Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-22 / 145. szám
10 népújság 1991. június 22. Requiem Graham Green-ért A Westminster Katedrális - ki tudja miért - nincs benn az útikönyvben. Ezért - ha valaki összetéveszti a Westminster Apátsággal - remélem, bocsánatos bűn. Ez a valaki húsz éve nem járt Londonban és most kapott egy meghívót: „A család - az elhunyt barátai között - szívesen látja június 6-án délelőtt 11 órakor a Westminster Katedrális- ban az emlékmisén.” Az „illetékes” székesegyházat valahol a Buckingham Palace, azaz a királyi palota mögött egy kis téren megbújva találtam meg. Igaz, nem II. Erzsébet, egy másik Erzsébet fogadott. Elisabeth Dennys-el tizenöt éven át csak telefonon ismertük egymást.- Óh, a mi magyarunk - mondja szívemet melengetőén Graham Greene titkárnője. Bemutat egy fiatalembernek.- Graham Greene vagyok - közli a sovány, szőke, huszonéves óriás. (Mintha a huszas évek Greene-jének mása elevenedne meg, akit egy régi képen jóbarátja, Korda Sándor társaságában láttam utoljára.) Az alterego-unoka a helyemre kísér. Az álromán stílustól megfeke- tült kupola alatt az álviktoriánus barokk rózsaszín márvány boltívei évszázadok álkontrasztjaival tekintenek rám. Eretnek egyveleg. De talán így jobban példázza szellemi atyám rendhagyó katolicizmusát. Graham Greene 1926-ban tért át az anglikán hitről a római katolikusra. Második kereszt- ségében a Tamás nevet választotta. Mikor egyszer Budapesten megkérdeztem tőle: melyik Tamás után - szokott fanyar mosolyával felelte: „Természetesen Hitetlen Tamás után ...” Miután tehát a világhírű Westminster kórus gyermeki ajkain elhalt az Agnus Dei már természetesként hangzottak fel az oltár előtt János Evangéliumának 20. fejezetéből a következő mondatok: „Tamás, a tizenkettő közül az egyik, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. O azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet áz oldalára, nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek. Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezemet, nyújtsd ide a kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hivő. Tamás pedig így felelt: Én Uram, én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Ezután következett a „hivatalos” prédikáció. Ha becsuktam volna a szememet, nem tudhattam volna, hogy dr. Roderick Strange, az oxfordi egyetem gyóntatója, vagy Alec Guiness, a Kwai folyó hídjának nem túl istenes, de világhírű főszereplője, az utolsó Greene-regényből, a Monsenor Quijetéből készült film címszereplője elemzi a szószéken az író alkatában és műveiben a hit és kétely oly bonyolult viszonyát. Eretnek mise volt? Nem hiszem. Az ifjúkori öngyilkossági kísérleteit, a náciellenes titkosszolgálat éveit átélt, a nyolcvanéves korában Szibériában is az igazságot kutató örök-nyugtalan író ember, VI. Pál, Allende és Gorbacsov barátja egy Tom Paine nevű honfitársának - „civilben” a francia Konvent tagjának mottóját vallotta magáénak: „Még ellenségeinket is meg kell védenünk az igazságtalanságtól.” Talán ezért is élhette végig nyolcvanhat éves életét úgy, hogy hite és kételye elég jól megvoltak egymással. Az előttem lévő sorban Norfolk királyi hercege térdelt, előtte pedig - természetesen zsakettben - II. Erzsébet személyes képviselője. Balra mellettem Greene kiadója - az azt hiszem más vallású Max Reinhardt ült. Még balrább a salva- dori gerillák „nyugdíjas” megbízottja. Az oxfordi gyóntató mellett a füstölőt a madridi egyetem angol-irodalom professzora ló- bálta: közös barátunk Leopold Duran atya. Az egyetlen, akiről Graham hajlandó volt elismerni: „Igen, az ő alkatából született a Monsenor Quijote.” Útjaimról visszatérve nem egyszer elhamarkodva írtam, mondogattam: Ez volt életem legnagyobb élménye. Ma sem tehetek mást. Amikor a mise után a Covent Garden mellett a londoni Művészklubban - a liturgiától kissé fölszabadultan egymásra találtak a regényhősökbe oltott igaz, igazi barátok, „csupán” egymást soha, illetve tíz-húsz éve nem látott, de Greene által halálában is összehozott barátok - úgy azt hiszem, ez még a Requiem után is megér egy misét. Muriel Spark, Green írótársa még a szószékről emlékezett így: „Amikor se állásom, se kiadóm nem volt, Graham kerülő utakon küldözgetett pénzt, s néha a pénzhez egy láda vörösbort is. Poharaztunk. Mint Párizsban, Madridban, Moszkvában és Bábolnán húsz éven át. Velünk volt. És marad, amíg élek. Mint a hit, a kétely és a szeretet. Róbert László Bertók László Ahogy botorkálsz magadig A mentők arca babaarc csak kifordítva viselik ... hova tart ez a két sor itt? miközben majdnem belehalsz tehát a mentők és az arc ahogy botorkálsz magadig és gőgicsél és csücsörít nem is sejtve hogy mit akarsz s ahogy benne van a kudarc de szirénázva kerülik csak találd meg a rímeit s az utolsó szóig kitarts a többi tégla meg habarcs mély lélegzet aprócska hit Győri László: Levél tudós barátomhoz Kedves barátom: íme, a szabadság: élek lassúdan, ahogyan kiszabták a sorsom. Kölcsönzők. És aki ott a pulton túl szorong vagy mosolyog, és kérdezi, mikorra kapja meg történetesen a te könyvedet, nem tudja az, hogy íme a szabadság: élek lassúdan, ahogyan kiszabták a sorsom. Kölcsönzők. Boldog vagyok, hogy megvagyok, s vagyok még úgy, ahogy. Kedves barátom; íme szabadon könyvtárközizek, úgy adogatom a te könyvtáradnak is anonim munkásként kor- vagy nem kortársaim, ahogyan régen. íme, a szabadság írok a csöndnek. - Vásznamat kiszabták. Odze György: Lift Az ember legyen tájékozott. Olvasson el mindent, amit csak lehet. Mindig ez volt a meggyőződésem. Még a konzervdobozokat is. A liftet, azt meg pláne. Az ember így elkerülhet bizonyos kellemetlenségeket. Ráadásul én valahogy nem is tudtam elképzelni az életemet lift nélkül. És mindig valami különleges hatással is volt rám. Mármint a lift. Ezért aztán sohase bírtam volna földszintes lakásban lakni. Szóval, a lift. Pontosabban: a felvonó. Mert a lift ugyebár angol szó, és annyit tesz, mint EMELNI vagy EMELKEDNI. Sőt. LIFT POTATOES, az azt jelenti, hogy krumplit szedni. De mi, magyarok, nem használjuk a FELVONÓ szót. Mi csak a LIFT szót használjuk. Miért? Mert szeretünk idegen szavakat használni. Miért szeretünk idegen szavakat használni? Mert ilyenek vagyunk. Még pontosabban: ilyenek szeretünk lenni. Vagy a liftet nem szeretjük. Ez is lehet. Mert, hogy gyakran elromlik. Ezt kézzel írt (ritkábban előre nyomtatott) táblával is jelzik a földszinti (de valamilyen oknál fogva csakis a földszinti) állomás ajtaján, így, egyszerűen. A LIFT NEM MŰKÖDIK. Miért nem működik? Ezt sohasem közük. Persze, ennek több oka is lehet. Mármint, és elsősorban Magyarországon. Magyarországon ugyanis megszoktuk, hogy a dolgok elromlanák, és nem firtatjuk az okokat. A HOGYANOKAT ÉS A MIÉRTEKET. Pedig a lift igazán egyszerű szerkezet. Látszólag, legalábbis. Ez is jellemző ránk. Ez a két szó. Ha lenne olyan nemzetközi konferencia, ahol két szóval kellene jellemezni Magyarországot, akkor én ezeket választanám. LÁTSZÓLAG és LEGALÁBBIS. De hát ilyen konferenciákat persze nem rendeznek. A lift egyébként már gyerekkoromban nagy hatással volt rám. Abban a négyemeletes bérházban, ahol laktunk, a járószéknek még nagy, csiszolt szegélyű ablakai voltak. És ahogy a csikorgó sínek között emelkedett, lehetett látni, kik utaznak benne. És milyen méla arcot vágnak az emberek a lift- utazás közben, amikor azt hiszik, hogy senki se látja őket! A nők a frizurájukat igazgatják, a férfiak megcsippentik a nyakkendőjüket. A kapuban volt a liftcsengő, azt kellett megnyomni, ha az ember liften szándékozott utazni. Persze, csak felnőttek. Gyerekek akkoriban nem utazhattak liften. Még csak az hiányzott volna. Szóval a felnőttek már a kapuban megnyomták a csengőt, ezzel jelezve, hogy liften szándékoznak majd utazni. Akkor aztán Paulik úr, a házmester jött a kulccsal. Dohogva, amiért neki egész életében liftajtókat keli nyitogatnia. A liftutazás szabályait és az arra vonatkozó utasításokat a földszinti aknaajtóra és a járószék belső falára is felerősítik, kis fém táblán, jól látható helyen. Az emberek persze egyszerűen figyelembe se veszik az óvintézkedéseket. Vennék persze, ha már aztán megtörtént a baj, de hát nálunk ez mindennel így van. Előbb a baj, aztán a figyelembevétel. A felvonó ajtajának nyitását követően például meg kell arról győződni, hogy a járószék az ajtó mögött áll-e. Hány baleset történt már abból, hogy a belépők elfelejtettek erről meggyőződni! Van aztán még egy felirat. A felvonó csak rendeltetési céljára és megfelelő módon használható. Úgy látszik, ezért mondta nekem Zitácska, amikor tizenhét évesen éppen nekiálltam a Pozsonyi úti bérházban a nyekeregve emelkedő Haverland Antal felvonóban, két emelet között a melleit markolászni, hogy GYURIKÁM, ITT NE! Birtalan Ferenc: Kis reggeli történet Az a kellemetlen szorítás a baloldalon nem múlik. Figyeli a kifeszített spárgákra fölfutó fehérközepü, lilatölcséres virágokat. Fél kilenc. Lement a reggeli csúcs, de a kerítés mögött mindig elrobog-surran egy-egy kocsi. A kávétejszínes doboz fölött valami darázsféle lebeg. Csak a szárnyai járnak őrült sebességgel, ám helyét nem változtatja, mozdulatlan. Két könyöke között feketéspohár, a tányérka szélén maradt mokkacukrok kávéfoltosak. Az út forgalmát nem érzékeli. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. A hamutartó alatt összehajtogatott újság, ne fújja le a szél. A tarka-kockás térítőt könyöke, keze tartja. Az a kellemetlen szorítás a baloldalon ... Nem lehet kiszámítani semmit. Nem kell gondolni rá. Elmúlik, mint annyiszor, s ha nem, azon se tud változtatni. Ül a presszó udvarán a lemezasztal mellett. Meleg lesz ma is. Fél kilenc. Nejlon szatyorban a kenyér, a tej. Megint istentelenül hosszú nap jön. Dolgozni kellene, és csak vár, maga sem tudja mire. Issza reggelenként a presszóban a feketéket, és olyan üres körülötte minden, hogy fizikai fájdalmat érez. Hamarosan fel kell állnia, hazavinni a tejet, kenyeret. Várja a postást, este bekapcsolja a tévét, mert ez a bevett szokás, ez ismétlődik évek óta. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. Kávéjába kortyol. Egyedül van a presszó udvarán. Szinte jelképesen. Erősödik, elhal egy busz hangja. Csak az a kellemetlen szorítás a baloldalon, az múlna már. Nézi a fehérközepü, lilatölcséres virágokat, a kis repülőgépet. Kihörpöli a maradék kávét, erőt gyűjt. Fogja a nejlonszatyrot a kenyérrel, tejjel. Feláll. A begóniák mellől még látja, az a darázsféle újra őrhelyén lebeg. Kifordul az utcára. Holnap lesz negyven éves. Csak az a kellemetlen szorítás a baloldalon ... Gál Sándor: Lefelé Arról ami már mögöttünk áll hóesés szerelem ostorok suhogása fölmetszett ujbegy virágbimbó egy fa zuhanásának emléke ágyúdörej csók kézsimogatás ami csak úgy van ha mi tudjuk itt belül e külön-égbolt alatt a belső létezés egyetlen holdudvarában s az is már valahogy távolodón különös fátylak mögött ahogy lépegetünk egyre lejjebb s egyre közelebb önmagunkhoz Sárándi József Találkozásaim az ördöggel Naponta rámköszön az ördög árnyékként követ akár egy pénzéért reszkető uzsorás Fenyegethet - adósa nem vagyok sem neki se senki másnak de övé összes szorongásom kívánságom is rá testálom foltozza be az égi ózonlyukat és füldugóval hallgassa közben a búvárharangokat K otlár ádázul gyűlölte a feleségét, minél inkább telt az idő, annál jobban. Talán a csendessége miatt, hogy nem ordított vissza, nem szitkozódott, nem fenyegetőzött. Az arcán, riadt mozdulatain látta, hogy fél tőle, s ez még jobban felbőszítette, különösen, ha már megitta a napi három pohár sörét. Irma megadása mögött valami akadályt gyanított, erős ellenállást, amit az ijedtség, az állandó félelem sem olvasztott el. És éppen ez volt az - különösen amikor már nem volt egészen józan - ami folytonosan izgatta, mint egy meg nem szűnő, alattomos kihívás. Irma az utóbbi időben egyre többször hangoztatta, hogy elválik, mert a közös életet így nem bírja tovább.- Annál jobb, örömest szabadulok meg tőled - vágott vissza a negyvennyolc éves asszonynak Kotlár kivörösödött arccal. Nem vette komolyan a válási szándékot, hogy merte volna ezt Irma a saját akaratából megvalósítani! Ezért azután nagyon meglepődött, amikor megkapta a válókeresetet. Első érzése a felháborodás volt. Mintha orvul, hátulról támadták volna meg, hogy csúffá tegyék. Büszke volt arra, amit elért, hogy segédmunkásból az évek folyamán szakmunkás, majd műszaki ellenőr lett, s lám, ez a girhes, megunt asszony mit merészel tenni vele. Csak homályosan moccant meg benne az a sejtés, hogy a felesége fölötti hatalom kellett neki, szüksége volt rá, valamiképpen ez szivattyúzta a levegőt a büszkségébe, s abba az elégedettségbe, amit az erejének érzett.- Máris mehetsz! - rontott rá az asszonyra. Nem lakok egy fedél alatt az ellenségemmel! Vidd a motyódat, takarodj! Kotlámé a falig hátrált, s akkor sem próbált odébb ugrani, amikor a férfi domború mellkasa arasznyira volt a mellétől.- A lakás... a lakás az enyém ... Az enyém volt... - lihegte szagatottan a félelemtől. - Neked kell majd elmenned, majd ha ...- A tiéd ... méghogy a lakás a tiéd ... - hördült fel Kotlár. Arca lilásvörössé vált. - Majd én megmutatom neked, hogy kié lesz a lakás! A válás kimondása után, bár őt marasztalták el - Kotlár már nem kínozta az asszonyt, nem mondogatta neki, hogy költözzék máshová.- Most azután megeheted, amit főztél! - vágta oda neki diadalmas gúnnyal. Kotlámé a válás kimondása után mindjárt felhozta vidékről Budapestre az anyját. A beteges, idős asszony nem sokat tehetett volna veje durvasága ellen, de Irma úgy érezte, hogy éppen idős kora, gyöngesége jelent valamiféle védelmet. Ott aludt a másik ágyban mellette, ahol addig a férje. A két szobát elválasztó ajtót bezárta, hogy véglegesítse az új állapotot. Az öregasszony érkezését követő néhány napon keresztül csend volt. Csak a konyhában, előszobában ütköztek össze némán. Kotlámé nem értette a diadalmas fényt az ura szemében, mintha ő lett volna az, aki erőszakkal lerázta magáról a terhessé vált kölöncöt. Ez a kárörömöt csillantó diadal állandó és növekvő szorongássá változtatta az átmeneti megkönnyebbülést. Egyik este kulcs fordult az elválasztó ajtó zárában. Irma két könyökre támaszkodott a párnán, fejét erőiködőn felemelte. Egész teste megmerevedett. Nem gondolt arra, hogy az ura milyen könnyen hozzájuthat egy megfelelő kulcshoz. Amíg a motozás, a sarokvas nyikorgása tartott, az anyjára pillantott, aki a szívorvosságaiban lévő nyugtatótól már mélyen aludt mellette. Az ura pizsamában volt, és az esti homályon át is látszott szeme ádáz, diadalmas csillogása.- Menj vissza, semmi dolgod itt - suttogta felindultan az asz- szony.- Még hogy nincs dolgom ... - felelte kárörvendőn Kotlár. - Nagyon fontos dolgom van nekem itt. A legfontosabb, ami férfinak lehet. - Lerántotta a paplant, és rávetette magát az asz- szonyra. - Azért jöttem, hogy könnyítsék magamon. Mit gondolsz, miattad most, késő este nők után fogok szaladgálni?- Menj... takarodj innen ...- tördelte az asszony, de rémületében is lehalkította a hangját, hogy az öregasszonyt ne ébressze fel. Ki tudja, talán még rosszul lenne az ijedtségtől. S amellett, vergődve a rázuhanó súly alatt, szörnyő szégyent érzett arra a gondolatra, hogy az anyja így látja meg őt.- Dehogy is megyek... Jó vagy te nekem erre ... - lihegte Kotlár. Meg kényelmes is ... így háznál...- Azt mondtad ... azt mondtad ... hogy neked én soha többet... - Az asszony megfeszítette a testét, még nem adta fel a harcot.- Fogd be a szád, hogy az isten ...- Hallgass .. .hallgass ... - suttogta Kotlámé. Szemét mereven a derengő ablakra szögezve feküdt a nagy, mozgó test alatt, s igyekezett képzeletében máshol lenni, de a percek végeérhetetlenné nyúltak.- Most megkaptad a magadét! - mondta a férfi, mielőtt kiment volna a szobából. így zárkózz be ezután!- Mi volt itt az éjszaka? - kérdezte az öregasszony másnap reggel. Mintha többen kiabáltak volna...- Álmában hallotta a hangokat, anyám - válaszolt Irma, és elfordult, hogy az öregasszony ne lássa karikás, kisírt szemét. Estefelé sokáig rakosgatott, tett-vett mielőtt lefeküdt volna. Végül mégis ágyba kényszerült. Jobb híján abba a reménységbe kapaszkodott, hogy az urát a bezárt ajtó bőszítette fel, sértette a büszkeségét. Ezután, hogy bosszút állt - akárcsak a válás előtt - többé nem törődik vele. Ezzel a reménységgel aludt el hajnal felé, de a szorongás, mint egy meggyűlt csomó, álmában sem oszlott el. Harmadnap este, hogy az anyja, kábultan a gyógyszereitől elaluldt, félig ülő helyzetben az ágyában azzal a gondolattal vívódott, hogy mégis csak be kellene zárni az ajtót. Gyötrel- mes így, hogy önként elállt ettől, s borzasztó, hogy azt a kis mozdulatot, a kulcs megfordítását a zárban - nem meri megtenni. Z úgni kezdett a fülében a csend - a fáradtságtól és a merő figyelemtől, ami egész testét megkeményítette. Ézt a csendet repesztette meg a zörrenés és a lassú, nyújtott nyikorgás, a kilincs nyöszörgő hangja. Bihari Klára: Nyílik az ajtó
