Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

III. évfolyam, 7. szám 1990. február 17. Van egy ajtó Szekszárdon, amit jól ismer­nek a gondokkal küszködök. A régi várme­gyeháza földszinti folyosójáról nyílik egy nem túl nagy szobába. A folyosón székek állnak, azokon ül sorban a gond, mint megfáradt fecskecsapat a dróton. Olyankor, amikor a városi tanács egészségügyi osztályán foga­dónap van. Némán és névtelenül ül a folyosón a gon­dok csapata. Csak halk kopogás után, az ajtó mögött ered meg a szó, nevezik nevén a bajt. Ami egyre sokasodik. Bekéredzkedtem én is az ajtó mögé jegyzetfüzetemmel. Eladó az ingyenebéd A vécésnéni kopog be. Izgatott. Érezni a hangján a felháborodást.- Felkínálta eladásra... Háromszáz forintért árulják az ebédjegyet. Egy cigányasszony volt, olyan piros szoknyában, de volt benne fehér is.- Nem tudja a nevét? - kérdezi Vecsey Ma­riann, az egészségügyi osztály csoportveze­tője.- Nem.- Az elég nagy baj, mert akkor nem tudjuk, ki az, akitől meg kell vonni a szociális étkezte­tést. Hiszen, ha eladja a jegyet, az azt jelenti, hogy nincs rá szüksége.- Sok a baj velük - zúgolódik a vécésnéni. - Pedig, ha odajönnek, nem is kérek fillért se tőlük, csak zavarom el őket. Alapos ellenőrző körútra készül az egész­ségügyi osztály az ebédjegyek ügyében - magyarázza Vecsey Mariann. Nem ez az első jelzés, hogy akadnak, akik visszaélnek a szo­ciális étkeztetéssel. Pedig sok, egyre több a kisnyugdíjas, magányos, elesett öreg, akik jobban rászorulnak. El kell érniük,^ hogy a szociális étkeztetésben azok részesüljenek, akik a leginkább rászorulnak. Anyu, úgy szeretnék dolgozni Ezt egy munkaképességében 67 százalé­kosan csökkent fiatal lány mondja, akit édes­anyja magával hozott, amikor eljött rendkívüli szociális segély iránti kérelmét beadni. A munkaképesség csökkenésének oka: imbe- cillitás. Az anya rokkantnyugdíjas. Havi 3664 forint, a jövedelme. Férje átlagkeresete 5780 forint. Beteg tízéves gyermeke után 1870 forintot fi­zet havonta. A gyerek napközibe jár.- Alig tudom a ruházatát megoldani. A la­kóépületet kellett tető alá helyezni, több he­lyen beázott... A merev arcú lány áll az anyja mellett, és hiába mondja:- Anyu, úgy szeretnék dolgozni... Elmész „börtönbe”? Sz. J. szociális otthonba szeretne menni. Bediktálja a címét. Ott áll a tanya, ami ottho­nául szolgált. Feleségét már két-három évvel ezelőtt szo­ciális otthonba utalták. Egy présházban lakik. Most már egyedülálló. Megromlott egészségi állapotára való te­kintettel kéri szociális otthonba utalását. Van­nak, akik úgy emlékeznek: előbb az élete Ajtó mögött gyűl a gond romlott meg, aztán az egészsége. Nincsenek gyermekei. Alkalmi munkából él. A megromlott életből a feleséget már át­utalták Alsó-Tengelicre, az időskorúak szo­ciális otthonába.- Én is voltam ott háromszor-négyszer - mondja a férfi. - Oda szeretnék menni. Sokan kérdezik ugyan tőlem: elmész „börtönbe”. Hát... nem börtön az. Legalább megvan az el­látás. Nem megy sehová, nagyon érzékeny Fehér hajú, gondozott külsejű, nyílt arcú idős asszony kopog be. Hellyel kínálják, leül. Harminchárom éves fiát már kétszer le­csukták - mondja. Amúgyis ideggyenge volt... Másfél-két éve szabadult, anya és báty­ja tartják el. Nem mer orvoshoz menni, mert fél az injekciótól. Összesen mintegy nyolc évet dolgozott. Próbált elhelyezkedni. De képtelen beilleszkedni. Nem megy se­hová, semmilyen ügyintézésre nem hajlandó, mert nagyon érzékeny. A harminchárom éves fiú elvált ember. Édesanyja húsz évvel ezelőtt vált el. A na­gyobbik fiú hegesztő, 4-5000 forintot ad ha­za havonta. A saját ruháját adja oda az öcs- csének. Másfél szobás tanácsi bérlakásban laknak, amelynek költségei a rezsivel együtt mintegy 3000 forintot tesznek ki. Felmerül a szociális foglalkoztató, mint táv­lat., Istenem, milyen is az életképtelen emberek jövője? Olyan, akár a perspektíva: amint távo­lodik az időben, úgy szűkül? „Egyelőre itt vagyok foglyosítva...” R. I. jól öltözött férfi. Elnézem a bőrkabátját. Magabiztos. És rutinos kérelmező. Most is kérni jött. Rendkívüli szociális se­gélyt. De nem kap. Érdemes odafigyelni, miért nem.- De ötszáz forint egy kiló hús - mondja, mint akit a mindennapok gondja húz lefele ólomsúllyal.- Ötezer forintot kapott ebben a hónapban - szól a válasz. - Természetbeni juttatásként ingyen ebédet. Fel tudja fogni, mibe kerül ez az államnak? És a másodfokú ítélet után egy hónap múlva több, mint valószínű, hogy megy a börtönbe. Ide jár külön a felesége, kü­lön a lánya. A felesége rendszeres gyámügyi segélyt kap, meg még mi mindent... Bűnöző család. Bár R. 1.67 százalékos rokkantságát végle­gesen állapították meg, mivel infarktus után újraélesztésére került sor, ez nem mentesíti a büntetés alól. Ó maga, felesége és fia külön-külön néz­nek a súlyos testi sértés alapján elsőfokon már kirótt, másodfokon következő ítélet vég­rehajtása elébe. Jelenleg a két ítélet között vannak szabadlábon. R. I. novemberben szabadult előzetes letar­tóztatásból, amire életveszély okozása miatt súlyos testi sértés szolgáltatta az alapot. Levelet is írt a börtönből az egészségügyi osztálynak. „Egyelőre itt vagyok foglyosítva... Nem érzem magam bűnösnek. Június 1 -jétől vagyok foglyosítva. Maradok tisztelettel...” Terebélyesedik a gond. Akár egy fa, amely­nek elhullt a levele, mert férges a gyökere. Ezt a fát kell vajon megmenteni, vagy a többit - hogy ne terjedjen tovább a kór? A segélyezett rokkant bűnöző üres kézzel távozik. És ez nincs ínyére. Folt hátán folt Ahogy halad előre az idő, úgy torlódnak az esetek. Öreg néni lép be zöld buklékabátban. Mosolyogva fogadják, barátságosan.- Csókolom, Tatai néni. Mindig ilyen pontos tetszik lenni. ,- Megvakultam! - tört ki belőle a zokogás. - Elestem.. De nem tudom meg, mi történt vele, mert közben cseng a telefon.- Jó napot, Ádám. - Alsó-Tengelic a vonal­ban. - Hát, nagyon nehéz eset lesz, nem lehet vele kommunikálni, mert süketnéma. Nem akar ő elmenni... De hát az egy hegytetőn álló, omladozó, öreg tanya, ahol lakik. Mi gondoz­zuk. Ebédet kap tőlünk. De ha leesik a hó, egyáltalán nem tudunk felmenni a hegytető­re. Nem, az állapota nem olyan súlyos, hogy mentő kellene... Erdélyi házaspár gyermekkel. Munkát ke­resnek. Végeérhetetlen kavalkád. A gond, a baj ka- valkádja. Egyiket sikerül megoldani, a másikat félig, és már jön is a következő. A társadalom ka­bátján folt hátán a folt. Ablak - a mélybe Úgy érzem magam, mintha egy kis, földes parasztház ablakán néznék ki, és akkor ven­ném észre, hogy szakadék partján áll a ház. Az ablakból a mélybe látni. így érezhetik magukat azok is, akiknek az a feladatuk, hogy a mélyben kavargó bajtenger örvényeibe mentőövet dobjanak. Ez az érzés nyomasztó álmok átélésekor fogja el az embert. Amikor úgy tűnik: tudja ugyan, hogy álmodik, de nem sikerül feléb­rednie. Csakhogy a valóságra nincs felmentő éb­redés. Tudomásul kell venni: az az emberka­tegória, aki a fecskékhez hasonlatosan gub­baszt a folyosón elhelyezett székeken, a régi szegényeket képviseli. És egyre több új szegényre van kilátás. Akik még nem tartanak ott, hogy ide eljöjje­nek. Akik még reménykednek abban, hogy kisnyugdíjukat a matematika lehetőségeit meghaladó spórolással szembe tudják sze­gezni életmentő fegyverként az inflációval. Akik szégyellnek kérni. No meg: miből? Új értékrend van kialakulóban. Politikailag, erkölcsileg, gazdaságilag - és szegénységi- lég is. Persze: számít a jó szó is. Csakhogy kizá­rólag jó szóból nem lehet megélni. Azok, akik ma visszaélnek az igazi szegények segélye­zési lehetőségeivel, társadalom elleni bűnt követnek el. De ezt egyelőre még nem bünte­tik. Anyu, én úgy szeretnék dolgozni - mondja a merev arcú lány. Ötszáz forint egy kiló hús. Kell a pénz, hogy tudjak cipőt, ruhát venni - mondja a jól öltö­zött, segélyezett rokkant bűnöző. Az időskorúak szociális otthonaiban merev testtartással ülnek az öregek a televízióra meredve, akik között sokan vannak olyanok, akik akár gyermekeikre is támaszkodhatná­nak. Elhagyatott, ember nem lakta helyeken létért küzdő öregek harcolnak meg a min­dennapok életben maradási kötelezettségé­vel, otthonukat a macskával együtt őrizve s így alkotva érdekközösséget. Mit mondhat ezeknek az embereknek a Napzárta? A Tévéhíradó? Isten, ember, vagy társadalom legyen a talpán, aki erre a kér­désre válaszolni tud. DOMOKOS ESZTER Fotó: GOTTVALD KÁROLY

Next

/
Oldalképek
Tartalom