Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
8 NÉPÚJSÁG 1991. január 26. Tüskei azonosítás Amiről a falu beszél I. J. pusztai kovács halála Haláláig legkedvesebb munkája a cséplés volt. Ezt a csodálnivalóan pontos együttműködést kívánó munkát huszonkilenc augusztusában parancsnokolta a pusztán legutoljára. Azon a nyáron, mikor az egész világ összedőlni látszott, az ő világa még valóságosan élt és érintetlenül ragyogott. Vezérlő tudását szálfa termetével és sültös sapkájával közvetített morzejelekkel adta tudtára csapattársainak a lokomobil által meghajtott s óriási zajjal dohogó cséplőgép mellől. Családjában nem egyedüli a parancsolni, uralkodni akarók és tudók közül. Számadó apja törzsfői kiállása bojtárjai, juhászai és nyájai sokasága előtt; Lajos öccse nyaktartása, ahogy a Fehér Ló söntésének ajtajából végignézett a parasztivó vendégein; főjegyző Gyula bátyja főemelése, ahogy a dombóvári állomáson - a megye legfontosabb városa élén - teljhatalmú úrként üdvözölte a minisztert s az ő pusztai gépészkovács vezérsége gépinditáskor s-leállításkor, amikor a kazán tetején az a két acélgolyó szétvágódva pörögni, ill. lassan egymáshoz közelítve megpihenni kezdett, tulajdonképpen egyazon ősgének öröklött szüleménye. Egy esztendő se telt bele, ezerkilencszázharminc - különben hatvanegyedik - nyara már a kivédhetetlen s ugyancsak családi gének által örökletesen egész altestét, gyomrát, hasát s beleit szaggató kórnak, éjjel-nappali szörnyűséges szenvedésének nyara. (Főjegyző bátyját már huszonnégyben ötvenhat évesen, apját huszonötben ugyanez a kín-betegség taszította halálba.) Ősz elején remélte: már csak addig, mig Pécsen a klinikusi sebészkés megszabadítja majd gyomra s belei irgalmatlan szenvedéseinek okozójától. Ide Gyula fia és újabb sógora, az egykori kitűnő fejű tüskei magtárosfi, Kocsis Mihály pécsi törvényszéki bíró pro- tezsálásával került. A klinikán fölnyitották, de nyomban vissza is varrták. A pusztára novemberben hozták haza. A kilométeres ököristállótól s a kastélytól alig elválasztott gépész! lakásban az állandó tüzelés mellett is teste fagyos hideget érzett. Ezen a pusztán töltött másfél évtizedes - leghosszabb - kitartó reménykedése mellett, mintha most lelke is kihűlve fázna. Háza körül nem csak a lopakodó tél, Hugó báró suttogó szava is deresítette a lég-levegőt. Hazatérése hírére Pestről megjött Gyula fia is. Ágyánál ülve kovács apja - pörölyt forgató, neki fakorcsolyát készítő, szeméből szálkát operáló - „kapubálvány” kezét nézte szótlanul. Majd a Jézus az Olajfák hegyén olajlenyomat alatt míves drótkeretbe foglaltan fölfedezve a Népszava 1928. június 17-i példányának azon lapját, amelyen egyik akkori látogatása emlékeként Pusztai kovács címmel írott verse nézett vele szembe, betűzni kezdte. Ám sem idege, sem kedve nem volt végigolvasni. Magával hozott húszpengősökkel akarta telerakni a beteg dunyháját. Az apa nem engedve, erőtlenül eltolta fia kezét. Ezután a városból már csak beszállóvendéglős Lajos öccse s annak László és Sándor fia kereste föl. A pusztákról számtalan tisztelő ismerős s az uraságnak utódjául ajánlottan a szintúgy kovács, Szombat János látogatta. Ök is csak ezerkilencszázharmincegy január harmincadikáig. Január harmincegyedikén a dombóvári elöljáróságon és plébánián hű élettársa, Kocsis Mária már a halottkém vizitációjának jelentésével a kezében diktálta a halottak anyakönyvébe: ILLÉS JÁNOS tüskei gépészkovács 61 éves korában bélrákban meghalt. A környéken jól ismert kovácsot író fia és a pusztaiak sokaságának gyászkaréja kísérte utolsó útjára február másodikén, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján - a rómaiak hagyományozta tavaszkezdő ünnepen - a dombóvári temetőben. Sírjánál Kecskés Károly káplán imádkozott megfáradt testének s lelkének üdvéért. Fia harmincegyes Baumgarten-díjának pengőseit síremléke őrzi. Az arra járó hat évtizede olvashatja sírkövén az utolsó fiúi kívánságot: „Nyugodjál Békében!” Simon Károly Madocsán Kora délután van. Madocsa a hétköznapi nyugalmát éli lakóival együtt. Mi foglalkoztatja az utcán járót? Ez derül ki a névtelenül kért, kapott nyilatkozatokból. *- Nyugalom? Ugyan már! - legyint egy negyven év körüli munkásruhás fiatalember. Mitől lennék nyugodt? Pakson dolgoztam, most munkanélküli vagyok. Persze, én megértem az ilyen létszámcsökkentő intézkedéseket, csak a két gyerekemnek nehezen tudom megmagyarázni, hogy a technikusi íróasztal mellől miért keltem föl és lettem malteros, miután egy gmk- ból kft-re váltottunk. Na, de. megyek, mert maga nem fog rajtam segíteni a firkálásaival. Már megbocsásson, de amiket maguk újságírók összehordanak, hányinger fog el néha. Megkeverik a dolgokat úgy, hogy már azt gondolja az ember, jobb volt amikor kevesebbet tudtunk. *- Na kedvesem! Maga biztos okos ember - kezdi az idősebb asz- szony - mondja meg nekem, mit lát a csonka fák között itt a parkban? Azt a barnaságot kérdem! Maga mit lát rajta? Találgasson nyugodtan. Tudja mi ez? Ez egy angyal. Na, ha ilyenek az angyalok, akkor jobb nem találkozni velük. Ez itt az emlékpark. Biztos szépek lesznek a fák, ha megnőnek, de ezek a szobrok... Tudja református község a miénk. Nem kellenek nekünk ilyen angyalok. A templomunkban is csak a fehér fal van. Elég is az a belső tisztasághoz. *- A nyáron kellett volna kijönnie, abba a táborba ahol a népi együttes gyerekei is voltak. A mi falunknak igazi nevet és jó hírt csak ők szereznek, mert utaznak Németországba, Franciaországba és máshova is. Táncolnak, dalolnak. Kár, hogy ritkán szerepelnek az újságban. Én járatom a Népújságot, mert van benne sok érdekes, csak a mi falunkról kevés. Higgye el történik itt mindig valami. A lányok asszonyok klubjának is jó programjai vannak, meg a kertbarátokénak. Most hallottam, hogy egy reflexoló- gus jár ki Paksról a művelődési házba. Lehet, hogy én is megkeresem, mert nagyon régóta fáj a hátam. Állítólag azt is tudja gyógyítani a talpon keresztül. Szóval hallgasson meg minél több embert és írjon szépeket, mert a rossz hírekből elegünk van. A jót is látni kell, amitől a lelkünk kicsit vidámabb lesz. *- Ne az utcán kérdezősködjön, hanem menjen be a házakba, a magunk fajta nem teregeti utcára a szennyesét! *- A mediform, vagy mi a nevük. Az, az... kft. legalább ötven asz- szonynak ad munkát. Bugyit csinálnak. Nem így mondják ám, de a lényeg az, hogy jól keresnek a menyecskék. Azt beszélik, hogy tíz, meg tizennégyezer forintot is kapnak. Mit mondjak, több ilyen kellene. Jobban jár ha bemegy közéjük. Megéri, mert van egy pár szemre- való fehérnép. Megfordulok utánuk, mert dolgozik a vérem, de így hetven táján már lassul a dobogás. *- Nem változott itt senki. Most már nem szidják a kommunistákat, mert ugye nincsenek, de ezek se jobbak. A polgármesterünk jórava- ló ember, de tehet az bármit, semmi nem lesz jó. Majd kiderül mit tudnak produkálni. Én arra vagyok nagyon kíváncsi, mit kezdenek azzal a nagy épülettel, amit téeszirodá- nak terveznek. Mire elkészül, már lehet, hogy nem is lesz téesz. Arról az új épületről beszélek ott, az út mellett. Előtte jött el. Persze, hogy szép. Kérdem én, mi szükség rá? Ott a művelődési ház, de van faluház is. Nem lehetett volna a lakodalmakat is egyikben megtartani? Azt nem értem, miért kell annyit építeni, inkább a régit becsülnék és azokat tartanák jó állapotban, talán nem kerülne annyiba. Ja, ja! Majd a polgármester. Mérnök ember, igaz, a mi kutyánk kölyke, de féltem is kicsit, hogy majd nem bírják erővel. *- Azt mondjuk, hogy az Öbölválság messze van. Van ám a francokat! Itt van Paks határában. Úgy körülzárták az erőművet, hogy oda alig lehet bejutni. Én azért tudok egy utat az erdőn át... Ez persze vicc, de nagyon félek. *- Jó világ lenne itt Madocsán, ha nyugton hagyjákazembert. Boldogul aki egészséges és van ötlete. Ott vannak a maszekok. Félreértés ne essék, nem irigylem őket, csak látom az eredményt. A péknek kocsmája is van. Ügyes. A zöldségesnél a déligyümölcstől kezdve minden primőr megtalálható. Vannak butikok, mint a városokban. Semmi más nem kell, csak egészség, meg békesség. Én tudom, mert infarktus után leszázalékoltak. Nem vagyok ötvenéves. Tudja, nagyon nehezen emésztettem meg, hogy rokkantnyugdíjas. Nem mertem erről beszélni a feleségemnek se. Azt hittem, a legszebb korban vagyok. Negyven, ötven között. Egyszer beállított hozzám egy férfi és egy nő. Alig ültek le, Jézusról kezdtek beszélni. Ki akartam küldeni őket, de történt valami velem. Mintha hideg futkosott volna rajtam. Nézze most is föláll a szőr a karomon, ha csak beszélek róla. Nem hittem én az ilyenekben. Hittanra se igen jártam. Na, lényeg az, hogy valami olyan történt, amitől én más lettem. Úgy érzem. Könnyebben viselem el a bajaimat, ha arra gondolok, hogy megszólítom Jézust. Látja milyen ostoba vagyok. Prédikálok itt én is... na ne haragudjon.. Békesség magával.- decsi Hangos elcsendesül Az utolsó lakók Kölesdtől és Borjádtól közel azonos távolságra, két-három kilométerre található a 60-as években még virágzó szórványtelepülés: Hangos. Azt beszélik, a századfordulón nagybirtok volt. Aztán, körülbelül 1902-ben a tulajdonos tönkrement és kezdte eladogatni a földeket. Harminc-harmincöt család telepedett le, építkezett, rendezkedett be azután Hangoson, egészen a téeszesítésig. A családok olykor cserélődtek. A jövés-menés, a költözködés nem mindig önkéntes alapon történt. (Ezerkilencszáz- negyvenhétben például 11 kiebru- dalt felvidéki család érkezett a kitelepített svábok helyére). De a nehézségektől eltekintve a munka folyt, a föld szépen termett. A helyi téesz megalakíttatását is elviselték a hangosiak, csak azt nem, mikora kölesdihez csatolták őket. Akkor vége szakadt a türelmes időknek. Egymás után költöztek el a közeli nagyobb településekre; legtöbben Tolnára. Megszűnt az iskola, megszűnt a bolt, minden. Azt, hogy itt valaha élt egy kis közösség, ma már csak egyetlen lakott ház, s néhány lakatlan épületmaradvány sejteti. Ja, és a temető... A templomot Miki vette meg Hangosban akkor 13 evangélikus család összefogott. Négy évig építették a templomot. Ők hordták a habarcsot, a téglát. 1913-ban készültek el vele.- Megszakadt a hitélet - emlékszik vissza Szabó Miklósné - mikor egymás után elköltöztek onnan a családok. Az evangélikus egyház meghirdette a templomot, bontásra. Miki fiam vette meg, a 80-as évek elején, 60 ezerért. Aki Faddon a Petőfi utcában jár, nem is sejti, hogy itt az egyik épület a hangosi templom köveiből készült. Olyan téglákból, amelyek őrzik a harangszót. Jó, hogy visszamondjuk a traktort Szabó Béla éppen hazafelé tartott a szovjet hadifogságból, hazafelé a Felvidékre, Felsőszelibe. Hát, mit ad Isten, Szobnál kikkel találkozott? A szüleivel. Kitelepítették őket, csak még az volt bizonytalan: hová? Villányba akartak eljutni, de végül is Hangosban kötöttek ki. Jó a rosszban, hogy minden mozdítható ingóságukat elhozhatták. 17 vagonnal „költöztek”. Hat tehenet, négy növendék ökröt, fát, szalmát, szénát, gabonát, bútorokat zsúfoltak össze, hisz otthon módos gazda volt Szabó Béla apja. De újrakezdeni a módos gazdának is nehéz. Pláne olyan világban, ahol egykettőre rásütik a „kulák” jelzőt arra, akiről úgy látni, hogy képes eltartani magát és családját, sőt - ki hallott ilyet?! - eladásra termel. Tizenegy család került Felső- szeliből Hangosba. Akkortájt, mikor teljes erőbedobással rombolták le a bajnokok a régi rosszat, de a pompás új valahogy mégsem akart kikerekedni, mikor nekik semmi sem sikerült, persze, hogy berágtak azokra, akiknek a szekere haladt. Egyforma csóróság, egyforma csigatempó. Ez volt a jelszó. S lecsippentettek a nagyobb földdarabokból, kisajátították az üzemeket, begyűjtötték a cséplőgépeket.- Jó, hogy nem vettünk traktort - meséli Szabó Béla. 44 őszén meg volt rendelve, csak visszamondtuk. Itt biztos elszedte volna a gépállomás. Szabó Béla 30 éve élt Hangosban. A legszebb 30 évét. Ahogy mondja, olyan jó termőterület volt, hogy 50 körül, mikor így meg úgy lesöpörték a padlásokat, ők duplán is teljesítették a beszolgáltatást. Mindenki boldogult még akkor is, mikor téeszt kellett szervezni, 51- ben. (47-50 forintos munkaegységeket fizettek 54-55-ben, mikor máshol átlagban 10-15 forintot kaptak.) A baj akkor kezdődött, mikor a hatvanas évek közepén összeházasították őket a rendszerint veszteséges kölesdi szövetkezettel. A jövőkép összeomlott. Nincs kövesút, már nem is lesz. Megszűnt a kultúrkör, az iskola, a tejcsarnok, a bolt. Bő tíz esztendő alatt az akkori 33 családból 32 elköltözött. A házat visszük A telekárak sosem voltak valami magasak Hangosban. De a fokozatos elnéptelenedés azt hozta, hogy maguk a lakóházak is eladhatatlanok lettek. Ezért döntöttek úgy a gazdák, hogy ami mozdítható, viszik, ami bontható, bontják. Új otthonaikba beépítették, vagy eladták a faanyagot, a téglát, a cserepet. így vándorolt Hangos Kölesdre, Borjádra, Tolnára, Faddra. Tíz éve költözött el az utolsó szomszéd Április körül Szép Józsefék is beköltöznek Kölesdre. Ők Hangos utolsó lakosai. Ősztől tavaszig, mikor az utak szinte járhatatlanok, nemigen mozdulnak ki az öreg házból. Bevásárolnak Kölesden vagy Borjádon, s van hogy egy hónapig se mennek boltba. Liszt van, élesztő van, azaszony tud kenyeret is sütni.- Postás? - gondolkodik el Szép József. - Jár, főleg nyáron. Minden hónapban hozza nekem a vadászújságot. Napilapot nem rendelünk. Nem akarunk neki ilyen feladatot szerezni. A feleség öt gyereket szült, már mindannyian házaságot kötöttek, máshol élnek. Unoka is van, több mint húsz. Cigány család a Szép család.- Már a kicsik nem beszélik a nyelvünket - panaszkodnak. Körülbelül tíz éve költözött el az utolsó szomszéd. Ahogy jöttek egymás után búcsúzkodni, hej de mentek volna velük. S végül magukra maradtak. Na, nem szomorúak, nem melankolikusak - magányuk messze áll a városi mber magányától. Van tennivalójuk. Szép József vadászgat, beszerzi a takarmányt, az élelmet, a felesége pedig ellátja a házi és ház körüli munkát: főz, takarít, jószágot etet. A férfi 32-es, az asszony 36-os születésű.- Betegek? Hál’ istennek még nem voltunk - mosolyodnak el. - A levegő teszi, vagy a jó kútvizünk? Bajos lenne orvost hívni, az biztos. Szépné sosem csinált az ilyesmiből különösebb gondot: mind az öt gyerekét otthon szülte. S hozzáteszi: másnap már fát vágott. Csak most ilyen kényesek az asszonykák... Hangos utolsó lakói nem művelt Hangosi táj
