvényesen hátat Katinak, elzárva a vita le­hetőségét becsukta a szemét, és fülére szorította a párna csücskét. Kati tehetetlenül álldogált mellette, aztán sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Az aj­tót elég hangosan Csukta be, kishíján becsapta, de azért Pé­ter reggelijét mégis csak felvitte tálcán a szobájukba. A férje ágyban reggelizett, mert a do­hányzóasztalnál kényelmetlen­nek találta. — Mi a mai programajánla­tod? - kérdezte Katit, miközben a kávét kavargatta. — Arra gondoltam, hogy má­tól elkezdhetnénk nyaralni. Szeretnék lemenni veled a tó­hoz, nagyokat úszni, napozni, beszélgetni. Valahogy így ter­veztük otthon. — Mehetünk, - állt fel Péter. - A matracot majd viszem én. Szótlanul feküdtek a stégen. Kati lehunyt szemmel napozott, Péter a vizet bámulta, gondol­kodott. „Meg kéne szólalni, jó lenne beszélgetni. De hogyan kezdjem? Otthon persze köny- nyű, ott lehet a munkáról és a gyerekekről beszélgetni. Itt meg? Egyszerűen semmi nem jut az eszembe.” Akaratlanul csúszott ki a száján a kérdés. — Te Kati, figyelj! Miről szok­tunk mi azelőtt beszélgetni? — Mi előtt? - ült fel a felesége. — Hát, mielőtt nem voltak a gyerekek. Tudod, amikor még nem róluk, a munkáról, vagy a pénzről beszélgettünk. — Szoktál például olyanokat mondani, hogy szép vagyok, - évődött felhúzott szemöldökkel Kati - néha azt is, hogy sze­retsz. — Ja! És nevetni is szok­tunk. Nézd meg azt a bájgúnárt a szörfön, az ilyenen akkortájt nagyot nevettünk volna. • — Tényleg hülyén néz ki a hapi. Erőlködik, hogy megtartsa a szörföt, közben igyekszik be­húzni a sörpocakot, hogy izom­nak látszódjon. Fogadjunk, hogy nem fog neki sikerülni! — Nyertél! Figyeld már mi­lyen szerencsétlen pofával éviekéi! Te, ez tisztára olyan, mint Moby Dick; hatalmas, fe­hér, és hájas - görnyedezett Kati a nevetéstől. — Nézd a hasát, teljesen szétfolyik, ahogy kepeszt visz- sza a deszkára! - nevetett fel Péter is. Aztán egymásra néztek, és mint két gyerek összeborulva nevettek. Péter keze megakadt a für­dőruha pántjában, kamaszos lendülettel lerántotta a felső­részt Katiról. — Meőrültél? - sikított fel az asszony. - Mindenki minket nézi - kapkodott a felsőrész után. — Feküdj hanyatt szép nyu­godtan, a csuda se törődik ve­lünk. Szép lányos melled van, hadd süsse a nap. Lehasalt a felesége mellé és gyönyörködve nézte. „Tényleg szép még mindig. Régen nem láttam így, napfényben félmez­telenül. ” — Kati, - súgta egy idő múlva - nem megyünk fel a szobába. Most nincsenek szomszédok, ők is lent vannak a víznél. — Mehetünk - súgta vissza Kati, és mosolyogva öltözködni kezdett. A csuda vigye el, - mondta Péter az órára nézve - fél egy­kor ebédelünk? Te, csak öt percünk van addig! — Nem vagyok éhes, - fúrta kati a párnába a fejét - de te kapd össze magad és rohanj. Péter felvitte tálcán Katinak az ebédet, miközben felesége evett, ő némi bűntudattal a hangjában megkérdezte tőle; — Baj lenne, ha ebéd után ultiznék egyet? — Ugyan dehogy! - vála­szolt Kati tele szájjal. - Tegnap kinéztem magamnak egy blúzt, míg te ultizol én elsétálok és megveszem. Péter visszavitte a tálcát, visszaérve két üveg Balatoni vi­lágost tett az asztalra. — Kitaláltam magunknak va­lamit. Lemondtam az ultipartit, mert arra gondoltam, hogy sé­tálhatnánk egy nagyot. Vacsoránál nagy ovációval fogadta őket az asztaltársaság. — Megjöttek a nászutasok! — Első házasság, vagy már haladók vagytok? Kati pipacspirosra gyúlt, Pé­ter feszengve válaszolt: - Pót­nászút, nektek is ajánlom. Vacsora alatt rendkívül kel­lemetlenül érezték magukat, mivel folyamatosan élcelődtek velük. Végül feltették Péternek a kérdést, hogy számíthatnak-e rá még egyáltalán a kártyánál. Ő dünnyögött valamit, és a bü­fét elkerülve sietősen a szobá­jukba mentek. Ott Katiból kitört a visszafojtott feszültség. — Mond, normálisak ezek? Azt hittem lesz végre egy jó na­punk, és tessék, ez lett a vége! Te meg csak dörmögsz az or­rod alatt, pedig meg kellett volna mondanod, hogy itt és most mi igen is együtt akarunk lenni, hogy nem vagyunk velük összenőve. És úgy általában véve tojunk a véleményükre! - tört ki belőle hüppögve a sírás. - Olyan régóta, olyan nagyon régóta vártam már, hogy végre újra együtt legyünk úgy, hogy ne legyen gondunk senkire és semmir! Az elmúlt fél évben, ha már nagyon fáradt voltam azzal vigasztaltam magam, hogy itt majd milyen jó lesz, hogy csak addig bírjam ki! Nem akarom, hogy végleg elromoljon ez a két hét, egyszerűen nem bírom ki, ha itt is minden napra jut valami bosszúság! — Kati, Katikám! Kérlek hagyd abba, minden áthallik a szomszédokhoz. Hallod, ne hisztizz... - topogott mellette tanácstalanul Péter. - Na, igyál egy kis vizet, tessék itt van. Most jobb, ugye? És ne sírj to­vább, ne félj megoldjuk, min­dent elrendezünk. Én is sokat vártam ettől a két héttől, csak valahogy rosszul indult az egész, de hidd el azért majd mégis jó lesz, mindent elinté­zek. Reggel Péter ébredt elsőnek, csendesen megborotválkozott, felöltözött, óvatosan kisurrant a szobából. Amikor Kati felébredt már újra ott lapozgatta az újsá­got. — Jó reggelt hétalvó! - mondta. - Igyekezz, mert leké­sünk a reggeliről. — Már el is késtünk - pillan­tott Kati az órájára. - Miért nem ébresztettél fel? — Figyelem, figyelem! Tisz­telt asszonyom, a nap első meglepetése: ezentúl a máso­dik turnussal étkezünk. Elintéz­tem a gondnokkal. Kati az ebédlő ajtajában kér­dőn nézett a férjére. — A második meglepetés: mától az lesz az asztalunk - mutatott Péter az ebédlőt dí­szítő szobapálma melletti egyetlen kétszemélyes asz­talra. - Tudod, hogyan hívják azt az üdülőben? — Nem. — Nászutas asztalnak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom