Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-03 / 53. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. március 3. Bemutatkozás helyett A lemosolygó csillagoknak A vers nem lehet öncélú, mint ahogy a madarak vonulása sem az. A vers lehet szép, jó, de hamis soha, mert a hegyekben eredő patakok medrében is csak a tiszta kövek ragyognak föl. Amikor először olvastam Acsádi Rozália verseit, megdöbbentem: a falevelek jutottak eszembe, az ősz, a fájdalom. S akkor keresni kezdtem öt, és magam elé képzeltem, milyen is lehet. És nem csalódtam, hiszen megálmodtam gyolcsfehérnek, mint verseit. Az álom néha valóság. Aztán a balla- dás évek jutottak az eszembe, hogy mi valamennyien egyetlen út garabonciásai vagyunk. A poros utakéi, akik megszólítják az elheverő köveket és fölkiáltanak a lemosolygó csillagoknak. És akkor megismertem őt és a verseit. Megigézett: Ne tagadd magad! / Ne rejtőzz előlem / a csillagos nyárba, / ne rejtőzz fűbe / és fába és röpke / madárba, / ka- szapengéses / alkonyi homályba, / aratóénekbe, / sirató imába, / ne rejtőzz előlem / kék szirmú virágba! Ilyen szépen pedig csak az tud írni, aki őszinte, aki iszonyúan őszinte. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA Acsádi Rozália: Tűz és virág Acsádi Rozália: Hasonlatok Mint sötétség birtokán a kósza fények riadt szívemmel keresnélek. Mint pusztaságban, ha rád néz két kis ablak már azt hinném, hogy meg is kaplak. Ahogy az ember vakon, bolyongva hazatéved mint kinyíló ajtót, szeretnélek. (Meghalt Tolnai Gábor) Felesége halála után egyre magányosabb lett, ezért is volt hálás a figyelemért, jó szóért, talán ezért is fogadott barátjául, s az elmúlt években sűrűn váltottunk levelet. Politikai pályafutását kedvetlenül néztem, bár tudtam, hogy tudós hajlamai ellenére sodorta ide a körülmények hatalma, mert szívesebben mérlegelte a XVII. század szellemi törekvéseit, mint korának ko- reografálatlan bakugrásait. Valamikor régen az Új írásban irtam tanulmánykötetéről, tudásának, éber szellemének kijáró elismeréssel. Ebben van Radnótiról, halhatatlan barátjáról szóló nagyon szép tanulmánya, s Adyról is Irt, de ezen fennakadtam. Nem sokkal később Pécsett találkoztunk, valami irodalmi összejövetelen, s átnyomakodva a tömegen már messziről kiáltotta, „azt írtad, hogy ezt még Tolnai Gábornak sem hiszed el, hát ez igazán jó”, s hosszan rázta kezemet. Ettől kezdve minden könyvét elküldte. Voltak köztük remeklések is, mint Teleki József naplójának példaszerű kiadása az Akadémia általa szerkesztett Régi magyar prózai emlékek sorozatában, vagy Hoffmann Edit sziluettjeinek gyűjteménye, amit itt, a Népújságban méltattam. Bonyolultabb volt a helyzet Szóbeli jegyzék című visszaemlékezésével, ami 1949-50-es római követségének idejéről szól. A dedikáció „igaz szeretetet és barátságot” emleget, ezt igyekeztem is viszonozni, de a könyvről nem írtam, politikai szerepét sem méltányoltam. Rákosi maga adta át neki párttagsági könyvét, rendben van, ez olyan róka fogta csuka képlet, amihez jó arcot kellett vágni; más gondolkoztatott el. Tolnai az infernális Mindszenty-per írás közben után került Rómába, mint magyar követ. Irodalomtudós, a politikához alig van köze, Rómában is csak a fagyos légkört érzékeli, ami nem személyének, hanem a Rákosi-diktatúrának szólt. De itt van a Rajk-per is, Rajk pedig jó barátja volt már a 30-as években, s amikor letartóztatták, rögtön felmerült a kérdés, valóban áruló volt-e s akkor egykori barátai is árulók, vagy áldozat, akinek nyakába az önkény vetett kötelet. Levelezésünk ekkor megélénkült, talán igazolást várt tőlem, amivel zavarba hozott, lehet, hogy kíméletlen is voltam, következésképp méltánytalan. Körülbelül ezt írtam neki: Annak idején Rajk perbefogását, majd kivégzését egy hatalomra került párt belső ügyének tartottam, személyes közöm sem volt hozzá, érzelmileg sem, mert Rajkot még csak nem is láttam soha. Közvetlenül színt sem kellett vallanom, véleményemet nem kérdezte senki, arról pedig én nem beszéltem, hogy éppen a vád iszonyatos volta miatt éreztem képtelenségnek az egészet. Amikor néhány évvel később Szekszárdra kerültem, titokban bejártam a helyszínt, s azt latolgattam, hogy a drótakadályokkal, vérebekkel őrzött határon miként juthatott át Ranko- vics, a jugoszláv belügyminiszter s hogyan talált a Paks melletti Biritópusztára. Azt gondoltam, hogy Rákosi egy gyatra ponyvaregényt sem tudott összehozni, de ezt csak évekkel később mertem megírni, még akkor sem minden kockázat nélkül. Annyit válaszolt, „szerencsés ember vagy, kívülről nézhetted az egészet", - a többit maga mondta el Szóbeli jegyzék című könyvében, némi vitát is kavarva, amint emlékezéseknél lenni szokott. Pedig szép múltja volt, fiatal törekvéseit Babits figyelme kísérte, Radnóti állt mellette barátként és fegyvertársként és Rajk is. A politika önkénye később sok mindent kétségessé tett, Babitsot sokáig nem volt hasznos emlegetni, Rajkkal kapcsolatban pedig évekig kisérte a fenyegető árnyék, hisz már a 30-as évek derekán le kellett volna lepleznie... A szive mélyén tudós volt, akit irracionális erők sodortak a politikába s boldog volt, amikor letehette követi tisztségét. Elvégzett mindent, ami számára rendeltetett? Nem tudom. Levelezésünkben gyakran visszatértek közös olasz emlékeink; egyszer Cortonáról írtam neki, Luca Signorelli városáról, akiről művészet- történész felesége szép könyvet Irt. Szomorúan válaszolta, itt nem járt, s most már reménye sincs arra, hogy valaha eljut a szép városba. Mi egy középkori kastélyból átalakított szállodában laktunk, ahol azt sem tudták, hogy magyarok is élnek a világon. Ablakunkból a Trasi- meno tóra láttunk, amelynek partján Hannibál csatázott a rómaiakkal. Szegény Gábor, ha visszapillant a végtelen csillagmezőkról, talán megcsillan előtte a szép tó is, mely rég feledte az öldöklő csatákat, s partján úgy sorakoznak a takaros villák, mintha gazdáik már csak az örökkévalóságnak tartoznának számadással. CSANYI LÁSZLÓ Századunk nagy dilemmája művészet és élet, művészet és közönség eltávolodása, szétválása. Minden kísérlet ellenére ez a rideg viszony megváltoztathatatlannak tűnik. Vagy mégse? íme egy művész érthetetlenül közérthető, gyermekien egyszerű, egy alázatos ember, ki két urat szolgált - a mesélőt, más néven az írót, s ekkor nevezték illusztrátornak - és a mesehallgatót, légyen az gyermek vagy aggastyán s ekkor képíró mesterként tisztelték. A korszak, melynek tanúja és résztvevője volt, csupa hadüzenet régi hagyományok, új stílusok ellen. S ö - mintha nem látna, nem hallana, lelkesedéssel és odaadással dolgozik. Szépséges teremtményei - a lányok és lovak - emlékképek Árkádiából vagy követek a mennyországból, netán a boldogságról álmodott álom törékeny-tünékeny lényei? Szemfényvesztés, menekülés, öncsalás? Egy szélcibálta kor tudatlan, ártatlan gyermeke vagy egy áhított szélcsendes világ öntudatos hírnöke? Lemondott a világ megváltásáról, hogy mesélhessen a megváltásról? Hitetlen Tamásként szemeimmel tapogatom vonalait, kell lennie egy kicsiny áruló pontnak, egy kézvonásnak, mely nem a derűt sugallja. Belekapaszkodom Paul Valéry egyik levelének soraiba: „A mű derűje nem bizonyítéka a művész derűjének, a mélységesen mély zavarokkal szembeszegezett szorongó ellenállásból születik...” Ha itt lenne a mester, biztosan leintene - zagyvaság! - hiszen minden őt faggató riporternek elmondta, hogy elégedett sorsával, kiegyensúlyozott, boldog ember, a modern művészet nyűge, baja, kínja nem érintett meg. Idegzetét, lelkét hidegen hagyta a zajongó-hőzön- gő nagyváros. A Duna-parti főváros lett az otthona, fél lábbal mindvégig a Balaton partján állt, Szemesen, a szülőfalujában. A falusi gyermekkor kettős kötődése: természethez és magyarsághoz, biztos alap volt, amelyre építeni lehetett és kellett. Az életmű ház - hogy az építészeti hasonlatnál maradjak - szépen faragott tornácát egy-egy kannelurás dór oszloppal is felékesitette. Házában a szőlősgazdákkal és tehénpásztorokkal antik és keresztény zarándokok elegyedtek szóba, megfordult itt Orfeusz, a Jó Pásztor, Szt. Ferenc. Közös téma volt bőviben: egyazonképpen szerették a természetet, az állatokat és az embert. A Jó Pásztor figuLovasok rája, mely az ókeresztény katakombákban formálódott Orfeuszból s vált Jézussá, s most egy mesteri kézvonással újra felöltötte pásztori gúnyáját. Reich Károly művészetében a magáévá tett európai kultúrkincs igazolta és szentesitette a gyermekkor értékrend- szerét, a szerzett tudás visszacsatolt a kiinduláshoz, a tapasztaláshoz. Talán itt a titok nyitja, a derű kiapadhatatlan forrása, a természet szépségének állandósága - hangozzék bár avíttnak e kijelentés, Reich mester a javíthatatlan panteisták fajtájából való - volt. A Dombóvári Galériában rendezett emlékkiállítás március 18-ig tekinthető meg. Pásztor Elment apám is Nagy Katalin: A javíthatatlan panteista: Reich Károly kitaszítottságom mindent elsötétít, vihardalát zúgja fölöttem a szél is, nem látod, szédülök: madárdallal rémít engem a tavasz is madárvonulással szomorít az ősz is. Minek is meséltél tűzről és virágról, hogyha átkot szórtál aztán a szemembe! Amit látni enged nekem a szerencse az csak halott virág, az csak hunyó parázs. Apám, gyere értem, anyám, gyere értem, félelem bénítja kinyújtott kezemet, arcomra halált ír ujjával az élet - apám, gyere értem, anyám, gyere értem addig, amíg élek. Tűzből, vízből lettem üszkös feketévé, maréknyi parázzsá, halott lobogássá. Tűzből, vízből lettem, üszkös feketévé, halott lobogássá, sáros ragyogássá, maréknyi parázzsá. Apám, gyere értem, anyám, gyere értem, kezemet szorítsd meg, arcomat emeld fel, szíved melegével szívemet hevítsd fel, apám, gyere értem, anyám, gyere értem, gyereked kiált fel: tehozzád könyörög, hadd emeljem egyszer arcomat tehozzád, két kezemet egyszer a kezedbe tenném, úgyis vége szakad egyszer a világnak, ne engedd meg addig, hogy sötétben éljek, vigasztalj meg engem esti dúdolással, cseresznyefa-ággal, kis madártojással, szénaillatoddal üldözd el a telet, szíved dobogása adja a meleget, nem látod, térdelek:
