Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)

1990-07-28 / 98. szám

1990. július 28. TOLNATÁJ - 7 Életet jelentő deszkák- Szezon végi beszélgetés Agárdi Gáborral ­A kelet-európai „reneszánsz” festője Fehér László képei a Velencei Biennálén Útra készen, becsomagolt bőröndök között találom Agárdi Gábor Kossuth-dí- jas, kiváló művészt, a Nemzeti Színház örökös tagját. A színházi szezonnak vé­ge, érthető, hogy útra kész. Hová utazik szabadságra?- A nyári szezonra készülök Gyulára!- Elég sokat játszott eben az évadban. Nem fáradt?- Tulajdonképpen a sok is relatív. Ti­zenhét éves korom óta vagyok színész. Azóta minden szezon végén számot ve­tek az előző évadban történtekkel, és akármilyen sok feladatom volt az előző évben, a kővetkezőben még többet sze­retnék játszani. Minden túlzás nélkül mondom, az oly sokat emlegetett „világot jelentő deszkák" nekem az életet jelentő deszkák.- Különösen akkor, ha azok a szere­pek jó feladatot kínálnak.- Tényleg nem panaszkodhatok, mert a Légy jó mindhalálig-ban Valaki tanár urat, az Advent a Hargitán-ban Zetelaki Dánielt játszottam.- De volt két apa szerepe is!- Barta Lajos Szerelem című darabjá­ban és Szép Ernő Vó'/egényé-ben is apa voltam, az utóbbiban a nevezetes Csú­szik Zsiga.- Agárdi Gábor sokoldalúságát dicsé­ri, hogy a nemzeti színházi feladatok mel­lett jelentős szerepeket vállal a Mikrosz­kóp Színpadon is. A leltár készítésekor ezek sem maradhatnak ki!- Ezek közül egyik legkedvesebb volt a Hacsek és Sajó a történelemben pincérje.- Hálás szerep!- Hálás, de nem könnyű. A közönség 1919-töl napjainkig csaknem valameny- nyi jelentősebb Hacsek és Sajó párbe­szédet meghallgatja, az idő múlását a pincér figurája mutatja. Első perctől az utolsóig színen van és gesztusaival, vi­selkedésével, apróbb kellékeivel jelzi, hogy a párbeszéd a Bethlen-korszak­ban, a nyilas időkben, vagy a felszabadu­lás után zajlik. Úgy tudom, a televízió ezt a produkciót július első napjaiban műso­rára is tűzi. z Jellegében hasonló előadás volt a Gyilkosság a szeretetotthonban is.- Ezt majd elfelejtetten, pedig de sok helyre hívnak bennünket Körmendi Já­nossal...- Köztudott, hogy az ilyen jellegű két­személyes darabok szereplői előbb- utóbb „megunják”, idegesítik egymást, és privát életükben szokszor haraggá fa­jul kapcsolatuk. Ez történt Komlós Vilmos és Herczeg Jenő esetében is.- Hát úgy nézünk mi ki? Körmendi Jan­csi is, és én is mindenre alkalmasak va­gyunk, csak a haragra nem. Az ő nevé­ben is állíthatom, hogy még sok évig játszhatunk együtt, akkor sem lesz harag köztünk.- Most Gyulára készül, ahol a nyári szezonban bemutatják Márai Sándor Kassai polgárok című drámáját. Ezt a da­rabot már tíz évvel ezelőtt is műsorra tűz­ték, de akkor a bemutató előtti utolsó pil­lanatban az „illetékesek” letiltották.- Szép feladat és nagy élmény lesz az előadás. Nemcsak azért, mert végre be lehet mutatni, hanem azért is, mert az utolsó évtizedek Nemzeti Színházának aranykorát idéző szereposztásban adjuk elő a Márai-darabot. Sinkovits, Besse­nyei, Kállai, Horkai, Raksányi, Agárdy, a hölgyek közül Kohut Magda, Béres Ilona, Götz Anna, hogy csak néhány nevet em­lítsek a színlapról. Már több mint egy hó­napja folynak a próbák a fővárosban, és most Gyulán folytatjuk a bemutatóig. Ősszel pedig Budapesten a Nemzeti Színház tűzi műsorára.- Akkor jó utat, sok sikert, és viszontlá­tásra szeptemberben a Hevesi Sándor téren. K.T. A festő jelentkezésében-mindig van valami rejtélyes, titokzatos. A szülőföld és a gyerekkor aligha ad elégséges magya­rázatot a tehetség kibontakozására. Mű­ködnie kell egy különleges formaképző ösztönnek, amely a mindennapi környe­zetből kimenti, rögzíti a látványlényeget. Ez a képesség vezet, vezethet el a műal­kotáshoz, ahhoz a sajátos transzformá­cióhoz, ami a páviánt, a közönségest a művészi szférájába emeli. Az idei Velencéi Biennálé magyar kiál­lítójáról, Fehér László festőről is elmond­ható mindez. , Az ő „alakító tekintetének” következ­ményeként szembesültünk korai, fotó­realista művein a metróutazás elidege­nült, nagyvárosi jelenléteivel, vagy a zöl­des-vöröses színekből komponált vidéki tájak borzongató kietlenségével, magá­nyos, csellengő figuráival. Komor, idegesítő világ ez: ezért nem nyerte el a fiatal festő az Aczél-korszak ítészeinek tetszését. Bármilyen tehetsé­gesnek tartották az egykori Kokas-tanít- ványt, nem kapott igazi kiállítási lehető­séget. Megtűrt, megfigyelt, gyanús értelmisé­gi hírében állt, aki a szocialista művészet kánonjától idegen stílusok hatása alá ke­rült. A nehézségek ellenére Fehér László nem adta fel: festett - makacsul és kitar­tóan - a maga elgondolásai szerint, és hogy családját el tudja tartani, esténként a táci Gorsium étteremben dobolt. Még szerencse, hogy a fehérvári mű­vészi élet befogadta, viszonylagos biz­tonságot, megmutatkozási teret kínálva neki. A „kollektív műterem” képzőművész gárdája kezet nyújtott a fiatal kollégának; képei rendszeresen szerepeltek a me­gyei tárlatokon. S ’77-ben Kincsesbá­nyán, majd ’79-ben a fehérvári Építők Szállón rendezhetett önálló tárlatot. Igaz, tíz év múlva már a Műcsarnok tisztelte meg egy reprezentatív válogatással, me­lyet a grázi Landesmuseum Új Galériájá­ban az osztrák közönség is megtekinthe­tett. Igen, egészen rendhagyó dolog tör­tént: jelentősebb hazai önálló kiállítások nélkül - csoportos külföldi szereplései révén - Fehér László festészetét felfe­dezték a szakemberek, gyűjtők és rajon­gók. Az 1988-as „áttörés” után - melyet je­lentős kritikai visszhang hitelesített - Fe­hér László útját már nem lehetett megállí­tani az európai, sőt világhírig. A kétkedő­ket végképp meggyőzhette az 1989-es londoni kiállítás a Barbican Centre-ben, mely a kortárs magyar művészetről vitt hirt a londoniaknak. S bár a hazai fanyal- gók ismét jeleskedtek, mindenről írtak, csak Fehér László tárlatáról nem, a Times négy hasábon méltatta a fiatal ma­gyar festő munkáit. S az ellendrukkerek­nek megadhatta a kegyelemdöfést az, hogy a Velencei Biennálén, a világ kép­zőművészetének legrangosabb szemlé­jén őt érdemesítették egyedül a részvé­telre. Kollekciója a legújabb, fekete-sárga alapszínekből építkező képekből állt össze. Többnyire a gyerekkor emlékei tűnnek fel a vásznon, a családi fotók jeleneteit, beállításait idézve. Egy-egy áttetsző, kontúros figura tűnődik az „eltűnt időn”: köznapi, szinte banális történések tanúi vagyunk, s a közelmúlt nyomasztó han­gulata csap meg a vászonról. Azé a kor­szaké, mely megbénította a képzeletet, és félelemből szőtt fátyollal takarta le a kimondhatatlan, csak szoros áttétellel megjeleníthető igazságot. A Fekete autót bámuló testvérpár a gyermeki és emberi kiszolgáltatottság megrázó, vádló doku­mentuma az ötvenes évekről, vagy a Sza­badság-szobor „árnyékából” menekülő kisfiúnak elege van a „rózsaszín bálvány­ból”. Fehér László „tiltakozása” nem dek­laratív, elsőrangúan festői. A hatalom pri­mitív szimbólumainak újraértelmezésé­vel bizonyságot tesz: milyen törpe létűek, hamisak és üresek a gőgös monumentu­mok. A „létező szocializmus” megnyilvánu­lásaiból így marad vissza a Fehér László- képeken derengő „roncsolt és csonkolt” emberiét. A triviális tragédiája. S ez messze túlmutat a hazai érvényességen: megértik Brüsszelben, Stuttgartban és New Yorkban is. Ezért kerültek művei a képzőművészet nagy gálájára, Velencé­be. Ha visszafogottan fogalmazunk: mára részvétel is sikernek számít. Ám ha a mai kelet-európai „reneszánsznak” ez a fes­tészet meghatározó jelensége lesz - vagy tán már az is -, akkor nyugodt szív­vel kijelenthetjük: a kis táci műterméből ismét „jelet” küldött a magyar művészet a nagyvilágnak. Megerősítve azt, hogy a helyi szín, jel­leg vállalása nem okvetlenül korlát, ha­nem itt és most belépő az egyetemes kul­túrába. Péntek Imre Vasrajzok a Velencei Biennáléra Domokos Eszter: A kövek királynője Ha akarjátok, akár meg is esküszöm rá: ismertem személyesen a Kövek Királynőjét. Kicsi volt és csaknem gömbölyű, halvány rózsa­szín testén még halványabb erezet futott keresztül. Tulajdonképpen valódi királyi ősöktől származott, egy nagy uralkodó emlékművének faragásakor pattant le a tömbből, amelyen a szobrász dolgozott, még évszázadokkal ezelőtt. Soha nem volt hajlandó viszontagságos életét elmesélni. Nem be­szélt róla, hogyan szakadt el testvéreitől, sem arról, hogyan került a folyamba. De a szobrászra és a szoborra szívesen emlékezett. Gondolom, sokáig görgette a víz, amíg teljesen lecsiszolta. A fo­lyam medrében, a halak között is némán viselte sorsát, és minél több viszontagságon ment keresztül, annál simább lett, annál kerekebb - és annál kisebb. A halak titkait sem árulta el, bár szemtanúja volt életüknek. És nem is vált hasonlóvá hozzájuk, pedig legalább két-háromszáz éven át vándorolt lassan a folyam fenekén az ő birodalmukban. Akkor sem árulta el, hogy ő a Kövek Királynője, amikor sok közön­séges folyami kaviccsal együtt kiemelték a mederből. Nem tudta, mi­lyen sors vár rá. Sokukat szétterítették a készülő utakon, fekete szu­rokkal öntötték le... De ő elkerülte ezt a megaláztatást. Arról álmodo­zott, hogy valaha visszakerül a nagy uralkodó emlékművének lábá­hoz, és ott majd valaki valamikor felismeri, hogy ugyanabból a már­ványból van, mint maga a szobor. De nem így történt. Egy kastély parkjába vitték, ahol kaviccsal borították a sétányokat. A gyönyörű parkban hatalmas, évszázados fák sorakoztak, alsó ágaik a földet, csúcsaik az eget seperték, amint koronájuk a szélben ingadozott.- Milyen hatalmasok vagytok - bámult fel rájuk őszinte tisztelettel a Kövek Királynője.- Hiába minden - suttogták a faóriások a legkisebb szellő rezzené­sére is panaszosan. - Hiába minden, halandók vagyunk... A Kövek Királynője nem érette ezt a beszédet.- Mit jelent az, hogy halandó? - töprengett némán. - Én nem lehe­tek halandó. Egy szobrász kezében valami mássá válhattam volna, vagy ha úgy tetszik, még mindig válhatok, de akkor is én magam le­szek. Még akkor is én maradok, ha szél, víz, forróság porrá omlaszt. Minden porcikám azonos velem. Lehetséges, hogy a fák ezt nem tud­ják? És belőlük mi lesz, hogyha elmúlnak? Mindössze néhány évtizedet kellett várnia, amíg választ kapott kér­désére. Egy napon a sétány mellett álló, égig érő fenyőcsoportból ki­dőlt a legöregebb, kétágú óriás. A fenyőcsalád tűleveleket hullatva gyászolta. Félkörben álltak kö­rülötte, valamennyien az ő gyermekei voltak. Ágaikat tiszteletből vala­mennyien kifele növesztették, hogy a Nagy Öreget ne zavarják, és ő most magukra hagyta őket. Ott feküdt teljes felmérhetetlen hosszában, s a kettős törzs holtá­ban is ölelte egymást. Az óriás gyökerével hatalmas földgolyóbist for­dított ki a talajból. Alatta üreg tátongott.- Miért? - faggatta a Kövek Királynője a gyászoló fenyőket. - Miért?- Mert ez a sorsunk valamennyiünknek. Halandók vagyunk - zi­zegték a tűlevelek. És egyre hulltak bánatukban. Újabb száz év múlva a sétány túloldalán álló homokkő amfora hul­lott darabokra. Igaz: gyermekek egész nemzedékei kapaszkodtak föl rá, a Nap ke­gyetlen sugarai ostorozták, az eső korbácsa sújtott le rá gyakorta ér­zéketlenül. Csak a Kövek Királynője nem változott. Amikor rátaláltam, éppen azt rebegte:- Úgy látszik, a kövek között sem mindegyik halhatatlan... Erre a hangtalan suttogásra lettem figyelmes. Előbb nem tudtam, honnan jön, azt sem, hogy hang-e, vagy csupán gondolat, amit érzé­kelek. Azután megpillantottam a lábam előtt. Szinte ráléptem.- Bocsáss meg - mondtam neki, és óvatosan fölemeltem. - Nem tudom, ki vagy, de nem állt szándékomban, hogy bántsalak.- Nem is tudnál bántani - mondta önérzetesen. - Én nem vagyok múlandó.- Ki vagy te? - kérdeztem halkan. És akkor elárulta a tikot.- Én a Kövek Királynője vagyok.- Ilyen kicsi a kövek királynője? - bámultam értetlenül a márvány­kavicsra.- Dehogyis. A Kövek Királynője mindenütt jelen van. Minden fontos pillanatában a történelemnek, minden jelentős szoborban, neves és névtelen embereknek állított emlékművekben, hatalmas templomok, paloták padozatában, istenségek emberek által megalkotott megtes­tesítéseiben. Mi vagyunk a világ emlékezete. És ez a mi én vagyok, és ez az én mi vagyunk...- De miért nevezed magad királynőnek?- Azért, mert minden kő magában hordozza a következő köveket, akár anya gyermekeit. Bármilyen apróra forgácsolnak szét bennün­ket, mindig kövek maradunk... Megszégyenülten elhallgattam. Aztán mégis csak eszembe jutott valami.- Mi, emberek, azt mondjuk: porból lettünk, porrá leszünk. A Kövek Királynője fölnevetett.- Ki-ki azt mond, amit akar. A mondás szép. De nem az emberre ér­vényes. Hanem a kövekre. A tenyeremre vettem. Kicsi volt, rózsaszínű, halvány erezetek futot­tak át simára csiszolódott testén.- Úrnőm, ha nincs ellenedre - mondtam neki tisztelettel -, méltóbb helyre vinnélek innen. Nem volt ellenére. így hát elvittem egy szobrász barátomhoz.- Márvány - mondtam áhítattal, és feléje nyújtottam a Kövek Király­nőjét nyitott tenyeremen. ő némán elvette. Megnézte, majd egy el nem készült szobor posz- tamensére helyezte könnyedén, akár egy közönséges kacatot.- Kicsi - mondta. Nem értette meg az Egészet.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom