Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-04 / 104. szám

1990. augusztus 4. TOLNATÁJ - 5 A csodatévő Orvoskút Zarándokhely Gyapán Kern János, sajnos, már csak egye­dül él Pakson a Villany utcában a szép, gondozott kerttel körülvett nagy ház­ban. Felesége alig egy hete hunyt el hosszú szenvedés után, pedig rend­szeresen itta a gyapai Orvoskút gyó­gyító erejűnek mondott vizét.- Rákos volt, az orvosok fél évet ad­tak neki. Mégis két és fél évet élt az or­voskúti víz miatt. De egyszer mindenki­nek meg kell halnia, nem gyógyulhat meg mindenki a csodatévő forrástól sem - mondta töretlen hittel Kern Já­nos, a római katolikus zarándokszerve­ző, aki megszállottként óvja, védelmezi, gondozza az egykori hires zarándok- helyet, a gyapai kápolnát a mögötte le­vő Orvoskúttal. * A két és fél méter mély kúton nagy, kerek, faragott kőből készült fedlap, rajta egy évszám: 1884. A szájhagyo­mány szerint annak idején egy Meleg Mária nevű lánynak háromszor jelent meg itt a Szűzanya és 1886-ban az egyház kegyhellyé nyilvánította a ká­polna mögötti forrást, ahova aztán gyakran jártak zarándokok. Több cso­dás gyógyulás történt az Orvoskút vize által, az utolsó 1949-ben. Egy német­kéri család gyermekének testén kiüté­sek és egyéb kétségbeejtő elváltozá­sok keletkeztek, ha tejes vagy tojásos ételeket fogyasztott. Az orvosi kezelés eredménytelen maradt, végül egy idős asszony azt tanácsolta, hogy mossák meg a gyermek testét az Orvoskút vizé­vel, de csak akkor, ha hisznek a Szent- háromságban. Meg is tették és a fiú egy hét múlva meggyógyult, azóta is egész­séges.- Trágyával álmodni szerencsét je­lent, és én azzal álmodtam az egyik éj­szakán - mondta Kern János. - Aztán nem történt semmi különös egész nap, végül késő este jött a legkisebb fiúnk, és üzenetet hozott egyikzarán- doktársamtól, a sárszent- miklósi Szél Sándortól, hogy hozzam rendbe ezt az elfeledett zarándokhelyet, akkor meggyógyul a felesé­gem. A kút száraz volt, tele mindenféle szeméttel, rá­adásul a nehéz fedlap is benne volt. Ezt csak a Paksi Állami Gazdaság egyik erő­gépével tudtuk kiemelni. Nem kis munka volt a kitisz­títás, de ahogy haladtam le­felé, kiderült, hogy van még benne víz. Találtam egy jó nagy, félméteres lövedéket is, csoda, hogy nem rob­bant fel, amikor az ásóval bökdöstem. A tűzszerészek robbantották fel, miután két héttel később elszállították.- Na szóval, sikerült végül kitisztítani a kutat, szép, Az orvoskúti kápolna, ahol a búcsúk idején misét tiszta víz volt benne. Ittuk mi tartanak is a feleségemmel és rajtunk kívül is so­kan. Egyszer megjelent két fiatalember, hogy lezárják a kutat, mert a Köjál sze­rint fertőzött a víz. Nem hagytam. Végül abban maradtunk, hogy kiteszünk egy táblát „nem ivóvíz” felirattal. Tudomá­som szerint még senkinek semmi baja nem lett ettől a víztől, pedig csecsemők is ittak belőle. Nemcsak a kutat, a kápolna környé­két is rendbe hoztam, magam pótoltam ki a hiányzó lábfejű Jézus-szobrot a ká­polna előtti kőker'eszten és a harangot is visszaszereztem. Az ugyanis Duna- kömlődre került időközben, mert ott épül most egy templom. De az ottani tisztelendő úr minden további nélkül Kern János az Orvoskútnál. „Addig nem nyugszom, míg újra vizet nem találok.” visszaadta, amikor kértem. A kutat áp­rilis elsején újra felszentelték, lassan elterjed a hívők között a híre, egyre több zarándok keresi fel ezt a helyet és búcsút is rendezünk minden évben Szentháromság vasárnapján az Orvos­kútnál. * Amikor kimentünk megnézni a cso­datévő kutat, kiderült, hogy a nagy szá­razság miatt nincs benne víz. - Lejjebb kell ásnom - mondta Kern János - ad­dig nem nyugszom, míg újra vizet nem találok. Az embereknek szükségük van rá... Új harangláb is készült a visszahozott haranghoz- áa ­Belvárosi öreglányok Akár egy kivénhedt hajasbaba: arca kifejezéstelen, mintha porcelánból len­ne, ő maga földsüket. Csak ősz hajá­ban van valami eleven: kunkorodik ide- oda. Özvegy U. O-né, Boriska néni már ré­gen özvegy. Sok éven át kiadta a két szoba közül a belsőt. A Vígszínház szomszédságában lakik. Másnak ke­restem Pesten szállást, mikor eszembe jutott: benézek hozzá. A lépcsőház a régi. A gang is. A név­tábla változott. Boriska néni neve mellé dr. N. E. nevét is kifüggesztették. Csöngetek. Előbb csend, majd halk neszezés. Mintegy három perc múlva a doktor nyit ajtót. Arca aggodalmas, vonásai rende­zettek. Úgy viselkedik, mint aki haldok­ló hozzátartozójának viseli gondját. Kezdek aggódni.- Boriska néni él még? - kérdem gyanakodva.- Igen - hangzik a gondterhelt vá­lasz.- Szeretnék beszélni vele.- Nem kell lakó - mondja a doktor úr szigorúan. - Megváltozott a helyzet.- Csak címeket szeretnék kérni tőle. Gyanakodva méreget, de úgy látszik, mégsem tart veszélyesnek, mert végül beenged. A lakás a régi. Boriska néni változat­lanul földsüket. A rekamién ül az első szobában, egészen a támláig taszigálta a doktor úr, hogy ne tudjon szegény magától leszállni. Húsz centire a fekvő­helytől áll a doktor úr fotelje, amelyben feszült figyelemtől gyűrt arccal tölti azt a hat hónapot, ami kötelező a lakás örökléséhez.- Nem kell lakó - mondja egymás után többször is Boriska néni. - Eltartá­si szerződést kötöttem. Értem: szüksége volt rá, hiszen ma- ► gányos. És már csaknem magatehetet­len. Kiabálnom kell, hogy megértse, másik címet szeretnék kapni.- Egy emelettel feljebb lakik Rózács- ka. Ő nagyon kedves. Mondja, hogy én küldtem. A doktor úrnak mázsás súlyok hull­nak le a szívéről, amikor kikísér. Meg­sajnálom: neki sem lehet könnyű a hat hónapos ügyelet, amihez talán fizetés nélküli szabadságot vett ki, vagy föl­mondta az állását. Feltehetőleg ez alatt az idő alatt a feleség gürizik, meg a va­lószínűleg már felnőtt gyerekek - gon­dolom. Biztosan nagyon kell a lakás. Egy emelettel feljebb családi társal­gás üti meg a fülemet. Rózácskánál ott az egész rokonság. Egy bűbájos kislány ül a gangon egy la­vórban, pancsol fél tucat muskátli kö­zött. A nagy szoba ablaka nyitva, oda szó­lok be, hogy ki küldött és miért. Dermedt csend. Aztán az idős asz- Ä szony az előszobaajtóhoz siet. Úgy be­szél, hogy akik a szobában ülnek, hall­ják, mit mond.- Nem kell lakó. Nekem van csalá­dom. Nem kell senki. Boriska se. Nem érdekel. Megértem: a család örökli a lakást. A belvárosit. A legbelvárosibbat. Rózácska a családra tett. Kilépek a bérház előtt kajánul rám váró kánikulába. Csaknem belehalok. És rájövök: a belvárosi öreglányok még ezt sem tehetik meg. Túl öregek ahhoz, hogy ebben a forróságban el­hagyják a lakásukat. Túszként ülnek odabent leendő örököseikkel. És mindannyian ugyanarra várnak... DOMOKOS ESZTER Fotó: GOTTVALD KÁROLY _ A múlt oázisa Maradni szeretnének Elkorhadt deszkákat cipelnek, amikor először találkozunk. Másodszor a szek­szárdi Bartina ABC előtt futunk össze, üres üvegekkel bajlódnak. Tizennégy-ti- zenhat évesek. Egymás szavába vágva mesélnek.- Gyere el velünk a klubunkba, meg­mutatjuk milyen! Béla tér 6. A Tomiszsz épületéhez tartozó pince. Bent félhomály, csupasz falak, földes padló, két vaságy.- Fiúk, ez rosszabb mint amire számí­tottam.- Láttad volna egy hónappal ezelőtt! Az egész belső rész fablokkokból állt. Szét­szedtük, a léceket elvittük. Rengeteg sze­mét, olajoshordók, rozsdás vasdarabok, régi papírok, mindenféle üres üveg volt itt. Az üvegeket kimostuk és most vittük vissza a boltba. Már három hónapja, minden délután keményen dolgozunk, hogy rend legyen.- Kitől kaptátok ezt a helyiséget?- A Tomiszsz-tól. Felkerestük őket, hogy nincs hova mennünk ha össze akarunk jönni egy kis beszélgetésre, já­tékra. Kértük, hogy segítsenek nekünk. Azt mondták, a miénk lehet az a pince, rakjunk rendet, csináljuk meg benne a klubunkat.- Hányán vagytok?- Pontosan nem tudom. Negyvenen vagy ötvenen, főleg fiúk.- Mindenki szekszárdi?- Igen, de más-más suliból. Van köz­tünk ács, asztalos, gépész, villanyszere­lő, bádogos, autószerelő. Van egy állat- egészségőr is, ő vigyáz a közös kutyánk­ra - nevetnek.- így legalább mindenhez ért valaki.- Persze. Ez jó is. Képzeld el, hogy tud­tuk volna például a villanyt bevezetni, ha senki nem ért hozzá.- Ti vezettétek be a villanyt? Azt hittem az már volt.- Dehogy! Mi csináltuk. Az áramot a Tomiszsztól kapjuk, de még így is jó pár ezer forintunkba került.- Hogyan szedtétek össze rá a pénzt?- Összedobtuk. Volt aki többet adott, volt aki kevesebbet. A pénzből azonban csak villanyra futotta, pedig szerettünk volna még homokot és cementet is venni. Ki akarjuk vakolni a pincét, jó volna lebe­tonozni is.- Az rengetegbe fog kerülni!- Hát, pénzünk sincs az igaz. A legna­gyobb gondunk most mégis más.- Mi?- Nem biztos, hogy itt maradhatunk. A Tomiszsz nagyon rendes volt hozzánk, már említettük, hogy a villanyt is tőlük kapjuk, vizet is ők adnak, de most úgy hallottuk hogy problémák merültek fel a pince használatával kapcsolatban. * Schattmann Csaba, a Tomiszsz el­nöke:- 1990 januárjában a Tomiszsz egy módosított alapszabályt fogadott el. Le­építette apparátusát és a megyei tanács kezdeményezésére az úttörőszövetség­gel összefogva egy alapítványt tett, Tolna Megyei Gyermek és Ifjúsági Alapítvány néven. Célja az volt, hogy a Tomiszsz ingatlanai (dombori tábor és a szekszár­di Béla tér 6. alatti épület) ne kerüljön ifjú­sági felhasználáson kívül. Az alapítványt a megyei tanács végrehajtó szerve jóvá­hagyta. Nyár végére egy kuratórium jön létre, körülbelül huszonegy fővel. Kéthar­mad részét a megyében működő, be­jegyzett ifjúsági szervezetek, egyharma- dát fiatalokkal foglalkozó szakemberek és a megyei tanács képviselői fogják al­kotni. Ők döntenek az ingatlanok további sorsáról, így konkrétan a pincéről is. Min­denképpen ifjúsági célokra fogjuk fel­használni az ingatlanokat, de például a pincét ugyanúgy megkaphatja akár egy cserkészcsapat is, mint a fiúk.- Lehetséges tehát, hogy a srácok eny- nyi munkát feleslegesen végeztek el, és menniük kell?- Elvben igen, a gyakorlatban remélem nem kerül rá sor. Ezt csak saját nevem­ben tudom garantálni, de bízom abban, hogy sikerül másokat is meggyőznöm ar­ról, hogy a fiúk valóban megérdemlik a pince használati jogát. * A fiúk szomorúak:- Nem szeretnénk elmenni innen. Ed­dig mindenhonnan elzavartak minket. Először a Wesselényi 3-ban voltunk. Pontosabban a lépcsőházban, de ott is csak akkor, ha esett az eső, vagy nagyon hideg volt. A földszinti lakókat megkér­deztük, hogy zavarjuk-e őket. Azt mond­ták, hogy nem. Érdekes módon az ötödik, hatodik emeleti lakókat viszont már za­vartuk. Vagy vizet zúdítottak az emeletről a nyakunkba vagy kihívták a rendőrsé­get. El kellett jönnünk onnan. Sajnos bár­hová mentünk, mindenhol útban voltunk. A baj az volt, hogy vagyunk, mármint, hogy ott vagyunk. * Egy idézet jut eszembe Saint Exupéry- től: „...előbb minden felnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá).” ZSÉDELY ANDREA

Next

/
Oldalképek
Tartalom