Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-20 / 17. szám

TOLNATÁJ - 7 1990. január 20. _! Végh András: Asztaltársaság Gyenei Judit: Önportré Kiállítás az NDK-centrumban Tolnából valók Amint arról beszámoltunk, képző- és iparművészeti kiál­lítást rendezett a megyénk­ben élő és innen elszármazott művészek alkotásaiból Buda­pesten az NDK-centrumban, a Tolna Megyeiek Baráti Köre. A tárlaton látható textilekből, festményekből, kisplaszti­kákból mutatunk be néhá­nyat, Gottvald Károly felvéte­leivel. Cyranszki Mária: Ligea Penkala Éva: Csakazértis szivárvány Staub Ferenc: Átkelés Federico Fellini 70 éves „Én csupán egy mesélő vagyok. A film­készítés a hivatásom” - mondta önma­gáról a filmművészet nagy öregjeinek egyike, Federico Fellini. Ma 70 éves. És ebből a hét évtizedből ötöt a stúdiók vilá­gában töltött, örökbecsű alkotásokkal gazdagítva az egyetemes filmművésze­tet. Riminiben született, középiskoláit be­fejezve - rövid kitérővel a cirkusz világá­ba - Firenzében és Rómában karikatu­ristaként kezdte a pályáját. Több lapnak dolgozott, aztán hangjátéksorozatot írt a rádió számára, Cico és Pallina címmel. A sorozat főszerepét Giulietta Masina ifjú színésznő alakította. Fellini meglátta a lány fényképét. Felhívta telefonon. „Jó napot Pallina, itt Fellini beszél.” „Miféle Fellini?” „A sorozat szerzője, amelynek a főszerepét játssza." Néhány héttel ké­sőbb Masina és Fellini összeházasodott. Fellini a filmnél kezdett dolgozni. Gag- manként, aztán forgatókönyveket irt, és asszisztenskedett. Olyan rendezők mel­lett, mint Alberto Lattuada, Roberto Ros­sellini, Pietro Germi. Első önálló rendezé­se 1951-ben A fehér sejk. Első igazi re­meke, az Országúton 1954-ben készült. Kezdeti alkotásaiban erősen érezhető volt a neorealizmus hatása, ebből nőtt ki sajátos, egyéni alaphangja. A neorealista filmiskola szentimentális optimizmusára adott válaszok voltak az Országúton és a Cabiria éjszakái, filmek magányos hősökről, akikből kiégett min­den remény. Az 1954-ben, illetve 1956- ban forgatott alkotások világhírt hoztak a főszerepeket játszó Giulietta Masinának is. Flamarosan kialakult a barokkos, túl­áradó, félreismerhetetlenül „fellinis” kép­gazdagság. Elkészült Az édes élet, amely hőseinek belső ürességével riasztott, és amelyben remekelt Fellini számos filmjé­nek sztárja, a kedvenc férfiszínész, Mar­cello Mastroianni. Kibontakozott a rendező vonzódása a szimbolikushoz, főleg „önarcképében”, a 8 és fél-ben, majd a Júlia és a szellemek-ben. A mester ezekről az alko­tásairól azt mondta, hogy „az én munkám nem más, mint vallomások kívánságaim­ról, vágyaimról, félelmeimről". A 70-es években készült Róma és Amarcord című filmjeiben aztán vissza­tért gyermekkorának, kora ifjúságának színes világához, immár az érett művész eszközeivel. Bármelyik filmjére gondolunk, félreis­merhetetlenül megtaláljuk művészeté­nek legjellemzőbb jegyeit, legyen bár a Boccaccio 70, a Satyricon, a Casanova, A nők városa, a Zenekari próba, a Ginger és Fred. Felidézhetjük Cabiria gyengéd mo­solyát, Zampanót, amikor ráébred végte­len magányára, Guido-Fellinit, ahogyan vigaszt talál barátainak bohóckodásá­ban, a 8 és fél befejező részében. Vagy Róma felejthetetlen képsorait, amikor az újonnan feltárt csodálatos régészeti lele­tek a szemünk láttára enyésznek semmi­vé. És a figuráit A törpéi, gnómjai, nőko­losszusai, hústornyai, idiótái, lárvaarcú Casanovája, pederasztái, prostituáltjai... megannyi gonoszkodó - vagy szeretet­teljes? - fintor. Egy fotóalbum előszavá­ban irta: „Jön a pillanat, amikor a forgató- könyv már nem elegendő. Akkor beren­dezek egy irodát, emberek jönnek, arcok százai vonulnak el előttem. Egyfajta rí­tus... Arcokat akarok találni, amelyektől a filmnek élnie kell... Planétánk minden ar­cát látni szeretném: sohasem vagyok elégedett, minden egyáltalán létező arcot szeretnék összehasonlítani... Az arcok, testek és gesztusok keresésekor ezek között az ismeretlenek között elkezd a film élni, mint még soha... Filmjeimhez olyan arcok kellenek, amelyek valamit ki­fejeznek, jellemek, amelyek a vásznon való megjelenésük pillanatában mindent elmondanak önmagukról.” Federico Fellini 70 éves. Flogy elfá­radt-e, megöregedett-e, nem tudom. De hiszem és remélem, hogy találkozhatunk még új alkotásával, hiszen ezek a találko­zások mindig maradandó élményt jelen­tenek nézőinek. ERDŐS MÁRTA Käthe Kollwitz rajzai Rajzait, litográfiáit, rézkarcait minősí­tették naturalistának és realistának, iro­dalmi ihletésűnek és tematikusnak, szo­cialistának és politikai célzatúnak. De abban Käthe Kollwitz minden bírálója és méltatója egyetértett, hogy expresszív lapjait belső izzás, átélés, tenni akarás hatja át. „Soha nem dolgoztam hideg fej­jel... hanem mondhatni mindig a vérem­mel - vallotta a művész. - Akik műveimet látják, ezt érezniük kell.” Ezt a szenvedélyes szocialista elköte­lezettséget és a körülmények megváltoz­tatását célzó indíttatást érzékelheti a kö­zönség a Magyar Nemzeti Galéria-beli Käthe Kollwitz-grafikák, -rajzok, -plaszti­kák című kiállításán is. Az anyag Stutt­gartból, az Institut für Auslandesbezie­hungen gyűjteményből érkezett. A polgári származású Käthe Kollwitz a naturalista irodalomból merítette első rajzainak témáját. Gerhart Flauptmann drámája nyomán alkotott Takácsfelkelés cimű grafikai sorozatával aratta első nagy sikerét. Szociális érzékenységére mély hatással volt az a környezet és sors, amelyet akkor ismert meg, amikor férjhez ment egy orvoshoz, aki Berlin egyik proletárnegyedében praktizált. 1903 és 1908 között elkészítette Pa­rasztháború című sorozatát. És rendsze­resen készített rajzokat a Simplicissimus cimű szatirikus folyóirat számára a nagy­városi élet tragédiáiról. A háborúban el­esett Péter fia halálát soha nem tudta el­felejteni. Sok éven át készítette fiának és a háború többi áldozatának emlékművét. Käthe Kollwitz, ahogy sok művész és értelmiségi, 1918-19 forradalmi esemé­nyeitől remélte a jobb jövőt. 1919-ben mégis így irt ...Fia most lennék fiatal, bi­K enyeret (1942) zonyára kommunista lennék. Még most is arra az oldalra húz valami, de már az ötvenes éveimet taposom, átléptem a há­borút, Péter és több ezer fiatal halálát, kétségbe ejtett és megrázott a világban tomboló gyűlölet. Olyan szocializmusra vágyom, amely élni hagyja az embert.” Egész sor politikai és humanitárius cé­lú plakátot és grafikai lapot készített; az orosz éhezők megsegítéséért, a német hadifoglyok megmentéséért, az újabb háború megakadályozásáért dolgozott. Azt követően, hogy 1932-ben (Eins­teinnel, Heinrich Mannal, Arnold Zweig­gel és másokkal) aláírta a kommunisták és a szociáldemokraták egységfrontjára felhívó kiáltványt, a nácik kiutasították a Művészeti Akadémiáról, ahol a grafikai mesterkurzust vezette, eltiltották a kiállí­tásoktól, majd evakuálták Berlinből. 1945-ben halt meg 78 évesen, Moritz- burgban. Életműve, egyéni és kifejező képi vilá­ga - témáinak túlhaladottsága ellenére is - maradandó. K. M.

Next

/
Oldalképek
Tartalom