Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)

1990-07-19 / 90. szám

1990. július 19. NÉPÚJSÁG 3 A címmel természetesen nem a Földet övező, fennmaradásunkhoz nélkülözhe­tetlen felső légrétegekre kívánok utalni, hanem sokkal közelebbire, melyet ön­magunknak teremtünk meg. Egyébként ha nem is fennmaradásunknak, de jó kö­zérzetünknek ez is részese. Emberek, közösségek, olykor egész tájegységek, vagy éppen országok hangulata, befoga­dókészsége, az embert emberhez, isme­rőshöz és ismeretlenhez fűző kapcsolata is légkör. Ezt ha nem is mindig tudatosan, de feltétlenül észrevesszük, hatással van ránk és arra, hogy miként érezzük ma­gunkat. Tessék csak a packázó hivata­lok, a zsúfolt tömegközlekedési jármüvek közönsége, a rég látott gyermeküket ha­zaváró szülők által teremtett légkörre gondolni, vagy arra, amit a hajnali hor­gászt körülvevő csend nyújt a szenvedé­lyének hódolónak. Egy rendszerváltozás, vagy áremelé­sek idejének országos légköre ismerte­téséhez teljesen felesleges újságírónak lenni, észleli, érzi és szenvedi azt min­denki. Máshol és máskor is. Van légköre or­szágoknak, városoknak, falvaknak. Szekszárdé például az idelátogatók sze­rint barátságos. Itt, a Dunántúlon elősze­retettel hivalkodunk azzal, hogy mi va­gyunk a művelt nyugat. Ami azzal is együtt jár, hogy állítólag műveltségünk nem mentes némi alamusziságtól, ra­vaszságtól sem. Ugyanezt a kissé fenye­gető elnevezésű Viharsarokban hiába keresnénk. Egeren érződik, hogy érseki város, Debrecenen, hogy ez a kálvinista Róma. Távolabbra menve, a Bajkálnak félreismerhetetlenül van lelke, a finnek tartózkodó udvariassága vonzó, a bolgár Légkör nyersesség sokkal kevésbé az. Közelről nézve a Vörös tér meglepően kicsi, a Kreml fala alacsony és ázsiai benyomást kelt. A poroszok és a kedélyes würten- bergi svábok közti különbséget kottázni is bajos, a svájciak jól érzékelhetően le­nézik az idegent, a dánok szeretik. Graz árasztja a kultúrát, Münchennek jól érzé­kelhető sörszaga van, az Eiffel-tornyot bármennyire utálták is építésekor a fran­ciák, ma már elképzelni se lehetne a fő­városukat nélküle és ez az első, amit a re­pülőgéppel érkező Párizsból észrevesz. A minap nálam járt egy 1956-ban Los Angelesbe keveredett volt évfolyamtár­sam és ámulva szívta magába a régi me­gyeháza udvarának páratlan szépségét, sőt az eléggé ormótlan Béla téri nagy­templom tetőszerkezete is lenyűgözte. Odalenn a városban a Duna Menti Folklórfesztival valahányadik napjának színes forgataga kavargóit és tulajdon­képpen ez az, amiért a légkör egyáltalán eszembe jutott. 1945 óta sokadmagam- mal részese voltam néhány megmozdu­lásnak. Jórészt olyanoknak, melyeknek hivatalból szivderítőeknek kellett volna lenniök, de korántsem voltak azok. Ami­kor a valamikori majálisok természetes vidámsága, spontán népünnepély jelle­ge valakik előtt történő felvonulássá fa­jult, amolyen szocialista-realista önmu­togatássá, jóelőre elkészített, „spontán” örömöt sugározni akaró transzparen­sekkel. Azt hiszem soha nem felejtem el a Vámházból Dimitrowá változott tér egyik házának falát díszlő felírás szövegét: „A PÁRT A Ml ESZÜNK, LELKIISMERE­TÜNK, NAPFÉNYES JELENÜNK ÉS RA­GYOGÓ JÖVŐNK.” Az akkori jövő azóta jelenné változott és ragyogásától éppen mostanában káprázik a szemünk. Eleinte a szüreti napok fő attrakciója is egy elég­gé vontatott felvonulás volt, az e tájon so­se volt bőgatyás, árvalányhajas, kariká­sukat durrogtató hortobágyi csikósok­kal. Aztán később, szerencsére, oda mó­dosultak a dolgok, hogy az engedélye­zésre hivatottak kezdték a résztvevőkre bízni, hogy miként örüljenek és.ez furcsa módon sikerült is nekik. Azt hiszem a folklórfesztivállal is ez volt a helyzet és amennyire megítélni tudom, talán ezért sikerült minden eddiginél job­ban. A művelődési központ elé kitett asz­taloknál tirolinadrágos osztrákok barát­koztak szerbekkel, magyarokkal és szemlátomást eszükbe se jutott, hogy mást is csinálhatnának, mint örüljenek egymásnak. A szívemet soha be nem ve­vő kakastaréjos, hajtincsfrizurás törpe kisebbség itt és most csakugyan annak bizonyult: - ami. Vagyis törpének. Vi­dámság volt, hangosság természetesen szintúgy, de ha durvaság igen, úgy ele­nyésző arányban. Magától értetődik, hogy mindemögött seregnyi szakember nagyon kemény és hosszan tartó szervezőmunkája rejlett, de a háttérben, nem magamutogatóan. Talán ez is okozta, hogy az ember nem egy rendezvényen érezte magát, hanem jó kedélyű, kitűnő légkörű társaságban. Ami egyáltalán nem utolsó...-s -n Veszélyben glz éti csiga Szervezett tenyésztésre buzdítanak Veszélybe került az éti csiga léte; a begyűj­tési láz azzal fenyeget, hogy létszáma vésze­sen megcsappan, a faj kihalhat, ami nemcsak a természet elszegényedését jelentené, de a biológiai lánc megszakadásával is fenyeget. A csigagyújtést mostanában egyre többen vá­lasztják jövedelemkiegészítőként. Egy-egy esős nap után az erdőkben, réteken vödör­szám szedik a puhatestü állatkát, amit kilo­grammonként 80-90 forintért értékesítenek. A magyar éticsiga-export egyébként évente 8-10 millió dollár bevételt hoz. A rablógazdál­kodás korlátozása, és a jövedelmező export fenntartása érdekében szervezett csigate­nyésztést ajánlanak. Ehhez megfelelő kerete­ket kinál a Gödöllői Állattenyésztési, Takarmá­nyozási Kutató Központ és a Mavad által életre hívott Pannon-Helix Kft., amely máris 600 kis­termelővel áll kapcsolatban. Számukra tech­nológiai leírást, a csigatáplálékhoz vetőmagot, szaktanácsadást nyújt. Amint Pacs István, a kft. elnöke az MTI-nek elmondta: számításaik szerint 1000 négyzetméteren 20 ezer forint befektetéssel célszerű megkezdeni a esigate- nyésztést, s az útmutatások pontos betartásá­val két év múlva e területről 4-5 mázsa éti csi­ga szedhető, ami hozzávetőleg 40 ezer forint bevételt jelent. E tanulóidő után tanácsos csak a csigafarm területét növelni. A kft. az átvételt, értékesítést is garantálja. A szovjet kapcsolat Napjainkban divatos figyelmen kívül hagyni, vagy legalábbis leértékelni azt a szerepet, amit hazánk a Szovjetunió felé kiépülő nemzetközi gazdasági kapcsola­tokban játszhat. Erre most nem figyel senki, pedig - nem kell hozzá jóstehetség - két év múlva mindenki erről fog beszélni. A következő években be fog bizonyo­sodni, hogy számunkra még hosszú ideig a szovjet energiaimport lesz a leggaz­daságosabb forrás. Ez jutott eszembe, amikor egy amerikai gazdasági hetilapban láttam a szovjet vegyes vállalatok partnerországok szerinti megoszlását. Tízmillió lakosra vetítve magasan a finnek és az osztrákok vezetnek. E két ország tízmilliónyi lakosságával a vegyes vállalatok negyedét képviseli, többet, mint az Egyesült Államok, Anglia és Kanada együttvéve, többet mint az NSZK. Ezek az országok gazdasági erejükhöz képest tízszeresnél nagyobb arányban vannak képviselve a többi fejlett tőkés or­szág átlagához viszonyítva. Ha pedig azt nézzük, hogy mely vállalatok működnek ténylegesen, akkor a finnek abszolút értékben is megelőznek minden nagy tőkés országot, az osztrákok pedig az NSZK után a harmadikak a sorban. Ezek a számok arra is figyelmeztetnek, hogy a szovjet piacra leginkább azok az országok tudnak behatolni, amelyek közelebbről ismerhetik az ottani viszonyokat. Márpedig nekünk rendelkezésünkre állt negyven esztendő, hogy gyűjtsük a ta­pasztalatokat. Ezeket a tapasztalatainkat kellene kihasználni. Részben úgy, hogy mi szervezünk közös vállalatokat, azzal a céllal, hogy bevigyük a számunkra már elérhető nyugati technológiákat. A szovjet gazdaság szinte egészében annyira el van maradva a legfejlettebb színvonaltól, hogy annak adaptálása a polgári iparban egyelőre nem is lehet gaz­daságos. Azt mi is megtanulhattuk, hogy egy technikailag elavult környezetben és főleg elmaradt infrastruktúrában a legfejlettebb technika vagy egyáltalán nem működik, vagy elviselhetetlenül drága és sok gonddal jár. Abból kell tehát kiindul­ni, hogy egyetlen gazdaságba sem szabad fejlettebb technikát bevezetni, mint aminek a befogadására már a körülmények megértek. Érvényes lesz ez a már „rendbe tett” Szovjetunióra is. Azzal is tényként kell számolni, hogy a szovjet félre még sokáig jellemző lesz a fejlett tőkésekkel szembeni bizalmatlanság. Hasonló feltételek mellett ezért talán sokkal szívesebben fognak üzletet kötni a volt szocialista, mint a régi tőkés orszá­gokkal. Botrányosan kevesen beszélnek nálunk oroszul ahhoz képest mennyi időt és pénzt pocsékoltunk a tanításra, de viszonylag mégis sokszor többen, mint a fejlett nyugati országokban. Ki gondolta volna, hogy majd még egyszer arra hi­vatkozhatunk, hogy szellemi tőkénk értékes része az a nyelvtudás, aminek befo- gadtatásáért a hatalom olyan sokat áldozott, s ami ellen az ifjúság óriási többsége olyan következetesen tiltakozott. Ha a finnek számára jó üzlet a Szovjetunióval való kereskedelem, akkor sokkal inkább az lehet nekünk, ök már régen beépültek a tőkés világgazdaságba, tehát sokszorta inkább képesek a tőkés világpiacon keresett termékek gyártására, ők már utolérték a fejletteket, mégis nagyon komolyan veszik a szovjet exportlehető­ségek kihasználását, így aztán a legnagyobb kereskedelmi partnerük a Szovjet­unió. Ök tudják azt is, amit nálunk még sokan nem, hogy a legolcsóbb energia az, amit keleti nagy szomszédtól vesznek, pedig már húsz éve világpiaci áron vásá­rolják. Jó lesz tehát ebben a nagy magyar átrendeződésben arra is felkészülnünk, hogy a tőkés világpiac és a Szovjetunió gazdasága között a híd szerepét töltsük be. A kölcsönös előnyök alapján. KOPATSY SÁNDOR A juhásznak jól megy dolga Nehéz idők járnak a juhászokra. Az alacsony gyapjúár, a bizonytalan piac nem ösz­tönzi a birkatartási De hogy mégis vannak akik bíznak ebben az ágazatban: példa rá a sükösdi Erdélyi Zoltán. Saját farmján gazdálkodik 1964 óta, s szakértelmét dicséri, hogy az átlagosnál jobb minőségű gyapjút tud állatairól lenyími. Ezer anyajuha és annak szaporulata biztosítja számára és családjának a biztos megélhetést Fotó: KEREKES TAMÁS 16 keréken a Kárpátiával (4.) Verecke híres útján Kalandozások a térképen (VI. 28.) Indulás reggel 5-kor. A nap fénypontja:- ismerkedés a Kárpátokkal. Mélypontja:- ugyanez a helyi, egyébként nagyon for­galmas, közlekedési viszonyokkal. A ka- mionosok közelről: - ez már csak nekem személyes élmény. Vegyük sorra mind­hármat. Aki átrepül a történelmi Magyarország határa felett, az csak felhőket lát, melyek a világ minden hegysége fölött egyfor­mák. Aki a térképet nézi, az tudomásul veszi, hogy ez hegylánc, semmi több. A valóságban egymást követő hegyláncok sora, emberkéz nem érintette, komor er­dőkkel, 1500-1700 méteres csúcsokkal. A káprázatos szépségű, kanyargós La­torcát legalább harmincszor keresztező utat nem szabad a hazaiakkal összeha­sonlítani, de sokkal különb a vártnál. Bi­zonyságául annak, hogy az embernek ne legyenek előítéletei és lehetőleg minden élményt a helyi körülményekhez és ne saját elvárásaikhoz mérjen. Erre később még bőséggel volt módunk. Meg némi honfibúra is, jobbról megpil­lantva Zrínyi Ilona dacos Munkács várát és visszagondolva Árpád apánkra. A víz­választó a Sztrij patak felbukkanásánál lelhető, mely nem Kárpátalja felé folyik, hanem a mi szempontunkból valóban Kárpáton-túli terület irányába. A később folyóvá váló patakkal egynevű Sztrij vá­rosáról egyébként nem sok jót tudok el­mondani. Riport-, sőt életutam itt majd­nem véget ért. Egy szovjet repülő száza­dossal reflexszerűen egymást rántottuk vissza egy felelőtlen Volga-vezető elől, aki az orrunk előtt száguldott át a nekünk fenntartott zöld jelzésen. Azt, hogy a szovjet tiszt eddig hány magyar életet mentett meg, nem tudhatom. Én oroszét most először. Ö mosolygott, én édes anyanyelvűnk szitokkincséből merítet­tem, aztán barátságosan bólintottunk egymásnak és elváltunk. Az autótérképeket se könnyű dicsérni. Az I. osztályú - piros jelzésű - utak men­tén települések sorát lehet találni, me­lyeknek a földabroszon nyoma sincs. Ugyanakkor hiába kerestünk ott megje­lölteket a valóságban. Aki errefelé, vagy éppen Vosin-Letenye közt természete­sen, egymást érő csárdákhoz, falatozók­hoz szokott, annak itt felkopik az álla. Verba előtt például nem 200 méterrel, hanem 20 kilométerrel jelzik egy étterem létét. Ide betértünk egy mézédes, tehát szomjúságot keltő, üdítőre. Sikerült meg­ismerkednünk egy csapi születésű, Le- ningrádtól 300 kilométerre szolgáló, ide nősült, színmagyar főhadnaggyal. 10-es csomagolású rágógumival pecsételtük meg újsütetű barátságunkat, felvilágosí­tásait és kifogástalan magyar beszédét. Az áruk iránti érdeklődés egyébként döbbenetes, ami szándékoltan udvarias fogalmazás. Június 28-án Lvov előtt a rudniki elágazásnál, magyar idő szerint déli 12-kor, a rendőr teljes joggal akart bírságolni bennünket a sebességi sza­bályok áthágásáért. Rubelt kért, de nyomban közölte, hogy német márkával is megelégszik. Végül egy üveg vodká­ban egyeztünk ki, amit a Tolnai Népújság június 25-i számába csomagolva, tapin­tatosan álcázva vittünk be a GAI feliratú őrszobába. Imigyen is elősegítve a Springer-lapok szovjetunióbeli terjesztését. Utunk első szakaszán feltűnt a renge­teg, frissen restaurált, hagymakupolás templom. Az Ukrajnában mindenhol lát­ható kék-sárga zászló, melyeket - más­nap - Bjelorusziában - a piros-zöld szí­nűek váltották fel. A faházak szépek, tisz­ták, és a háztáji szemlátomást fejlődik. Burgonyaföldjeik szemet gyönyörködte- tőek. Úton-útfélen a kötélre fogott tehe­neiket őrizgető, fejkendős parasztasszo­nyok százait láttuk. Mindenki a magáét vigyázta, így megteremtve az útmenti asz- szonyklubok bizonyára roppant szóra­koztató sorát. Az útviszonyok - mondjuk így - válto­zatosak, de zömében elképzelhetetlenül rosszak. A vékony sóder alapra terített, pakurával kevert bitumen nem lehet tar­tós és csakugyan nem az. A KRESZ iránti érdeklődés mérsékelt. Láttunk elakadást jelző háromszög he­lyett az útra helyezett, szájával lefelé for­dított, zsákkal takart vödröt is. A szinte ki­vétel nélkül csak száguldó gépjárművek kora és műszaki állapota bizonyára fel­keltené a közlekedési múzeum szakem­bereinek érdeklődését. Az útmenti jelző­táblák ritkák, de ha vannak, úgy cirill és latin betűkkel egyaránt jól olvashatók. Nappal, mert az éjszakai fényvisszaverő használata ismeretlen. Mi Luckot kerül­getve, a váratlanul és minden átmenet nélkül megszűnő főúton tévedtünk el két­szer istenigazában. így bőven volt mó­dom azon töprengeni, hogy az itteni sík­ságok melyikén szerezhette néhai apám a nagyezüstöt, az I. világháborúban, a magyar történelem utolsó lovasrohamá­ban. Ez azonban magánügy. Közérdekűbb lenne végre valós képet alkotni a mai utak kóbor lovagjairól, a kamionosokról. Idehaza, amikor Trabantunk mellett lég- örvénylenek el mellettünk, ritkán kedvel­jük őket. Tagadhatatlan ugyan, hogy nem szer­zetes barátok, de egymást nemzetiségre való tekintet nélkül példásan segítő, felvi­lágosító, valószerűtlenül sokat dolgozó szakemberek. Munkaadóiktól eléggé magukra hagyatva, óriási értékekért fe­lelnek egymaguk. A mi szállítmányunk például 36 ezer finn márka, azaz kb. 576 ezer forint érté­kű volt. Ami a munkát illeti: az „Ede” egyetlen kereke 65 kilós. Defektet pedig, amikor cserélni kell, télen-nyáron kaphat az em­ber. Moldova Györgyöt nagyon sokra tar­tom, de az általa írtaknál sokkal cifrább a mindennapos kamionos valóság... Negyedik napunkon, 624 km árán, Kö­veiig jutottunk. ORDAS IVÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom