Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-04 / 104. szám

6 - TOLNATÁJ

1990. augusztus 4.

Egyedülálló műremek

Szent László hermája

Kiállításon mutatják be Győrött a hosszú ideig elzárt Szent László-her- mát

A győri Székesegyház alapjait első nagy királyunk. Szent István rakta le. Az első Írásbeli adatra a templomról Hart- vik győri püspök (1088-1105) Agenda Pontificálisában lelünk. Tehát akkor már bizonyosan állt a győri püspöki templom. A középkori székesegyháznak több kápolnája van. Közülük a leghíresebb a gótikus Szent László-ká- polna, amelyet az 1400-as évek kezdetén Héderváry János győri püspök építtette temetkezési helyéül, ezért nevezik Héderváry-kápolnának is. AII. világháború idején elég sok kár érte. Az OMF közreműködésével tíz esztendővel ezelőtt eredeti pompájában felújították.

Ebben a kápolnában őrzik Győr egyik legnagyobb kincsét, az európai ötvösművészet remekét, Szent László hermáját, amely Győr jelképévé is vált. Szent László ezüst, aranyozott, sodronyzománcozott ereklyetartója a Báthoryak kincstárából került Nagyváradra. Onnan Náprági Demeter egykori erdélyi püspök 1600 táján hozta Győrbe.

A Szent László-herma feltehetően a Kolozsvári testvérek alkotása, és műhelyük

első ismert darabja, amely a XIV. század utolsó negyedében készülhetett. Stílusa megegyezik a prágai Szent György-szobo- réval, de a művészettörténészek szerint annál stilizáltabb, ünnepélyesebb. Ugyancsak a művészettörténészek véleménye, hogy az ereklyetartó feje csodálatos kisplasztikái mű, teste pedig a magyarországi sodronyzománc-művészet egyedülálló remeke. I. B.

írás közben

(Nehéz mesterség) Kisebb politikai botrányt váltott ki az a levél, amit az egyik párt vezetője küldött vidéki szervezeteiknek. Az illető párt más vezetői előbb hevesen tiltakoztak, az egyik felelősségre vonást is emlegetett, majd azt hallottuk, nem történt semmi, félremagyarázták a jámbor levelet s azzal igyekeztek megnyugtatni a háborgó ellentábort, hogy a levél szerzője pontatlanul fogalmazott, s ezzel el is ült a napokig tartó vita. Isten óvjon, hogy beleszóljak egy párt belső ügyeibe, a levélíró szándéka sem érdekel, de ha „pontatlanul” fogalmazott, az mégis csak érdemes néhány szóra. Na ja, nem is olyan könnyű mesterség, a pontatlanság a legtöbb félreértés forrása, talán a világ is másként nézne ki, ha mindig szabatosan fejeznénk ki magunkat. Igaz, ehhez szabatos gondolatok is kellenek, majd pedig figyelem és gondosság, hogy a leírt szavak félreérthetetlenül illeszkedjenek egymáshoz. Még egy kétszavas tőmondat jelentése is módosul, ha megváltoztatom a szórendet: láttam Anikót egészen mást jelent, mint az, hogy Anikót láttam.

Klasszikus példa, akik latinul tanultak, azoknak ismerősen hangzik ez a szép hosszú mondat, amit előbb latinul írok ide: Reginam interficere nolite bonum est et si omnes consense- rint ego solus non contradico. Állítólag János esztergomi érsek mondta Bánk bánnak, midőn azt kérdezte tőle, mint vélekedik Gertrúd királynő megöléséről. De ez bizonyíthatatlan, ha így is történt, nem János érsek találta ki a tekervényes mondatot, mert egy Albericus nevű francia cisztercita krónikájában szerepelt először. Magyarul így hangzik: A királynőt meggyilkolni nem kell félnetek jó lesz ha mind beleegyeznek én nem ellenzem. Az írásjeleket mindenki oda teszi, ahova akarja, el lehet játszani ezzel a fondorlatos mondattal, melyben egy-egy vesszőn múlik a királynő élete.

Az is igaz, hogy a régi gimnáziumban nemcsak latint tanítottak, hanem stilisztikát, sőt retorikát is, amit később nem tudott pótolni a munkásmozgalom története, amint ezt néhány parlamenti felszólalás is bizonyítja. Tegyem hozzá sietve, a mai táncdalszövegek sivársága sem segíti a fiatalok stilisztikai fogékonyságát s prozódiailag is oly botladozók, hogy aki csak ezeken nevelődik, nem jut messze. Illyés írja valahol, az a feladat, hogy a szomorút és a vidámat is közérthetően, világosan fejezzük ki. Nem is olyan könnyű, bár valószínűleg ott kezdődik minden, hogy aki tollat vesz kezébe, tudja pontosan, mit akar mondani, akár egy körlevél esetében is.

Mostanában Arany Jánosné néhány levelét olvastam. Férjétől tudjuk, hogy nem volt különösebben művelt nő, abban az értelemben semmiképp, ahogy Szendrey Júlia. De az irodal- miaskodó Petőfinét olvasni, Florvát Árpádné korából is, gyötrelem, mert minden sora a dilettáns szenvelgése, míg Ercsey Julianna világosan, érthetően fogalmazta leveleit, mindig azt írta meg, amit gondolt, cicomátlanul, s ha rajtam múlnék, legalább egyet bevennék a középiskolai tankönyvbe, a józan realizmus példájaként. Az újságírókra ma záporoznak a vádak, okkal vagy ok nélkül. Ismerem a szakmát, még Biberac- hot is idézhetem a Bánkból, mivel annyit emlegetik, szóval megtanultamm „emberi elmém ezernyi baklövéseivel”, de azt is tudom, jó néhányan vagyunk, akik az elmúlt 40 évben nem írtuk le, hogy „ellenforradalom”, de még ezt sem, „felszabadulás”, ahogy Illyés sem, mert el lehetett hajózni az ilyen sziklazátonyok között, például (gy, 56-os események, a háborút követő évek. De ez nem érdem, inkább stílus kérdése, ám aki pontatlanul fejezi ki magát, arra is alkalmatlan, hogy az igazság követe legyen.

Mint az idézett pártember, aki levelét megírta s talán meg sem fordult fejében, hogy vihart fog aratni. Stilisztikai megfontolások nem foglalkoztatták, mint Thomas Mannt, aki Proust hömpölygő sorait olvasva kedvet kapott ahhoz, hogy egy nagyon hosszú mondaton próbálja ki tollát. Másfél oldalra sikerült, ami ismerve a német nyelv kötött szórendjét, nem kis teljesítmény, Kölcsey szép körmondata a Parainesisben nem is mérkőzhet vele. Thomas Mannra lehet mondani, hogy bőbeszédű, németesen pedáns, ami igaz is, de akkor is pontos és érzékletes, ha éppen másfél oldalnyi mondatot ír.

Játék? Nem is olyan biztos. Mert az írás is mesterség, mégpedig nehéz mesterség, bár látszólag csak annyiból áll, hogy a kezünkben tartott tollat balról jobbra mozgatjuk a papíroson. CSÁNYI LÁSZLÓ

A múlt század példa-embere

Ecuador kincsei

Kétszáz éve született Kölcsey Ferenc

A legnagyobb magyar nevezetet Széchenyi István kapta meg, de illethetné ugyanaz Kölcsey Ferencet is. S folytathatnánk tovább a sort, hiszen a reformkor nemzedékei a magyarság önismeretének és öntudatának máig ható mintái.

S mindannyiuk közül a legelső ideál, a múlt század igazi, folttalan példa-embere: Kölcsey Ferenc.

Fia van két-három magyar költő, akitől mindenki tud idézni legalább néhány strófát, közülük Kölcsey az egyik.

Hiszen nemzeti himnuszunkat ő irta. Nem nemzeti himnusznak ugyan, de talán éppen azért oly maradandó: hiszen remekmű. S valamiképpen tükrözi azt az eszmeiséget és feladatvállalást is, amelyet szerzője e mű megírása után évekkel a közélet porondján vállalt. A kettő szorosan ösz- szefügg: Kölcsey nélkül a Himnusz nem lenne az, mi, s a Himnusznak is kisebb volna jelentésköre, ha Kölcseynek egész életműve nem állna mögötte.

Több mint másfél száz esztendő lepergett a költő halála óta, de a költő, a gondolkodó, a politikus fénye nem fakult. S ma, a kétszázadik születésnap tájékán legalább annyira időszerű, mint volt alkotó esztendeiben. Időszerű akkor is, ha erről csak kevesen és keveset tudnak, s a többség esetleg úgy véli, hogy inkább csak kegyeleti aktusról van szó, a kötelező emlékezésről.

Ha szükséges, legyünk kegyeletsér- tőek is akár, de soha ne öncélúan. S Kölcsey Ferenc esetében nem őt sértenénk meg, csupán csak önmagunkról állíthatnánk ki szegénységi bizonyítványt. Sértésekhez, hántásokhoz, értetlenséghez, kirekesztéshez különben is életében any- nyiszor volt balsors adta szerencséje, hogy az utókor közönye ehhez képest csak szúnyogdöngicsélés.

De hát miért van akkor, hogy bár rögzítjük magunkban a nagy magyarok sorában az ő nevét, e névhez alig tapad konkrét ismeret, személyes élmény? Az időbeli távolság tenné? S az, hogy viszonylag korán meghalt, s az ő igazi korszakának, a reformkornak a leglángolóbb évtizedét, az ezernyolcszáznegyvenes éveket már nem élhette meg, nem dolgozhatta végig? S az újabb legnagyobbak elhomályosították az ő nevét? Valami indokoltsága ezeknek a szempontoknak is lehet, de végül is féligazságok csak.

Vagy talán az volna az igazi magyarázat, hogy Kölcsey stílusa, az érett művész kifejlett romantikája eléggé idegen a mai ‘olvasótól, aki se pátoszt, se lángoló érzelmet nem kíván. Valami indokoltsága ennek is lehetne.

A legfőbb ok, úgy gondolom én, mégiscsak az, hogy Kölcsey rólunk beszél, magyarokról, hogy hatalmas és bízvást egyetemesnek és korszerűnek nevezhető műveltségének birtokában gondolkodik mind a végső, mind a néphez és korhoz kötött igazságokról, s e gondolatok bonyolult és mégis áttetsző hálójában látja önmagát és lát bennünket is, egye- dekként s a magyarság tagjaiként is. Kölcsey műve arra kényszerít bennünket, hogy szembesüljünk igazságaival, hogy megpróbáljuk az ő gondolkodói és erkölcsi szintjére feltornázni magunkat, s bár e feladatot okkal érezhetjük lehetetlennek, a megfutamodás, amit rendre választunk, mégiscsak gyávaságból és gyengeségből fakad.

S ha valamennyit mégiscsak felérünk és megértünk mindabból, amit ő képviselt, azt kell csüggedően belátnunk, hogy a magyar világ milyen irgalmatlanul változott az akkori idők óta.

Ha Kölcsey később élt volna, ha ma élne, ugyanaz a gyanakvás és gáncsoskodás venné körül - talán még családja körében is, s ha ma kéne egyetlen szemébe néznünk, bizony sütne, égetne az, hogy szégyenkezve fordulnánk el.

S ő ránk szólna, hogy emeljük csak fel a fejünket, nézzünk szembe a tényekkel, nézzünk szembe az igazsággal, és: cselekedjünk.

Nem hebehurgyán, hanem célszerűen, a haza és a haladás szolgálatában.

S ez a szolgálat nem egyik vagy másik féligazság hirdetését és követelését jelenti csupán.

Kölcsey Ferenc hagyományban és újításban, nemzetben és Európában, magas kultúrában és népművészetben gondolkozott egyszerre, őse volt minden leendő népiesnek és minden leendő urbánusnak, de oly módon, hogy tudta és mívelte az egyetlen igazságot, amely nem megoszt, hanem egyetlen ügy érdekében egyesit, s patriótává nemesít minden hasznos érzelmet és gondolatot.

Nem szembeállító, hanem egyeztetőkiegyenlítő tehát Kölcsey gondolkodás- módja, s ebből következik alkotásainak és politikai cselekedeteinek minden lényegi ismérve.

„Hazát kell nektek is teremteni!” - írta 1848-ban Petőfi Sándor, de ezt cselekedte Kölcsey is, s azóta is, nemzedékről nemzedékre hagyományozódik a máig elvégezetlen, s így talán már végleg elvégezhetetlennek gondolt feladat.

Kölcsey példája, s a többi legnagyobb magyar példája azonban azt bizonyítja, hogy nincs elvégezhetetlen feladat, csak szerencsétlen korok és gyenge emberek, letorkollt nemzedékek vannak, s egy nemzet helyett az egyetlen ember kimondhatja ugyan az igazságot, ám uralkodóvá is tenni azt, nem lehet képes.

Ahhoz a nemzet egészének tevékeny munkálkodása szükségeltetik.

Ennek az országnak tízmillió Kölcsey- tanitvány lehet igazán a segítségére.

VASY GÉZA

A Szépművészeti Múzeumban Ecuador ősi civilizációjával ismerkedhet a hazai közönség. A föld és az arany című augusztus 26-ig nyitva tartó tárlaton, amelyet a kultúra iránt elkötelezett Ecuadori Központi Bank finanszíroz, s Dél-Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulója alkalmából vándoroltat, immár tavaly december óta.

Több mint száz agyagszobor, kultikus, használati és dísztárgy, ékszer, aranykincs van a vitrinekben. A területileg kis ország legrégibb kultúráját, az ásatások lelőhelyéről elnevezett Valdivia kultúrát az időszámítás előtti 3500-1500-as évekre datálják. Ez a civilizáció az egész amerikai kontinens legrégibb kultúrája, amely kerámiaművészetéről hires. A Valdivia korszakban minden bizonnyal matriarchális társadalomban éltek az őslakók.

Erre utalnak az agyagból készült Vé- nusz-figurák, amelyek a termékenységkultusz rítusainak, a varázsló gyógyításnak voltak a kellékei. Az ecuadoriak halá- szó-vadászó életmódot folytattak, s a

Emberpár (i. e. 300—i. sz. 800)

Majmot ábrázoló fütyülő edény (Chorrea kultúra)

Valdivia korszak végén - a régészeti leletek tanúsága szerint - már ismerték a földművelést. Házaikat földből, nádból és sárból formázták.

A következő évezred - i. e. 1200—i. e. 300-ig - a Chorrea kultúra korszaka, amelyben egészen magas szintre emelkedett az ecuadori agyagszobrászat. Az i. e. 300-tól az i. sz. 700-ig terjedő, törzsfőnökség korának nevezett korszakban is a szobrok a rituális szertartások kellékei voltak. Stiláris jegyeiben a két korszak szobrászata mégis lényegesen különbözött egymástól.

Ez utóbbi korszakban jelentek meg a félig állat- félig emberalakú szobrok.

Ekkor készültek azok a fütyülő edények, amelyek az ábrázolt állat hangját vagy zenei hangot adtak a folyadék be-, illetve kiöntésekor.

Ebben a korszakban érte el csúcsát a fémművesség.

Az arany- és platinamegmunkálás különlegességéről a kiállítás pazar aranylemezből, domborítással, forrasztással vagy filigránozással készült darabjai tanúskodnak: néhány különleges maszk, mitológikus alakkal ékesített ruhadísz, többféle állatot ábrázoló függő, nyaklánc, melldisz. (kádár)