Tolnai Népújság, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-25 / 121. szám
wm. 1 991. május 25. képújság 5 Szekszárdon, a munkaügyi központ kirendeltsége előtt délelőttönként ha esik, ha fúj, ha 10 fokos a hideg, az utcán vannak az emberek. Nemcsak jelképesen, hanem szó szerint is. Mint dr. Brebán Valéria elmondja még ez a kirendeltség működik a 12 közül a legjobb körülmények között. Csak a várakozókat nem tudják leültetni. A szűk és rendszerint zsúfolt váróban még a mellékhelyiséghez se lehet mindig eljutni. Mindenki zavarban van. Csak az egy munkahelyről elbocsátottak örülnek, ha ismerőst látnak. Három elegáns úr üzletről cseveg, direkt kiöltöztek, hogy ne nézzék őket munkanélkülinek. Bárcsak fele igaz lenne annak a sok lehetőségnek, amivel egymást etetik. Mások maguk elé merednek, ha saját testvérüket pillantanák meg a túloldalon, neki se köszönnének. Néhányan hajlandók beszélgetni, van aki a nevét is megmondja, de semmi esetre sem egyezik bele, hogy az újságban is megjelenjen. Zűrzavarban A húsz éves fiatal nő kivétel, megmondja a nevét, még a címét is, biztosít róla, hogy megveszi az újságot, mert kiváncsi magára. A vőlegényét kísérte el, aki huszonkét éves, nem jár neki a munkanélküli járadék, mert nincs meg hozzá a szükséges szolgálati ideje. Legutóbb takarító volt egy kft—nél. A fiatalasszonynak nemcsak vőlegénye van, de férje is, most éppen előzetesben. Rablás, garázdaság és más „apróbb" ügyek miatt várja az újabb tárgyalást, két év felfüggesztett fegyházzal. Gyerek is van - de az ő apja nem a férj - állami gondozásban, nevelőszülőknél. Józsika, a fiatalasszony testvére szintén állami gondozott. Elvitték a gyereket még a kórházból, mert „mindenféle hülyeségeket írt az orvos és a védőnő a papírokra”. Most - ezt állítja - gyes-en van, ami elég furcsa. A nevelőapa halála után költözött vissza az anyjához, aki szintén munkanélküli. A „vőlegény” még nem gondolt arra, hogy befejezze az általános iskolát és szakmát tanuljon, mert cukros. így kellene élni- Életem csodálatos időszaka volt az a fél év, amit állás nélkül töltöttem. Soha, sehova nem kellett rohanni. Ha nem hangzana nevetségesen, azt mondanám, hogy újra egymásba szerettünk a férjemmel. Minden nap volt főtt étel, három kamasz gyerek és egy felnőtt férfi hihetetlen meny- nyiségű élelmiszert képes elpusztítani. Akkor a harmadából kijöttem, mert mindig a legolcsóbb tojást, zöldséget tudtam megvenni. Az egyik fiam éppen vizsgára készült, ráértem vele törődni, ágyba kapta a kávét, a reggelit, megvitattuk a tételeket. Rájöttem, hogy mennyit felejtettem és mennyi az új ismeret. Többet tanultam mint ő. Része lettem a lányaim életének, korábban sokszor előfordult, hogy rámszólt valamelyik gyerek, anya látom a szemeden, hogy nem figyelsz. Rá kellett ébrednem, hogy addig menynyire nem figyeltünk egymásra. Olvastam nagyregényt, verset, krimit, néha egyszerre hármat is. Koncerteket rendeztem magamnak, a zene csodálatos agymosás. Megvettem az összes divatos könyvet és elkezdtem természetgyógyászattal foglalkozni. A barátaink azt hitték, velem most törődni kell, ezért hetenként legalább két este társaság volt nálunk, mi is eljártunk másokhoz. És nem autóval ugrottunk fel egy órára, hanem karonfogva sétáltunk az éjszakában a férjemmel hazafelé. Hamar rájöttem, hogy tulajdonképpen így kellene élni. De aztán jött a valóság, kell az a havi fix, pedig állítom: nagy ára van. Két jegyző a lehetőségekről Az egyik közülük dr. Farkas László, megyei főjegyző. A hosszabb beszélgetés summázata, hogy a megyei önkormányzat három oldalról vesz, illetve vehet részt a munkanélküliség kezelésében. A megyei munkaügyi tanácsban öt állandó tag őket képviseli. Belépett az önkormányzat a Vállalkozásfejlesztési Alapítványba is, de annyi a különféle alapaítvány, hogy az egész költségvetést el lehetne költeni. A lehetőség pedig a településfejlesztési munkabizottságban rejlik, de ahhoz, hogy érdemben bele tudjanak szólni, még sok minden hiányzik, tudni kellene, hogy mi lesz majd az önkormányzatok tulajdonában, aztán pedig azt, hogy milyen hatásköröket kap a megye. Ugyanebben a helyzetben vannak a kistelepülések önkormányzatai is, mint ahogyan ezt ifjabb Csányi László mőcsényi és grábóci körjegyző Bizonytalanságban elmondta. Mőcsényben már volt is jelentkező 10-15 fős, szakképzettséget nem igénylő kis üzem létesítésére, de éppen az átmeneti állapot hiúsította meg. A vállalkozó Szekszárdon ütötte nyélbe az üzletet. Külföldi is jelentkezett Mőcsényben, de őt meg a telefon úgyszólván teljes hiánya riasztotta el. Nincs rám szükség? Először viccnek veszi, hogy névvel beszélgessünk a munkanélküliek lelki állapotáról. Több, mint 10 éve ismerem, fél szavakból is értjük egymást. Aztán meglátom a szemében a pánikot, hogy kiadhatom, hogy mindenki megtudja mit érzett, mit gondolt. Adatait megváltoztattam.- Fel voltam készülve arra, hogy váltsak, pedig 15 évet nem könnyű elfelejteni. De elhatároztam, hogy nem maradok, még akkor sem, ha könyörögnek. Nem könyörögtek, és ez megsemmisítő érzéssel járt. Könnyű szívvel vettek tőlem búcsút azok, akik maradtak. Melegen biztosítottak arról, hogy ha szükségem van valamire, csak szóljak. A diplomám sok mindenre használható, mégis iszonyú érzés volt, kicsúszott a lábam alól a talaj. A gyerekek reggel iskolába mennek, a férjem dolgozni. Féltem az üres lakásban, mindig bőgött vagy a tévé vagy pedig a rádió, de a gondolataim túlkiabálták a zajt. Tűrhetetlenérzés volt, hogy nincs rám szükség, hogy felesleges vagyok, hogy nem kellek senkinek. Azonnal dolgozi kezdhettem volna, de nem volt hozzá bátorságotm, hogy belevágjak. Majd holnapra összeszedem magam, gondoltam, és egyre múltak a napok, nőtt bennem a tehetetlenség érzése. Egy hét után bementem a munkahelyemre, átrendezett iroda fogadott, úgy éreztem összeomlik körülöttem a világ. Kegyetlenül fájt a korábban barátnak hitt emberek árulása.Leírtak, kiirtottak az életükből. Biztos voltam benne, hogy ők fúrtak ki, hogy összeesküdtek a hátam mögött, hogy éppen engem küldjenek el, pedig tudtam, nem így van. Ma az utcán is elkerülöm őket. Ami múlt, azt hagyni kell múlttá válni. Hogy mi segített mégis talpraállni? A józan eszem. Fölhívtam régi barátokat, néhányan éppen nem értek rá, azt mondták visszahívnak. Aki nem hívott, azt leírtam magamban. Aki hívott, az sem kérdezte meg mi van velem, hanem elmondta saját baját. Ez is rosszul esett. A családnak szégyelltem volna az érzéseimről beszélni, pedig tudtam, hogy megértenék. A reménytelen kiszolgáltatottságnak azt az érzését sem kívánom. Végül egy régi barátomtól meg mertem kérdezni, hogy miért is nem vett észre a múltkor az utcán. Bevallotta, hogy a hajam az oka. Ugyanis befestettem. Az már csak véletlen, hogy éppen ő ajánlotta ezt a munkát, ahol megint teljes embernek érzem magam. Erős András, a megyei önkormányzat alelnöke, téeszelnök. A közös gazdaság három község területén: Felsőnánán, Kétyen és Murgán működik. Mi a helyzet a falusi munkanélküliséggel?- Ezelőtt aki egyáltalán akart, az el tudott helyezkedni, vagy az iparban a környező városokban, vagy pedig a szövetkezetben talált magának munkát. Ez abból a szempontból megváltozott, hogy egyre több bejáró válik munkanélkülivé. Nánán például 8-10 fő lehet a 750 lakosból. Kétyen hasonló a helyzet. Murgán annyiban más, hogy ott sok az idős ember.- El tudja képzelni, hogy a mezőgazdaság felszívja az iparból kiszorulóikat?- Kizártnak tartom, sőt a helyzet minden tekintetben rosszabb lesz. A bizonytalanság egyre nő, hiszen beszélgetésünk idején még nem tudjuk, miként döntött az Alkotmánybíróság a kárpótlási törvényről. Nem tudjuk, hogy milyen lesz a szövetkezeti törvény, nincs agrárpiaci rendtartás, hiányoznak az információk.- Mi lesz falun az érettségizett lányokkal, amikor szakképzettek sem kellenek?- Jó kérdés. Ezt kérdezte ma reggel a lányom is, aki a szekszárdi kereskedelmi szakközépiskolában érettségizik éppen ezekben a napokban. Pótcselekvés és tervek A negyven egynéhány éves férfi két gyerek édesapja. A TOTÉV-tól küldték el. Három szakmája van, technikus. Most találkozott életében másodszor a munkakönyvével, ez volt az első munkahelye. Nem beszél, pedig ő is régi ismerős. Névvel meg semmiképpen sem. Éppen elég átélni a történteket, mondja. Kifestette a tanyát, lelakkozta a lelakkozható felületeket, most a konyha, a fürdőszoba következik. Barátoknak segít, de szorongásaitól nem tud megszabadulni. Vannak lehetőségei, de egyik bizonytalanabb, mint a másik. A 23 éves fiatal férfi a barátaival beszélget a presszóban, a TÁÉV-nél dolgozott.- Gondolkodott már, mi lesz ezután?- Persze, de nem tudok válaszolni. A segély nagyon kevés, erre semmit nem lehet alapozni. A barátnőmnek talán lesz óvónői állása, most végez a főiskolán, de mi lesz, ha megszüntetik az óvodákat is? Géplakatos vagyok, azt hittem, életem végéig ebből fogok megélni. Szeretném, ha lenne családom, lakásom és ne legyen gond meghívni a barátaimat egy étterembe. Most már tudom, hogy mit kellett volna csinálni. Sok ismerősöm felmondott, aztán igénybe vette az újrakezdési kölcsönt. A pénz egyik felén értékpapírt, a másikon meg valutát vett. Azt hiszem, el kell menni ebből az országból. A munkáltatónak se könnyű A vállalati igazgató korábban hozzászokott a sikerhez. Most azt mondja, amikor felhívom, hogy egy munkanélküliekről szóló írásban nem kíván szerepelni sem ő, sem pedig a vállalat. Hosszan magyarázza és őszintén is, hogy ha már az ember nem tud használni a vállalatnak, az ott dolgozó embereknek, és saját magának, akkor legalább ne ártson. Tudom, mert máskor már beszéltünk róla, hogy szerinte a gazdasági életben még semmi nem változott, sőt inkább összezavarodtak a dolgok, és ma is felelősnek érzi magát az emberekért, de ki van szolgáltatva az üzem, a munkások, mindenki. Siklósi Mihály, a pálfai szociális otthon igazgatója sem örül először, de aztán érezni, hogy szívesen beszéli ki magából a történteket. A lecsupaszított költségvetésből látszott, hogy nem kerülhető el a leépítés. Készültek rá, az üres álláshelyeket nem töltötték be, a természetes fogyást - nyugdíjazást, kilépést -, nem pótolták. Aztán jött az átszervezés, a szakosított gyerekotthonból, ahol 18 év alatti betegek voltak, akiknek az ellátásához több emberre volt szükség, felnőttek szociális otthona lett. Ezért az 1989 szeptemberi 197-es létszámról ’91 július 1-ig tervszerűen lementek 157-re, aztán jött a nagyobb lépés, már csak 115-en maradhattak. A feladathoz igazították a létszámot munkahelyenként, a csoportvezetők segítségével. Ekkor még nem volt szó nevekről. A szak- szervezet bizalmi testületét maga tájékoztatta a helyzetről, majd a csoportvezetők javaslata alapján döntenie neki kellett. Sok álmatlan éjszakájába került, mert ráadásul egy dolgozóval munkaügyi vitába is bonyolódott, aminek ehhez a kényszerű lépéshez nem volt köze. A munkaügyi vita jelenleg függőben van. Sajnos az érdekvédelem egyáltalán nem működött, mint ahogyan ez ilyenkor lenni szokott, az igazgatónak kellett az érdekvédelmi szempontokat is mérlegelni, a csoportok nem összefogtak, hanem egymásnak estek. Mindenki kapott január 1-jével 40 százalékos béremelést, azok is, akiknek fel kellett mondani. A viszonyok lassan konszolidálódnak. Mire képes a központ? Mint arról annak idején beszámoltunk, megalakult a megyei munkaügyi tanács, három oldalú képviselettel. Öt-öt taggal vesz részt benne a munkavállalók, a munkaadók és az önkormányzat képviselete. Feladatköre hármas, dönt az úgynevezett FÁ-ról, azaz a Foglalkoztatási Alap felhasználásának elveiről és a keretösszegekről, beszámoltatja a központot ennek fel- használásáról, valamint munkájának egészéről, véleményezési joga van az igazgató kinevezésében. Március 1-től változtt meg a rendszer, azóta kétféle ellátási forma megy párhuzamosan, a régi munkanélküli segély, és az új, a munkanélküli járadék, aminek nem a neve más, hanem a tartalma. A járadék a Szolidaritási Alapból származik és valóban a munkáltatók és a munkavállalók járulékaiból áll majd, létrehozásakor a költségvetés fizetett bele, július 1 -tői folynak majd be az új járulékformákból a pénzek. A Foglalkoztatási Alapból a megye 100 millió forintot kap az idén. Jelentős részét fordítják a közhasznú munkavégzés támogatására, így azok jutnak munkához és bérhez, akik tartósan, vagy akár véglegesen kiszorultak a munkaerőpiacról. Az első körben, még tavaly a szakképzetlenek kerültek az utcára. Azóta megnőtt a szakképzettek és a felsőfokú végzettségű munkanélküliek száma. Április végén 5200-5500 segélyezett, illetve járadékos volt a megyében, a legtöbben Szekszárdon és környékén, valamint a munkaképes lakosság számához viszonyítva Tamási térségében. Szekszárdon azért vannak sokan, mert itt él a legtöbb munkavállaló is. Az életkor szerinti megoszlás március végén a következő volt (a számok azóta változtak, de az arányok nem): huszonegy éves kor alatti a munkanélküliek 2 százaléka, 20 és 30 év között 29,31 és 55 között 66 százaléka, 56 éves életkor felett pedig szintén 2 százalék körüli. Ötvennyolc dolgozóval kell ellátniuk a munkát az egész megyében. Egy ügyintéző 400-420 emberrel foglalkozik havonta. Sehol nincsenek felkészülve ekkora ügyfélforgalomra. A közeljövőre nézve semmi biztatót nem lehet mondani. A munkanéküliek száma az idén biztosan folyamatosan emelkedik. Közösen könnyebb? Pénteken este Szekszárdon nyolc ember ősz-* szeült, hogy elindítson valamit. Van közöttük, aki már volt munkanélküli, de most dolgozik, mások állása bármelyik pillanatban megszűnhet, ketten pedig segélyen vannak. Szeretnék létrehozni a munkát keresők és a munkanélküliek egyesületét. Hogy az egyesületből mi lesz? Lehet érdek- védelmi szervezet, klub, önsegélyező csoport, információs központ, vagy minden együtt, és része lehet egy alakulóban lévő országos hálózatnak, hiszen már sok ilyen működik. Kilátás van arra, hogy helyiséghez jutnak, ahol arra is lehetőség lesz, hogy találkozhassanak egymással. Talán közösen könnyebb... Ihárosi Ibolya Szekszárdon állva kell várni, a csomagoknak nincs hely
