Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-06 / 289. szám

1989. december 6. Képújság 5 Kincseitől kifosztott kápolna A lengyeli római katolikus kápolna, melyet 1828-ban építettek (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Korunk embere - hála az egészség­ügy nagy fejlődésének, a járványok elleni szervezett védekezésnek - ma már csak irodalomból hallhat a XVIII. század máso­dik felében pusztító fekete halálról, a pestisről. Ez a szörnyű vész végig vonult egész Európán. Városokban, falvakban, válogatás nélkül szedte áldozatait. A fe­kete halál igen sok áldozatot követelt Lengyel községben is. A pestis elleni szervezett védekezést nemzetközi megállapodásban, az 1897- ben megalkotott velencei P.-konvenció- ban szabályozták. A nemzetközi összefo­gás eredményeként megszűnt ez a ször­nyű halál. A sokat szenvedett nép felsó­hajtott. Ennek emlékét igen sok helyen igyekeztek valamilyen szoborral, kápol­nával megörökíteni. Lengyel község ka­tolikus lakossága a temető közelében, egy kiemelkedő helyen, 1828-ban klasz- szicista stílusú kápolnát épített Szűz Má­ria tiszteletére, akihez a járvány idején oly sok imát mondtak el. Ez a kápolna külö­nösen nagy jelentőséggel bírt a Mária- kultusz ápolásában 1860-ig, amíg gr. Apponyi József fel nem építette kegyúri templomát Lengyelen, a kápolna közelé­ben. A ma élő 81 éves Müller Jánosné el­mondása alapján a két világháború kö­zötti időben, vasárnap délutánonként, de különösen Mária ünnepein; február 2-án Gyertyaszentelő Boldogasszony, már­cius 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasz- szony, július 2-án Sarlós Boldogasz- szony, augusztus 15-én Nagyboldogasz- szony, szeptember 8-án Kisboldogasz- szony, valamint december 8-án Szeplő­telen fogantatás ünnepein az asszonyok a kápolnához mentek imádkozni. Lengyel község német ajkú lakossága között szokássá vált az is, hogy esküvő után az újasszony a kápolnába, Máriá­hoz vitte menyasszonyi koszorúját és ott üvegezett kazettáben hagyta. Majd oda járt imádkozni, hogy születendő gyerme­kei egészségben nőjenek fel. Meg kell ehhez említeni azt a tényt is, hogy a pes­tisjárvány elmúlása után is igen magas volt a csecsemőhalálozási arány. Lengyel német ajkú lakosságának kb. 2/ 3 részét 1946-ban kitelepítették. Az ezt kö­vető változások hatására a régi szokások nagyrészt feledésbe kerültek. A kápolnát igen ritkán látogatták. Állaga nagyon le­romlott, gondot nem fordított rá senki. A kápolna szomszédságában lakó Ra- kiczki József nyugdíjas kőműves 1979- ben fogadalmat tett a kápolna felújításá­ra. Unokáján komoly műtétet hajtottak végre Budapesten, hogy visszanyerhes­se látását. Rakiczki József megfogadta, ha a műtét sikerül, unokája újra lát, a sa­ját költségén felújítja a kápolnát. A műtét sikerült, a fogadalom teljesítve lett. A felújított kápolnát Lengyel község katolikusai, az egyház segítségével újra berendezték. A felújított kápolnát az ak­kori plébános Erb József szentelte fel. A régi szokások, ha nem is olyan mérték­ben mint valamikor, de kezdtek feléledni. A kápolna gondnokságát, a felújító fele­sége, Rakiczki Józsefné vállalta el. Ami­kor az a közelmúltban a hírközlő szervek­től tudomást szereztünk, hogy Tolna me­gyében több templomot, kápolnát kifosz­tottak, a lengyeli kápolnát nem említették. Pedig az éj leple alatt száguldó „feke­teangyalok” ide is eljöttek, hogy ezt a szerény kápolnát megfosszák kincseitől. Elvitték a Mária-szobrot, keresztet, gyer­tyatartót, szentképeket, de még az oltár- térítőt is. Az eseményt szomorúan mond­ta el a kápolna gondnoka, aki a rablást elsőként vette észre. Most üresen áll, de talán az egykori szokások nem mennek teljesen feledésbe. BAI JÓZSEF Jellemek Budapesten történt, a Madách té­ren, a színházzal átellenben. Ballag­tam a járdán a két épületszárnyat ösz- szekötő óriási kapuiv irányába, ahonnan az ántivilágbeli városterve­zés valamikor sugárutat akart indíta­ni. Az út ma se indul sehova. A járda mellett várakozó gépkocsik tö­mege. Az egyiknek letekert ablakán kiköszönt vafoki:- Szervusz! Ránéztem, korombeli volt és isme­rős.- Szervusz! - válaszoltam. Olyasféle arckifejezése volt, mint aki folytatást kíván és én talán ezért, talán az emlékezetemben félig felde­rengett vonásait felfrissítendő, csak­ugyan megálltam.- Hogy vagy? - kérdezte. Jól voltam és ezt meg is mondtam neki.- És te? - folytattam amerikaiasan banális beszélgetés indítását. Hozzám hasonlóan jó kondícióban volt és ugyanilyen egészségesnek látszott, amit sietett a tudomásomra hozni. Majd tovább tudakozódott:- A család?- Semmi baj velük! Egészségesek! Az ő családjával örvendetes mó­don ugyanez volt a helyzet. Barátságosan szemlélgettük egy­mást és esküdni mernék, hogy mind­kettőnknek ugyanaz a kérdés járt a fejében:- Ki a csuda vagy te tulajdonkép­pen? Megkérdezhettük volna, de nem kérdeztük. Talán azért sem, mert a következő mondata telitalálatként csapott le:- Úgy-e te is a második felesége­det fogyasztod már? Ha ezt tudja, mégis csak ismerős. .Ezenkívül pedig sorstárs, amiről az „is" szócska árulkodott.- Ahogy mondod! - feleltem és a nagyobb közvetlenség kedvéért hozzátettem saját gyártmányú köz­helyeim egyikét. - Az embernek min­dig a második házasságánál kellene kezdenie! Pontosan az ilyen színvonalú szel­lemességeknek kijáró örömmel he­lyeselt:- Milyen igazad van! És mondjad komám, a régiekkel mi újság? A „komám” az a fajta megszólítás, melyet ismeretségi köröm legalább fél tucat különböző társaságában használnak és én valamennyiben utálom. Tehát ez se hozott bennün­ket közelebb egymáshoz. Miközben se én, se ő nem tudtunk különösebb újdonsággal szolgálni a „régiekkel” kapcsolatban, gyanúsan hasonló arckifejezéssel meregettük egymás­ra vizsla tekintetünket. Mindkettőnk homloka enyhén gyöngyözött, pedig nem volt különösebben nagy meleg. Ismét ő lőtt:- Mit tudsz a katonacimborákról?- Sajnos, nem sokat! Legalább ennyire sajnos, de ő se tudott sokat. Eszembe juthatott vol­na, hogy a 4. vadászrepülő ezred 101/11. osztályának 5. századát, vagy a 9511 tábori postaszámot említve kerüljünk közelebb egymáshoz, de már egyáltalán semmi sem jutott az eszembe. Nem én ültem a kocsiban, így joggal remélhettem, hogy köny- nyebben szabadulok. Egérútkereső tekintetet vetettem a karórámra, mire ö becsületes szolidaritással műszer­fala órájára nézett.- Sietsz? - kérdezte segítőkészen.- Sietek! - hagytam rá, miközben minden pironkodás nélkül, sajnál­kozva tártam szét a két karomat. - Tudod, hajszás az élet... Ezt is tudta.- Nos, akkor nem akarlak fenntar­tani. Örültem, hogy láttalak. Szer­vusz!- Én nem kevésbé! Majd még talál­kozunk! Szervusz! Azóta sem találkoztunk. így mind­ketten megőrizhetjük azt a vigaszt, hogy egyikünk se próbált kezet nyúj­tani a másiknak. Jellemes férfiember ilyesmit ide­gennel szemben mégsem engedhet meg magának... ORDAS IVÁN A falusi turizmus holnapjáról Az utóbbi hónapokban egyre gyakrab­ban hallani rádióban, olvasni sajtóban, látni televízióban a falusi turizmus, falusi vendéglátás kezdeményezéseiről. Akkor pontos a fogalmazás, ha azt mondjuk: új­ra kezdéséről, hiszen az 1930-40-es években - csakúgy mint más európai országban - hazánkban már megvoltak azok a lehetőségek, melyeken jól moz­dultak, akik értékmentést és üzletet egyaránt láttak a falun élők vendégsze­retetében. Amint megszülettek a mai szemmel is jónak ítélt példák, alig éltek, már el is hal­tak. A háborút követő években nem támad­tak fel. Napjainkban fordult ismét na­gyobb érdeklődés a falvakban megjele­nő idegenforgalom, turizmus, vendéglá­tás felé. Talán az is sürgetővé teszi e té­mával való törődést, hogy nyugati példák igazolják, munkahelyteremtő lehetőség is rejlik, a falusi vendéglátásban. Minderről tárgyalt az elmúlt hét végén Balatonföldváron a Magyar Falusi Ven­dégfogadók Szövetsége. Ezen az első országos fórumon a gyakorló vendégfo­gadók és minisztériumi szakemberek kölcsönösen tájékoztatták egymást a gondokról, a meglevő és a megteremthe­tő lehetőségekről. A szövetség kérte a kormány elnökét, hogy 1990-től a falufejlesztéssel kap­csolatos központi és megyei pénzalapo­kat a falusi turizmus kialakítására, a há­zak korszerűsítésére, modernizálására is fel lehessen használni. A kormány úgy döntött, hogy „kiemelt gyógyhelynek, kiemelt üdülőhelynek, to­vábbá gyógy- vagy üdülőhelynek nem minősülő községekben, tanyán a saját tulajdonú lakás üdülési célú hasznosítá­sából (falusi turizmus) származó bevétel adómentes; ha a hasznosítás legfeljebb öt szobára, vagy tíz ágyra terjed ki, az évi bevétel a 300 ezer forintot nem haladja meg és a magánszemély állandó lakhe­lye is itt van.” Biztatóak az egyre tárulkozó lehetősé­gek, melyek a falusi turizmussal kapcso­latos fejlesztések támogatására vonat­koznak. A szövetség rövidesen összeállít egy közérthető tájékoztatót, amint az illetéke­sektől megérkezik a válasz. Tolna megyéből is számos tagja van már a Falusi Vendégfogadók Szövetsé­gének: Györköny, Tengelic, Szálka, Mó­rágy, hogy csupán néhány községet em­lítsünk. Lehetne azonban tovább sorolni azo­kat a településeket - Decs, Váralja, Nagymányok, Izmény -, ahol a népművé­szet hagyományaira építve nem egy-egy család, de akár a falu nagyobb része be­vonható a vendéglátás munkahelyszerű foglalkoztatásában. Akadnak termelőszövetkezetek, ahol a melléküzemág például az idegenforga­lom. A Magyar Falusi Vendégfogadók Szö­vetsége készséggel áll rendelkezésre. Szívesen ad információt az érdeklődők­nek az alábbi címen: 1056 Budapest, Belgrád rakpart 34. Levélcím: 1360 Bu­dapest, Ff. 6. Telefon: 118-2855 vagy 118-3877 (üzenetrögzítővel). A szövetség ügyvezető elnöke: dr. Csáky Csabai DKJ A vasárnapi zsíros ebéd után jólesik a fröccs, a sör. Igazolja ezt a zsúfolá­sig megtelt kocsma... A nyugdíjas Szepi bácsi is meg­szomjazott. (Ö származását sosem szégyellte, bár titkolni úgy sem tudta volna!) A pulthoz lép:- Milyen söre fan? - kérdi a kocs- márost.- Huszonkettőért Holsten bier - hangzik a válasz.- Na ja, csak az enyim nyuktíj az nem pir - így Szepi bácsi és szomja­san távozott. - hunyadi ­Kastélypárti maradok! Nem csupán Deák Istvánnénak Tisztelettel olvastam sorait lapunk ha­sábjain, melyet nevemre címzett! Nem ért meglepetésként, hiszen korábban meg­ismerhettem levelét az MDF Tamásiban rendezett fórumán, ahol ön ezt felolvasta. Akkor is az volt a reagálásom az Es- terházy-kastély körül kialakult vitára, ami most. Jobban szerettem volna Deák Ist­ván tollából olvasni mindazt, amit a már említett fórumon szűk körben elmondott. Olyan információk birtokában van ugyanis, amelyet csak ő és senki más nem tárhat a nyilvánosság elé. Erre alkal­ma lett volna többször is! Miként az ön írása is megjelent. Tiszta lelkiismerettel jelentem ki, hogy elsőként férjét keres­tem meg, azaz Deák Istvánt, hogy „meg- hallgattassék a másik fél is”. Szívélyes beszélgetésünk során közölte, hogy az ügyben nem nyilatkozik. Jogát tisztelet­ben tartva születtek írásaim a kastélyról. Hiszem, hogy sok mindent, vagy min­dent meg lehetett volna oldani, ha idő­ben, békésen leül egy asztalhoz a 7 + 2, vagyis kilenc lakás apraja-nagyja és a kastély új tulajdonosa. Azt mondja egyik a másiknak, hogy... Kezet ráznak és egy vadpörkölt mellett köszöntik egymást. Mint tudjuk nem így történt. Azt viszont az ön leveléből sem tudtuk meg, hogy ki és mikor kezdte az önök „szolgalmi jogát” semmibe venni! Ugye, ezt azért leszögezhetjük, hogy amennyiben a kilenc család - valameny- nyien erdőgazdasági dolgozók? - to­vábbra is a régen megszokott útján jár­hatna, mely „garázsaikhoz vezet”, aligha érdekelné őket a kastély további sorsa! Biztos vagyok ebben, mert nem akkor, kezdett elmérgesedni a kapcsolat, mikor az adásvételi szerződést aláírták, hanem jóval később, miután a kastély tulajdono­sa berendezkedett, magántulajdonának vélt birtokán. Ekkor jöttek a kákán is cso­mót keresők! Ügy tűnik, mind a kilenc család. Akkor leszek pontos, ha azt írom, hogy a kilenc család vette magára „Kas­télypárti vagyok” című dolgozatom sértő­nek tetsző „kákások” jelzőjét. Én nem ró­luk írtam, még kevésbé nem rájuk gon­doltam. Most nem menteni és nem szépíteni akarom korábbi írásom. Ha sértés, akkor sérteni akartam! Most, hogy ön jelentke­zett, kiderült: ki, vagy kik húzódnak meg, kik mozgatói, szorgalmazói az időről idő­re megújuló bírósági pereknek! Mindenki tudja, hogy a kastélyt vissza lehet perelni régi tulajdonosának, Tamá­si Város Tanácsának! Ennek ára van és lesz! Aztán jöhet a majdani önkormány­zat jobbnál jobb hasznosításba vaslattal! Mód nyílik talán arra is, hogy az erdőgaz­daság, mint a kastély nem is olyan régi használója, megtegye mindazt, amit egy­kor esetleg elmulasztott.­Azzal egyetértek, hogy valóban na­gyon olcsón vásárolta meg az énekes' házaspár a kastélyt. Ezért szerettem vol­na, ha dokumentumokkal alátámasztott érvek sora állna levelében arról, hogy; melyik megyei párt és állami vezető ilyei^i és olyan utasítására történt a kastély el­adása! Vagy arról, hogy milyen fenyege­tés hatására nem nyilatkozott Deák Ist­ván, kik és miként hamisítottak, sikkasz­tottak, loptak, csaltak, prédálták a város vagyonát? Levelében ön is többször kér­dez így aztán - hadd éljek szavaival „sikerült egy konkrétumokat, az ügy megoldását nem szolgáló, észrevétele­ket teljesén nélkülöző” levelet írnia. Gon­dolom, ön is „információ (bizonyíték) hiá­nyában” tette. Nem haragszom sem az ügyészségre, sem a kákán csomót keresőkre, ha iga­zuk kivívása után azonnal neki állnak a kastély további felújításának és a város érdekeit - ami nem azonos a „8-10 mé­ter hosszú”, garázshoz vezető út haszná­lati jogával - szem előtt tartva, megkezdi annak hasznosítását, akár idegen tőke bevonásával is! Addig javaslom, hívjanak össze (MDF-mintára) egy nyilvános fóru­mot, ahol a kastély körüli „áldatlan hely­zetben” inkább a magam szóhasználatá­val élek: rossz szomszédságban érintet­tek „kiművelt emberföK’’-höz méltón megállapodásra jutnak. Erről az eseményről készséggel, tef^s. szerűen tudósítok, annak reményében, hogy „sajátos tárgyilagosságom” hitele­sebb lehet. Míg nem szólal meg mindkét oldal kép­viselője, addig „kizárólagosan csak az egyik érintett fél (vélt, vagy valós) érde­keit képviselem”. Ez a fél maga a kastély! Üdvözlettel: DECSI KISS JÁNOS Amikor kevés a nyugdíj...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom