Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)

1990-12-08 / 210. szám

1990. december 8. TOLNATÁJ - 7 Robert Capa: Párizs fölszabadulása ' A MAGNUM CSOPORT Kiállítás egy ügynökség fotóiból A New York-i Modern Művészetek Mú­zeumában 1947-ben alapította meg a Magnum csoportot hét világhíresség: Robert Capa, Henri Cartier-Bressen, George Rodger, David Seymour (Chim), Rita és William Magnumot, valamit Maria Eisner. Olyan típusú központot hoztak létre, amelyben a fényképészek újfajta együttműködése és szuverenitása a ve­zérlő elv. Elhatározták, a fotósok ezentúl tulaj­donosai lesznek saját negatívjaiknak, beleszólási joguk lesz a képeik publiká­lásába, és teljes függetlenségben dolgoznak. Ezeket az elveket máig fenn­tartják, olyannyira, hogy a budapesti Magnum-kiállításról minden sajtóorgá­numnak csupán három kép reproduká­lását, közlését engedélyezik. Amerikai és európai körút után érke­zett most hozzánk ez a nagy jelentőségű kiállítás, amely hatvan fotóművész 300 fekete-fehér és színes képét sorakoztatja fel. A Magnum-kiállítás a Legújabbkori Történeti Múzeumban a Budavári Palota A épületében január 6-ig látogatható. Fél évszázad fotókon - ezt az alcímet viseli a tárlat, amelyet a Magnum három­millió képet őrző archívumából válogat­tak. Az egész világtörténelmet bemutat­ják az 1930-as évektől. Mert, noha a ' csoport csak 1947-ben alakult, s a tárlat is főleg az alapítás után produkált képek­re koncentrál, láthatjuk itt a magyar szár­mazású Robert Cápának a spanyol pol­gárháborúról és a 2. világháború idején Párizs felszabadításáról készített képeit. Itt vannak Henri Cartier-Bressen-nek Spanyolországról és Indiáról, Georg Rodgernek a bergen-belseni koncentrá­ciós táborról, David Seymour Chimnek Chris Steele Perkins: Emlékkép egy fiatal palesztinról az 1936-os párizsi népfrontmegmozdu­lásról készített fotói. Amerikai és nemzetközi politikai, mű­vészeti események, tudósok, festők, zenészek, politikusok portréi sorakoznak a falakon. És, hogy a parádés névsort folytassuk, találkozhatunk Elliott, Erwitt, Josef Koudel, Brune Barbey, Werner Bischof, Bruce Davidson, Susan Meise­las felvételeivel. A Magnum Photos Inc. ma is élő, mű­ködő ügynökség, 36 teljes jogú taggal és számos külső munkatárssal. Egykori el­veiket ma is vallják, vállalják: alapos fel- készültséggel, személyes stílusbari dolgoznak. Talán ezért is kiséri példátlan siker, elismerés munkásságukat. Évente több ezer fotót publikálnak, rendszere­sen részt vesznek nagy fotókiállításokon. Mind ez ideig száz olyan könyv jelent meg, amely a Magnum munkáival foglal­kozik. A budapesti kiállítással egy időben adták ki az USA-ban A mi időnk: a világ a Magnum fotósainak szemével című köte­tet, amely e tárlat valamennyi képét közli. S készítettek egy 10 perces filmet, amelyben interjúk hallhatók neves mag- numos fotósokkal. Láthat a közönség egy másik filmet is, amelyet a Magnum fotósai által készített filmekből állítottak össze. KÁDÁR MÁRTA Paks, Városi Művelődési Központ Galériája Meditáció Vili. Nyolcadszor késztet Budahelyi Tibor, Csepregi Sándor, Csiky Tibor, Dechardt Antal, Ézsiás István, Halász Károly, Hor­váth László, Klicsu Lajos, Lantos Ferenc, Nagy Gábor Mihály, Nemes Ferenc el­mélkedésre, tűnődésre, töprengésre. Ez egyben a Pakson látható kiállításuk címé­nek megfejtése is. Aki ismeri az iménti alkotók nevét, egykori csoportosulásuk szándékát, tudja mi várja a Pakson rendezett kiállí­táson. Egy szellemközösség - amit a közelmúltban elhunyt Csiky Tibor hivott életre - vendégei lehetünk. Színek, fol­tok, vonalak, elfektetett geometrikus formák, szétszórt alakzatok fémből, fá­ból formázva állnak előttünk kérdő­jellel. Mire gondolhatott a sárga spirál al­kotója, a pontokat festője, a tenyérnyi plakettek mintázója, a vonalkázva fes­tett „kép” megalkotója? Lehetetlen elmélyülni ezen alkotások sorában? Nem! Csak hagyni kell, hogy közünk legyen valamennyihez, de leg- r alább egyhez-egyhez, hogy általa is változzék látásunk. A vizuális élmény és látvány, ami itt fogadja a látogatót nem azonos azzal a klasszikusnak szánt művészetfelfogással, amely szerint a világot olyannak ábrázolja, „amilyen az valójában.” Itt az értelmező tevékeny­ség a fontos, a hangsúlyos. Mivel a Me­ditáció Vili. című kiállítás alkotói félre­tették mindazt a stílust, hagyományt, ami évszázadokon át a művészeteket meghatározta és helyette olyan formá­kat kerestek, amelyek hívebben fejez­ték ki korunk gondolatait és érzelemvi­lágát. Ezért legegyszerűbben a modern jelzővel illethetjük őket, ám ez a foga­lom bár közkedvelt kifejezés, de a lényeget elfedi. A kiállítási térben, falfelületen csak a mű van és annak hatása, velünk együtt. El kell tehát foglalni a megtalálás után, azt a pontos helyzetet, amelyben a leg­személyesebb kapcsolatba kerülhe­tünk a művel, művekkel. Le kell számol­nunk az előítéletekkel, szabadjára engedve gondolatainkat és látva látni, csöndesen töprengeni. Ez is lehet vá­lasz - idézzük a paksi kiállításmegnyitó Bankó András szavait: .....a rohanó idő k ihívására, önszámüzetés a sivár hét­köznapok elidegenítettségéből és még valami, az érzelmek kinyilvánítása.” Elképzelhető, hogy a belépőt - a paksi kiállításon - valami idegen érzés járja át, olyan mint amikor sötét szobá­ban állunk meg. Tájékozódni szeret­nénk, de lassan merünk csak mozdul­ni. Könnyebb a helyzete annak, aki tudja merre kell nyúlni, hogy megvilá­gosodjék körülötte minden. Aki tudja honnan kaphat fényt, kevésbé nyugta­lan. Gondoljunk arra, hogy minden egyes műtárgy posztamense ilyen fényforrás. Akár innen, onnan is indul­hatunk. Az újat, a szokatlant nem tagadni kell, hanem olyan útnak tekinteni, amelyen jön valaki felém valamilyen üzenettel, várnom kell tehát, ajtót tárva, hogy be­fogadjam, megszeressem. Ám a fel­gyorsult időnkben ehhez kell egy pilla­natnyi megállás és némi meditáció. DECSI KISS JÁNOS Olvasás közben Egy újságnaplóról Egy esztendeje írja Csányi László a Tolnatáj irodalmi mellékletben írás köz­ben jegyzeteit. Toleranciát nem tűrő, mindenekben akarnok erőfitogtatást su­gárzó világunkban hetenként kitárt kapu­jával írása menekítő műhelye lehet önmagának s egyben olvasói menhelye továbbra is a szellemben bízó, abba ka­paszkodó embernek. Miért is, hogy Csá­nyi L. ezen újságírás-patakja hetenkénti kanyarulatával alig-alig látott s élvezett azilumunk kertje alá kísér? A válasz - vé­lem én - egyszerű: a mai szó- és betű­tengerben nem legyőzni, még csak meg­győzni sem, az írás közben szólni, ember­testvéri módon beszélni kíván velem. Mindent s mindenkit vallatni helyett min­denről s mindenkiről vallani tud itt az író. Ritka és bölcs erény ez ma minálunk. Csányi László Tolnatáj-béli írássoro­zata tulajdonképpen napló. A napló mint önálló műfaj modern írástudóink egyné- melyike szerint másod-, harmadrangú, lenézett, jobb esetben: megtűrt mellék- műneme az irodalomnak. Gyakran elfe­lejtődik: a közvetlenségnek, a személyes hitelnek, a confessiónak páratlan lehető­ségét ragadhatja meg általa az író. Annak a belső lényegnek és öntörvényű érték­nek, amiről például Illyés Gyula mereng el és szól így: „Mi a jó irodalom, ha nem vallomás?" (Naplójegyzetek II. k.) Tartalmi s formai palettája egyaránt igen széles e műfajnak. Kifejezhető vele morális, filo­zófiai, művészeti, horribile dictu: politikai igazság éppúgy, mint a létezés apró és nagyobb jelenségeinek, történéseinek megörökítése, egy egyszerű közeli élet­helyzet (zsánerkép) felvillantása, avagy jellemalkotás magunkról és másokról: elődökről és kortársakról egyaránt. Meg­jelenítő eszköztárában pedig helye lehet a szikár jelenközlésnek épp úgy, mint egy romantikus emlékezésnek, aforiszti- kus gondolattöredékeknek, eszmélő- merengő monológ mellett drámai dialóg­nak, egy levélnek, kritikai elemzésnek éppúgy, mint egy impresszionista vázlat­nak, karcolatnak. * Az írás közben jegyzetei - minden rá­vezető, didaktikus szerzői előfogalmazás nélkül - ezt a kényszer nélküli életbeli irodalmi bőséget nyújtják a szombat-va­sárnapi olvasónak. Az meg külön ráadás öröm számára, hogy legjobb, legemléke­zetesebb darabjaihoz - kivágva s boríté­kolva - hetek, hónapok múltán is vissza­visszatérhet. Mint például a Levél Hollan­diába barátot, barátságot. Falat (falakat), személyi kultuszt (kultuszokat), politikai hamiskártyázást és bosszút, emberi re­ményt s rerfiénytelenséget egyetlen és mély lelkiismereti lélegzetvétellel szám- bavevöhöz. (Lásd még ezen márciusi té­májának két ugyancsak nagyszerű októ­beri eszmei variánsát: A régi barát, A Nagyvárad tértől Berlinig címűt.) Talál­kozhat társadalmunk fekélybetegségeit éles blendével fölvillantó gyorsfényké­peivel, mint a nevetséges huszárhadna­gyi hiúságot és kivagyiságot igazoló, öntragédiáját csupán ripacsként megját­szani tudó öngyilkosságával Cs-P. A. őrgrófnak 1896 augusztusában (Egysze­mélyes tragédiák); századunk magyarsá­ga feletti hatalom-mániákusainak súlyo­san súlytalan személyiségrajzával a Miki, Matyi, Janika pamfletjében: a modern családvesztés egyazon tőről fakadó fáj­dalmának - Két monológ: Lány érettségi előtt és Az öregasszony - szopránra és altra mély empátiával komponált tragikus lírájával. Aminthogy újraolvasva élvezheti az író nyári éjszakájába s hálószobájába hívatlanul becsöngető s eztán már kikap- csolhatatlanul ciripelő tücsök-helyzet- rajzának aforisztikusan merengő sorait is. Csányi László ismert írói s jeles iroda­lomszervezői tevékenysége természetes indoklója azon ténynek, hogy írás közben naplósorozatának nagyobbik részében belső vallomássággal világit meg írói arcéleket, elemez írói életutak következ­ményeit s tanulságait akár jelenidőnkből, akár a múltból. A recenzens - tán ez is természetes - Csányi ezen fejezeteinek volt legfigyelmesebb s legszívesebb ol­vasója. Ezek az írások összességükben eszébe juttatják Illyés Gyula immár négy­kötetes naplójának írókról, írói pálya- utakról, alkotói módszerekről sokszor ugyan rövid, de ekkor is telibetaláló jegy- zetszösszeneteit, dicsérő vagy csípősen bíráló - ám a dolog leglényegét mégis csak nagyon-nagyon értő - jellemzéseit. De önmagunk eddigi irodalmi értékítéle­tének szembesítését is elvégezhetjük az ilyen írói jegyzetek mérlegelő mondan­dóival. A Csányi László által e körben megidézett írói arcélek kritikai vonásai­nak, fölvázolt kontúrjainak legtöbbjével magam is egyetértek. Talán csak száza- dunkbéli két'nagy írástudónkkal, Márai Sándorral és Szabó Dezsővel kapcsola­tosan állok s árulok más eszme-gyéké­nyen. Márai Egy polgár naplójáról szólva a műnek mostanában szinte elemzés nélkül is kötelezően kijáró föltétien elis­merése, kritikátlan egekbeemelése mel­lett és helyett én inkább Illyés negyven­hatos naplójegyzetének véleményét osz­tom: szerinte a „polgárvédö” Napló-ja egy adótiszt képzeletére vall. Minden fél­reértés és esetleges megbotránkozás el­kerülése (kivédése) érdekében hadd idézem itt az illyési indoklást is: „Minden együvé van hordva benne, ami egy nagy író lelkületére jellemző - egy adótiszt képzelete szerint. A nagy író a hazáért aggódik, a nagy író érzi a felelősségét, a nagy író müvén töpreng, a nagy író küzd a művel, a nagy író ingujjra vetkezik. Min­den megfelelő elosztásban és vegyítés­ben, a végzet és egy gondos szakács utasításai szerint. S ilyenféle mondatok: »Mikor apám meghalt, kimentem a folyo­sóra, s cigarettára gyújtottam. Mikor fiam meghalt, szintén rágyújtottam. Úgy lát­szik, erős dohányos vagyok.«” Mindeh­hez fűzi Illyés ellenérzésének tán legfőbb okát: „A zseni egy adag tehetség és két adag szorgalom. Márai kedvenc Goethe- idézete. De ő hovatovább csak a szorga­lomra nézett. S pláne, azt hitte, a szorga­lom teleírt lapokat jelenti. Nem Márai az egyetlen Goethe hires mondásának félreértésével, hogy a tehetség nem más, mint szorgalom. A szorgalom nem a fél évenként kötelező új és új könyvet jelenti. Félévi szorgalmas figyelmet, egy oldalnyi szövegért!" (Naplójegyzetek II. k.) Vagyis: Minőség-mennyiség helyes követel­mény-felfogásból fakadó alapvető el­lentmondása állít szembe, ütköztet itt ki­békíthetetlenül - nem két írót elsődlege­sen - két írói életstratégiát. Ami pedig Csányi Lászlónak Szabó Dezső szobra gondolatkörben felvázolt Szabó Dezső-i képét illeti: az író életmű­ve nehezen emészthető extrém fejezetei­nek, de elsősorban emberi magatartása nagyon sokszor jó ízlésbe végó, gátlást nem ismerő őszinteségének jogos bírá­lata s megtagadása mellett is, én benne a magyar századelő hatalmas tehetségű esszéiróját, romantikus regényírásunk nagy megújítóját és mindenekelőtt s - fö­lött a két háború közti legjelentősebb ma­gyar szellemi áramlatnak, a népi iroda­lomnak és mozgalomnak egyik forrás­személyiségét látva klasszikusként ér­tékelem és tisztelem. Nem elsősorban - bár ő azt is megszolgálta-szenvedte - Szervátius szép szobra, egész életműve okán „gondolok rá jó szívvel.” Arany Jánosról közölt naplóbeli írásai elmélyül- ten új s egymást föltételező gondolattö­redékeivel azt sugallják, mintha ezek egy nagyobb, összefüggő Arany-tanulmány, építőköveit képeznék. A maiak - ugyan nem a fiatalok - közül ugyancsak emlé­kezetes jegyzetsorokat olvashatunk Ke- recsendi Kiss Mártonról, a 73 éves korá­ban Clevelandben elhunyt, itthon méltat­lanul elfelejtett írónkról. Csányit Kere- csendi Kiss M. halálával ért személyes fájdalma egyben a háború után ún. emig- rációs magyar írók és irodalom kitaszí­tottsága s hazatérése ügyében is meg­vallatja: „Deák, írj magyar éneket - Ady verse új jelentést kapott az elmúlt fél év­században. Mert magyar ének zengett fel a világ négy sarkán, fájdalmasan és re­ménykedve, de nem adva fel semmit.” Csányi László írókról, művekről, művészi életutakról közzétett jegyzetlapjairól szólva Tolnában - mivel mással is? - A haragvó Illyés címmel írottal kötelező zár­nom vélekedésemet. Ez az írása Csányi- nak nem egyszerűen jelentős filológiai adalék a „terjedelmes és erőszakos” F. I. megyénkben forrásbegyűjtő tevékeny­ségéhez, Illyésről összehordott könyve születéséhez, de bekapcsolt éles berregé­sével lelkiismereti vészcsengő is az író sze­mélyiségét s életútját meghamisító minden eddigi s ezutáni külső agresszivitás, intim- pistáskodás ellen. Az esettel kapcsolatban nemcsak Csányi László, magam is lelkifur­dalást érezve - nálam is járt az „az eszelős nő” - sajnos bűntudattal kell visszaigazol­nom írása befejező részének kulcsmonda­tát: „Valamit elmulasztottam, s ezen többé nem tudok változtatni, s ez tanulsággal szolgálhat másoknak is.” Azírásközben - mindent összegezve - kitűnő újságnapló. SzükeBb pátriánk be­csült író-doyenjének mívesen nemes és hasznos szolgálata az írott s olvasott mai magyar betűvilágnak. Olyan szolgálata Csányi Lászlónak, amely az olvasó jóízű és szíves emlékezésen túl - meggyőző­désem - az író életművének is jegyzett értékévé válik. Illyés Gyula naplószavai­val remélve, hogy „az a rengeteg anyag mind kifaragott kő” egyszer majd kötetté szerkesztődve kerül ismét kezembe új­ból felkattintott olvasólámpám szűrt fé­nyében. SIMON KÁROLY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom