Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)
1991-08-03 / 181. szám
8 PÚJSÁG 1991. augusztus 3. Holtak nyugalma, élők békessége Koraösz lévén, borkóstoló szomszédolásból jött özvegyi feketében a horgastermetű öregasszony nagy, karikára fűzött kulcsokkal, szívében pedig csak egy húszasra enyhülő bosszúsággal. Tizenöt év alatt se szokta meg, hogy ahány idegen téved hatszázlelkes kis hegyi falujába, az mind az erdőborította hegy oltalmába búvó templomot akarja látni, más érdekesség híján. Mert tényleg, mi van itt látnivalója annak, aki mondjuk Miskolctapolcáról jön és utat téveszt, nem lép le a Bükkszent- lászlóra ívelő kanyarban, hogy bambulásából ocsúdva gyalogosan folytassa az útját Bükk- szentkeresztig, ami olyan magasan van, hogy a fölfele poroszkáló, ha van hozzá füle, a lombsusogásban, bogárzümmögésben, madárcsivitelés- ben, akár Isten hangját hallhatja? Bükkszentlászlónak nincsen nevezetessége, mert az ugye nem az, hogy itt mindig nagyon szegény emberek, hazai szlovákok éltek, akik bandába ve-' ' rődve summásokként járták az országot. Amíg voltak nagybirtokok, ők voltak többen, nem azok a szerencsések, akiknek a szén- és mészégetés a szénás kőbányászat, vagy a diósgyőri vasgyár adott kenyeret. Pénzükből is csak szerény templomocskára futotta a harmincas évek dereka táján. Semmi hivalkodás, semmi jeles dolog. Na, az talán valami, hogy megöregedve, kihaltak az egykori szegénység halálig hívsé- ges hírmondói. Másként élnek az emberek, mint régen és ezt a falu arca is megmutatja, pedig lasan elfogynak azok a száz-százhúsz éves házak is, amiket még kőből raktak. Úgy fényképezték ezeket a turisták, mint a szlovák népi építészet becses emlékeit. A völgybe szorított falu egyetlen utcáját jó másfél kilométeren ketté osztó patak vizét hajdan ember is ihatta, már nem olyan bőséges, mint volt, de a legnagyobb nyáron is olyan hideg a vize, hogy sört, bort, akár dinnyét is lehet benne hűteni. Csak ne dobálnának bele annyi rondaságot, de megteszik és a helybeliek azt mondják, hogy az idegenek, ami legföljebb részben igaz. Nem járnak ide annyian, mint Szentlélekre, Lillafüredre, vagy Ómassára. — És ezek a katonasírok itt a templomkertben? Látom, nyugszik itt egy magyar asz- szony is a gyerekeivel. Nincs talán temetőjük, hogy ide temetkeztek? — Már hogyne lenne! - hallom sok év távolából is későbbi öreg barátnőm önérzetes föl- csattanását, majd a magyarázatot. - Amikor ezek 44-ben odalettek, éppen itt volt a front és ez számított úgy, ahogy valamennyire védett helynek. Kértem, hát mesélt az akkor hetvenöt éves asszony. Úgy nézett ki, hogy számunkra befejezéshez közeledik a háború, amikor a csapatától elszakadva a falu utolsó házában talált menedéket az a három orosz kiskatona, aki ide van temetve. Gyerekemberek voltak, ki tudja, nem a saját anyjukat, nővérüket látták-e abban a sebeiket is ápolgató asz- szonyban, akinek az ura a Donnál veszett el. Ő meg itt, három gyerekkel. Fölvették azt az ura helyére a közeli kőfejtőbe, de amikor a katonák odatévedtek és lemerészkedtek a padlásról, ahova először bújtak, már állt a bánya. Napra-nap közelebb jött a fegyverek döreje, ropogása is. Mondhatni, olyanná lett a falu, mintha egy árva lélek se lakná, éjjel éltek az emberek, akár a baglyok. Akkor járt gyerek a szülöhözt rokon a rokonhoz, hátha segítség kell valahova. Azon a bizonyos napon a jövevények, akik amikor lehetett elvégeztek a házban és a ház körül minden olyan munkát, ami férfikezet kívánt, éppen elindultak hajnalban krumpliért a hegybe vájt pincéhez. Jó távol, mégse elég távol voltak a háztól, amikor a német aknavetők sorozattüze telibe találta az épületet és valóságos szántást csinált a kertből. Rettenetes volt a látvány. A férfiak mesélték, akkor, meg utána is jó sokáig, hogy még talán az Isten se tudta volna ösz- szerakni a holtakat. Ezért került egy ládaszerű koporsóba gyerekeivel az asz- szony és melléjük a repeszektől elpusztult három fiú. A község sajat halottaiként. Éjjel volt a temetés, minden ceremónia nélkül, jóval a front elvonulása után lehetett csak beszentelni a sírokat, melyek ápolása, rendbentartása soha se volt gond, pedig a katonák hozzátartozói se jöttek ide soha. Talán mert ők is odavesztek? — Később se akarták a templomkertből átvinni őket a temetőbe? — Ugyan miért kellett volna háborgatni ezeket, akiket éppen azért nem lehet elfelejteni, mert itt feküsznek a templomkertben. Második találkozásunkkor, amikor már ismerősökként üldögéltünk a gömbölyűre nyírt hársfák árnyékában a pádon, azt mondta még, hogy mint írással foglalkozó személynek, nekem tudnom kellene, hogy „amíg világ a világ, a holtak nyugalma az élők békessége ...” Az elmúlt év őszén csak négy napot sikerült Miskolctapolcán töltenem, így nem jutottam el Bükkszentlászlóra. A mulasztás nem az én bűnöm egészen, mégis nehéz szívvel gondolok sírgyalázáaokról, holtak csontjainak kiforgatásáról olvasva, hallva, a szentlászlói templomkertre. Félek, hogy legközelebb - ha lesz ilyen - nem az a kép fogad, amit megismertem és ami miatt szívesen jártam vissza. Attól is félek, hogy más szólaltatja meg a harangot, tartja rendben az Isten házát, őrzi a kulcsokat, s a helytörténet lapjaiból esetleg kitépik azokat, amiket hosszan, hosszasan, mementóként kellemes őrizni, mert ezek a lapok emberszabású emberségről is szólnak ... László Ibolya írás közben (Széchenyivel egy kisvárosban) Rusztra igyekszünk, a Fertő-tó nyugati partján. Szent- margitbányát csak messziről nézzük meg, pedig most vannak a passiójátékok, Ruszton azonban meg is széliünk. A Fertő-tó innenső oldala tiszta, rendezett, de szerény, éppen csak tó, a SeebadRust, ahogyan ünnepélyesen nevezik, nem is illik hozzá. Inkább a városka főterén ődöngünk, majd beülünk egy he- urigerbe, amiből itt is van bőven. A heuriger, Bécs környékén, nem kocsma, hanem külön intézmény, szívélyes gazdával és saját termésű borral, s történelemmel, ami a legtöbb családnál II. József koráig nyúlik vissza. Rusztnak is van történelme, amit hűségesen őriz. Évszázadok óta alig változott, főleg a központ, ahol a középkori városházát szép barokk házak fogják körül. Az egész egy kicsit a régi Óbudára emlékeztet, de nem azért érzem ismerősnek, pedig most járok itt először. Aztán este, a nyájas kertben iszogatva, amikor megkérem a szorgos Hausfraut, hogy hozzon még egy palack bort, egyszerre eszembe jut: Széchenyi Naplójából ismerős. Majd otthon megnézem, gondolom, s itthon meg is nézem. íme, 1824 december 27-én ezt jegyezte fel: „Megnéztem a margitai kőbányát és Ruszton át visszalovagoltam Sopronba.” Nem sok, de nincs kedvem tovább keresgélni, hogy mikor járt még erre. Egy régi térképről útját is követni tudom: a tó partján ügetett, Medgyes után valószínűleg átvágott a dombok között, nyilván betért a hajdani Brückel kocsmába, amit a térkép is jelez s ment tovább Sopronba. Közben sokat vadászott. A játói vadászatból hazatérve szidja az úri társaságot, utána Cen- ken puffogtatták a puskát s 222 nyulat, 1 foglyot, 2 fácánt, 1 rókát ejtettek. Ezekben a napokban hat gímszarvast kapott Ozoráról, nyilván az Esterházy-birtokról. Hét és fél lábnyi kerítés mögé zárta őket, de félt, hogy kiugranak, mert a sövénynek tíz láb magasnak kell lenn- nie. Lám ezt is tudta. Más is foglalkoztatta, például egy bizonyos Gustav Sperling úr találmánya, a repülő sárkány, amivel hajótöréskor ki lehet menteni az embereket. Arra is volt gondja, hogy levelet írjon Wesselényinek, Zsi- bóra, németül és franciául vegyesen, ahogy szokta. Neki is beszámol a vadásztáról, ezúttal 225 nyúlról ír, de ennek nincs jelentősége. Katonai előléptetésében reménykedik, aminek az év elején kell eldőlnie. Azt írja, közömbösen várja a döntést, bár ez kissé túlzás, mert ugyancsak áhította az őrnagyi rangot, ám ennek se tulajdonítsunk a kelleténél nagyobb jelentőséget. S most következik egy francia mondat, ami fordításban így hangzik. A kéjencek találnak kicsapongásaikhoz társat, a bűnösöknek bűntársaik vannak, az önző ember is megleli a hozzá hasonlót, a politikusokat pártütők veszik körül, a henye emberek viszonyt szőnek, a nagyurak szeretőt tartanak, „egyedül az erényes embernek vannak barátai” - ezt idézőjelbe tette, de nem tudom, honnan vette. Németül folytatja: Te megérted, mit akarok ezzel mondani. Rejtélyes mondat, megfejthetetlen, akkor is, ha tudjuk, hogy Wesselényivel és Eszterházy Mihállyal nem sokkal előbb kötött „erényszövetséget”. Nyilván sokat töprengett a levélen, az idézetet is ki kellett keresnie valahonnan: les hom- mes vertueux ont seul des amis. A levelet nem diktálta, mint gyakran megtörtént, keze írása, ez is fontosságát bizonyítja. A keltezés szerint december 26-án írta, tehát másnap ment Mar- gitára, majd Ruszton át vissza Sopronba. Nyilván a Wesselényinek küldött levél járt eszében és egy nő, Crescence, akinek neve augusztus 24-én bukkan fel először a Naplóban. Egyelőre csak egy név, Zichy Károly feleségének neve. Az ehhez hasonló házasság nem volt szokatlan a főrendüek körében. Seilern Crescence a harmadik feleség, körülöttük seregnyi gyerek az előző két házasságból és az övükéből, akik majd Széchenyi körül fognak nyüzsögni. A húsz évvel idősebb férj már januárban fél- tékenykedik, jelenteket rendez otthon, mert Crescnece „szerelmeskedett” Széchenyivel, olvassuk a Naplóban, amelyben ettől kezdve sokáig álnéven szerepelnek: a férj Carlos, a feleség Donna Elvira. De bármi történt is közöttük, sokáig kell még várniok egymásra, pontosan a férj haláláig s azon is túl, míg végre 1835 július 18-án Széchenyi ezt írja Naplójába: „Quasi megfogadtuk egymásnak, hogy 1836 januárjának első napjaiban egybekelünk. ” De mi egyelőre még Ruszton vagyunk, ebben a kellemes városban, a Hausfrau éppen hozza az újabb palack bort, nekem pedig Széchenyi jár eszemben. Szóval itt járt, gyakran megfordult ezen a vidéken, lovon, vállán puskával, s itt érlelődött szívében ez a titokzatos, romantikus szerelem. Már későre járt, éjfél is elmúlt, mi még mindig őt idéztük. A képzelet vásznán egy-egy pillanatra ő is megjelent, Kismartonban, Oroszváron, Horpácson és itt, ebben a tisztára sepert városkában. Egy percre sem volt nyugta, folyton úton volt, a boldogság, a politikai dicsőség és az ismétlődő bukás felé, mi pedig megille- tődve keressük ennek a gazdag életnek nyomait. Vigasztaló, hog emlékét mindenütt megtaláljuk. Ha valaki megrajzolná nyugtalan életének itthoni térképét, az útvonalak az egész országot behálóznák. Szekszárdon is járt, Bátaszé- ken is, lóháton, s arra panaszkodott, hogy rosszak az utak. Aki Sopron környékén bolyong, a határ mindkét oldalán, ha kedvez a véletlen, néha meg is pillanthatja árnyát. Villanásnyi időre mi is láttuk Ruszton, amikor másnap mégegyszer megálltunk a főtéren. Gyanakodva mért végig s ügetett tovább, a tó felé. Medgyesen túl valószínűleg betért a hajdani Brückel korcsmába, ami fontos hely lehetett, mert a régi térképeken megjelölték. Csányi László Csoda? Náluk nem. A hangulat nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugall. A gyerekek bájosak. Jöttünkre riporterest játszanak. S milyen zseniális az aprónép .. egy autórádió dobozába vezették a kézimikrofon zsinórját, s máris a szülőket ostromolják kérdéseikkel. Stekli Zsuzsa - a mama - állja a sarat, egy barack a kobakra, egy simogató élbocsátás a szőke hajra, s a nappaliba kávéillattal, jeges szörppel érkezik. Kellemesen terpeszkedünk, csodás, hétköznapi dolgokról trécselünk. Itt nem illúziót, kávét főznek - állapítjuk meg elsőre. Együtt állják kérdéseinket. A férj,- Kovács János - maga a kiegyensúlyozott racionalitás, s a feleség? Stekli Zsuzsa a szálló idő, a színek csodáinak, az érzelmek viharainak tűzzománc kovácsa. Elégedett pillantással nevet az őt ragyogóan kiegészítő és sokszor földre térítő Kovácsára. A művészet nem is lehet csupa racionalitás, sokszor több annál. A pécsi művészeti gimnáziumot végzett feleség úgy éli meg a múltat, ahogy azt ritkán tapasztaljuk: dekára őszintén. — Hatalmas kiváltság, egyéni szerencse volt, hogy édesapa segítségével bejuthattam a zománcgyári világba. Elmeséli miként kapta atyai instrukcióként indulásnál a mondatot: Itt van a zománc, használd, kezeld, uralkodj fölötte .." S ő megfogadta. Tizenöt esztendő kemény munkája, műhelygyötrelme, kétsége, felemelő csodája teremtett belőle művészt. Ők nem ezt vallják a férjjel. Az a fránya racionalitás: egyszerűbb, kevésbé gondot hozó, ha a mai valóságban a művészambíciókat takarékra állítják. Egyszerűen iparosnak vallják Zsuzsa művészetét. Még csak nem is iparművésznek, tűzzománc-művésznek, jobbára ipaAlkotás közben Látogatóban Stekli Zsuzsánál Az életet élni kell - vallják közösen mesterségnek titulálgatja a környezet. Azt hiszem sejtem. Soha többé nem ajánlkozik már senkinek. A jó szolgálatára sem. Ha hívják, az rendben, de hogy ő menjen .. Próbálta. A bonyhádi kórház orvosi műszert kívánt venni. Stekli Zsuzsa fölajánlotta, ami képet a kiállítást követően eladnak, annak értékét mindenestől odaadja. Nem kellett, hát nem kínálkozik többé. Beszélünk arról is, mily zárt világ a művészeté, abba bebocsátást nyerni nem egyszerű. Milyen könnyű letörni művészambíciókat, s mennyire diktál az élet is dolgokat. Alkotni kell, s eladni. Mit kell tudni akkor az embernek arról, amit alkot? Azt mondja Stekli Zsuzsa, a magyar parasztemberre nagyon kell figyelni, mert sajátosan őszinte a világa. Ha nekik kell, a hétköznapok emberének, ha a zsűri az alkotás boldogsága, kit zavarnak rendszerek, szűk körök?! — Tizenkét nagy munkám rosnak vallják e csodát. Joguk persze van rá. Pedig a műhelyfalon is ott az oklevél: Stekli Zsuzsa iparművésznek, a mozgássérült gyerekek intézetének nyújtott segítsége .. szóval nem ez a lényeg, felejtsem el! — Amikor magadtól kell kiizzadnod, mit hoz a vörösrézlemez és a zománc, mert iskola nem tanítja ezt sehol széles e világon?! Amikor egyszer fölemel, aztán olyan mélyre zuhansz a semmibe, s naponta újrakezded .. Beleszeretni valamibe nem is olyan egyszerű, de mikor nem tudsz lélegzeni nélküle, akkor mindegy, hogy azt művészetnek, vagy csak tisztes Múltbéli emlékek csendélete van szerte az országban. Csurgón, Lábodon, Lellén, Székes- fehérváron .. Bonyhádon? Nincs. Nem igaz! Itt van a házamban, bárki bejöhet, boldogan megmutatom. Merengünk a múlt történésein, nevetünk azon, hogy az amatőr művészstúdiót ma úgy éli meg Stekli Zsuzsa mint jópofa hőzöngést, s meghalljuk, őt csak a hülyeség zavarja igazán. Mert a hülyeségnek szerinte nincs anatómiája. Amikor kórházban volt a leányuk születése előtt, a férj, Kovács János kényszerből csinálta a míves mesterség tűzzománc képeit. Brossokat, kitűzőket, a megrendeléseket. — Valami őszinte bátorsággal úgy nyúlt a dolgokhoz, ahogy én sosem mertem, és bátran mondhatom, ragyogó dolgok jöttek elő belőle - meséli a feleség. — Tudod, az a lényeg abban, amit úgy látsz, hogy harmonikus élet: hogy akard élni az egyetlen életedet, úgy, ahogy érzed. Mindenben. Akár a művészetben is. Senkit nem lehet művésszé formálni. Művész vagy lesz valaki, vagy nem. Nem is ebben áll a lényeg. A műhely, az asztal, amin alkot, a kemencék, ahol éget, a manzárd-jellegű szabad tér, ahol mindent szabad, s ha a zománc úgy akarja, semmit sem lehet.. mind része az életének. A férj, a stabil támasz, aki a földön jár, mindig ott van, amikor kell, s észrevétlen, ha sok lenne. így mesélték nekem .. Szabó Sándor Fotó: Ótós Réka
