Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-01 / 127. szám
£ KQ 10 NÉPÚJSÁG 1991. június 1. Hadnagy Albert emléke Amikor először találkoztunk, kölcsönös gyanakvás volt bennünk. Nem csoda, bizonytalan időket éltünk, Szekszárdon ismeretlen voltam, s titkos megbízottat, beépített embert épp úgy lehetett sejteni bennem, mint kétes egzisztenciát, akit egyébként néhány hónapja valóban megbízhatatlannak találtak a hévízi kórház portásának, s most itt szeretné meghúzni magát. Hadnagy Albert gyanakvása valamit enyhült, amikor megtudta, hogy tanultam latinul s ki tudtam betűzni egy XVIII. századi francia levelet is, amit épp akkor talált főúri iratok között, én viszont továbbra is felületesen ismertem. Szemérmes volt, ízlése diktálta így és a politikai óvatosság, s jóval később Féja Gézától tudtam meg, hogy ő is Eötvös-kollégista volt, majd Bécsben dolgozott, a Staatsarchivban, munkatársa volt Szekfü Gyulának. Ez a halkszavú, előzékeny modorú férfi titkokat hordozott, pedig nem kellett rejtegetnie semmit, de sorsa úgy hozta, hogy mindig a háttérben maradt, akkor is, amikor az elsők között lett volna a helye. Szekszárdi letelepedése a tudományos munkát ígérte, a gondtalan kutatást, de amikor 1926-ban elfoglalta főlevéltárosi állását, közigazgatási aktákkal halmozták el, még a megye útlevélügyeit is ő intézte. Magyar tudós-sors, vidéki kisz- szerüség? - mindegyik. Babits is ilyennek látta Szekszárdot a Halálfiaiban, amit épp ekkor fejezett be. Még ocsúdni sem volt idő, már itt volt a háború, majd a hadifogság s amikor visszatért Szekszárdra, romokban látta addigi élete munkáját. A levéltárat feldúlták, neki kellett kimentenie a kifosztott vidéki kastélyokból a családi levéltárakat, a nem egyszer istállókba, pajtákba dobált könyvtárakat. Hősi munka várt Hadnagy Albertre s személyes érdeme, hogy sok egyéb mellett csaknem kétszáz Mohács előtti oklevelet mentett meg. Ugyanakkor - ezt Gutái Miklós pályaképéből tudjuk - 1950-ben azt írták káderlapjára, hogy baráti köre reakciós elemekből áll, „beszéde zűrzavaros, rendszertelen és egyáltalán nem őszinte”. Amikor 1952-ben megismertem, egészen másnak láttam. Rögtön feltűnt műveltsége, gondolatainak tisztasága, nyíltsága, világos okfejtése. Nem is lehetett másként, a legjobb iskolákat járta, mindig a tudomány vonzásában élt, vezető tudósok társaságában. A szekszárdi káderezők arra sem tartották alkalmasnak, hogy a levéltár élén álljon, de akkor még nem áhítozott helyére senki. Vannak, akik valóságos gravitációs teret teremtenek maguk körül s puszta létükkel is hatni tudnak. Ezt éreztem Hadnagy Albert közelében, jóllehet meghitt baráti kapcsolat nem alakult ki közöttünk. Én mindig a művet vártam tőle, azt amit csak ő írhatott volna meg, de a körülmények, mondjuk így, a történelem, kiütötte kezéből a tollat. De a vidéki élet kisszerű- ségére is kellett gondolnom, aminek több példáját láttam Szekszárdon, s ami ellen, a magam módján, igyekeztem védekezni, Illyés is ismételten erre biztatott. De mégis kérdés, hogy csak művekben menthetjük-e át életünket az időnek? A mű, ünnepélyes szóval az alkotás, nem egyszer cserben hagy bennünket, az utókor rendszerint fütyöl nemesnek vélt szándékainkra. Áhítattal olvassuk s így is van rendjén - Arany János margitszigetiszámláit, mit ebédelt, mit fizetett érte, ugyanakkor únot- tan lapozzuk a kortárs Tóth Kálmán összes költeményét, jóllehet abban az időben többen olvasták, mint Aranyt. A mű elenyészhet, rosszabb esetben bűnlajstrommá válhat, amint az az ünnepi kötet is, amit Rákosi 60. születésnapjára adtak ki. Andrásfalvy Bertalan azt írja Hadnagy Albertre emlékezve: „A szép munka: emberséges, példamutató élete, tiszta magyarságnak emléke - ez tőle biztató örökségünk. ” De azért más is. Jónéhány tanulmánya elkészült, köztük Háry- és Liszt-kutatásai alapvétőéi, a szaktudomány nem nélkülözheti őket. Most lenne 90 éves s már 24 éve halott. Az évfordulón szép könyvvel tiszteleg emléke előtt a megyei levéltár, közölve fontosabb írásait is. Életrajzát Gutái Miklós írta meg, s barátok, pályatársak idézik nemes emlékét: Andrásfalvy Bertalan, Benda Kálmán, Biró János, Kanyar József, Szakály Ferenc, Szita László, Tóth Lajos. A minap Ilona lányával beszéltünk róla, közös barátainkat is emlegetve, Illyést, Féját, Kanyar Józsefet. Közben eszembe jutott, hogy életében mindig Berci bátyámnak szólítottam, így illett, nagy volt közöttünk a korkülönbség. De most, ahogy számoltuk az éveket, kiderült, hogy időben utolértem, a meghitt „bátyám” megszólítás immár indokolatlan. Más is eszembe juttot. Míg bennünket a napi munka éltet, ő már befejezte müvét. Nem látványos az életmű, de mindenképp „bíztató örökség”, s ott van minden mozdulatban, amikor régi iratokat, könyveket emel le valaki a levéltár polcairól. A feledés mindig egyszeri és végleges, de a halhatatlanságnak sok formája van. Csányi László Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk. ” (Arany János) A paripa koloncai Kiss Benedek: Árnyék Ácsok dolgoznak a tetőn, cikkan szekerce villám. Sikongó fényben odafönt szög szalad: karcsú fémüstök deszkába lyukat fúr és belecsusszan. Megáll a ruganyos segéd trikóban, pirítja kettős tavasz: a kinti, meg ami belül színültig tölti, mint víz a kannát, amely szív-foma. Kannatetőből jót iszik éppen Galambok húznak el kondor-kötelékben építők s a félkész ház fölött Zöld ágból, kalászból bajszuk nincsen, árnyékuk arcomba hulló korom kímélj meg tőlük bennünket, Isten! Bán Zsuzsa: Jelenidő Kevés mulatságosabb nyelvi jelenség van két szólás össze- zagyválásánál, vagy éppen egy-egy szólás félreértésénél. Ha valaki azt mondja: „Elrepült felettünk az idő vasfoga”, meghallhatja azt a kacajt is, ami kijelentését követi. Néha azonban nem ennyire példaszerűen nyilvánvaló a vétség, bár - ha végiggondoljuk - legalább ennyire humoros. A Kossuth Rádió január 15-i adásában egy jövendő miniszter azt mondotta: „nem lehet egy lépésre sokat markolni'. Egyáltalán lehet markolni lépésre? Sokat markolni lehet, de a közmondás szerint „Ki sokat markol, keveset fog". A lépéspedig-főleg, ha nem így teszünk — kijöhet, de az elmúlt időszak kedvelt könyveimé volt, szinte már szállóigeként az „Egy lépés előre, két lépés hátra”. Előfordul ez is, méghozzá mindenféle markolás nélkül. A Magyar Nemzet május 20-i számának kilencedik oldalán egész tárházat mutatott be a rosszul használt szólásokból. „A gyár vezetése elengedte a húsz szervezet kezét, de legtöbbjük még nem tanult meg járni'. Ha valakin valaki rajta tartja a kezét, vagy valakiről valaki leveszi a kezét, az világos és érthető szólás. Önmagában szemléletes azt mondani, elengedte a kezét, de alig hámozható ki az, hogy nem azt kívánták tőlük: járjanak kézen. Ugyanitt azonban más baj is van. Árra a kérdésre, nem lehetett-e sejteni előre a bajokat, így szól a válasz: „Nem azt mondom, hogy széttárt karral vártunk erre”. Várni lehet ölbe vagy karba tett kézzel, azaz tétlenül, de a széttárt kar a sajnálkozás utólagos érzésének nemzetközi kifejezése. Ugyanitt már a cím fölkelti az érdeklődésünket: A tüzes Rába koloncai. Természetesen kíváncsi az ember, vajon minek nevezték az eddig jámbor traktornak és teherautónak hitt Rábát. A cikk végén kiderül:„füzes paripa a Rába". A hasonlat szép és lendületes, már-már hajlandó vagyok elfeledni érte a paripa eredeti 'heréit ló'jelentését, amikor újra kísért a címbeli képzavar: „a fentebb említett kolonca- inktól mielőbb meg kell szabadulnunk. Ez nemcsak az átalakulásnak, hanem ama tüzes paripa rajtolásának is feltétele”. A megoldási lehetőség tehát bővül. Lehet a paripának, vagy lehet lovasának kolonca. Valójában egyik sem lehet. Ha ragaszkodunk a paripához és a fékezéshez együtt, számos lehetőség kínálkozik: tarthatjuk a szárat, kötőféket, megránthatjuk a zablát, de ha már az indulás akadályát szeretnénk bemutatni, hivatkozhatunk a ló lábán lévő béklyóra, rá ugyanis ezt teszik, nem a kölöncöt. Ez éppen a gyors futást akadályozza meg. Sajnálatos, hogy az ugyanebben a cikkben használt másik szólással nem jellemezhetjük a valós helyzetet, hiszen abban ezt olvassuk: „Ez a két kép mintha ütné egymást’. Ilyet még ember nem láthatott: a két kép nem üthet. Valami megütheti a mértéket, ha nagyon akarjuk, két szín is ütheti egymást, de két kép aligha. Az legföljebb mást mutat. Az is elég hatásos. Ahogy a Damoklész kardja is az, ha helyesen használják. Nem úgy, ahogy a Kossuth Rádió május 22-én: „A vörösmartiak feje felett is ott lebeg a munkanélküliség Damoklész kardja”. A romantikus ízű szólásban bú s kétség lebeghet a fej fölött, a kard azonban lóg, függ, méghozzá egyetlen hajszálon, ami eléggé jelzi a leselkedő veszélyt. Talán a vétségeket, kiha.- gyásokat akarta érzékeltetni ugyanaznap egy rádiójáték szereplője ezzel: „Olyan a fejem, mintegy szita”. Atöbb mint száz, fejjel kapcsolatos szólás között ez sincs, csak azt találtam: „ritka szita az esze”, vagyis feledékeny. Ez már így van: a fej csak fa lehet... Dr. Töttős Gábor Talán akkor érezte legutóbb ilyen pocsékul magát, amikor két éve betegszabadságon volt. Külső szemlélője lett a család reggeli készülődésének. Ha feküdt még, amikor a többiek felkeltek, azért érezte rosszul magát, ha meg felkelt, mindenkinek útjában volt. Dehát akkor orvoshoz járt, bevette a gyógyszereket, megmérte a lázát, az volt a dolga, hogy meggyógyuljon. Akkor legalább volt valami dolga még... Amióta sokadmagával az utcára került, mert az üzem, ahol dolgozott, nem működött gazdaságosan, munkanélküli segélyen él. És nem is tudja kiverni a fejéből, hogy segélyen él. Mint egy lump, egy senkiházi, húsz tisztességesen ledolgozott év után. Bejár a munkaközvetítőbe egyre fogyó reménnyel, és esténként, ha a felesége megkérdezi, sikerült-e helyet találnia, szó nélkül megrázza a fejét.- Na nem baj - mondja sóhajtva az asszony -, talán holnap sikerül. Fáradtnak látszik ilyenkor, és ingerült, türelmetlen a gyerekekkel.- Már megint krumplifőzelék? - húzza el a száját a gimnazista lány este az asztalnál. - Egész héten krumplit ettünk.- Ha nem tetszik, egyél zsíros kenyeret! - csattan fel az anyja, és villámokat lövell a tekintete.- Kösz - feleli a lány, és kimegy a konyhából. A férfi lehajtott fejjel eszik. A feszült csendben nem mer a feleségére nézni. Tudja, hogy nem az, mégis bűnösnek érzi magát. Mostanában minden összejön. A tévében nincs semmi jó film, csak politika minden meny- nyiségben. Egy munkával töltött nap után még csak elhallgatná talán az ember, de így az az érzése, hogy mindig másokról beszélnek. Olyanok beszélnek, akiknek nincsenek anyagi gondjaik, válságprogramot emlegetnek, de őket a válság gyakorlatilag nem érinti. Lassan oda jutnak, hogy a lakás rezsijét sem tudják kifizetni. A nagyfiúnak új cipő kellene, és nincs miből. Újabban segít a feleségének elmosogatni. Borzasztóan bántja, hogy a napi nyolc órai munka után még bevásárol, ci- pekedik, vacsorát főz, és amikor mindenki bevonul a szobába a tévé elé, ő még mosogat. Bár Az éhező író Az emberek a mai nehéz gazdasági helyzetben legkönnyebben kapcsolják ki a szellemi szükségletek kielégítését. A kiadók az utolsó években egyre kevesebb könyvet mernek kiadni. A tömeg érdeklődik, a könyvek ott maradnak a polcokon, s emiatt elmondhatatlan sok írás marad kéziratban, s el- gondolhatatlan hiány áll elő a szellemi fejlődés terén. Különösen a legfiatalabb írógenerációnak kétségbeejtő a helyzete. Hogy tehet ma szert sikerre egy fiatal író? Mert az írás nagyrészt gyakorlati kérdés is. Az az író, aki életének hosszú szakaszát úgy kénytelen átélni, hogy nem jelenik meg írása, igen sokszor elvetél, elmúlik, s nyomtalanná tesz. Pedig aki könyvet akar venni, minden sarokban megteheti. Ahhoz képest, amilyen kicsi a könyvfogyasztás, túl sok a könyvkereskedés. Az író elvesztette a nagyközönséget, most viszont megtalálhatja a maga kisebb, de ismerhető és ismert, arccal rendelkező közösségét. A szerző tudhatja, hogy olvassák, sőt azt is tudja, kik olvassák. A veszteség remélhetőleg nyereségbe fordul. Ki hinné, hogy a fönti sorokat kerek hatvan esztendő választja el egymástól. Az első három bekezdés Móricz Zsigmondtól való, a Nyugat egyik 1931-es számában írta, amikor a folyóirat a nagy lerobbanások idején még abba is belekapott, hogy kivonuljon a budapesti ipari vásárra. Az ötlet anyira nyers, hogy nem is származhat mástól, csak magától Móricztól. Szinte az utolsó szalmaszál, hogy a veretes, az irodalom legfelsőbb emeletén trónoló lap ne fulladjon bele a gazdasági krízis áradatába. Móricz beül a Nyugat pavilonjába, s azon helyben veri le gépén a gondolatait - úgy, hogy közben az oda-odatévedő vevőforma emberek lesik, miként ír az író úr, s vajon miket. Ebben a vásári zsivajban. Ami azonban nem egészen igaz, mert bizony ide Nyugat, oda Nyugat, csak vevőformák szédelegnek a ponyvája elé, nem vevők, mert vevők, vivők nemigen akadnak. „A tömeg nem érdeklődik... ”, amint Móricz Zsigmond látlelete mielénk tárja. Milyen friss, eleven kép, sajnos! És mennyire ugyanígy van a fiatalokkal is. Kétségbeejtő a helyzetük. Tegnap még egy kicsit a könyvkiadás üdvöskéi voltak, persze csak hellyel— közzel, ma már a kutyának se kellenek. De ahelyett, hogy továbbszőnénk Móriczot, nézzük a negyedik bekezdést: „Az író elvesztette a nagyközönséget, most viszont... ” És: „A szerző tudhatja, hogy olvassák, sőt azt is tudja, kik olvassák”. Egy 1990-es interjúból való; aki mondta, nem író, de irodalmár, s irodalmár létére azon örvend, hogy végre vége a régi rossz időknek, amikor a kultúrpolitika „a nagy,országos nyilvánosság illúziójával” áltatott bennünket, s bár sanyarú, keserves tudomásul vennünk, de most jön ez az igazi világ: író és olvasó egymásra lel. Azért mostam össze a két idézetet, mert ezzel az interjúbeli illúzióval Móricz Zsigmond is áltathatta volna magát: nem baj, ezután kevesen vesznek ugyan irodalmat, de akik vesznek, azok megértenek bennünket. Sajnos, ezt a kifacsart vélekedést semmi sem igazolja. A nagyvárosokban most is minden sarkon könyvet óhajtanak a nyakunkba sózni. De mit? Vége van annak az eufóriának, amely a tiltott gyümölcs után futtatott bennünket, egy-egy Nagy Imre-életrajzért, 1956 igaz történetéért, és így tovább. A kiadók ha kaszálnak, már csak mással tudnak, s kétségbeesve és a gazdagodás reményében összevissza turkálnak a kuriózumokban, közben pedig író, és olvasó egyáltalán nem talál egymásra, a veszteség az istennek sem akar nyereségbe átfordulni. S nemcsak a fiatalok helyzete sötét. Épp az elmúlt héten hoztak hírt egy vidéken élő ötvenéves íróról, aki úgy tíz esztendeje olyan könyvet adott ki, hogy még ma is zeng tőle a fülünk, s ez az író egy kis faluban magára hagyatva nyomorog. Mára oda jutott, hogy még tüzelőre sem futja neki: egy kis tanyán didereg, s valósággal, a szó szoros értelmében éhezik. Mert ma a jó könyvből megélni nem lehet. Sajnos, csupán a szenzációk kellenek. És mindenben így van. A szorgalmas, aprólékos, vonásról vonásra ívelő szép munka,a gyönyörű, de nem tüzi- játékos tehetség fokról fokra alásüllyed. A mai könyvhelyzet, könyvpiac csak a teljes egész töredékének a tükre. Győri László eddig is így volt ez, de akkor nem tűnt fel neki. Olyan magától értetődő volt. Most bántja a dolog.- Hagyd - mondja rekedten -, majd én elmosogatok. Egész nap nincs semmi dolgom, te meg fáradtan jössz haza. - Menj csak be a gyerekekhez, majd én elrendezem. A felesége ránéz, és kicsit szomorkásán elmosolyodik.- Megszoktam már. Ne törődj vele! Ott toporog a konyhában, nekikezd az asztalt letörölni, de közben a kőre esik a porcelán sótartó, és ezer darabra törik.-Jaj, fiam, menj már be a szobába! - szól rá a felesége idegesen. - Csak bajt csinálsz, annyit szerencsétlenkedsz itt! Máskor nevetett volna rajta, most ez is fáj. Pedig igaza van az asszonynak, hónapok óta csak szerencsétlenkedik. Áll az asztal mellett határozatlanul, aztán azt mondja:- Elmegyek levegőzni egy kicsit. Megfájdult a fejem.-Menj!-feleli az asszony, és a mosogató fölé hajol. Valami krimi mehet a tévében, mert szirénavíjjogás, sikoltozás hallatszik, de most nincs kedve bemenni a gyerekek közé. Megint csak a fiú cipője jutna az eszébe, meg a lány szavai: egész héten krumplit ettünk. A lépcsőházban sültkolbász illata csapja meg az orrát, és nyel egyet. Telik annak, aki dolgozik. Kora tavaszi csípős levegő fogadja kint, felhajtja a kabátja gallérját, és elindul a főtér felé. Gyakorlatilag mindegy neki, hogy merre megy, valahogy mégis arra viszi a lába. A borozó előtt régi iskolatársa köszön rá.- Szevasz, Karesz! De régen nem láttalak!- Szevasz - néz fel, és kezet nyújt.- Hát hogy vagytok? - kérdezi az iskolatárs. - Meghívhatlak egy hosszúlépésre? Kis gondolkodás után bemegy vele.- Nincs ám pénz nálam... Csak úgy leugrottam járni egyet.- Én hívtalak. Na mi van? Olyan kámpicsorodott képet vágsz.- Minek örüljek? Nyolc hónapja munkanélküli vagyok. Egyszerűen nem...- A te szakmáddal? Ezt se hittem volna, komám! Na igyunk! Egészségedre! - emeli fel a poharát a másik. Hosszan iszik, mint aki napokig szomjazott. Jólesik a fröccs. Megtörli a száját a keze fejével, és megpróbál mosolyogni, de nem nagyon sikerül.- Az én szakmámmal - mondja. - Valamikor én is azt hittem, hogy onnan megyek majd nyugdíjba. Aztán most itt van. Negyven valahányan kerültünk az utcára egyszerre. Mit mondjak? Néha megfordul a fejemben, hogy felkötöm magam. Emlékszel, amikor suliba jártunk? Mást se hallottunk, mint hogy:
