Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-01 / 127. szám
4 - TOLNATÁJ 1990. szeptember 1. Nekem már nem szól az iskolai csengettyű... Rohan az idő, vége a nyárnak és vele együtt a nagy vakációnak. A nyárutó napsugarai is gyengülnek, erőtlenekké válnak; fény-árnyék játékukkal kacérkodnak, s búcsút intenek gyermeknek, felnőttnek egyaránt. A kedves madaraink is - fecskék, gólyák stb. - gyülekeznek, készülődnek távoli országokba, hogy áttelelve, erőt gyűjtve újra visszatérjenek. Mólóban a perzselő nyár, s az ősz már a kertek alatt lopakodik előre, hogy elfoglalja a maga helyét. Ez a változás nemcsak valaminek az elmúlása, vége, hanem egy újnak a kezdete is. A nyári sikerekkel, élményekkel feltöltődött gyermeki lelkeket, fantáziájukat is felborzolja a változás; izgalommal várják az első becsengetést... Évtizedek távolából is újra, meg újra rabul ejt valami különös félelem, szorongás, görcsös kapaszkodás; hagy maradjak még itthon, ne kelljen még elindulni. Álmaimban még néha visszatér ez a félelem, szorongás; attól félek, hogy mindörökre kiszakítanak a pajtásaim köréből. Még „setét” van, csak a kakasok jelzik a reggel közeledtét, de apám már előhúzta a szekeret; a rudat már a helyén látom. Igazgatja, rendezgeti, hogy a nagy útra megfeleljen. A szekerderekát megtölti friss, száraz szalmával, s a végébe jut hely a szénával megtöltött pálkának. Az abrakostarisnyát az ülésdeszka alá csombolygatja, legyen a keze ügyében. A deszkát az összehajtogatott lópokróccal szépen bétakarja, s a felszerszámo- zott, gondosan ápolt lovat is a rúd mellé vezeti, s mindent elrendez. Apám s anyám között járkálok, mint egy ingaóra, de a nagy igyekezetben nem váltunk szót, mígnem az apám megtöri a csendet:- „No hát Mári, te készen vagy-e, mert tüstént indulunk. Huszonegy kilameter, nem kicsi út, üdő kell, hogy meg ne késsünk” - sürgeti, bíztatja anyámat, aki a szegényes holmimat egy lepedőbe gyűjtögette egybe. Hallgatom apám elszántságát, határozottságát, s inkább anyám közelében keresek menedéket. Édesanyám nem szól, teszi a dolgát; össze- csombolyogtatja a hiányos kelengyémet, de már indulhatunk is a „magos iskolába”, amit egyszer már láthattam. Álmos és fáradt vagyok, zsibbadnak a tagjaim, mert alig pihentem, hiszen az előző nap is kendert fuvaroztunk Szenttamásra, s visszafelé meg téglát hoztunk egy nagyobb építkezéshez. Az érett, száraz kenderkévék minden virágpora a szemembe, s az izzadt testemre hullt vissza. A tégla feladogatása a „csóré", meztelen tenyeremet „dürüszölte”, dörzsölte pirosra. Esetenként a vérem is „kiserkent”, kicsordult, de nem volt megállás; élni kellett. A hattagú család csupán a néhány hold földből nem tudott megélni; ezért fuvaroztunk, de filléres napszámos munkát is vállaltunk a közelben fekvő nagybirtokosoknál. Nehéz életünk volt, a szegénység mindennapos vendég volt, de mégis ebbe kapaszkodtam bele, ez volt az életformánk; a „deákélet” meg nagyon távolinak látszott, s egyben ismeretlennek is tűnt, amivel elriasztott. Szándékom, akaratom ellenére mégis „bégyűjtötték”, amit a drága szüleim inkább elősegítették, semhogy útját állták volna „kiszakadásomnak”. A betonúton kocogunk, de a gondolataimban még otthon járok; a könnyes- szemű anyámra gondolok, az alvó testvérekre, a pajtásaimra. Inkább téglát adagolnék, s nehéz kenderkévéket vérző tenyérrel is, csak ne kellene elmennem abba a „nagyvárosba”. Talán mégis Erős - Mózes - Vilmos bának van igaza, amikor a múltkorjában azt mondta az apámnak: „Te Gergé mit akarsz evvel a gyermekvei, mét ereszted el magod mellől, idegenyek közé, amikor olyan bizantalan minden ebbe a zavaros üdőben? Élig hogy a kezed alá nőtt, vagyon egy kicsi segítséged! Vaj te es urat, papot, vagy jegyzőt akarsz nevelni; ezekből elegen vannak, sose fogyunk ki belőlük...” Az apám láthatóan nagy gondba esett, s válasz helyett még jobban serénykedett, s csak úgy fejbiccentéseivel engem is arra ösztökélt, hogy merre, s minél gyorsabban adogassam a kévéket, hogy nehogy lemaradjunk a többiektől. így aztán egyszerre is végzünk, összefogva, a kenderterűket sorba lekötözzük, mert könnyen burul, az ilyen rakomány. Vilmos bá segítségével a mi terűnket is leszorítottuk, amikor apám megszólal:- „Tudod Vilmos, hogy nekem sincs is- kalám, árvaként nőttél fel a többivel. Csak ászt szeretném, hogy a legnagyobb fiam több iskalát járjon, ezétt engedtem, met hitták. Mű az asszonval es eleget bu- csálódtunk, hogy mitévők legyünk, s osz- tán aszontuk magunkban, hogy menjen szerencsét próbálni” - adja meg a választ kenyerespajtásának. Amint írtam, a nyár elején már voltunk abban a magasabb iskolában, ahol akkor is kettesben fordultunk meg. Akkor is a kezeit szorintgattam, s talán biztatásul ő is húzott magához; egymásban kerestünk támasztékot, bátorítást. Egymást szótlanul is biztatva mentünk el a gem- náziumig, ahol a folyosón - kisebb várakozás után - keresztül bétessékeltek a nagyméltóságú Bakos Tibor igazgató úr elé, aki még az apám köszönését sem ért reá fogadni. Addig álltunk az asztala előtt, amíg a papírokkal való foglalatoskodását abbahagyta. Aztán mindkettőnket „szemügyre vett”, s azt kérdezte mit akarnak maguk. Az apám egy kicsit megszeppent, megzavarodott, élig rebesgette ki, hogy elhoztam a gyereket béiratni a gemnáziumba... A nyár eleji béiratkozási procedura felejthetetlen, mély nyomokat hagyott bennem, melyet az alábbiakban éltem meg:- Mondja bácsi hány hold földje van magának? - kérdezte az ülőhelyzetében is félelmetes igazgató. Rémülten kapaszkodók apámba, kezét szorítom, s annyira félek, hogy a szemem se rebben meg.- Nekem nincs ugyan egy darabka se, met ami van az még a Horthyé, elébb ki kell fizetni. Összesen hét holdat osztottak a családom szerént. - válaszol apám.- Hát akkor meg minek magának a gimnázium? Eligazítom, s vigye a gyermekét a polgári iskolába, az jó lesz majd magának! - mondja az igazgató.- Nekem imá nem kell se gemnázium, se polgári, de münköt ide igazítottak, s hát itt es vagyunk - adja meg a választ édesapám.- Hát miért nem ezzel kezdte, miért nem mondta, hogy küldték és ki küldte magukat? - mondja csendesebben, kissé rezignáltan az igazgató úr.- Nem mondtam, met nem es kérdezte az igazgató úr! - miközben a kezét kiszabadítja a kezemből, hogy a bal kezében szorongatott szőttes „tarisnyából” elévehesse a nagy papírost, amelyet az igazgató asztalára tett. Az igazgató valami késfélével felvágja, bontja a kopertát, a nagy borítékot, amely teli volt egyeb pa- pirosokval. Az igazgató rendre mindegyiket átvizsgálta, s azt mondta az apámnak, hogy a gyermeket felvettem az ÚJVIDÉKI M. K. ÁLLAMI GIMNÁZIUM első A. osztályába. Díjkedvezmény foka 4. fok. -, amely teljes ingyenességet és ugyanilyen elhelyezést, ellátást is biztosítanak a katolikus egyház Szent Miklós u. 1. szám alatti internátusbán... így keltem el az Úrnak 1943. esztendejében, június havának 12. napján. Közeledünk Újvidék felé, s ha visszagondolok a nyár eleji „elkelésemre”, már alig látok egy szikrányi reményt a megmenekülésre; immár minden út a gimnázium felé vezet. Talán biztatásul az apám töri meg a csendet, azzal, hogy ő is beiratkozott az iskalábá, s a télen szeretne hat osztályról bizonyítványt is szerezni. A kitűnő bizonyítványát 1944. április 15. napján hitelesítették, amelyet ereklyeként őrzök ma is... A Gogó, az öreg szürke lovunk - 1945 márciusában szabadítottak meg tőle patáinak ütemes csattogatásával, ritmusával együtt „dubog a szüvem es”; nem érzékelem a felkelő Nap sugarait, meleg si- mogatását. Egyik kezemmel az apámba, a másikkal az ülésdeszkába kapaszkodom, s így haladunk a célunk felé. Talán úgy félúton hirtelen lassít az apám, s a lovat egy csárda udvarába irányítja. A lovat megsimogatja, s a szénáspálkát a rúdra akasztja, miközben az istrángot „leveti”, a kantárt kihúzza a fejéből, hogy zabla nélkül egyen egy kicsit, hogy veszély nélkül megitathassa a kihevült szürkét. Apám nagygyorsan egy cigárt csavarint, amit lassan szipogat, s közben „egy éveg sert” rendel magának, s engem is megkínál egy pohár szódavízzel. Hamar véget vetünk a pihenésnek, hogy ne vesztegessük az üdőt, mert apámnak haza is kell érnie. A szürke visszafelé igyekezne, de apám nem tágít és ostorral tereli a jó irányba... Mindhárman erőst megfáradva érkezünk Újvidékre, ahol a Búza téren keresünk helyet magunknak. Itt kifogjuk a szürkét, s a szekerrúdja helyett apám a szekerderekához köti, s az abrakostarisnyát húzza a fejére. Édesapám a kezembe nyomja a szőttes tarisnyát, míg ő a vászonlepedőbe kötött „deák kelengyémet” veti a hátára. Gyors, szapora léptekkel hamar elérjük az internátust, ahol egyszerűen hátrahagy az idősebb diákokra, akik valami papiros alapján megmutatják a leendő helyemet, szekrényt, s egyebeket. Eközben apám intelmek, s búcsúzkodás nélkül távozott; magamra hagyott mint a frissen leválasztott bárányt. Kétségbeesésemben, ösztönsze- rűen az udvar hátsó felé futottam, ahol egy kijáraton át elértem a Búza teret, de már éppencsak láthattam hazafelé távo- lódó apámat... Sírva fakadtam, zokogtam és azt kívántam, hogy apám fogja meg a kezemet, vigyen engem magával, mértén nem akarok újvidéki diák lenni... Sírtam vi- gasztalhatatlanul, s a mellékhelyiségbe húzódtam meg, ahol állva aludtam el. Apám meleg kézszoritása még mindig kísért; jobban szerettem volna, ha soha el nem ereszti a kezemet. Immár régóta tudom, hogy az egykori Tóth Lajos Kálmán igazgatótanító úr mellett, a nálunk miséző ferences barát együtt követték el azt a „bűnt”, amelynek nyomán engem is bégyűjtötték, s deákot csináltak belőlem. Ebben az a „vendégsereg” is játszott valamilyen szerepet, amely a tavasz folyamán szemrevételezte az osztályunkat. Béke poraikra, s áldott légyen az emlékük! Az élet nem áll meg, újra itt a szeptember; megnyílnak az iskolák kapui kicsik és nagyok előtt egyaránt. Ne féljetek, hiszen mindannyiutokat egyforma szeretettel várnak; új ismeretek, újabb élmények együtt teszik szebbé az életet. Várom, veletek együtt várom, de még mindig kisebb bizsergéssel, de már azzal a szomorúsággal, hogy nekem már nem szól a minden gyermeket megszólító iskolai csengettyű... Epyiogus: Előttem van a megfakult elemi iskolás csoportképünk. Bednár Klára tanítónk jó előre tudtul adta, hogy fényképészjön, tehát „vetetkezünk”; mindenki jöjjön a legszebb ruhájában, cipőben, vagy szandálban! Nézegetem a képet, azt a „bolyt”, amelyből kiszakítottak, ahonnan végül is egy régi szeptemberben elindultam... A kép önmagáért beszél; jól látható, hogy mindahányan rongyokban, s mezítláb vagyunk. Tehát cipőnk nem volt, míg a szandálnak még a hírét sem hallottuk! A képen fennt, jobbra szegény G. Jancsi, bújik a többiek mögé, mert egy rongyos télikabátba csavarta meztelenségét. Jól emlékszem, hogy még alsónemű sem volt rajta, s a gombtalan rongyot egy dróttal szorította össze. E sorok írója sem előkelőbb a többinél: egy már jól kinőtt, pettyes, ahogy akkor mondták „légyszaros” bársonygúnyában és mezítláb láthatom önmagamat, jobb oldalon, törökülésben... ANTAL ISTVÁN A KSZE sárkányai Növényvédelem, határszemle, légi fotózás Sike Gábor sárkányrepülő főpilóta a szekszárdi KSZE-nél. Érdekes foglalkozás. A köztudatban az él, hogy a sárkányok hobbicélokat szolgáló repülő alkalmatosságok. Vajon mire használja ezeket a KSZE?- Légi permetezésre, vagyis növény- védelemre, de szúnyogirtást is vállalunk, azonkívül végzünk légi fotózást, - videózást, határszemléket, utasrepültetést és repülésoktatást is - válaszol a föpilóta.- Mikor és hogyan kezdődött a KSZE- nél a sárkányozás?- Számomra hobbiként indult, néhány barátommal már 1984-ben eszünkbe jutott, hogy az őcsényi reptéren motoros sárkányrepülést kellene csinálni. Beiratkoztunk az ottani klubba és elkezdtük a munkát. Persze, minden kezdet nehéz, házilag készült kocsikkal és átalakított Trabant-motorokkal bajlódtunk. Később már hozzáférhetővé vált a légügyi előírásoknak mindenben megfelelő felépítmény és komolyabb motor is. Egy egri kisiparos készít Apolló néven kiváló sárkányokat, amelyekhez megbízható, 53 lóerős osztrák Rotax motorokat ad. Ez már elegendő ahhoz, hogy két személyt, vagy a pilótát és komolyabb terhet emeljen a magasba. Én már akkoriban a KSZE-nél dolgoztam, és 1987-ben felvetődött, hogy ezeket a gépeket mezőgazdasági munkára fogjuk. Persze, a főnökeinket először meg kellett győzni ennek praktikusságáról, várható gazdaságosságáról, hiszen minden új dolog eleinte csak viszi a pénzt.- A jelek szerint vállalták a kockázatot, hiszen több sárkányt is látok itt a hangárban...- Igen, összesen négy sárkányunk van, ebből kettő alkalmas permetezésre, egy kétüléses gép kint van Őcsényben oktatási célokra, egy pedig a Dunakeszin most zajló ultrakönnyű repülőgépek világbajnokságán szerepel. A permetezés gépekkel kétéves eredményes kíréslet- sorozat van mögöttünk. Egy nagykanizsai cég fejlesztett ki speciális permetezőberendezést a sárkányokhoz, ezekkel vizsgáltuk, hogy ilyen módszerrel menynyire „ül le” a szer a növényekre, mennyi az elsodródás, mennyit lélegzik be a pilóta stb. A kísérletek befejeződtek, minden szükséges engedéllyel rendelkezünk, hogy most már igazi munkára fogjuk a sárkányokat.- Máshol is foglalkoznak ezzel az országban?- Azt hiszem, úttörő szerepet vállalt a KSZE ezekkel a kísérletekkel, tudomásom szerint rajtunk kívül egy gmk. vállalt permetezést sárkánnyal.- Melyek a módszer legfontosabb előnyei?- A beruházási és üzemeltetési költségek nagyságrendekkel kisebbek, mint a megszokott eszközöknél. A repülőgépek, helikopterek árát tizmillókban mérik, egy ilyen motoros sárkány pedig kb. háromszázezer forintba kerül, plusz a permetezőberendezés költsége. A sárkánynak nem kell reptér, a tábla melletti föl- dútról, legelőről is fel tud szállni, azonkívül keveset fogyaszt, és jóval kisebb kiszolgáló személyzetet igényel. A helikopteres permetezésért 20-25 ezer forintot kérnek légi óránként, mi 12 ezer forintot. Nagy előnye még, hogy a nagyüzemi táblák kisebb fertőzött foltjai is kezelhetőek ezzel a módszerrel, vagyis nem kell lepermetezni az egész, esetleg több száz hektáros táblát, ami szintén a gazdaságosságot növeli.- Mint említetted, ezek a sárkányok a permetezésen kívül másra is használhatók. Mondanál ezekről is néhány szót?- Most éppen aktuális az aszálykárok felmérése. A levegőből egy szakember olyan információkhoz juthat, amelyeket a földön nem, vagy csak nagy nehezen szerezhetne meg. Föntről nagyon jól lehet látni, hogy egy-egy kukoricatábla mely részeit kell lesilózni és melyeket érdemes meghagyni, a friss vetéseknél jól megfigyelhetőek a sorkihagyások, vagy felfedezhető a magasból a mütrá- gyakiszórás egyenetlensége is. A határszemlék nagyon fontosak az agrárszakemberek számára, ezeket kétüléses géppel végezzük. A termésbecslés megkönnyítésére vállalkozunk légi fotózásra, videózásra, sőt hamarosan infrakamerá- val is rendelkezünk majd, az ezzel készült felvételeken még kontrasztosabban látszik a növényzet állapota. Légi fotózást persze nemcsak mezőgazdasági üzemek számára végzünk, hanem más, például geodéziai, térképészeti célokra is. Utasrepültetést tulajdonképpen bárhol végezhetünk, ahol erre igény van, de eddig többnyire a különböző szakkiállításokon, bemutatókon történt ilyen. Ez egyébként szórakozásnak nem olcsó, percenként száz forintba kerül, de ha négy-öt ember összeáll, akkor már érdemes kimenni Öcsénybe.- További fejlesztési elképzelések?- Újabb gépek, jobb technikák vannak már a világpiacon, amelyekhez természetesen mi is szeretnénk hozzájutni. A további fejlesztéshez szükséges pénzt azonban most már nekünk kell kigazdálkodnunk. A KSZE-n belül önelszámoló egységek vannak, tehát fizetnek nekünk a munkánkért, de a már említett szolgáltatásokkal bármilyen külső cégnek, magánszemélynek is állunk rendelkezésére, ha megfizeti. Ez már nem hobbi, hanem munka és üzlet.- 33 A permetezéshez előkészített sárkány A pilótát szkafander védi az egészségre ártalmas növényvédő szerektől
