Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-03 / 53. szám
1990. március 3. Kányádi Sándor Dombóváron Ö, te annyiszor megdalolt szabadság... Talán nem is tudja, hogy jövünk. Megkerüljük az épületet, az ablakon át már látom őt, látom az arcát. Rég láttam, utoljára Nagyváradon, a Nyomdaklubban megrendezett íróolvasó találkozón, két évvel ezelőtt. De az egy másik korban történt. Azóta történelem született. Az arca most is olyan, mint régen, nagyon régen, mint amikor még fiatal volt, mint mikor diákkoromban megismertem: csupa lélek, csupa szeretet, őszinteségében-nyíitságában a hamiskás mosoly a védekezőfegyvere. Minden hajszála a becsület- ben-megőszülés jelképe. Minden ránc a szeme körül a jóság tanúbizonysága. Az arca is beletartozik az életműbe. Nincs olyan magyarlakta falu Erdélyben, amelyben ne ölelnék meg minden házban. Most itt ölelhetem meg, Dombóváron. El is csodálkozik. Jé... - nevet rám -, te hova valósi vagy? Ha én azt tudnám - mondom. Vagy csak sóhajtom inkább? Annyian vagyunk most itt, ki áttelepült, ki látogatóban, mint „a rosta lika”. Minden likon kiesett egy-egy közülünk. Ki erre, ki arra. Ülünk, beszélgetünk. Nem szereti, ha fényképezik. De nem tiltja meg. Nem szeret interjút adni. Mondja is, hogy a Panorámában közvetített interjú egyfajta merénylet volt, abban egyeztek meg, hogy magánhasználatra készül, nem megy adásba. Nekünk se ad interjút. Van valami mérhetetlen büszkeség a szerénységében: ezért aztán nem csak dirigálni nem lehet neki, de kérni se, csak elfogadni, amit ajándékba ad. De hát mit is kérhetnénk tőle, aki Nagyasszonyunk, hazánk reményétől a legfontosabbat könyörögte versében: mint a pusztában a zsidókat / hajdan az Úr vezéreld óvjad / segítsd a nyelvben bujdosókat / s vezesd a vándorénekest”... Abból a másik világból jön, aminek TOLNATÁJ - 7 „Valahol mintha valami nyílna virág a csönd álom a szirma” Vegyük számba a lehetőségeket... elmúlt, véres, győztes napjait képernyőre tapadó szemmel, rádióra tapasztott füllel, visszafojtott lélegzettel figyeltük. Amikor arra ébredtem, hogy ezt mondja a rádió: „Itt Bukarest. A Nap egy órával ezelőtt kelt. Kimondhatatlan várakozással néztünk a napkelte elébe. Nehéz volt az éjszaka. Drága honfitársaim, maradjatok a rádió mellett.” Most ugyanezzel a várakozással lessük ajkáról a szót Mert nehéz volt, nehéz még az éjszaka. De ő csupa derű, józan bizakodás. Mesél a forradalomról... Az ő évtizedeket átfogó forradalma akkor már régen tartott. Már 1967ben megtette, amit mások ma szándékoznak: „Dél van. Meghúzom sorra, /hogy tegyek valamit, / közömbös Európa / öblös harangjait” - írta akkor. S csak most hatolt el fülünkbe az európai harangok zúgása. DOMOKOS ESZTER Portrék: GOTTVALD KÁROLY Drescher J. Attila: Piroska és a farkas Mese - felnőtteknek Hol volt, hol nem volt, de még a felszámolt szögesdróthatáron innen, volt egyszer egy csinos leányka. Piroskának hívták. Ez a Piroska meglehetősen pimasz és lusta teremtés volt, gyakran viselkedett neveletlenül, környezetét és az állatokat is szívesen bosszatotta. Még szegény özvegy édesanyjának is - merthogy apukája elesett a Don-kanyarban - szemtelenül válaszolgatott. Egy szép napon aztán így szólt hozzá az anyukája- „Fogd a kosarat Piroskám, és látogasd meg betegeskedő nagymamádat! Vigyél neki pár finom falatot!” „Mindig csak én”, szájait Piroska, mire édesanyja újra kérlelőre fogta. Végül aztán mégis csak útnak indult a bájos gyermek, de alig titkolt ellenérzéssel. Ahogy ott csámborgott keresztül-kasul az erdőben, egyszer- csak összetalálkozott a farkassal. A mi kegyetlen, csonka családban felcseperedett Piroskánk megragadta a jámbor állatot a farkánál fogva, jól megráncigálta és ráripakodott: „Mi dolgod errefelé, he?”, mert hogy már az anyanyelvi kommunikációs program alapján tanították az általános iskolában. „Kotródj innen!”, fűzte még hozzá, s hogy hitelessé tegye haragját, a farkas mancsára is rátaposott, hogy az feljajdult a fájdalomtól. De Piroskának ez sem volt elég, kövekkel is meghajigálta a csupán néma kommunikációra képes állatot. Enyhülvén motiválatlan dühe, Piroska megpaskolta a farkas pofáját, és azt mondta: „Na gyere, elmegyünk a nagyihoz, és kicsit felbosszantjuk! Megijesztheted és belé is haraphatsz majd, jó?”, mivel Piroska kissé szadistává is vált áldatlan gyermekkora zárdainak nem mondható élményei során. Hanem a farkasnak sehogy sem volt ínyére a dolog. Elkapta Piroska aranyláccal ékes karcsú bokáját, s addig el nem eresztette, amíg arra nem jött a vadász. Piroska közben hangosan jajgatott: „Segítség! Segítség! Megtámadott a farkas! Fel akar falni!” A vadász azonban hírből ismerte már Piroskát, és nem hitt neki. Piroska üvöltött, hogy de igenis, itt ő a megtámadott fél, s mérgében még szép piros sipkáját is szétszaggatta, a kosarat meg jó messzire behajította az erdőbe - ennyi előnnyel jár, ha az ember ifjúkorában atletizált. Ekkor a vadász megkönyörült rajta, s így szólt a farkashoz: „Elengedheted már az ember lányát, kedves farkas koma.” Piroska meg nyomban elrohant a tetthelyről, de persze nem a nagymamához. Ezalatt a farkas összeszedegette a szétgurult finomságokat - és elvitte az egészet a megtalált kosárkában a beteg nagymamának. Ö ápolta az anyókát mindaddig, amíg az B-cseppek nélkül is visszanyerte egészségét. Meg is tartotta ám magának a farkast, s boldogan, elégedetten éldegéltek, míg csak meg nem halt - a nagymama. Halálának körülményei tisztázatlanok maradtak, Piroska viszont beperelte a farkast, mert eltartási szerződés nélkül jutott a nagymama házikójához. Itt a vége, fuss el véle, farkassal nem jutsz dűlőre, huss! Történt, hogy egy szamoszi emigráns, bizonyos Aesopus, mesterségére nézve fabulátor a tömeges ki-és bevándorlásoktól borzolt huszadik- század-végi világban letelepedett Magyarországon, és azonnal Aiszó- poszra magyarosította a nevét. Aztán elkezdte böngészni a hirdetéseket, keresvén, hol találhatna állást. De minthogy hajdani honszere- tetéből maradt még benne némi nosztalgia, előnyben részesítette az -ősz végű testületeket. így bukkant rá a MÚOSZ nevű egyesületre. Úgy döntött, fölkeresi a testület székházát. Odaérvén a Népköztársaság útján pompázó épülethez, mely utcának neve kellemes emlékeket ébresztett benne a görög demokrácia korából, azt kellett hallania, hogy épp folyamatban van az utcanév visszaváltoztatása Andrássy útra.- Miről nevezetes ez az Andrássy? - kérdezte naivan az első arrajárót.- Nem tudja, uram? - meredt az rá döbbenten. - Arról, hogy az Andrássy út 60-ba hurcolták azokat, akik útjukban álltak, ott kínozták, vallatták őket.- A most hatalmon lévők?- Nem. Dehogy. Honnan jött maga?- Az ókorból. De ha nem a hatalmon lévők hatalmát dicsőíti, minek kell megváltoztatni az utca nevét?- Maga ezt nem érti. Mért nem megy vissza oda, ahonnan jött?- Na ja, mert az már elmúlt - felelte Aiszóposz; mert már felcsípett valamit a pesti zsargonból.- Na látja - vágta rá a járókelő. - Ezt az utcát is azért kell visszakeresztelni, mert azok az idők elmúltak, 'amikor Andrássy útnak hívták, azok is, amikor nem így hívták, de így élt a Domokos Eszter: A szamoszi köztudatban, meg azok is, amikor másképp hívták, de mégis így élt a köztudatban.- És most milyen idők vannak? - érdeklődött bárgyún a fabulátor.- Most olyan idők vannak, amik már szintén elmúltak. Ezzel a járókelő nyugodtan továbbsétált, Aiszóposz pedig belépett az épületbe. Nofene - gondolta görögül, de hexameterben. - Lehet, hogy nem sikerült beletalálnom a jövőbe? Ezért igazán kár volt időemigrálnom. Az előcsarnokban a ruhatáros bácsi előzékenyen lesegítette róla a tógát. Ö ugyan megpróbált ragaszkodni egyetlen ruhadarabjához, de sikertelenül. A ruhatár ugyanis kötelező volt. Épp akkor lépett ki a földszinten található bárból két riporternő. Az egyik felsikoltott. A másik jókora táskájához kapott, amit oldalán viselt, villámgyorsan előkapta fényképezőgépét, amely zümmögve örökítette meg a feltárulkozó férfibájakat - egy időben a kérdéssel - ugye nem ellenzi, hogy aktfotóját az Ádámban közöljük? A botránynak a ruhatáros bácsi vetett véget azzal, hogy az első keze ügyébe került bundagalléros női télikabátot a jóhiszemű szeméremsértőre borította. A két hölgy azonnal közrefogta, s még mielőtt ideje lett volna tiltakozni, bevonszolta a bárba a botrányhőst. Valószínűleg szerették volna felmutatni a trófeát, ami növelte volna szakmai presztízsüket. De Aiszóposz többé nem volt hajlandó levetni a női bundát.- Maga egy gyűlöletes szimbólumot visel - próbálkoztak a hölgyek az érveléssel. - Nálunk a bunda a korrupció szimbóluma.- A pőreség nem? - kérdezte megdöbbenve Aiszóposz. - Ha ez igaz, egyikük miért sikított, másikuk miért csapott le rám, mint egy vérr cse?- Mit akar azzal a vércsével? Emberek vagyunk - mondták a hölgyek. De ez valahogy nem derült ki. Leültek, majd idővel a szomszéd asztaloknál ülő ős-zsurnaliszták is odahúzták székeiket. Nyilvánvaló volt az esemény szenzációjellege. Előkerültek a noteszek, reportofo- nok. Egymást keresztező interjúktól zúgott a levegő. A kérdések sokféleségét az oda nem illő válaszok semlegesítették. Végül is kiderült, hogy a női bundában a MÚOSZ kávézójának asztalánál egy fabulátor ül, aki az ókorból érezett.- És nem rendeztek önnek fogadást a Ferihegyi repülőtéren? - hüle- dezett egy zöldfülű.- Inkognitóban jöttem, átszökve a határokon, nagyjából gyalogszerrel - szabadkozott a szamoszi.- Mik a tervei?- Talán... állatmeséket szeretnék kitalálni. Ahhoz értek a legjobban. Az Esti mesében láttam ilyesmit, de csapnivaló volt.- Ha a szerződésbe belefoglalhatjuk, hogy mindvégig megőrzi ezt az öltözéket, én hajlandó vagyok alkalmazni önt - csapott rá az egyik vezető napilap főszerkesztője. Aiszóposz, aki nem ismerte az éghajlatot, belement. így azonnal a lap munkatársa lett, s mire észbekapott volna, Mitsubishi Nonpluszultrán beszállították a szerkesztőségbe. Kapott egy íróasztalt, ami tele volt az elődje papírhulladékával. Meg egy villanyírógépet. Meg egy repor- tofont. Megmagyarázták neki a jövedelemadó-rendszert. Ekkor már kezdett gyanút fogni.- Mi lesz itt a dolgom? - kérdezte.- A különböző pártok tevékenységéről fog tudósítani - vágta rá a fő- szerkesztő. - Ugyanis közülünk csak magának nincs múltja, kötődése, pártállása. Mindent megírhat egy az egyben, ez szabad sajtó. A fabulátor megdöbbent.- Mindent? Egy az egyben? Ahhoz én nem értek. Bármilyen korban kóboroltam eddig, ez sehol nem volt lehetséges. Hiszen ezért dolgoztam ki a fabula technológiáját. Én ahhoz értek.- Nézze: maga megírja, amit mondanak. Egyik párt vádolja, mocskolja a másikat, a másik a harmadikat, a harmadik mindenkit, elöbb-utóbb mindegyik mindenkit. Mi nem tudjuk összehozni a lapot, ha ezek a mocskolódások kimaradnak belőle. De nem tölthetjük ezzel az időt. Erre alkalmaztuk magát. Megértette? A szamoszi a női télikabátban gondterhelten gubbasztott a széken, amely immár az övé volt. Vagy azt kellett megvédenie, vagy önmagát.- Nem hiszem, hogy alkalmas volnék erre - mondta halkan.- Magának nincs választási lehetősége - felelte a főszerkesztő. - Tudja, ahogy így elnézem ebben a női kabátban, a kutya se venné föl magát másik szerkesztőségbe. Egyáltalán, miért jött el a görög ókorból?- Mert templomrablás hamis vádjával meg akartak ölni.- Csak nem voltak ennyire kellemetlenek a fabulái?- Azt gyanítom, hogy igen.- Aha. Szóval maga egy renitens.- Lehet.- És mit mondtak, amikor lebukott?- Azt, hogy: idd ki a tengert...- Figyeljen, Aiszóposz. Nekünk nincs tengerünk. De ellentengernagyunk volt. Ezt mi is bármikor mondhatjuk magának. Ezzel a főszerkesztő felállt, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Aiszóposz pedig mit tehetett volna mást, női bundájában, mely egyébként soha nem volt az övé, eljárt a pártok üléseire, és írta, írta a mocs- kolódást. Hexameterben. Gyakorta eszébe jutottak a főszerkesztő szavai. Nekünk nincs tengerünk. De ellentengernagyunk volt. Föl-földerengett benne egy másjk szlogen is: Aesopus, idd ki a tengert! És így, minthogy tenger nem volt, a Balaton meg szennyezett, egyébre kellett fanyalodnia. így lett Aiszóposz alkoholista. Ekkor jegyezték fel róla:-alkalmaz- kodott.
