Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)
1990-12-08 / 210. szám
6 - TOLNATÁJ ▼ 1990. december 8. ♦ Pieta elemeket keresőket. Könnyen szólhatnak a látottakról, szavakba lehet önteni egy Pieta-t, vagy a Jákob harcát az Angyallal. A Tékozló fiú háttal áll nekünk egy ajtó előtt, ahonnan fény, melegség árad és két kéz nyúl felé, amiről tudjuk, hogy visszavár, befogad, átölel, megvéd, őriz. Ilyen egyszerű, tiszta, emberi gondolatok röppennek föl míg a néző jár- kel a Dombóvár Galériában. Ha este megy oda, tehát sötétedés után, akkor nem is zavarja a terem kiállításokra való alkalmatlansága, mert a meglevő ablakokból nem szűrődik háttérfény, ami földarabolja a paravánok, az installáció vásznait. Nappal ez idegesí- tően hat. Néhány évvel ezelőtt határozott terv született a Galéria és közvetlen környezetének átalakítására. Azóta annyi változott, hogy a kiállítások rendszeresebbek, tematikusabbak lettek és a Dombóvár Galéria megtalálta helyét a hazai kiállítótermek sorában, de mint említettem, vannak hiányosságok. Fentebb felelősöket keresve pedagógusokat, szülőket találtunk, akiktől számon kellene kérni a tájékozódási határok szűkösségét, bezártságát. Kérdezzünk talán ismét: van-e mód az egykori tervek megvalósítására, melyek nem csupán a képzőművészeti életben forgolódók kis csapatának, de a város egészének értékmegőrző, -teremtő szándékát is célozzák? Választ egy más alkalommal kérünk az új arcú illetékesektől, addig figyelembe ajánljuk Fábián Gyöngyvér alkotásait, melyek az iménti célokat szolgálják.- decsi Jákob harca az Angyallal Dombóvár Galéria Jézus és a két bohóc Fábián Gyöngyvér alkotásai Sajátos hangulatú Golgotát épített három képpel a Dombóvár Galéria legutóbbi kiállításának rendezője, Szeverin Ferenc. Fábián Gyöngyvér biblikus témájú festményeiből adott közre néhányat. Ebből a már említett három kép valamennyi összefoglalójaként tekinthető. A terem - bejárat szerinti - bal oldalán látható ez a hármas. Középen egy nagyobb méretű képen, a kereszt súlya alatt megrogyó Krisztus van. Mellette két oldalt egy-egy kisebb méretű festményen egy-egy síró Bohóc látható. Az egész kiállításon ez a két legkisebb kép a legharsogóbb színekkel megfestett. A többi mind-mind pasztell-világú, finom, érzékeny tónusú. A két Bohóc mi vagyunk!? Színesbe burkolva testünk, tar- kulunk, játszuk vállalt szerepünk és van egy pillanat, amikor bevalljuk láthatatlan keresztünk terhét, ekkor gyakran kicsordul a könnyünk...? Akár igennel is válaszolhatunk, ha tovább állunk a Bohócok előtt, de valami mozdít a másik, harmadik, negyedik képhez. Mi az? Az az erő, mely mindannyiunkban munkál. Láthatatlan, nehezen megfogalmazható, igazságkereső, szépségosztó. Mindezeknek a láttatására vállalkozott Fábián Gyöngyvér. Ehhez megtalálta a sokak által ismert történeteket és ezeket megjelenítette a maga érzékenységével, halk szavú beszédével. Valóban sokak által ismertek a bibliai történetek? Talán pontosabb, ha azt mondjuk: egyre többen találkozhatnak ezekkel. A középiskolák diákjai - mióta ismét a tankönyvek közé került a Biblia - könnyebben, ha tetszik otthonosabban mozognak az ilyen tematikával rendezett kiállításokon. A Dombóvár Galéria - de sorolhatnánk a többi bemutatóhelyet - a látogatottság vonatkozásában a megnyitók perceiben túlzsúfoltak, aztán csak az igazán érdeklődők keresik fel egy- egy kiállítását. Keressünk felelőst? Igen! Minden olyan pedagógus, szülő kötelessége kell, hogy legyen felhívni a gyermek figyelmét, megfogni kezét és elvezetni minden olyan helyhez, ahol a szépség, az esztétikum, vagy a termékeny gondolat megszülethet, szavakat, kapcsolatteremtő mondatokat hozva a világra. Erre kitűnően alkalmas Fábián Gyöngyvér kiállítása. Figurális kompozíciói nem hozzák zavarba az irodalmi írás közben (Güssingi töprengés.) Valahol erre menetelt Petőfi, miután 1840. március 24-én a többi bakával együtt elindult a soproni kaszárnyából. Azt remélte, hogy Tirolba viszik, mert vágyott „azon szép honnal megismerkedhetni”, ahogy maga írta, de a sors, „legnagyobb ellenségem Tyrolból - talán örökre - kitiltott". Grazba kutyagoltak, ahol tífuszt kapott, május végén a helyőrségi kórházba utalták, s csak jó hónap múlva követhette bajtársait Zágrábba. Közlegény Petőfi hat napig gyalogolt Grazig, de életének erről a sötét korszakáról alig tudunk valamit. Azt sem tudjuk, milyen útvonalon menetelt a sereg, de jó arra gondolni, hogy talán erre, ahol mi is járunk, Oberwarton át, amit Felsőőrsnek is hívnak, Güssingig, vagyis Németújvárig, s úgy tovább. Eddig is irodalmi emlékek kísértek, Somló hegye Kisfaludyt idézte, aki a rémséges somlai vérszüretet írta, a szép Lenka történetét, aki vala „egy bájteljes elmés szűz”, bár sorsa ma már senkit nem érdekel. Érthető, mert gyatra versezet, én is csak azért említem, mert Kisfaludy összes regéinek az a kötete került hozzám, ami valaha tudós Riedl Frigyesé volt, mint saját kezű bejegyzése mutatja, s időnként az ő kedvéért forgatom a sümegi költőt. Somló úgy úszik a tájban, mint roppant hajó. A szüret régen megtörtént, a táj pedig mit sem tud Kisfaludyról, talán a nála sokkal jelentősebb Nagy Lászlót is egyre kevesebbet emlegetik, aki a közeli Iszkázról indult. S idézik-e még Berzsenyit, mert ez az ő szülőföldje, s valahol itt van a közelben, ködbe burkolkózva, a megkopott Ság is, amit ő még úgy látott, hogy messze magasodik. Az irodalmi emlékek Güssingig kísérnek, ahol Petőfivel kellene találkoznunk, de csak reménykedhetünk, hogy a nyomorult bakát legalább a vár látványa vigasztalta a mindörökre elvesztett Tirolért. Többé nem is járt külföldön, pedig Párizsba készült és a tengerre, ami csak képzeletében hullámzott. Itt Nyéki Vörös Mátyás tanult, Balassinak is volt kapcsolata Németújvárral, amit azóta is a Batthyány-család bír. A ferencesek templomának szép barokk oltárát Ádám gróf emeltette 1648- ban, aki a költő Zrínyi Miklósnak volt meghitt barátja. Más nevezetessége is van Güssingnek. A várat II. András király korában építették, a ferencesek őriznek egy XIII. századi misekönyvet, s egy prédikációgyűjteményt, amit ríémetújvári glosszák néven ismer az irodalomtörténet, s a Szépművészeti Múzeum gótikus táblaképe, a Fonó Madonna is innen származik. A szép kastélyt és a kolostort Filippo Alberto Luchenese tervezte, amit tudós művészettörténészek kutatásaiból tudunk. Kellemes kisváros, melyből sugárzik a jólét, történelmével is rég megbékélt, nem vágyik újabb dicsőségre. A várhegyet házak sora koszorúzza, ez a központ, minden út ide vezet, a téli szürkületben is messziről feltűnik, ki sem lehet kerülni. De akit ide vet a véletlen vagy a jósors s betér a ferencesek templomába egy Miatyánkra, a múlt másik rétegébe lép s úgy érzi, az örökkévalóság küszöbén áll. Itt nyugszik a családi sírboltban dr. Batthyány Strattmann László, aki az egyházi hierarchiában a „tiszteletreméltó” címet kapta, s úgy mondják, szentté avatása sem késik már sokáig, bár nem tudom, hogy odaát van-e jelentősége az ilyen földi aktusnak. Tiszteletreméltó Batthyány Strattmann László tudós ember volt, előbb kémiát tanult, azután elvégezte a bölcsészetet, majd az orvosi fakultást s 1900-ban doktorrá avatták. Azt olvasom róla, hogy naponta misét hallgatott, elmondta Szűz Mária kis zsolozsmáját és a rózsafüzért s tagja volt a fran- ciskánusok harmadrendjének. Operációit imádsággal kezdte s közben is imádkozott. Családi életében boldog volt, Coreth Mária Teréziával kiegyensúlyozott házasságban élt, tizenegy gyerekük született, sógornője, Coreth Lili bencés apáca lett. Feljegyezték, hogy Ödön fia is szent életet élt, s amikor 21 éves korában meghalt, apja gyászistentisztelet helyett Te Deumot mondatott, talán épp itt, a güssingi templomban, örvendezve azon, hogy fia már eljutott a mennyek országába. A gondolat itt megtorpan, az emlék dermedten áll a tél eleji tájban. Feszengve idézem Nietzschét, aki azt írja valahol, hogy gyengeség a szivünkhöz közelállókat szeretni, az ilyen ellá- gyulás az általa oly mélyen megvetett keresztény erkölcsből következik. Az lenne a hősi magatartás, ha pusztulást, dögvészt kívánnánk azoknak, akiket szeretünk, így emelkedve emberi gyengeségeink fölé. Ez is iszonyatos. A hősi, a veszedelmes élet mégis csak romantikus ideál, s kérdés, hogy a sarkutazó, aki kimerültén eléri az áhított, de végtére haszontalan célt, ahol csak lihegő ebével oszthatja meg örömét, boldog-e? Nietzsche más úton, a gondolat hómezőin átjutott el a végső magányhoz, ahol azzal a Semmivel találkozott, amiről Platón azt mondja, nem titokzatosabb, mint a Lét. Nem tudjuk meghatározni, mert nem valaminek a hiányát jelenti, hanem azt, ami nincs, de létével számolni kell, ahogy a matematikusok számolnak az önmagában értelmetlen négyzetgyök mínusz eggyel. Nem tudom. Talán a szentéletü orvost kellene megkérdezni. Egyébként a güssingi templom oltárképe jó minőségű munka, Mária látogatását ábrázolja. Körülötte négy szent, kilétüket nem tudom megállapítani. Fölötte két angyal díszes címert tart, majd két újabb kép következik, az egyiken Mária mennybemenetele, fölötte a Szentháromság. Itt is szentek, ha jól számolom, összesen tizenöt szent és nyolc angyal, ők vigyázzák a híres orvos álmát, akit rövidesen a szentek sorába vezetnek. Nem tudom, hogy Ödön fia, akinek halálakorTe Deum szállt az égbe, itt nyugszik-e. Vagy ennek már nincs is jelentősége, mert régen angyal lett. Ha vannak angyalok. Botomra dőlve, tűnődve állók a güssingi templomban. Meghatott vagyok és félek. CSÁNYI LÁSZLÓ Tartozni valahová Beszélgetés Ozsvaid Árpáddal- Nemesorosziban születtem, egy Léva melletti kis faluban. Az édesanyám nevelt, aki már kora gyermekkoromban belém oltotta a könyvek szeretetét. így aztán amikor a papunk azt javasolta, hogy tanuljak, beleegyezett, hogy elmenjek Csurgóra gimnáziumba - vallja Ozsvaid Árpád, a csehszlovákiai magyarság jeles költője.- „Csak láttatni akart, látható jegyeikben próbálta kifejezni a gyerekkor tiszta szegénységét, a háborús kamaszkort, az újrakezdés meg az újat ígérő élet pá- tosztalan örömét, valamint a szerelmet” - írja róla Koncsol László a szlovákiai magyar lírát átfogó tanulmányában. A költővel a pozsonyi Hét szerkesztőségében beszélgetünk.- 1944 karácsonyán az oroszi kastélyt kirabolták. Én akkor éppen itthon voltam, a közelgő front miatt nem maradhattam Csurgón. Látom ám, hogy mindenki megy ezt-azt szerezni. A könyvek azonban nem kellettek senkinek, csak úgy kiszórták az árok partjára őket. Én egy marékkai fölszedtem, s azt vittem haza. Amikor aztán 1946-ban visszajött a gróf, csak hozzám jött, mert hallotta, hogy a könyvekből az Ozsvaid gyerek vitt el. S visszakérte őket! Az nem érdekelte, hogy mások szekrényeket, bútorokat vittek el. Az első saját könyvemet Csurgón vettem. Ez egy Ady-kötet volt, s 35 forintot adtam érte. Vagy fél évig a vacsoráról mondtam le miatta. 1950-ben érettségiztem, s utána Sopronban jelentkeztem, mert azt találtam ki, hogy erdőmérnök leszek. Az jutott eszembe, hogy milyen jó lesz majd az erdőben, a csöndben verset irni. Fel is vettek, hazajöttem, s jött az értesítés szeptemberben, hogy mehetek Sopronba. De már nem engedtek át. Szökni nem lehetett, mint korábban, így maradtam. Mondták, hogy menjek Kassára erdőmérnökire, de én egy szót sem tudtam akkor még szlovákul. Aztán őszszel szervezni kezdték a magyar iskolát Orosziban, s amikor a falumbéliek megkértek, elvállaltam a tanítást. 1952-ig neveltem a nebulókat, ekkor hívtak Pozsonyba a Csemadokhoz. Dénes György helyére kerültem, ő ez idő tájt szegődött el a rádióhoz.- És a versírás? Mikor kezelted újra? Hisz első köteted elég későn, 1956-ban jelent meg.- Nem hagytam én abba idehaza sem. Amikor megjelent az Új Szó, s láttam, hogy verset is közöl, én is küldtem. így jelent meg a Magvető című versem 1951- ben. Ettől kezdve aztán rendszeresen közöltek. Ez az időszak az ún. sematizmus kora volt de engemet Fábry Zoltán szerint az mentett meg, hogy a verseim élményversek voltak, a családról, a tájról írtam, s szerinte egyféle paraszti zárkózottság jellemzett.- 12 könyved jelent meg, s úgy tűnik, verseid egyre zártabbak, rövidebbek, fegyelmezettebbek.- Az érdeklődésem egyre inkább a mítoszok felé irányul. Miközben az irodalmat, a zenét és a képzőművészetet gondolom inspiráló erőnek. Gyermekkoromban is nagyon szerettem a meséket, édesanyám nagy mesélő volt. De én mindig a mese lényegét kerestem, a jelképeket! Az Éles kaszák kútja című versemet a Csillagszemű juhász hatására írtam. Az fogott meg, hogy kútba vetik, de megmarad épen. Hogy hogyan kerekedhet példává ez a történet, azt mondja el a vers. Hogyan lehet épen megmaradni. Nyolc sorban. „-Éles kaszák kútjába lezuhanni / most kellene; de mégis megmutatni / hogy földet érünk épen”. 1968-ban írtam, de a válogatott versek könyvében a szerkesztő 1967-re javította a dátumot.- Itt gyakran panaszkodnak a magyar- országi fogadtatásra. Neked milyen tapasztalataid vannak?- A költő néha úgy érzi, főként ha nincs visszhang, hogy nem is tudja, kinek ir. De a vers függetlenül, nélküle is él! Minden szó, még ha marhaság is, leírva megmarad. És vállalni kell a felelősséget. Úgy érzem, ismernek Magyarországon is. Én a népi irányzathoz kötődtem mindig; Nagy Lászlóékhoz, Csoórihoz. S vannak személyes kapcsolataim is. Sőt, a hatvanas években hívtak, hogy települjek át. De én azt mondtam, itt élek, itt kezdtem, itt ismerik a műveimet. Itt érzem magamat írónak, s ennek a népnek akarok segíteni írásaimmal. És látom, hogy milyen gyökér- telenné válik egyik-másik áttelepült. Valakihez tartozni, valahol otthon lenni. Ez a felfogásom. Ezt vallom, mióta magamra eszméltem. Úgy vélem, a költészet hangszer. És a zenekarban van prímás, csel- lós, kontrás. S az ember ne akarjon prímás lenni, ha nincs meg hozzá a tehetsége. Én mindig szerettem a nyugatosokat, de képtelen vagyok köztük rangsort fölállítani. Elő-előveszem őket, s mindig mást és mást tanulok tőlük, s mindig másként és másként szeretem őket. Az Ady-kötetben például más és más szinü aláhúzások vannak. Attól függően, hogy mikor mi tetszett. Most már nem firkálok a könyvbe. Úgy tartom, a könyv arcát nem szabad bepiszkítani. 10-15 versemet tartom alappillérnek. Úgy gondolom, ők tartják azt az épületet, amit megpróbáltam fölépíteni. A többi törmelék, amit kimoshat «z idő. De az épület akkor is megmarad. Úgy hiszem. Nincs hát okom szomorkodni. BÖRÖNDI LAJOS