Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-22 / 145. szám

1991. június 22. Népújság 11 Istenek és kultuszok Kiállítás. Münchenből Amióta 1984-ben a Buda­pesti Történeti Múzeumban vendégszerepeit a müncheni Bajor Állami Múzeum a Terra sigillata - a Római Birodalom luxus étkészletei tükrében című kiállítással, azóta áll fenn a kapcsolat a két múzeum között. E kapcsolat jegyében tavaly ősszel a budapesti gyűjte­ményből az Aquincum - Buda­pest a római korban című tárla­tot mutatták be Münchenben. Most pedig egy párját ritkító régészeti anyag érkezett hoz­zánk. Az Istenek és kultuszuk című bemutató, amellyel 1985-ben a Prähistorische Sta­atssammlung megalapításának századik évfordulóját ünne­pelte. A remekmívű gyűjtemény aztán vándorkiállításra indult. Láthatták Münsterben, Frei- burgban, Ljubjanában, Linzben, és most Budapesten. A kiállítás különlegessége abból adódik, hogy térben és időben egyaránt rendkívül nagy távokat fog át. Területileg az ókori kelet és az antik világ egymástól távol eső térségeiből származó szobrok kerültek itt egymás mellé, időben pedig 6-7 évezred produktumait ha­sonlíthatjuk össze. És az ösz- szehasonlításnak vannak alap­jai. Természetesen a legkézen­fekvőbb hasonlóság a „műfaj­ból” adódik. Abból tudniillik, hogy valamennyi szobrocska kis méretű ember-ábrázolás. Erről árulkodik az idol elneve­zés, amely a kép, képmás alap­jelentésű eidolon görög szóból származik, a kifejezés pedig is­tenek és emberek képi ábrázo­lására használatos. Az idolok mellett a kiállításon az istenek számára felajánlott fogadalmi ajándékok érdemelnek különle­ges figyelmet. x Kisméretű istenszobrok A legrégibb leletek az erőtel­jesen megformált, telt idomú nőalakok, a termékenység szimbólumai, amelyeket Kö­zép- és Dél-Európában találtak, még a paleolitikumban. Ha­sonló, nem egy konkrét isten­séget ábrázoló nőalakú idollal a Földközi-tenger térségében és a Közel-Keleten csak a neoliti- kumban találkoztak. A bronz­korban különös mértani alap­formák domináltak az ember-is­ten ábrázolásokon, formájuk alapján például hegedű- vagy léc-idolnak nevezik őket. A vaskorban, i.e. 1200 körül, ahogy fokozatosan megválto­zott az ember és isten kapcso­lata, megváltozott az ábrázo­lásmód is. Az egyes vallások is­tenalakjai szigorú ikonográfiái megfogalmazás szerint készül­tek. A Római Birodalom sok val­lásé, sok istenű korából szám­talan államvallás által elismert és helyi istenség szobra maradt ránk. A korabeli írásos feljegy­zésekből meglehetősen bősé­ges ismereteink vannak a foga­dalmi felajánlásokról, az áldo­zati szertartásokról. (kádár) Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) Derűre ítélve A címben említett furcsa szó- kapcsolat valóságát akkor érezhetjük igazán, ha gyanútla­nul és komolyan olvasunk újsá­got, hallgatunk rádiót. Amikor váratlanul lep meg bennünket egy-egy kifejezés, fordulat, fél­reértett, vagy félremagyarázott szó, új - de már humoros - je­lentésű mondat. Ilyenkor, ha akarjuk, ha nem, valósággal derűre ítélnek bennünket. Szerencsére nem olyan gyakran, ahogy a Kossuth Rá­dió április 18-i adásában mond­ták: „per évente”, azaz ma­gyarra fordítva: éventente. Hogy ennek nincs értelme? Persze, nincs, de mégis ezt je­lenti. Az évente, évenként, év- ről-évre finoman jelezheti azo­kat a különbségeket, amiket ki akarunk fejezni, de ez, úgy lát­szik, nem elég. Lesz helyette a rossz, latin eredetű per-rel a per év, ebből meg a még borzasz­tóbb per évente. Vajon minek? Egy nappal később azt nyi­latkozta az újdonsült színházi­gazgató: „Azt várják tőlem, hogy képességem és odaadá­som szerint mindent megtegyek a színházért.” Való igaz, kértek már néhány képtelenséget, ezt azonban aligha, mert az em­bernek nincs odaadása. Az odaadás- ha létezik is elméleti­leg inkább jelzőként haszná­latos, így: odaadó, határozó­ként pedig odaadóan. A nyelvi és valóságos helyzet egyszerű: vagy odaadó valaki, vagy nem. Ha az első eset az igaz, akkor így, nem pedig e szerint cse­lekszik valaki. A Magyar Nemzet május 15-i vezércikkében a következő meglepő formát találhatjuk: „... a kiépülő szolgáltatások munkaalkalom-teremtő és adó­termelő szerepéig magunk is részesedünk az előnyökből'. Az csupán szépséghiba, hogy va­lami nem ki-, hanem megépül. Ennek izgalmasabb azonban az a (tév)hitünk, hogy a terme­lés célja nem az adó! Ez körül­belül úgy hangzik, mint amikor a régi időkben valaki azt mondta, ő a ráfizetésből él. Az adó akkor is csupán keletkezik, ha azt ki-ki méltánytalanul nagynak véli, esetleg úgy látja, szinte ezért dolgozik. Helye­sebb lett volna így: mi is része­sedünk a befolyó adóból, eset­leg ennek előnyeiből. Mindezt könnyű lenne belát­nia annak is, aki már eleve ért­hetetlenné, bonyolulttá dúsítja mondandóját. A Kossuth Rádió június negyediki műsorában például így: „Reméljük, hogy az idegenforgalmi és kulturális igények kielégítését szakember oldalról is alá tudjuk támasz­tani’. Azt javaslom, vegyük ko­molyan a közlendőt! Eszerint az igények kielégítése már roska­dozó házhoz hasonlít, s ezt ad­dig már alátámasztották, most újabb oldalról kell ezt megtenni, de efelől nem bizonyosak, csu­pán remélik sikerét. Mi lesz, ha nem sikerül? Akkor bizony ösz- szeomlik e képzeletbeli épít­mény. Lehet, hogy mégsem ezt akarták mondani? Három nappal később való­ságos kabarénak örvendhetett a derűre ítélt hallgató a Nap­közben című rádióműsorban. Előbb azt tudta meg, hogy az ausztriai magyartanárnő „elho­zott egy tanítványát is”. Bizo­nyára azért nem az elhozta alak szerepelt, hogy hadd tanuljon a jámbor sógor. A magyar nyelvi lektor (!) azt jelentette ki: „ket­ten csináltuk a könyvet, nem akarom az egész prímet el­vinni'. Ritkán húzattam életem­ben, de annyit azért tudok: csak egy viheti el a prímet, leginkább a prímás, s ez is meg ő is csak egy. Bevallom, az sem nyugta­tott meg, amikor bejelentették: „az első helyes telefonáló két­napos üdülést nyer”. Mi van ak­kor, ha csúf, s hogyan lehet ezt telefonon keresztül megítélni? Dr. Töttős Gábor L ángolt a víz fölött a nap. Szinte szemlátomást ol­vadt a folyó, szürke homok­dombok bukkantak elő a mélyből, s a ladik lassú vonu­lása mutatta, hogy az evezők a meder alját kotorják. A vízpar­ton óriási tölgyek és fűzfák. Idehúzódom alájuk, így ebéd után jólesik lepihenni, élvezni a semmittevés örömét. Előbb egy kutya jön oda a pokrócomhoz. Füttyentek neki. Barátsá­gos. Szürke korcs, szimatol, ennivalót keres. Mikor a gye­rekekhez is közelebb ér, alvó arcukhoz bújna, el akarom ri­asztani.- Isz te! - jut eszembe a régi kutyariasztó. Nem érti. Vagy nem akarja. Csak elmozdul ütésre lendülő kezemre is, arrébb dobja a de­rekát, de marad. Megnyugszik. Leül.- Nem bánt az, kérem - hal­lom hirtelen hátulról. Öreg em­ber jön, olyan falusiféle, ruhája tiszta, de régi és olcsó. Ba­kancs van a lábán, kezében olyan bot, ami lehet védekező fegyver is, valami hivatal jel­vénye is.- Nem bánt az - jön köze­lebb. - Szelíd az kérem. Ját­szani akar.- Csak a gyerekek ... - in­tek oda. Az öreg botot emel a ku­tyára, erre odább somfordái, lefekszik egy óriási tölgy tö­vébe, kilökött nyelve pirosán mozog. Az öreg leül.- Messziről? - kérdezi. Mondom. Aszott kis arca van az öregnek, bajusza szürke pamacs. Szemmel lát­hatóan társat keres a beszéd­hez, hasra fordul a füvön, fejét a két öklére támasztja, kalapját kicsit a szemére húzza. Felém néz. Muszáj visszakérdeznem. - Hát maga?- Én? Én vagyok itt a csősz - mutat a parkírozóhelyen álló kocsikra, bicikliké, meg fél­mozdulattal a botra is maga mellett.- Megél belőle?- Megélni megélek. A nyug­díjam mellett.- Hát már nyugdíjban van?- Ott én, uram. Megszolgál­tam a magam idejét.- Akkor akár otthon is el­kelne a segítség - kötöm to­vább a szót, hogy megnéz­zem, ki lakik a fekete kalap alatt.- Otthon? Kinek uram?- No. Csak nem agglegény?- Nem én kérem, hanem özvegy vagyok. Már egy jó esztendeje, hogy itthagyott az asszony. Azóta aztán magam vagyok. Nyáron még jó is, itt a víz mellett, munkám van, em­berekkel is találkozom. De té­len ... Csapódik a keserűség a hangjából. Érzem, hogy ereszkedik le mögöttem a vízre a délután árnyéka.- Hát a gyerekek? Először nem szól. Csönd van, már azt is hiszem, nem akar beszélgetni, vagy másra figyel. Körülkémlelek magam is, nem jött-e új kocsi, vagy bi­cikli, nem mozdul-e a kutya. De nyugalom van, csak a forró levegő mozog a víz fölött.- Azok, uram ... azok akár ne is lennének ...- Hát vannak?- Voltak. Kettő. Az első fele­ségemtől. Merthogy aki most itthagyott, az a második volt már. Rendes asszony volt, is­ten nyugosztalja. Már jól benne voltam az időben, ami­kor összekerültünk. Az első feleségem szegény, az hamar itthagyott. Alig hogy megszüle­tett a két fiunk, ő már el is ment. Ottmaradtam én, uram, magam a két gyerekkel. Dol­goztam, sokat dolgoztam ak­kor is, nehéz idők voltak, de inkább én ettem a kenyeret egy hétig, csak nekik jusson rá egy kis zsírozó is. Mostam, főztem, vasaltam, úgy éltem én, uram, mintha meglett volna az asszony is. Néha ha segí­tett valaki ezt-amazt, de in­kább csak bámészkodtak, meg a fejüket csóválták. Lassan beszél az öreg, meg-megáll, bár érzem a sza­vain, hogy nem először for­málja mondatokká őket. Gon­dolom, ha valaki megáll itt, és ledül a fák alá az árnyékba, melléje ül az öregember is. S ha kérdezik, beszél.- És a fiai?- Rendesek voltak azok, uram, olyan rendes gyerekek, hogy na. Mikor már tudtak, se­gítettek. Meg tanultak. Mert azt akartam, hogy tanuljanak. Ha nem is miniszter, de legalább szakmunkás legyen belőlük. Lett is. Aztán megismétli újra, kicsit féloldalra dől közben a füvön, ránéz a kutyára is, mintha an­nak kéne igazolni, amit mond.- Lett is. Csak az a nagy jó isten tudja, mit küszködtem én azokért. Aztán, amikor már felnőttek, szakmát szereztek, megnősültem. Azt gpndoltam, elég volt egyedül. Ők is el­mennek dolgozni, nagyon ma­gam leszek. Hát megnősül­tem. Rendes, jó asszony volt, nem mondta az egyik fiamnak se még azt se, hogy állj odébb. Nem érezték azok azt soha, hogy mostoha van a háznál. Úgy volt minden, mint addig. Csak ők nagyok lettek. Embe­rek. És elmentek dolgozni, ugye, ki erre, ki arra. És ritkán jöttek. Azt hittem, így kell en­nek lenni. Cigarettát vesz elő egy ócska, régi bádog dózniból. Kossuth vagy Munkás lehet, a dobozát eldobhatta, s rábízta őket a dóznira, ne törjenek annyira. Nyújtja elém is, jó szívvel, látom. Mintha a hálája lenne a mozdulatban, a hála, hogy meghallgattam.- Aztán nem jöttek. Még rit­kán sem. És nem is írtak. Kezdtem magamban gondol­kozni. Mi lehet ennek az oka? Hiszen ha nem lettem volna jó apjuk, ha ütöttem volna, vagy éheztettem volna őket. De ne­kem mindig munka volt a ke­zemben, uram, meg a gyere­kek a szívemben, úgy higgye el, ahogy mondom.- Egyszer aztán a fiam itt járt Debrecenben. Hallottam. Találkozott vele egy ismerő­söm. Kérdezte tőle, hát apádat nem akarod megnézni? A fiam meg azt mondta: nincs neki semmi néznivalója rajtam. Amikor ezt elmondták, akkor tudtam meg, uram, hogy én már itt maradtam magamban. Asszony nélkül, gyerekek nél­kül. Nincsenek fiaim. Bár kettőt neveltem fel, etettem őket, mint a madarak a kicsiket. Csönd ül közénk, amilyen csak szikrázó nyárban hűvös vízparti erdőben lehet, ha körül gyerekek alszanak, s két férfi fekszik egymás mellett, rágják a keserű fűszálakat. Hát mit is mondhatok én most ennek az embernek?- Azért... írni kellett volna ... talán mégis ...- Azért írtam ... Már nem kérdezek semmit. Csak ő mondja:- Kérdezzen meg mindenkit a faluban, uram, milyen apja voltam a két fiamnak. Nem it­tam én pálinkát, csak ha disz­nót öltünk, akkor is egy kupi­cával a hideg ellen. Bort meg névnapkor, savanyút, olcsót. Meg nem vertem tán egyszer se őket. Az asszonyokat se bántottam én soha... Hát látja ... mégis így kellett ma­radnom. Magamban mondanám már, hogy ez a szülők sorsa, meg hogy addig az övék a gyerek, amíg kicsi, aztán úgyis elviszi másfele az idő. De minek mondjam? Vigasznak késő és üres. Filozófiának meg hazug, és önmagát csalja vele az em­ber. Vagy éppen a majdani ke­serűség ellen akarja már most bebiztosítani magát. Jobb hát, ha hallgatok. Az öreg feláll.- Na, menjünk a hivatal után - mondja, hóna alá veszi a bot­ját és elindul.- Isten áldja - köszönök én is szorító torokkal. A kutya észreveszi, meg­mozdul ő is. Nyújtózik, úgy áll fel. R ádől a vízre az öreg felmagasodó árnyéka. Megy, hóna alatt a hivatalával. Mögötte a kutya. Béres Ilona boldog-boldogtalanságai 1964-ben végzett a Színmű­vészeti Főiskolán, de már 1962 óta rendszeresen játszik. Az 50. év küszöbén is szép, deko­ratív jelenség, akit sajátos, mélyzengésű hangja egyénit.- Könnyen felvették a főisko­lára?- Rögtön. Az első nekifu­tásra.- Mindig, csakis színésznő­nek készült?- Igen. Körülbelül négyéves korom óta. El sem tudtam kép­zelni, hogy más legyek, úgy éreztem, semmi másra nem vagyok alkalmas, és soha senki sem állíthat meg a pályámon.- Végül is szerencsésen in­dult, nagyon simán...- Igen, de aztán kaptam „hi­deget” is. Nagyon hideget...- Mit ért ezen? Mikor jött az első „hideg”?- Huszonhárom éve, történt a balesetem. Addig nem ért semmi rossz. Révész György- gyel az Egy szerelem három éj­szakája című filmet forgattam, februárban. Volt egy jelenet, ami a Dunán egy csónakban játszódik. Ez a filmen csupán néhány képsor, amit négy na­pon keresztül vettünk fel. Raj­tam egy piros selyemruha volt, tűsarkú cipővel. Rettenetesen átfagytam, és súlyos izületi gyulladást kaptam. A forgatás végére már kórházba kerültem.- A filmesek? Meglátogatták?- Egyszer sem! Talán, ha csak egyszer is bejöttek volna a kórházba, akkor nem lett volna később egy nagy per. Mert ki­derült, hogy a magyar színész- - nek semmiféle biztosítása nincs, és nincs felelőse a bal­esetnek. Azóta már más a helyzet, túlzás nélkül állíthatom: nekem is köszönhetően. Szó­val, bepereltem a Magyar Film­gyártó Vállalatot. Ezt a pert pe­dig megnyertem. Hát, azóta a lábam be nem tettem a film­gyárba. .. A kártérítés anyagi­lag szinte semmi volt, fillérek a rettenetes szenvedésemért, és egészségkárosodásomért.- De ez már nem látszik...- Hát igen. Huszonhárom év után végre fájdalommentesen élek. A férjem elvitt egy kijevi orvoshoz, aki kiegyenesítette a gerincemet. De azért teljesen egészséges soha nem leszek, mert olyan sokáig éltem külön­böző gyulladásokkal, hogy azok maradandó károkat okoztak.- Hogyan őrizte meg derűjét, jó kedélyét, lelki egyensúlyál ilyen szörnyűség után, amibe más talán beleroppant volna...- Nagyon erős egyéniség vagyok.. .És a szenvedés sem mindenkiben pusztít. Bár na­gyon könnyen kiborulok, és la­bilis, túlérzékeny vagyok. De hát az ember mindig a harmó­niára törekszik.- Mikor ment férjhez?- Harmincéves koromban ta­lálkoztam a férjemmel és azóta is együtt, vagyunk, ennek már 19 éve. Ő négy évvel idősebb nálam. Abszolút „civil”, közgaz­dász. Nagy ajándéka volt az életemnek ez a találkozás, és nagy szerencse az is, hogy már érett, felnőtt fejjel jöttünk össze, mert fiatalabbként talán elszúr­tuk volna, elmentünk volna egymás mellett.. .Nagyon bol­dogok vagyunk, egy dolog hi­ányzik csak - lám, semmi sem tökéletes -, hogy sajnos nincs gyerekünk.- Sokat foglalkoztatják?- Engem nagyon nem foglal­koztatnak mostanában. Az idén én jószerint csak néző vagyok a színházamban, a Nemzetiben. Dehát ez majd változik. Nem akarok panaszkodni, mert azérl én stabilan a pályán állok. Nem vagyok boldogtalan, kielégület- len ember. Eöry Éva A Gyulai Várszínházban, a Báthory Erzsébet bemutatóján: Kis Erika és Beres Ilona ( Bényei József: Árnyék a vízen

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom