Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-20 / 17. szám

6 - TOLNATÁJ 1990. január 20. DRESCHER J. ATTILA: Üzenet Ne szeressetek de tiszteljetek Ne dicsérjetek de szeressetek Feljegyzés a naplóba ...s harmadik kakasszóra beállottam ama sorba A folyó tavaszt áhít A víz arcod után sír füröszd meg hát a vízben „A folyó tavaszt áhít” - adminisztrál az Isten Lippai Tamás rajza Forrai Ágnes Eljátszott csönd Ingatag béke rettent, A rend rostáján Virrad. amíg az álom aláhull minden szándék. Valóvá perdül az álom átlenget Mi föntmarad, csupán: két pillanat két pillanat értelem-zilálta játék: közötti ágon ­közötti ágon. igazságtételt hintázó Átbizsereg Akárha jelen setétje vágycsóvát oltana: hószikrát porlasztó éjszaka. halánték. az eljátszott csönd a világon. írás közben (Kollaboránsok?) A szó elhangzott s valamennyien megrettentünk. A kövér nö is zavartan elhallgatott, összehúzott szemöldökkel nézett a dohányfüstös levegőbe, mintha az elszállt szó nyo­mát követné s tétován új cigarettára gyújtott. Sokáig hallgattunk. Tűnődve figyeltem korán öregedő arcát, mely szép lehetett valaha, de most mintha törött tükörből nézett-vol­na vissza, idegesen, talán kiábrándul­tán is.- Remélem, nem jól értettem, asszo­nyom - mondtam végre.- Nyugodtan szólíthat Gyöngyinek - válaszolta de mit nem ért? Talán ki­csit élesen fogalmaztam, de ilyen idők­ben nem lehet másként. Öregszik, állapítottam meg kedvet­lenül, még néhány év s idomtalan vén­asszony lesz, falánk és keserű s azon is bánkódik majd, hogy nem csalta meg férjét a helyi tűzoltóparancsnok­kal.- Igen, kollaboránsok - s két karját felemelte, mintha átkot mondana rájuk, de már nem figyeltem rá, őt sem néz­tem, akiről tudtam, hogy nemsokára végképp megöregszik. Közben valaki megtöltötte a poharamat s megvigasz­talt az arany gyöngyözés. A többiek is hallgattak, sorsukra várva. Egyelőre senki nem tudta, ki a bűnös s ki a dia­dalmas ártatlan. Eddig gyanútlanul be­szélgettünk, kapkodva, egymás szavá­ba vágva, időjárásról, árakról, nőkről. Politikáról is, mert ki nem beszél ma politikáról? Ekkor szólalt meg a kövér nő, magabiztosan, ellentmondást nem tűrve. Valaki épp viccet kezdett mesél­ni, de szava elakadt a levegőben, s a nő, akit talán a bor is fűtött, példának néhány nevet is mondott. Ezek tehát az árulók, a kollaboránsok, akik egy követ fújtak a hatalommal, árulók, tehát min­denre képesek.- Gyanakvó vagyok - mondtam el­gondolkodva s az általánosításokat sem szeretem. Árulók? Talán félek is, mert már sokszor hallottam ezt a lát­szólag ártatlan többesszámot. Először azt mondták „a zsidók", később „osz­tályidegenek”, a valódi értéket, tudást, szorgalmat nem is firtatva, s a színtelen általánosítás mögött halálra kiszemel­tek álltak, Számi bácsi, Wolf néni vagy ifjúságom mentora, Weiler Kálmán bá­csi, akit kackiás bajusza miatt Mokány Bercinek neveztek a kisvárosban. Ké­sőbb koholt perek díszletei mögül lép­tek elő a megkínzott vádlottak, s ha szemérem és ízlés nem tartana vissza, családunkból is mondhatnék neveket. Ismerős a fordulat, kedves nagysád, mert merőben megfogalmazás kérdé­se, hogy zsidónak, osztályidegénnek, kollaboránsnak, tehát árulónak nevez­zük azt, akinek védekezni sincs joga, mert besorozták valahová, talán azért, mert szétállnak a fülei vagy egysze­rűen tehetségesebb, szorgalmasabb, mint azok, akik ítélkeznek felette. Tovább beszéltem, de most sem néztem a kövér nőre.- Természetesen tudom, hogy jócs­kán kell várni arra az időre, amikor a bárány békésen legelészget majd a farkassal, de addig se cseréljük fel a szerepeket. Ezópus meséjében supe­rior stabat lupus -, de inkább magya­rul folytatom, szóval a hegyoldalban a farkas állt feljebb s jóval alatta a bá­rány, az örök vádlott, akiről azt híresz- telte, hogy gonoszul fölkavarja a patak tiszta vizét. Dermedten néztük a kövér nőt, aki ebben a derűs és borissza társaság­ban ellenség után szimatolt, kollabo- ránsokat, árulókat keresett, s amikor valaki félig tréfásan megjegyezte, hogy valószínűleg Gyöngyike volt közöttünk valaha az egyetlen párttag, még csak nem is mosolygott senki. Fáradtan arra gondoltam, hogy nemzedékem útja a gyűlölet máglyái között vezetett, s aki úgy döntött, hogy inkább üldözött lesz, mint üldöző, legföljebb a veszélyezte­tettség elégtételét érezhette. Amint azóta megtudtuk, Rajk vérbíróságának elnöke korábban nyilas volt, de min­den rendszerváltozásnak megvannak a gátlástalan haszonélvezői. Mit szé­pítsük, Gyöngyike is idejében felis­merte, hová kell állnia, pedig nem is oly régen lihegve kellette magát, a helyi pártszervezetben valami rangot is ka­pott, s mennyi mindent még, előnyős lakáscserét, külföldi utazást, termé­szetesen közpénzen. Itt tartunk most. Ezúttal a másik oldal biztatóbb, a szellemi szárazság ki­apadt folyóján könnyű átgázolni, a töb­biek pedig, akik védekezni sem tud­nak, hallgatnak és reménykednek, bár legtöbbször azt sem tudják, miben. Ta­lán félnek is, mert a hangerő helyett a tehetségben hisznek, a józanságban, a megértésben. Valószínűleg akkor is hallgatni fognak, ha a múlt haszonél­vezői most rájuk mutatva azt mondják, íme a kollaboránsok, talán azt is, hogy zsidók, osztályidegenek, ellenforra­dalmárok, mikor mi hatásosabb. S em­lékeim mélyéből egyszerre előlép Szá­mi bácsi, Wolf néni, meg a többi, belát­hatatlan sorban, megalázva. Persze, tudom, a damaszkuszi út. Hiszek is benne. Csak végig kell járni s aki végre megérkezik Damaszkuszba ne azzal kezdje, hogy halállistákat ké­szít azokról, akiket ellenségeinek gon­dol, mert tehetségesebbek, szorgal­masabbak, mint ő. CSÁNYI LÁSZLÓ Horváth Péter: Az áruló- Ott van! - suttogta Macó. Utolsókat rúgta az ősz. A kubikgödör felöl érkező szél magával hozta a tél szagát. A tisztáson, nem messze a gáttól, vékony^ese kölyök kiál­tozott.- Macó! Merre vagytok? Hahó! A Kiserdő hallgatott. Néha megzörrent egy-egy faág, a távolban fel­búgott egy vadgalamb.- Nem lát a szemétől! - vihogott Alsec. - Vak ez?- Csak szemüveges - mondta a kisebbik Balog.- Maradjatok már! - suttogta Macó. A kese téblábolt a porladó avarban. „Fácánt lövünk. A Macónak lég­puskája van! Délután gyere.”- Urhin! Alsec! - forgolódott. - Öcsi! Itt vagyok!- Tisztára, mint egy fácán! - didergett a féllábú Jakab. - Oda lehetne pörkölni neki, ha volna puskádé- De nincs - morogta Macó. - Átvert az a rohadt apám. Nem jött haza.- Bevitték? - kérdezte a kisebbik Balog. - A mi apánkat is bevitték. Már egy hete. Macó ráförmedt:- Kussoljatok. Lassan sötétedett. A fák között méterről méterre kúszott előbbre a hi­deg.--Tudom, hogy itt vagytok! - toporgott a kese. - Gyertek már elő! - A mancsát vörösre csípte a fagy. Időnként a markába lehelt, összedörgöl­te a tenyerét, csapkodta a combját. Ugrabugrált.- Hogy nyüzsög! - morogta Macó. - Minek nyüzsög?- El lehetne kapni, mi? - vigyorgott Farkas. - Mint a kémet abban az izében. Tudjátok, amit a matinén.- Te tök - mondta a kisebbik Balog. - Ez nem kém, hanem a bratyóm.- Mindegy - mondta Alec. - Attól még el lehetne.- Ja! - köpött ki Uhrin. - Jól meggyepálni, hogy vallja be.- Mit?- Nagyon el lehetne.- Ti tisztára hülyék vagytok! - didergett a kisebbik Balog.- Kussoljatok már! - Macó visszatartott lélegzettel lesett ki a fatörzs mögül. - Még mindig nyüzsög. A kese elindult a gát felé.- Hazamegy. A kese még egyszer hátra fordult, bekiáltott a fák közé.- Nem vagyok itt? Válasz most sem érkezett.- Becserkésszük! - adta ki a parancsot Macó. Fatörzstől fatörzsig szökellve követték.- Meglépett a mocsok! Már a gödörnél lehet! A kubikgödör békanyálas, koszos vizén pocok evezett. A csőnél ke­szeget lehetett fogni, meg kárászt. A kese leguggolt a parton, nézte a vi­zet. Háló kéne, tűnődött, pecávai ilyenkor már nem nagyon lehet. Majd apával vágunk egy léket, ha befagy. Addigra biztosan kiengedik. Anya azt mondta, nem tarthatják bent örökké. Azok heten már a gát tetején hasaltak.- De miért kapjuk el? - aggódott a kisebbik Balog. - Hát ti hívtátok, hogy vadászni, és...- Beszartál? - pillantott rá Macó.- Nem, csak...- Akkor meg mit nyüzsögsz? A kese göröngyöt dobott a vízbe. Felállt. Be kéne fűteni otthon. Anya azt mondta, még nem jött meg a szén. Naná, hogy nem jött, ha nem lett befizetve! Majd kérünk az Öcsivel szénport a házibácsitól. Mire apa ha­zajön, meleg lesz. Kár, hogy fácánt nem tudtunk neki. Vagy halat. Min­degy, jó a zsíros kenyér is. Piros paprikával nagyon finom. Majd főzünk teát, sok cukorral, ha hazajön. Már a bokrok között járt, amikor lerohanták.- A rohadt anyádat! Ütötték, rúgták.- Te sötétben bujkáló ellenforradalmár!- Valid ki a bűnödet, te mocsok! '- Elég. - lihegett Macó. - Tűnés. Berohantak a bokrok közé, onnan figyelték.- Megérdemelte - suttogta Macó. - Rohadék, mint az apám. Minek nyüzsög. A kese feltápászkodott. Letörölte az orra alól a vért. A nádas fölött var­jak károgtak a szélben.- Nem fájt! - üvöltötte. - Értitek?! Amazok lapultak.- Nem fájt neki - mondta a kisebbik Balog.- Pedig én úgy gyomron rúgtam...!- Én meg a fülét - mondta egy hamradik. - Majdnem letéptem.- Mégse fájt neki!- Hazudik - suttogott Macó. - Ezek mind hazudnak.- Nem igaz! - A kisebbik Balog' elsírta magát.- Te is hazudsz - mondta Macó. - Te kis fasiszta kém. Köpködjétek meg a pöcsét. A kese bicegve kapaszkodott fel a gátra. A szája felrepedt, sajgott a lába. A szemüvegét összetörték.- Bratyó! Várj! - A kisebbik Balog el-elzuhanva szaladt a bátyja után. A nadrágjából kitépték a gumit, a bordó tréning alsó a bakancsáig csú­szott. -v Én is itt vagyok! - Bratyó! Engem is! Jövök! - A kese bevárta. - Nem vagyok gyáva! - zokogott a kisebb. - Nem vagyok áruló! - A bátyja leguggolt hozzá, megtörölte takonytól maszatos arcát, csomót kötött a nadrágjára. - Én nem akartam, hogy téged cserkésszenek! - szipogott a kicsi. - De muszáj volt! A kese tovább indult a gáton.- Ugye, elhiszed, bratyó? - Az öccse hüppögve bukdácsolt utána. - Ugye elhiszed? Nem nézett hátra.- Minek nyüzsögtél úgy, bratyó? A gát túloldalán sötéten kushadt a város. Úgy tűnt, mintha a templom- tornyok tartanák az alázuhanni készülő eget. A hófelhők súlyosan, moz­dulatlanul lebegtek, nyugaton vöröslött az ég.

Next

/
Oldalképek
Tartalom