Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)
1990-05-12 / 32. szám
4 - TOLNATÁJ 1990. május 12. A ravasz tyúk és az öreg Henrik esete Számomra ugyan soha nem lesz az, de tapasztalataim meggyőztek arról, hogy az újságírás bizony sokak megítélése szerint undorító mesterség. Végtére is jön valaki, aki beleüti az orrát mások magánéletébe és mindennek végén - több-kevesebb sikerrel - az eredményt „beteszi az újságba”. Nos, nem mindig sikerül. Oly korban voltam fiatal, amikor az emberek kedvük ellenére bár, de viszonylag közeli kapcsolatba kerültek a halállal. A profi tömeggyilkosok sose érdekeltek, bár ismertem Zöldy Márton csendőrtisztet, egy sok nyelven beszélő hivatásos gyilkost, aki az újvidéki mészárlás (történelmünk szégyenfoltja) egyik főszereplője volt. De szerettem volna megismerni az állami ítéletvégrehajtót is, aki a jog és törvény parancsainak engedelmes- kedve oltja ki mások életét. Pesterzsébeten lakott, rangja szerint fogház- őrtiszt, aki - miután többrendbeli protekció jóvoltából eljutottam hozzá - rövid úton kidobott. Csak annyit tudtam meg róla, hogy üres óráiban szívesen és nagyon jól zongorázik, a lánya pedig a város ellentétes végébe jár középiskolába. Nem az apja, hanem az anyja nevén. A Horthy-idök híres hóhérát Balinak hívták. Jól megérdemelt jövedelmei révén rokonszenves, ősz bajuszú, öreg parasztként morzsolta nyugdíjas napjait Faddon. Az egykori régi országút mellett valahol, ahol a pletyka szerint a padláson állítólag őriztek egy forgalomból kivont bitófát is. Valószínűleg csakugyan nem lehetett több, mint pletyka, mert sose tudtam a nyomára jutni. Talán felesleges is lett volna... Egyik nagynevű és joggal köztiszteletnek Örvendő idős bíró barátom hosszú pályafutása alatt kilenc halálos ítéletet szabott ki. Ebből hét „megállt”, vagyis az elítélteket felhúzták. Egészen biztos, hogy teljes joggal, hiszen az illető nem volt szadista, hanem a törvények szigorú őre. Hosszúhosszú órákig válaszolt arra a kérdésemre, hogy egy ilyen ítélet kimondása előtt és után hogyan tudott elszámolni önmagával. Gyerekeinek szerető apja, unokái imádott nagyapja. Elmondta. Felejthetetlen élmény marad számomra, talán valamikor valamelyik regényemben feldolgozom, de írni egy sort se lehet róla. Ugyanis letiltotta, és az ilyesmi szakmánk komolyabb képviselői előtt (és a sajtóetika szerint) parancs. Jányi Gusztáv vezérezredest, az egyik legjobban képzett magyar tisztet, a voronyezsi csatavesztőt, azért lőtték agyon kegyelemből, mert eszébe se jutott Nyugaton maradni, hanem hazajött. Számos nagybátyám fő- parancsnoka volt, akik alrendű alezredes minőségükben legfeljebb csak vigyázz állásban beszélgethettek vele. És a tisztiszolgája, aki éjt nappallá téve mindig mellette volt? Szekszárdon él, nem hajlandó megszólalni. Joga van rá. De nem szólalt meg özvegy Szálasi Ferencné se, akit egyszer autóstopposként vettünk fel valahol Szentendre magasságában. Pedig anyámmal együtt járt gépírónöképző tanfolyamra, emlékezett is a nevére. Csakhogy akkor Szálasi Ferenc még nem volt nemzetvesztő-nemzetve- zető, hanem vezérkari őrnagy, melyekből pontosan tizenkettő tett ki egy tucatot. Gróf Széchényi Zsigmond, aki nemcsak a legnagyobb magyar vadász, hanem a legjobb tollú magyar vadászíró is volt, abban a megtiszteltetésben részesített, hogy Veszprém megyei újságíró koromban elkísérhettem csónakkal a Kis-Balaton lápvilágába. Akkor kapta vissza a puskáit, így szemtanúja lehettem, hogy miként lehet ringó csónakból golyós puskával villámszerű röptű madarakat sorozatban lelőni. Eleve kikötötte protekto- rom, hogy ki ne nyissam a számat, mert a hatalmas termetű gróf szófukar ember. Hallgattam is, akár a csuka. így csak közvetett tanúbizonyságok jóvoltából tudom, hogy amikor 1956 után a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárának kiégett anyagát egy röpke afrikai kirándulás árán „újratermelte”, Kádár János magához kérette. A beszélgetés (állítólag) így zajlott:- Széchényi úr! Maga történelmi család tagja. Tele van dúsgazdag nyugati rokonokkal. A Széchényi Zsigát bizonyára bárhol szeretettel fogadták volna. Széchényi biccentett:- Kádár úr! Ez valószínűleg igaz. A Zsiga el is mehetett volna, de a Széchényi nem engedte! Nem voltam ott, tehát ez is megíratlan riportjaim számát szaporítja. Ismertem Penszky bácsit, az 1949-es év legnagyobb magyar ember- csempészét. Nagyon szűk körben laktunk együtt, jóban is voltunk. De amiként az ÁVH nem egészen puha módszerei se tudták kicsikarni az akkor 70 éves emberből útvonalait, összekötőit és valahol elrejtett egymillió forintját (1949-ben!), én még oly kevéssé. Van egy szekszárdi barátom, aki a II. világháború után alapított demokratikus hadsereg vasútépítő zászlóaljának katonája volt Nem luxuskörülmények közt Amikor a II. világháború után néhányadik évtizedben úgy kezdtek szaporodni a belhoni ellenállók és partizánok, mint eső után a gomba, nem tolakodott elismerésért. Nagyon jó viszonyban vagyunk, de azokról az élményeiről máig se tudtam kiszedni belőle 10 nyomtatott sorra érdemes mondanivalót. Pedig nem is mindig absztinensen csevegtünk... Pályafutásomnak nem volt éppenséggel a csúcspontja, amikor a Kőbányai Gyógyszergyárban (Richter-gyár) segédmunkáskodtam. Éjszakai műszakunk könnyű volt, beszélgethettünk és időnként mellénk szegődött az öreg éjjeliőr. Háborút járt emberek csevegtek, náluk megszokott módon a háborúról, ami utólag mindig szép és izgalmas. Egyszer csak beszólt a jelentéktelen kinézésű öreg:- Ez akkor és ott nem így volt, hanem emitt és amott így!- Ezt aztán maga honnan tudja, öreg? - így a többiek. - Mi volt maga akkor, amikor a tűz égett? Netán csicskás!- Nem, fiam! Harckocsidandárt vezénylő tábornok! Ennél többet soha rrem tudtam kiszedni belőle. Sajnálom és szégyenlem. Éppúgy, mint a többit... ORDAS IVÁN Avagy: ha az ember élni akar, akkor kapaszkodik Mottó: „Ki bírná a halál gondolatát elviselni, ha az élet öröm volna.” Schopenhauer A barna tyúk fejét oldalra hajtva hallgatja az idegen hangokat, kárál és lassan beóvatoskodik a nyitva hagyott konyhaajtón. Kapirgál egyet a fekete-fehér kockás kőre rakódott sárkupacon, és mint akinek csak az evésen jár az esze, felkapkodja a hokedli lába mellé hullott kukoricaszemeket. Jobbra-balra pislant és amikor úgy véli, hogy senki nem látja, besuttyan a szobába vezető széles dupla ajtó közé, majd rátottyan a felhalmozott rongykupacra.- Ide fészkelt, kilenc tojása már van, nemsokára megkotlik - kuncog az öregember, átlátva a tyúk mesterkedésén, miközben ránt egyet három számmal nagyobb nadrágján. - Ipari tanuló voltam, szabó, azért rongyos a gatyám - nyugtázza a látványt. Az ajtó nyitva, a konyhában mégis nehéz szag terjeng. A sparhelten két lefedett lábasban valami rotyog.- Mindennap főzök meleget, most kacsát vágtam, azt sütöm. Szakács voltam a katonaságnál, tudok én főzni, kérem szépen - mondja az április 20-án 80. évét betöltött, egyedül élő Geyer Henrik. Munkától, köszvénytől görbült ujjaival az asztal szélébe kapaszkodva nagy nehezen feláll.- Odavannak a lábaim egészen - motyogja. - A múltkor is, hogy jöttem haza Zsibrikre, át a pusztán, gyalog, egyszer csak úgy elkezdett szúrni a lábam, hogy le kellett üljek. Aztán nem tudtam felállni. Ott ültem a mezőn egy éjszaka két nap. A postásnőnk vett észre, az segített haza. Azóta is mindennap eljön megnézni, hogy vagyok, nagyon kedves asz- szony. Geyer Henrik tudja értékelni az érdek nélküli figyelmességet. Élete 80 éve megtanította rá, hogy ritka az ilyen, hiszen mióta a felesége 1958- ban agyhártyagyulladásban meghalt, egyedül él. Gyerekük nem volt. Boldogult ahogy tudott. Egyénileg gazdálkodott, így aztán nyugdíjat nem kap, csak szociális segélyt.- Most már jobb, mióta felemelték a járadékot 4800 forintra - mondja -, mert azelőtt csak 1300-at kaptam. A hozzátartozók, az unokaöccsök csak addig jöttek, mondja, amíg építkeztek és pénzt kértek. Azóta rá se nyitják az ajtót Az öreg azért megél valahogy. Összetakarítja a pénzét, tyúkot, kacsát, libát tart, megműveli a kertet. Hogy hogyan kapálja a földet, azt nehéz elképzelni, hiszen ha lépni akar, azt csak két botra nehezedve tudja megtenni.- Hölgyem, ha az ember élni akar, akkor kapaszkodik - jelenti ki. Levelet nem ír, karácsonyi üdvözletét legutóbb 1986-ban kapott. A nagy becsben tartott képeslap a konyha sarkában álló ágy földszínü párnája alól kerül elő. „Kedves Henrik bácsi! Boldog karácsonyt és új esztendőt kívánnak az ősszel ottjárt gyalogos filmesek.” A lapot az a Rok- kenbauer Pál irta alá, aki azóta a tolnai-baranyai dombok helyett már az elíziumi mezőkön sétál.- Nehéz az élet, nekem sem lesz már egy boldog órám - sóhajt Geyer Henrik két botjába kapaszkodva az udvaron álló százéves körtefa alatt. A macska maradt, a szerencse elpártolt A hosszú, tornácos ház egykori tisztaszobájának betört ablakán ki- beugrálnak a baromfiak. A gyönyörű régi cserépkályha mintája eltűnik a por alatt. A deszkapadlót vastagon belepi a tyúktrágya. A kopott falvédő feliratát: „Egyetértés, szeretet, vezéreljen tégedet!” - már senki nem tudja és nem is akarja kibetűzni. Csak a tyúkok kárálnak helyeslőén. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: RITZEL ZOLTÁN „Nekem sem lesz már egy boldog órám” Botra fogott élet
