Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-15 / 139. szám
4 - TOLNATAJ 1990. szeptember 15. Illetékesek és illetéktelenek 275 lakásról Kinek a laktanyája? A külcsín többet mutat a belbecsnél Két hónapja adtuk tudtul, hogy ezen is túl vagyunk, vagyis kivonultak a dombóvári helyőrséghez tartozó, de Kaposszekcső köz- igazgatási területén lévő orosz laktanyából a „vendégek”. És máris bűzlik valami a laktanya körül, pontosabban az ott üresen álló 275 lakás okozza a kellemetlen illatot Az eredője pedig nem a kredencen felejtett felbontott halkonzerv, hanem a lakások sorsa körüli bizonytalanság. A konfliktus előre is kiszámítható volt Ha valamiből hiány van (a lakás ilyen), ugyanakkor garmadával állnak az üres lakások, akkor mindenkinek megfordul a fejében, hogy azokat miért nem lehet birtokba venni. A laktanyához közel és távolabb élők sem sokat késlekedtek ennek a kérdésnek a feltételével. Aki a szomszédtól kérdezte, az nem juthatott közelebb a válaszhoz, bár lehet hogy több biztatót hallhatott, mint azok, akik az illetékesekhez fordultak. Az érdekelt tanácsok vezetői, Csillag László a dombóvári tanácselnök-helyettes és a Marton István kaposszek- csői tanácselnök felelősséggel csak a hivatalos álláspontot ismertethették. Azt pedig a kormány irányelvekben juttatta el minden érdekelt tanácshoz, ahol szovjet objektumok szabadultak fel.- Szeptember 5-én jártak nálunk a Belügyminisztériumból és a Pénzügyminisztérium Zárolt Állami Vagyont Kezelő és Hasznosító Osztályáról, - mondja Csillag László, akik röviden tájékoztatták a pártok helyi képviselőit a laktanya várható sorsa felöl. A legfontosabb információ, hogy a laktanya hasznosítása nem eldöntött A kormány ugyanis minden egyes objektum ügyében, amelyik a szovjetek kivonulásával felszabadul, külön-külön dönt Természetesen szeretnénk, ha ezt a laktanyát a dombóvári önkormányzat hasznosíthatná a kaposszek- csőivel közösen. A laktanya körüli bizonytalanság eltarthat 1 -1,5 évig. Ez attól is függ, hogy a magyar-szovjet közös bizottság a kártérítés kérdésében hogyan tud megegyezni. Ha ugyanis Magyarországnak kártérítést kell fizetnie, akkor ezeknek az objektumoknak a hasznosításából kell ezt fedezni. Ha az önkormányzatok (Dombóvár és Ka- posszekcsö) tulajdonukba kapnák a laktanyát akkor ez hatalmas terhet is jelentene. Az őrzés költségeit ugyanis utólag arra hárítják, aki átveszi az objektumot Ez egy évben 3,5 millió forintot jelent Ahhoz pedig, hogy a 275 lakás hasznosítható legyen, jelentős beruházásokra lenne szükség. A szennyvíztelep egyáltalán nem megoldott, építése 20 millióba kerülne. A lakásokban a radiátor mellett kályha áll. A két kazánház elavult egyiket teljesen át kell építeni. A vezetékrendszerek, a szigetelés, a kémények a magyar szabványoknak nem telelnek meg. A lakások tetőfelújítását el kell végezni. Ehhez állami támogatást nem kaphatunk. Alaktanya egyéb épületeit egyéves időtartamra ki lehet bérelni, de az esetleges beruházásokért a bértő nem kap kártalanítást így is van jelentkező, egy szerződést már meg is kötöttek. A bérleti díj az államkasszába folyik. A kaposszekcsői tanácselnök már arról a bontakozó hisztériáról beszél, ami a lakosság körében terjed:- A kaposszekcsői lakosság figyelme is a laktanya felé irányult Ám nagyon sokan azzal vádolják a tanácsot hogy átjátszotta a laktanyát Dombóvárnak. Ennek az az oka, hogy minden hivatalos közleményben, újságcikkben dombóvári laktanyaként emlegetik az intézményt Márpedig a kaposszekcsői önkormányzat igényt tart arra, hogy részt vehessen az objektum hasznosításában. Azóta különösen türelmetlenek az emberek, amióta elterjedt hogy Dombóváron már előjegyzéseket készítenek a lakásokról. Állítólag már összeült olyan bizottság, amelyik a lakások elosztásával foglalkozik. A laktanyát két alkalommal 40-50 fős csoport látogatta meg. Az őrparancsnoknak felhívtam a figyelmét hogy csak olyanokat engedjenek a laktanyába, akiknek engedélyt adtam. Naponta egyre többen keresnek meg, és lázadoznak, hogy a tanács nem mozdul az ügyben. Nem mondhatok nekik mást mint hogy a lakások értékesítésére egy éven belül nem kerül sor. A laktanyai lakások újrafelosztásáról terjedő hírek kirobbantó okai nyomán nyomozás nélkül is rá lehet bukkanni dr. Balipap Fe- rencre a dombóvári művelődési otthon igazgatójára, aki a dolgok rendes folyását eltérítette.- A dombóvári művelődési otthon egy pályázat elnyerésének következtében, egyben családsegítő központ is, amely nem kulturális, hanem szociálpolitikai tevékenységet folytat Nem a szociális gondozás, a segélyezés eszközével kísérletezünk, hanem a kedvezőtlen helyzetben lévőket elsősorban kulturális, közösségi eszközökkel, módszerekkel próbáljuk megsegíteni. Természetesen ezeknek az embereknek a lakáshelyzetével is foglalkozunk. Miközben foglalkoztunk az ügyes-bajos dolgaikkal, egyszer csak felvetődött a kérdés, hogy mi lesz az üresen maradt lakásokkal a kiüritett orosz laktanyában. A lakások jövőjéről bennünket kérdeztek. Ezekre a kérdésekre aztán elkezdtük keresni a választ. Először is biztattuk ezeket az embereket, hogy szerveződjenek meg. Azt az első pillanatban mindenkivel tisztáztuk, akik jelentkeztek, hogy én nem a kulcsok tulajdonosa vagyok, engem senki hivatalosan meg nem bízott azzal, hogy a szovjet laktanyában lévő lakásokat értékesítsem. Azt is tisztáztuk, hogy a kérdéseikre a válaszokat nem nálam találják, csak csatornát nyithatok az illetékesekhez. Azokat az iratokat, amelyeket a dombóvári tanács kapott a laktanyával kapcsolatban a különböző szervektől, áttanulmányoztam. Ezek a dokumentumok tájékoztattak a helyzetről, de én képes voltam egy más nézőpontot találni magamnak. Ezek a hivatalok a saját paneljaik logikája szerint gondolják át a dolgot Mivel a lakások lakhatóvá tételéhez az állam nem nyújt támogatást ezért valami piaci megoldást fognak találni. Vagyis aki többet kínál, az viheti. Ha így lesz, azok szemberek, akik nálam jelentkeznek, vagy másnál (csak ott nem kapnak választ), nem fognak lakáshoz jutni. A régi rendszer ezeket nyomorulttá tette, és az új ezt szépen folytatni fogja. Nem látom azokat akik gondolkodnának azon, hogy itt van 275 lakás, ahol hátrányos szociális helyzetben lévők megsegítését lehetne elősegíteni. Félektőle, hogy a kormány a gazdaságos, nyereséges értékesítésre fogja tenni a hangsúlyt a maga nyomorúsága miatt, és nem arra, hogy a térségben kiknek tudnánk segíteni. Lehet hogy ezeket a 60-80%-os készültségű lakásokat nem 50 millióért kellene felújítani, hanem értékének megfelelően igy értékesíteni, azzal hogy valamilyen módon az oda bemenőket rá kellene venni, hogy csinálják meg. Esetleg közösen vegyenek fel valamilyen hitelt vagy pályázzanak meg alapítványi Létre lehetne hozni egy Lépcsőházi idill egyesületet azokból, akik szeretnének ott lakáshoz jutni, és ennek érdekében hadd mondják ki akaratukat Ezek az emberekszerették volna megnézni ezeket a lakásokat Ebben az ügyben eljártam, és meg is néztük. A második alkalommal azonban a kaposszekcsői tanácselnök az őrségnek megtiltotta, hogy beengedjen bennünket. Amikor emiatt felkerestem, azzal érvelt hogy itt emberek félrevezetődnek, kiveszik a bankból a pénzüket Csakhogy addig fognak vak álmokat szőni, amíg nem mondjuk meg nekik az igazat Az, hogy én megmondom az igazat és megpróbálom összehozni őket az illetékesekkel, az azt hiszem nem bűnös tevékenység. Aki velünk elbeszélgetett az nem vette ki a pénzét az nem tudja még, ki ennek a laktanyának az értékesítője, hanem tudja, hogy rengeteg a bizonytalanság. Akivel nem vagyunk kapcsolatban és hülyeségeket beszél, arról én nem tehetek. Ezt nevezzük társadalomfejlesztésnek, ezt közösségi szociális munkának. Ebben a rendszerben ez egy kicsit furcsa, hogy embereket az akaratuk, az érdekük érvényesítéséhez szükséges tudás birtokába juttatjuk. Miért hiszi ebben az országban akárki, hogy ott van abban a laktanyában 275 lakás, és arról gondolkodni csak ő jogosult? Miért nem gondolkodhat erről az, aki bele akar menni? Ennek a rendszerváltozásnak arról kell szólni, hogy minden ember a saját érdekeit érvényesítheti. PUSKÁS IMRE Fotó: ÓTÓS RÉKA Szibériai Odüsszeia Tizenegy év a Csukcs-félszigeten A lakútoknál még szavazott is A vándorlás vázlatos útvonala. A körök a táborokat jelölik. Talán épp egy fogolytársát temette, mikor idehaza megszólalt érte a lélekharang. A Vöröskereszt értesítése szerint nyoma veszett, így mikor édesapja 1951- ben meghalt, vele együtt jelképesen őt is leeresztették a sírba. Gyászmisét is mondattak fölötte. Az első levele tizenegy hónap rejtélyes vándorlás után ’55-ben érkezett meg Tardoskeddre, a rokonokhoz. Ök küldték el Nyitra megyéből Bonyhád-Bör- zsönybe a Csehszlovákiából közben kitelepített Kopecsni családnak. Azok csak forgatták az írást, nem akarták elhinni, hogy rég elsiratott Károly testvérük életben van. Pedig élt Sok ezer kilométernyire hazájától, a távolkeleti Csukcs-félszigeten várta a szabadulást Tizenhárom évet töltött szovjet hadifogságban, abból tizenegyet ott, a jakutok földjén. A skorbuttól kihullott fogakkal, elfagyott lábujjakkal, kegyetlen megpróbáltatások emlékével érkezett haza 1957-ben. Mindarról, amin keresztülment mostanáig hallgatott Titkolnia kellett a vele történteket kémnek, gyanús egyénnek számított. Éveken át figyelték, zaklatták. Felesége még most is fél. Ha az ura olykor-olykor mesélni kezd, együtt sírnak. Bár a könnyek nem segítenek, se szegénységen, se reumán. Biciklivel Odesszáig Kopecsni Károly nyolcgyermekes családban született. Az általános iskola befejezése után napszámosként dolgozott különféle uradalmakban, egészen 1940-ig, mikor bevonultatták Kiskunhalasra, a 15-ös kerékpáros zászlóaljba. Onnan Szegedre, aztán hol kerekezve, hol hátán, vállán cipelve a kerékpárt, kétszer is megjárta a frontot. Először Odesszáig, másodszor Varsón át a lengyel mocsarakig vetette a sors, mégis itthon, Ercsinél esett orosz hadifogságba 1944. december 8-án. Társaival együtt egy jégverembe zárták, naponta vallatták, kínozták. Beismerni persze semmit sem tudott, ennek ellenére közölték vele, hogy szigorított lágerfogságra ítélték. Egyetlen tárgyalás, hivatalos birói végzés nélkül az odesszai börtönbe hurcolták mint politikai foglyot. Egy évet töltött itt, majd ugyanennyit Dnyepropetrovszkban. Aztán 1946 tavaszán be- vagonírozták őket és Vlagyivosztok mellé, Nahod- kába robogott velük a vonat. Egy tízhektárnyi területen tizenkétezer román, ukrán, lengyel, cseh, olasz, jugoszláv, magyar fogoly nyomorgott itt. Barakkok nem voltak, a puszta földön aludtak, s aki szökni próbált, ott lelte halálát a villanyárammal gyilkoló kerítésdróton. Hava! fűrészeltek Egy napon felsorakoztatták a foglyokat, rabszámuk alapján ellenőrizték, hányán élnek még, aztán kihajtották a kikötőbe, s bezsúfolták őket egy hajóba. Az Ohotszki-ten- geren át Kamcsatka megkerülésével a Csukcs-félszigetre vitték a szerencsétleneket Valahol az Anadiri-öbölben kirakták őket a partra. Jég, hó, kietlen, ember nem járta pusztaság, ahonnan nincsen visszaút. A borzalmak évei kezdődtek ekkor. Nyérsdeszká- ból eszkábált priccseken, mohán feküdtek, alig ettek. Hamarosan megtudták: utat kell építeniük a félsziget csücskében úgy 250 kilométerre lévő (Jelen városáig. Aki szokta nézni a tévé Delta című műsorának bevezető képsorain a sarkvidék tomboló szélviharában araszoló szánkaravánt, némi fogalmat alkothat arról, milyen időjárási viszonyok között éltek a rabok. Mínusz 65 fokos fagy is előfordul a Bering-szoros vidékén, s ha már „csak” 50 fok volt, kihajtották őket dolgozni. Vödörnyi gödröket robbantottak, aztán abba állva fűrésszel vágták a szikrázó, kőkemény havat, amit utána főzéshez, „Remélem, hogy megismertek engem”. A kép, amit Kopecsni Károly (középen) hazaküldött, Jakutföldön készült. mosdáshoz felolvasztottak. Megbetegedtek, megfagytak, a hóförgetegben olykor egész brigádok tűntek el, míg egy-egy kilométernyi út elkészült Ezerötszáz emberből az első télen úgy százan maradtak. S a jeges földbe nemigen lehetett tisztességes sírt ásni... Aki szökni próbált mind odaveszett. Hiába volt szinte karnyújtásnyira Amerika, a szabadság földje. Néhány erre kapható bennszülött élelemért, pénzért elfogta a menekülőket Ha nem, akkor a jegesmedvék vagy az éhség végzett velük. Úgy híriett, volt olyan rabcsapat amelynek tagjai egymást ették meg az úton. Élni akart Mire a 32. kilométerig eljutottak, az addigra 42 kilósra lefogyott Kopecsni Károly már súlyos beteg volt Visszaszállították az első kilométernél lévő kórházba, ahol miután kicsit összeszedte magát „szerencséjére” a mosodába került Aztán meg a hullaházba. Az orvosok utasítására boncolnia kellett Megmondták, melyik tetemnek vágja fel a koponyáját melyiknek a mellkasát Néha három napig is tüzelt hogy felolvassza a kijelölt fagyos holttestet Számtalanszor úgy érezte, nem bírja tovább, de élni akart, hát tette amit parancsoltak. Ekkor ismerkedett meg Vaszil Szergeje- vics Krszakov főhadnaggyal, akinek hazajövetelét is köszönheti. Atiszt kivitte őta kórházból, és saját házába alkalmazta. Főzött, mosott a főhadnagy négyéves kislányát gondozta a fiatal fogoly. De itt sem maradhatott túl sokáig. Rendelet jött, ami Jakutföldre, az Indigirka folyó partjára Lzu Kujduszun táborba irányította a politikai elítélteket Fairtáson dolgoztak. Tető nélküli faházakban laktak, Kopecsni Károly egy litván meg egy észt fiúval együtt Magyar ekkor már egyedül ő volt itt, s évekig hiába is tudakozódott a sofőröktől, egyetlen honfitársáról se hallottak. Kimondhatatlan öröm volt hát mikor 1955-ben hírt kapott egy Móricz Ferenc nevű pesti rabtársától, aki Magadanból azt üzente: haza lehet menni. Elment a hajó Haza. De hogyan? Élelem, papírok nélkül? Gyalog? Mégis elindult Nyolc hónapon át vándorolt egyik lakott településtől a másikig, hol gyalogosan, hol lánctalpasra felkéretőzve. De mire Magadanba ért, elment a hajó. Meg kellett várnia a következő nyarat A közben ide vezényelt ismerős ukrán parancsnok családja fogadta be megint Ök segítettek neki eljuttatni haza egy levelet Attól kezdve rendszeresen érintkeztek egymással ő és az itthoniak. Ugyanakkor levelet irt a moszkvai magyar nagykövetnek is. Az sietve válaszolt közölte, hogy érintkezésbe lépett a magyar külügyminisztériummal, de az útlevél csak késett A sürgető levélre azt felelte, Magyarországon most nagyobb bajok vannak, mint az ö ügye, várjon türelemmel. Mit tehetett, némi fizetségért beállt a főhadnagyné éttermébe éjjeliőrnek. Mikor végre megjött a hír, hogy útlevelet kap, kiderült még sincs meg az ehhez szükséges 76 rubel. Az ukrán család azonban megint nem hagyta cserben. Kapotttőlük annyi pénzt hogy Habarovszkig elrepülhessen, onnan pedig nyolc nap és nyolc éjjel vonaton eljuthasson Moszkvába. Útközben, hogy élelmet vehessen, már el kellett adnia az óráját Egy rossz csizmában, pufajkában 1957. május 12-én lépte át a magyar határt Itthon hamarosan megnősült, de a párjához még hónapokig orosz szavakkal szólt Pedig odakint mindvégig megmaradt magyarnak. Hiába cipelték el a jakutok, hogy szavazzon ö is, ha már ott van, dobja be a cédulát neki úgyis mindegy, különben is „testvérek" vagyunk ők meg mi, hisz Rákosi felesége közülükvaló. Nem vette fel a szovjet állampolgárságot sem, nem adta fel a reményt hogy egyszer hazajut.. Kései felmentés Több mint egy órája hallgatom a hetvenéves férfit de úgy érzem, szinte még semmit sem tudok azokról az évekről. Csupán re- peszszilánknyi mozaikokat rakosgatok magamban, lövészárkokról, bányákról, ütésekről, hónapokig tartó vigasztalan sarki éjszakákról. A rettegést a fájdalmat a megaláztatást nem lehet elmesélni. Sötét szeptemberi este van, ülünk a Bony- hád-Börzsöny 65-ben, vagy ahogy errefelé hívják „Rongyi”-ban. Előttünk a konyhaasztal abroszán a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának igazolása: „Az 1944-ben letartóztatott Kopecsni Károly... elleni bűnvádi eljárást az 52065 Pf. katonai alakulat katonai ügyészsége 1983. február 28-án felülvizsgálta. A108. gárda-lövészhadosztály katonai ügyészségének 1945. január 5-én kelt ítéletét érvénytelenítette és az ügyet bűncselekmény hiányában lezárta...” CSER |LD)KÓ Fotó: ÓTÓS RÉKA „Köveket szedtünk, azt mondták, wolfram”
