Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
2 - TOLNATÁJ 1990. február 17. JWIväI I Baksa Józsefné és Cser Ildikó a tanítójelöltek pályaalkalmasságáról A földtulajdon csak lehetőség- A Kaposvári Tanítóképző Főiskola Szekszárdi Kihelyezett Tagozatán az 1989/90-es tanévre jelentkezett elsőéves hallgatók körében kísérletet végeztek. Ennek az úgynevezett minőségelvű szelekciós kísérletnek a célja az volt, hogy kipróbálják, milyen módszerekkel lehetne a már felvett tanítójelölteket a pályára való alkalmasságuk szerint megválogatni. Az eredményekről a közelmúltban egy Szekszárdon megtartott tanácskozáson számoltak be a munkában részt vett oktatók, szakvezetők. Ön, mint a gyakorlóiskola igazgatóhelyettese, és a gyakorlati képzés felelőse arról beszélt, milyen tapasztalatokat szereztek a jelöltekről itt a gyakorlati foglalkozásokon. Mielőbb a konkrét vizsgálatokról szólnánk, kérem, mondj el, miért volt minderre szükség.- A magyarázat egyszerű. Minden pedagógusnak rendelkeznie kell bizonyos pedagógiai képességekkel és a tanított szaktárgyával kapcsolatos képességekkel. Ez utóbbiak a főiskolai tanulmányok során megszerezhetők, fejleszthetők. Ám, hogy milyen fokú egy-egy hallgatónál a hajlam, a rátermettség, amire később építeni lehet, azt szerettük volna megfigyelni. Hiszen az általános iskola kezdő szakasza -, ahol a 6-10 éves kisgyerekekkel kell foglalkozni - alapvető funkcióinak ellátására alkalmas pedagógusok képzése egyre növekvő követelményeket támaszt.- Annál is inkább, mert ha kicsit visszatekintünk az elmúlt évtizedekre, egyre csökkenő színvonalat látunk. A magyar pedagógusképzés, mely 1959-ben az óvó- és tanítóképzés felsőfokúvá válásakor a világ élvonalába került, ma mind rosszabb körülmények között, egyre kevésbé megfelelő oktatókat, nevelőket bo- csájt ki a katedrákra. A sürgető megújulás feltétele a hallgatók jobb minőségi összetétele lenne. De erre később térjünk vissza. Most nézzük meg, milyen szempontok szerint figyelték meg a 71 elsőéves óvó- illetve tanítójelöltet- A kísérletet két szakaszban végeztük. A helyszín első alkalommal - szeptember-október hónapban - a napközi otthon volt. Azzal a feladattal bíztuk meg a jelölteket, hogy az általuk javasolt gyűjteményből állítsanak össze egy kb. 30 perc alatt megvalósítható, a gyerekek életkorának megfelelő játékfoglalkozást. Erre novemberben került sor. Az értékelés kiterjedt a játékválasztásra, a feladathoz való hozzáállásra, tehát, hogy szívesen vállalták-e, igyekeztek-e a tanácsainkat megfogadni. Megfigyeltük a hallgatók viszonyulását a pályakövetelményekhez, külső megjelenésüket, hangerejüket, beszédtempójukat, beszédük tisztaságát, valamint adottságaik megnyilvánulását egy-egy konkrét tanítási helyzetben. Pozitívan értékeltük, ha kapcsolatteremtő képességük, motivációs rendszerük megfelelő, feladatmegjelölésük egyértelmű, pontos, munkaszervezésük körültekintő, irányításuk kellően határozott, de nem utasítgató, értékelésük reális, a gyerekek véleményét is figyelembe vevő volt. Továbbá azt is, ha az adódó konfliktusokat észrevették, és ezekben humánus magatartást tanúsítottak. I - Az egyes részterületeket pontozták, melynek eredményeként elég szomorú rangsort kaptak...- Az összes résztvevő közül 44 érte el a maximális 120 pontot, őket az „igen alkalmas” kategóriába soroltuk be. 20 jelöltet „feltételesen alkalmasnak”, 7-et pedig alkalmatlannak találtunk. Az utóbbiaknál intelligenciái, tanulási szokások, adottságok hiányoznak. S persze a húsz között is van olyan, aki további vizsgálatokkal ide vagy oda kerülhetne. I- A felmérés tavasszal az egyéni komplex gyakorlatokon folytatódott. A hallgatók egy-egy délelőttöt töltöttek az óvodában, illetve az iskolában. Ekkor milyen feladatokat kaptak?- Gondozási teendőket láttak el, mint például étkeztetés, tisztálkodás, testnevelés-szervezés, sétán való kíséret, vetítés, kötetlen beszélgetés. Ezután a szakvezetővel megbeszélve mikrotanításokat végeztek, olvasás és matematikaórákon, mivel ezek tantárgy-pedagógiáját már elkezdték tanulni. Illetve korrepetálások alkalmával foglalkoztak egy-egy diákkal. A pontozáshoz megfigyeltük, fogadták-e a gyerekek bármilyen közeledését, vállaltak-e partneri kapcsolatot velük, milyen metakommunikációs rendszert használtak, tudták-e a közösséget aktivizálni. Kíváncsiak voltunk arra is, hogyan hatnak a tanulókra. Azok elutasitják-é a tanítót, közömbösek vele, vonakodva működnek együtt vagy szívesen fogadják. Feljegyeztük, hogy a hallgató stílusa autokrata, demokratikus vagy anarchisztikus volt. Pozitívumnak számított, ha a .gyerekekkel való foglalkozásra szívesen készült fel, ha a feladatokat igényesen oldotta meg, esetleg a kötelezőn túl is teljesített.- Bocsásson meg, de mielőtt az eredményekről szólnánk, hadd idézzem fel egy személyes, de ide tartozó emlékemet. Annak idején tanárjejölt- ként Pécsett a Köztársaság Téri Általános Iskolába jártunk gyakorló tanításokra. Ez nem volt kimondottan gyakorlóiskola^ az ottani gyerekek mégis pontosan tudták, hogy „a kis tanárok” osztályzatot kapnak az óráikra, s ez attól is függ, hogy a diákok milyenek. így aztán ha valakit nem szerettek, a szívét is kitehette, nem jelentkeztek neki, ha tudták az anyagot, akkor sem. Áki viszont rokonszenves volt számukra, azt aktivitásukkal hozzásegítették egy-egy jó jegyhez. Itt nem ilyen dörzsöltek a gyerekek?- Talán, mert az iskolánk még elég fiatal, s az alsó tagozatosok még kicsik, jobban tisztelik a felnőtteket, ilyen gondjaink nem voltak. I- Akkor térjünk vissza a pontszámokhoz. Ezúttal hogy alakultak? Körülbelül hasonlóan, mint először. 35 hallgató „igen alkalmasának bizonyult, 30 feltételesen alkalmasnak, és 6 produkált olyan teljesítményt, mely alapján alkalmatlannak tartjuk. I- Az eredmény tehát gyengébb, mint a tanulókkal való első találkozáskor volt. Vajon miért? Hiszen az egyes pedagógiai képességek bizonyára nem fejlődtek vissza egy fél év alatt?- Mi is meglepődtünk, mert arra számítottunk, hogy kevesebb gondot okoz majd a második forduló. Az okokat kutatva arra a következtetésre jutottunk, hogy amíg először a felkészülési idő két hónap volt és ezalatt ki is próbálhatták a foglalkozások levezetését, akár társaik, akár egy másik gyerekcsoport segítségével, addig a második vizsgálatnál az adott feladatokat szinte minimális idő, átlagosan 60 perc után kellett megoldaniuk. Ezalatt kellett tantárgy-pedagógiai, didaktikai ismereteiket mozgósítaniuk, a szemléltető eszközöket előkészíteniük. A feladatra való ráhangolás sem volt - objektiv okok miatt - eléggé motiváló, ezért több hallgató megriadt, önbizalmát vesztette, ellenállt. A jó eredmények viszont felfoghatók a hivatásra való lelkes felkészülésnek, de úgy is, hogy a hallgatókban él az eddigi életükben kialakított, a porosz típusú iskolarendszerre oly jellemző „feladatot kaptam, tetszik, nem tetszik, meg - kell oldanom" tudat is. Bár én mindig optimista vagyok, így az előbbi okban hiszek. I- A két vizsgálat eredményét ösz- szevetve mely területeken tapasztalhatók komoly hiányosságok?- Nem lehetünk elégedettek a jelöltek kapcsolatteremtő képességével, főleg a második felméréskor ritkán kezdeményeztek spontán beszélgetést, játékot, ridegek voltak a gyerekekkel, kényszeredetten foglalkoztak velük. Nem megnyugtató a tanulókkal való interakciók hatása, az egyes nevelési helyzetek megoldása, döntési képességük színvonala sem. I- A kísérlet eredetileg azzal a céllal indult, hogy akiről kiderül, nem a páI lyára való, eltanácsolják. Ettől végül eltekintettek, az alkalmatlan minősítést kapottak száma azonban így „is megdöbbentően magas, nem? Ők maguk hogyan fogadták ezt, és most mi lesz velük?- Magát a megmérettetést, egyelőre tulajdonképpen mint játékot mindazok szívesen vállalták, akik komolyan pedagógusnak készültek. Akikről most úgy látszik, nem igazán jól választottak pályát, maradhatnak nálunk, hiszen az érvényben lévő jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy megváljunk tőlük. Több órát kapnak, részletesebben elemezzük a hibáikat, segítünk nekik, mást nemigen tehetünk. Az eredmények viszont egyértelműen mutatják, hogy a jövő felvételi rendszerébe feltétlenül be kell építeni olyan vizsgálódást, amely feltárja a jelentkezők adottságait, rátermettségét a pályára. E felmérés nyomán lehet a képzés idejére tervezni azokat az adekvát tevékenységi formákat, amelyek az adottságokból kifejlesztik a tanítói hivatáshoz nélkülözhetetlen képességeket. A mostani tanterv ugyanis felsorolja ezeket, de gyakorlásuk színterét, módszereit hiányosan vagy egyáltalán nem adja meg. Van ugyan úgynevezett csoportos képességfejlesztő gyakorlat, de csak a hatodik félévben. Ezt nagyon későinek tartjuk, feltétlenül előrébb kellene hozni.- Ön szerint tehát be kellene vezetni egy a felvételit megelőző alkalmassági próbát. Ha jól tudom, az ötvenes évek első felében már létezett az úgynevezett gyakorló év, de később el is törölték. Ez az alkalmassági próba mikor lenne és miből állna?- A tavaszi szünetre hirdetnénk meg a tanítóképzőbe jelentkezni kívánó középiskolásoknak. Megfigyelnénk kommunikációs képességeiket, például meseolvasással, s regisztrálnánk légzés- technikájukat, beszédhibáikat, hanglejtésüket, nyelvjárási hibáikat, egyúttal testtartásukat, arckifejezésüket, megjelenésüket. Kapcsolatteremtő képességükről úgy győződhetnénk meg, hogy egy - feltétlenül énekkel egybekötött - játéktanítással bíznánk meg őket. Kiderülne, milyen a hallásuk, empátiájuk, tudnak-e szervezni, megkövetelni valamit a gyerekektől.- Felvételizni tehát már csak azokat hívnák be, akik előzőleg a pályára alkalmasnak látszanak. így bizonyára kevesebben lennének azok, akik kényszerből, azért kötnek ki a tanítóképzőben, mert gyengébb középiskolai bizonyítványukkal csak ide mernek jelentkezni, vagy mert más felsőoktatási intézményből ide irányították őket. Azaz csökkenne a kontraszelekció. A felvételin viszont így már csak a tárgyi tudást kellene mérni, s nem fordulhatna elő, hogy gyenge felfogóképességű, alapvető helyesírási hibákat vétő, a gyakorlati számolással hadilábon álló fiatalok is bekerülnek a főiskolára. Bár vannak, akik a másik változat hívei, s külföldi példákhoz hasonlóan felvételi nélküí mindenkit beengednének a felsőoktatási intézményekbe, s csak utána szelektálnának a hallgatók között. Ha ön döntene erről, melyik szisztémát vezetné be?- Emberileg biztosan trauma, ha valakiről egy év tanulás után derül ki, hogy alkalmatlan, ezért nem húznám el a mézes madzagot senki előtt. Annál is inkább, mert kételyeim vannak afelől, hogy egy ilyen szelekciós kísérlet száz százalékig bizonyítja-e, hogy valakiből nem lehet jó pedagógus. Én tehát egy komplex változatot tartanék helyesnek: előzetes alkalmassági próba, utána felvételi, majd további szelekció. Csak kérdés, hogy ilyen elvárások mellett hányán jönnének tanítóképzőbe. Lenne-e kiből válogatni. CSER ILDIKÓ Tolna vármegye gazdasági életében mindig meghatározó szerepe volt a mezőgazdaságnak. Századunk harmadik évtizedében is a lakosság 70%-ának mindennapjai az őstermeléshez kapcsolódtak. A statisztikai adatok'szerint a megye 619104 kh földterületének közel kétharmada szántóként művelhető része elsősorban a gabona- és kukoricatermelés, míg a 14,5%-os rét és legelő nagyság az állattenyésztés lehetőségét biztosította. A megyében a megművelt földterületnek több mint a felén 100 kh-on felüli birtokosok gazdálkodtak. Az 1916-os és 1921-es statisztikai adatok szerint minimális a birtokmozgás. Míg 1916-ban 269 tulajdonos rendelkezett 100 kh-nál több földdel, összesen 286 356 kh-val, addig a szám 1921 áprilisára mindössze egy- gyel nőtt. Ha a további megoszlást vizsgáljuk, akkor megállapítható, hogy bár átlagban 1000 kh földterületen gazdálkodik a 270 birtokos, a valóságban az öt 10 000 holdnál is nagyobb uradalom (Esterházy, Ap- ponyi, Gindly) 136 387 holdjával a megye megművelt területének több mint 20%- án termelt. Érdemes megvizsgálni, hogy a nagybirtokokat mennyire érintette, jelentőségüket mennyiben módosította „a földbirtok helyesebb megoszlását” szabályozó 1920. XXXVI. törvény a köztudatban Nagyatádi Szabó István-féle földreform néven ismeretes - végrehajtása. Bár a törvény Horthy Miklós általi szentesítése és kihirdetése is megtörtént 1920 decemberében, a végrehajtási folyamat csigalassúsága miatt végeredmény még 1926-ban sem volt. A Tolna vármegye közgyűlésére készült gazdasági felügyelői jelentés szerint 1926-ig közel 20000 igénylőnek 34 000 holdat meghaladó földterületet juttattak. A megoszlás a következőket mutatta: 1210 hadirokkant, 1421 hadiözvegy, 6626 földnélküli mezőgazdasági munkás, 7387 törpe- és kisbirtokos, 2832 köztisztviselő és kisiparos jutott földhöz. 241 vitézi telket, 9 középbirtokot és 2 mintagazdaságot alakítottak ki, 28 csendőrnek, 71 községben papi, tanítói, jegyzői javadalomra juttattak területet. A szekszárdi kisgazdaképzö iskola részére, 59 községben gazdasági ismétlő iskolára, 19 településen közlegelő alakítására és kiegészítésére, 5315 házhelyre, valamint közterek, temetők kialakítására adtak földet. Az 1927. márciusi vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvben a Nagyatádi-féle földreform végrehajtásáról a következő számadatok szerepeltek: 112 községben 23185 egyén az Országos Földbirtokrendező Bíróság ítélete alapján 37 482 kh földet kapott. Ez a mennyiség a megye összes földterületének mindössze 6%-át érintette. A100 kh-n felüli birtoknak 13%-án került sor földátadásra, tehát a nagybirtokok gazdasági szerepét alig módosította. Gyakran a nehezen művelhető, vagy egyáltalán nem művelt, a többi birtoktesttől messze eső földek átadása történt meg. Átmenetileg még a tulajdonviszonyban sem történt változás, hiszen a föld árának kifizetéséig csak névlegesen lett új tulajdonosé a terület. Óriási eltérést mutattak a megváltási árak. Ez az eltérés a megyében lévő aranykoronaértékeket figyelembe véve - semmiképpen sem tekinthető indokoltnak. A legolcsóbban hg. Esterházy adott Dombóváron házhelyet a megyében, négyszögölenként 1 koronát kért. Kornfeld báró Szemcséden 16-17 koronáért mérette birtokait. Az alispáni jelentés szerint a legdrágább házhelyeket a Magyar Tanulmányi Alap uradalom Deesen adta el, ahol egy n-ölért 2,5 kg búzát, Wipffen gróf Simontornyán hasonló területért 3 kg búzát fizettetett. Az új tulajdonosok nem rendelkeztek a beruházáshoz szükséges tőkével. A termeléshez hiányoztak a szükséges eszközök és sok esetben a tapasztalat is. Az 1 -2 holdas területek nem voltak elegendők egy-egy család ellátására. Ráadásul igaerőhiány mutatkozott, amelyet csak fokozott az a tény, hogy a nagybirtokokon az üzemanyaghiány miatt álló gépek munkáját is igásállatokkal kellett pótolni. Az igaerő ezen konjukturális helyzete még drágábbá tette a föld művelését azok számára, akiknek sem lovuk, sem marhájuk nem volt. Ennek következménye az lett, hogy „rosszul, sekélyen és egyszer szántottak” az új gazdaságok többségében. „Nem trágyáznak” olvashatjuk a gazdasági felügyelő jelentésében. Nemcsak igásállat, de egyáltalán az állat is hiányzik a kis gazdaságokból. Az 1 -2 kh nem tesz lehetővé komolyabb állattartást. A közös legelőkre hajtott disznó után pedig alig van trágya. Mindezen összetevők egyértelmű következménye az átlag alatti termés. Ha a kapott föld jó minőségű is, a raglógazdál- kodás következtében pár év alatt kimerül. Ám a zömében gyenge talaj, megfelelő trágyázás hiányában kezdetben is csak gyenge termésre képes. Ha végignézzük a földreform megvalósítását, jól látható, hogy a külföldi állampolgárok, a gazdálkodással nem törődő nagybirtokosok, a mintagazdaságok melletti parlagok, a vizes, mocsaras területek jelentették a kiosztott földek zömét. A kevés termés, a kevés jövedelem a gazda fizetésképtelenségéhez vezetett, gyakran annak is örült, ha a haszonbérletet ki tudta fizetni és némi vetőmagja is maradt. A közigazgatási apparátus tagjai, valamint a gazdasági felügyelő jól látták a földreform utáni problémákat. Érezték a tőkéhez jutás szükségességét, ám a korabeli pénzügyi helyzet nem tette lehetővé állatvásárlási kölcsönök adását a kis gazdaságoknak, másrészt e kölcsönök kamatterheit az új gazdák többsége képtelen lett volna fizetni. Maradt tehát a segíteni akarást mutató próbálkozás: a téli mezőgazdasági tanfolyamok szervezése. E tanfolyamokon a korszerű gazdálkodási lehetőségek mellett a hangsúly a meglévő eszközök és emberi erő célszerű használatának lehetőségeire helyeződött. 1927 végi jelentésből idézzük a következőket: „a gazdák legnagyobb része tőke, gazdasági eszköz és trágya hiányában csak küzd a gazdálkodással. Alig van remény arra, hogy földjeiket véglegesen meg tudják tartani”. Nem véletlen tehát, hogy ettől az évtől kezdve a földet kérvényező iratok mellett megszaporodnak a földről lemondó iratok. Sokan inkább elmentek cselédnek, részesaratást vállaltak, mert sokkal biztosabb megélhetésnek vélték, mint a „saját földet”. A nagybirtokosokat a földtörvény végrehajtása során gyakorlatilag károsodás nem érte, hiszen még a bírósági döntések alapján átadott földek esetében is a döntés csak az átadási kötelezettség té- nyére szólt, az árakkal nem foglalkozott, azok a mindenkori forgalmi értéknek megfelelően alakultak. Nagyvonalúságot kevés helyen pl. az Esterházy uradalomban tapasztalhattunk, ahol egy koronát kértek a házhelyek négyszögöléért. Feltehetően az uradalmat az a gazdasági számítás vezette, hogy aki házat épít, az véglegesen letelepedik és állandó munkáskezet jelent az uradalomnak. DR. DOBOS GYULA
