Tolnai Népújság, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
1991. február 2. NÉPÚJSÁG 9 Bujdosók - itthon... Vannak történetek, melyekhez csak nagyon nehezen, vagy éppenséggel soha nem lehet hozzájutni. Megmaradt két jó barátom egyike, dr. Zimmermann István, a Fejér megyei állami gazdaságok nyugalmazott főkertésze, 27 hónapig volt a recski tábor lakója. Évekbe telt, amíg annyira megolvadt az élmények szívére fagyasztott jégpáncélja, hogy mesélni tudott rabsorsa: - tört részéröl. Édesanyám legfiatalabb bátyja éveket töltött szovjet hadifogságban. Soha egyetlen szót se beszélt ezekről az évekről, a lágert említeni se volt szabad előtte. Hasonló a helyzet a kitelepítet- tekkel is. Nem a hazalátogatókkal, hanem azokkal, akik itthon - ilyen, vagy olyan, de mindenhogyan drága áron - megúszták. Már két évtizede elmúlt, hogy bejáratos, sőt majdnem hazajáró vagyok Györ- könybe. Kísértem a faluba karl- marx-stadti (hol van az már...?) személyzeti osztályvezetőt, nyugatnémet nagykövetet, a Deutsche Bühne színművészeit és elsorolni se tudnám, hogy mi mindenről írtam, ami ezzel a példátlanul szép, összefogásáról és lakói szorgalmáról nevezetes faluval függött össze. Olyan sokat, hogy lassan ideje érkezett nagyobb tanulmányban, ha jól sejtem szociográfiafélében összefoglalni tapasztalataimat. Egy falu történeti múltját megismerni viszonylag nem nehéz feladat. Már az első tucat forrásmunka áttanulmányozása árán megtudtam, hogy Györköny korán, 1333-ban közepes méretű faluként szerepelt, sőt nem sokkal Mátyás király halála után egy ideig még mezőváros is volt. Aztán 1580-tól - a hazai hagyományokhoz híven - „puszta”, amit ebben az esetben szó szerint kell érteni. Pusztaságként. A földesúr - Meszlé- nyi János -1722-ben adott szerződéses formát a már korábban megkezdett telepítéseknek. Ekkortájt érkeztek a Pámerek, Hachstockok, Stienerek, Walterek, Taubelek, Hutf- lerek és minden bizonnyal a Szeip- pek is. 1722 és 1947 között pontosan kettő és negyed évszázad telt el. Több mint kétszáz év bőségesen elegendő ahhoz, hogy a családok meggyökerezzenek, otthont, módot, gazdaságot és gazdagságot, hitéletet teremtsenek maguknak. Generációk költöztek ki a györkö- nyi temetőbe és ahol az emberek felmenői pihennek, ott az utódok teljes joggal otthon érzik magukat. 1947-ben több hullámban, pontosan háromban, megkezdődött a kitelepítés. Egy sor cím birtokosa vagyok, amelyekről ezzel a megrázó élménnyel kapcsolatban felvilágosítást reméltem. Végül is Szeipp Péter segített Pálfán. Hadd javítsam nyomban önmagamat! Az iménti „megrázó élmény” gyatra, közhelyű ízű kifejezés. Több volt, amit elmesélt, remélem az alábbiakban sikerül majd valamit érzékeltetnem a tőle hallottakból.- Holdvilágos, nyári éjszaka volt. Este 8 órakor szólt be Koch János bácsi, hogy valamennyiünknek - apámnak, anyámnak, a bátyámnak és a húgomnak - készülnünk kell. Azt a ruhát vihettük magunkkal, ami rajtunk volt és fejenként nem több, mint harminckilónyi csomagot. Egy 18 holdas gazdaporta minden bútora, felszerelése ott maradt. Tudja, hogy milyen kevés fér 30 kilóba és milyen érzés az, amikor valaki a jómódból két óra leforgása alatt a templom egere sorsára jut? A nagydorogi vasútállomáson kellett volna jelentkezniük. Szeipp Péter édesapja, aki akkor 40 éves volt, nem lehetett bátorság híján. A halastó mellett meghúzódva lesték, amíg a többieket teherautók vitték a bizonytalanba, de úgy döntöttek, hogy ők nem mennek.- Semmilyen bűnünk nem volt. A családban nem akadt SS, a Volks- bundnak egyetlen tagja sem... Akkor még nem sejtették, hogy mitől menekültek meg. A vasútállomásra tereitektől minden értéket elvettek, a jegygyűrűket is lehuzigálták. Az esetleg élő hozzátartozók miatt nem lenne illő néven nevezni azt a nagydorogi asszonyt, aki az „aranygyűjtők” élvonalában járt. Magyarán: - rabolt.- A társadalom salakja basás- kodott ott felettünk! Itt talán közbeszúrhatunk annyit a fiatalabbak okulásául, hogy a háború utáni években, főleg pedig a „ku- láktalanítás” idején Magyarországon adatokkal nyomon követhetetlen belső emigráció, népvándorlás volt. Szűkebb környezetemből első fe- leségemék családja Kiskunmajsáról menekült a basaparasztsors elől Perkátára. Ahol természetesen szintén basaparasztok lettek... Mi se lenne érthetőbb, mint az, ha az elüldözött Szeipp család valahol az ország másik csücskében próbál menedéket keresni. Őket azonban, valószínűleg tudat alatt is, kötötte a szülőföld, a szűkebb pátria. Kálváriájuk állomásai: Nagydorog, Felsőbogád, Igar, ismét Nagydorog, Alsóráceg- res és immár végképp Pálfa, ahol Szeipp Péter villanyszerelőnek szép, emeletes háza áll a római katolikus templom tőszomszédságában. Nehéz élet volt...- 1947 szeptemberétől három hónapig egy nagydorogi ismerős rejtegetett bennünket a szénapadláson. Nem mertünk mutatkozni... Ismét egy bizonyság arra, hogy a legnagyobb veszedelem, baj idején is vannak tisztességes emberek, emberségből jelesre vizsgázók. A telet Dég mellett, Felsőbogá- don egy nagybácsinál húzták ki, ameddig lehetett. Az illető közben közel került a kuláklistához, tehát menni kellett. (A fiatalabbak tájékoztatására: ez egy pártparancsra összeállított állami lajstrom volt, majdnem bevallottan a jobb módú FÉNYKÉPEZTE: KISPÁL MÁRIA csinyke szöllejük volt ismét, amikor végérvényesen utolérte őket a termelőszövetkezet. A családfő nem állt be.- Az áfészhez szegődött el kocsisnak, onnan ment nyugdíjba. Két évvel később, 62 esztendős korában meghalt. Ha nem ilyen sorsa van, valószínűleg ma is él... Szeipp Péter hatalmas termetű, daliás ember. A beszélgetés során többször elfutotta szemét a könny. Ami természetesen nem szégyen. A szégyen másokban kellene, hogy éljen. Ez sajnos nem valószínű... ORDAS IVÁN- tehát gazdaságilag önálló - parasztság tönretételére.) Igaron Kiss Jánosék adtak menedéket, majd ismét Nagydorogon újra más. A már nem létező Alsórácegres- pusztán Lázár István, az egykori főintézű, később a pálfai termelő- szövetkezet főagronómusa volt a következő. Az intéző úr Ervin fia, a ma József Attila-díjas gyerekiró Szeipp Péter iskolatársa volt, egyébként neki köszönhetem a ki- telepítetlen györkönyiek nevét és címét. A Szeippek szorgalma emberfeletti lehetett. A vándorévek végén már tehenük, két hold földjük, kifejkvóta segít-e? A nemzetiségi, hagyományőrzőket is falujukra bízzák csupán? Egyáltalán szóba jöttek már ilyen jellegű kérdések, beszéltek ilyen problémákról az önkormányzatokkal?- Az önkormányzatoknak, a fő és polgármestereknek, alelnököknek még nem volt idejük ilyen kérdésekkel foglalkozni és az alapokig ásva megbeszélni - mondja dr. Say István. A fejkvóta a városokat, nagyobb településeket rosszul érinti. Számos kistelepülésen most a semmiből lett pénz. Közel félszáz olyan falu van megyénkén belül, amelyek eddig társközségek voltak és most ott állnak némi biztató lehetőséggel egy feladat előtt, amit ők tapasztalat hiányában nem, vagy nehezen oldanak meg. Köny- nyíthet egy olyan intézmény, ahol rutinból egyszerűsíthető mindez. A települések többségében kevés az olyan polgármester, vagy testületi tag, aki korábban a tanácsi apparátusban dolgozott. Ez a kulturális szakbizottságok tagjaira is értendő. Az ő munkájuk könnyítésére is rendelkezésre állunk, kérdéseikre közösen választ adva. Máris vannak olyanok, akik ezekben a napokban foglalkozhatnak a fejlesztés gondolatával, személyi tárgyi feltételeik javításával, mert éppen a fejkvóta teszi ezt lehetővé. A hozzánk fordulóknak olyan információkkal tudunk segíteni, ami birtokunkban van. A különböző tájegységek területi elmaradottságainak problémáit is oda lehet testálni a helyi önkormányzatra, de eddig sem csak ők oldották meg. A svábok, székelyek, cigányok, szerbek művelődésének ügye is területi nagyságrendbe sorolva jutott olyan eredményekhez, amivel ma büszkélkednek.- Mi ebben a sorozatunkban hét város művelődési házainak ügyével foglalkozunk csupán, de kisebb településeken szorosan kapcsolódik költségvetési gondként is a könyvtár, az iskola. Megyei szinten ez szétválik és külön van könyvtárügy és pedagógiával foglalkozó intézet, aztán múzeum, levéltárésa többi. Kérdésként vetődött föl országos szinten is már, hogy kelle- nek-e egymástól függetlenül működő megyei intézmények, mint például amilyeneket az imént soroltunk? Mert úgy tűnik, hogy ezekben dolgozó szakemberek együttműködésének esetlegességén múlik az adott településen való megjelenésük, részvételük.- A mi szakmai megközelítésünkben - válaszol Bonfig Ágnes - lennie kellene egy térségi humánfejlesztő intézetnek, ahol az előbb felsoroltak egy szélesen értelmezett kultúrakoncepció alapján nem egymástól függetlenül, hanem szervesen együttműködve munkálkodnának. Ettől kezdve arról is beszélhetnénk, hogy akkor ennek a térségnek van a munkanélküliek átképzésével foglalkozó koncepciója, a gazdaság fejlesztéséhez csatolni lehet a humán- fejlesztési terveket, mert ez az intézet képes a művelődési ágazatot egészében, egységében szemlélni, a három nagy területet egymáshoz rendelni. Ha majd egyszer így lesz, akkor nem külön művelődési házak, iskolák és könyvtárak ügyéről, költségvetéséből kell majd az önkormányzatoknak innen-onnan lefaragni.- Nagyon határozottan hallatszik mindez és a csírái felfedezhetők a Babits Mihály művelődési központban. Nem hiszem, hogy a sajtó nyilvánossága dönti el sorsukat. Volt-e mód arra, hogy a települések önkormányzata elé tárják ezt a koncepciójukat?- Nem!- Ezért hiányzik ebből a beszélgetésből a Babits Mihály művelődési központ városi tervezete, koncepciója?- Igen, de ez kész van! - válaszol dr. Say István.- Köszönöm a beszélgetést. DECSI KISS JÁNOS Földrengés sújtotta vidéken A temetők megteltek A felvételek ősszel készültek, mikor még zöldelltek a fák. De Rózsa László, a tolnai szovjet laktanya polgári alkalmazottja, aki a közelmúltban tért vissza Örményországból, tanúsíthatja, hogy a helyzet ma is ilyen. Leninakánban, két évvel a földrengés után még mindig folyik a romeltakarítás.- A 250 ezres városban alig több mint 100 ezren élnek. Sokan meghaltak, mégtöbben elköltöztek. A lakások 80 százaléka tönkrement, az üzemek romba dőltek, az életlehetőségek beszűkültek, az elvándorlás egyre tart. Leninakán barakkváros. Az emberek eleinte ideiglenesnek tekintették a „hordozható otthonokat”, de lassan belátják, hogy hosz- szabb távon be kell ezekben rendezkedniük. Tömegek váltak hajléktalanokká. A katasztrófa Magyarországtól háromezer kilométerre történt. Akkor, 88 decemberében felbuzdult a világ. Segélyek érkeztek, tőlünk is, másoktól is.- A külföldi segítség még úgy, ahogy folyamatos. Kórházakat, iskolákat építenek. De a belső tenni akarás nemigen látszott. A Szovjetunión belül mintha elfelejtődött volna ez a dolog. Ha a város ki is heveri valaha a tragédiát, a sírok emlékeztetni fogják az utókort. Huszonöt- ezer fejfán olvasható ugyanaz az évszám: 1988.- Három nagy temetője van Leninakánnak. Mindhárom megtelt, a kerítéseken kívül is sírok sorakoznak. Sok a megözvegyült ember, sok az árva gyerek. Az volt a benyomásom, hogy egy nagyváros máig tartó agóniáját látom. Wessely
