Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-12 / 189. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. augusztus 12. Moszkva fogva tart Téved, aki naivan azt gondolja, pontosan meg tudja mondani, mikor ér haza, ha a Szovjetunióba kirándul. Már ha egyéni turistaként, esetleg rokon- vagy ismerőslátogtóba indul keleti szomszédainkhoz. Kifelé viszonylag egyszerű a dolog: ha nálunk élő szovjet állampolgár társaságában annak hozzátartozóihoz utazik, hívólevél sem kell. A budapesti szovjet nagykövetségen kétszázilencven forintért azonnal megkapja a vízumot. Ezután megváltja a vonatjegyet, s a Tisza vagy a Budapest Expressz hamarosan roboghat vele a kétezer-ötszáz kilométernyire fekvő metropolis felé. Haza azonban nem akkor jön, amikor szeretne, hanem amikorra jegyet tud szerezni. Ez pedig igencsak fárasztó, időrabló művelet Moszkvában. A szovjet törvények ugyanis zöld utat adtak a turizmusnak, saját honfitársaik elvileg oda utaznak, ahova akarnak, s bár valutát mostanság nehezen kapnak, a látni, tapasztalni vágyók tömegei vágnak neki a nagyvilágnak. Számukat növeli a hatalmas országban megforduló tengernyi külföldi, aki Moszkván keresztül igyekszik más, távoli tájak felé. így aztán az Inturiszt nemzetközi jegyiroda reggeltől késő délutánig zsúfolásig telve van várakozókkal. Kazah és olasz, ukrán és kanadai, azerbajdzsán és spanyol férfiak, nők álldogálnak hosszú tömött sorokban, hogy megszerezzék az utazáshoz nélkülözhetetlen tiketteket. Az élelmesebbek jóval nyitás előtt letáboroznak a belül modern, kívül bizony elég viharvert irodaház udvarán, s az egymásra hajigáit gyümölcsösládákon ücsörögve várják, hogy bejussanak. A siker azonban így sem garantált. Az ügyintézés csigalassúsággal halad, a kifüggesztett ebédidő helyett hosszabb ideig is pihennek az üvegablakok mögött ülő hölgyek, így aztán az otthon előre megváltott retúrjegyhez csupán helyjegyet venni szándékozó is hat-hét-nyolc órát(!) szobrozhat, míg sorra kerül. Igaz, hogy közben kisétálhat az emeleti teraszra, ahol néhány széket is elhelyeztek a levegőtlen, fülledt termekből kimenekülő ügyfelek számára, s ha az ácsorgás közben szerzett újdonsült ismerőseivel sikerül megegyezni, hogy utána visszaengedik a sorba, azzal is megpróbálkozhat, hogy a környéken valami harapnivalót, néhány korty gyümölcslevet vegyen, a várakozás mégis kimeritő, gerinc-, láb- és fejfájditó. Ráadásul az eredmény sem garantált. Gyakran előfordul, hogy csak a tervezettnél több nappal későbbre tudnak helyet biztosítani az embernek a kívánt vonaton. Még ennél is idegölőbb vállalkozásba kezd, akinek még semmilyen jegye sincs. Találkoztam olyan Budapesten tanuló karagandai egyetemistával, aki négy nap belföldi vonatozás után megérkezve Moszkvába, már harmadik éjszakáját töltötte a pályaudvaron, mert hiába állt sorba azóta is, egyszer sem került a hőn áhított ablak közelébe záróráig. Nem csoda hát, ha néha a legtürelmesebbek is elvesztik a fejüket, a színes népviseletekkel tarkított száznyelvű ka- valkádban itt-ott fellángol a vita, németül, angolul, oroszul vagy keverve, heves gesztusok kíséretében zavarják hátra a szemtelenül tolakodókat. Az is megesik, hogy rendőröknek kell igazságot tenniük az ingerült sorstársak között. A határok kinyitása, az utazási tilalmak feloldása tehát nem kellően előkészített intézkedésnek tűnik, s félő, hogy akit a tízmilliós főváros páratlan nevezetességeinek látványa mellett a jegyvásárlási tortúra is fogva tart, az egy ideig, ha teheti sem kíván visszatérni, hogy meghallgassa a Kreml toronyóráját. CSER ILDIKÓ Gondolatok Ófaluról Nem értem az ófaluiakat. Egyre kevésbé értem, hogy miért hadakoznak annyira a hulladéktemető ellen. Azt hittem, hogy a hosszú várakozás után elkészült akadémiai állásfoglalás végre megnyugtatja a kedélyeket és mindenki elfogadja a tudósok véleményét. Ehelyett inkább még magasabbra csaptak a viták, ellentétek hullámai. Sajnos volt rá példa, hogy az akadémiai véleményeket politikai szempontok vezérelték, ezért érthető a bizalmatlanság. De valakinek, valaminek mégis csak hinni kell. A mindent tagadás nem lehet megoldás hosszú távon. Éppen napjaink folyamatai garantálhatják, hogy tudományos kérdésekben ne dönthessen a politika. Én bízom abban, hogy ez már ma is így van. Szakmai vonatkozásokban persze nem foglalhatok állást, mert nem értek hozzá, de természetesen a napi sajtóból, híradásokból hozzáférhető információk alapján nekem is - mint ahogy nyilván mindenkinek - kialakult valamilyen véleményem az ügyről. Először is magamban összehasonlítottam az atomerőmű és a tervezett hulladéktároló veszélyességét. Az erőműben magas aktivitású hasadó anyagokkal dolgoznak, óriási nyomás alatt, hatalmas gépekkel. A tervezett hulladéktároló esetében kis- és közepes aktivitású anyagokat zárt acélhordókban acélbéléses vasbeton aknákba helyezik, a hordók közét speciális betonnal ön- tik ki, majd az aknákat lezárják. És nem történik velük semmi, egyszerűen csak ott vannak. Ajánlanám az ófaluiaknak, hogy nézzenek körül egyszer az atomerőműben. Én már jártam ott és azt tapasztaltam, hogy tökéletes szervezettség, szakmai tudás, rend, fegyelem, tisztaság uralkodik. Egy ilyen erőművet nem is szabad másként üzemeltetni. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is - amely talán nem vádolható elfogultsággal - a világ legbiztonságosabb atomerőművei közé sorolja a paksit. És ha valahol megvalósul a tervezett hulladéktemető, biztos vagyok benne, hogy ott is ugyanilyen mértékben törekednének a szakemberek a színvonalas üzemeltetésre, a legnagyobb biztonság megvalósítására. Az természetesen nem várható el egyetlen település lakosságától sem, hogy valamiféle magasabb szempontok figyelembevételével járuljon hozzá egy ipari létesítmény odatelepítéséhez, amely addigi életüket megbolygatja, még akkor sem, ha az teljesen veszélytelen. Azt hiszem, ezt nem is várja el senki. Nézzük meg Paksot, mi történt ott, amióta felépült az erőmű. Melyik hasonló méretű település dicsekedhet olyan fejlett infrastruktúrával, új szakközépiskolával, főiskolával, két sportcsarnokkal, két uszodával és egyebekkel, nem is említve a jól fizető munkahelyeket. A kistelepülések súlyos gondokkal küzdenek manapság, „hála" az elmúlt évtizedek településpolitikájának. Számomra érthetetlen, ha egy falu elutasít egy olyan beruházást, amely munkaalkalmakat, új utakat, telefonokat, iskolát, óvodát, vállalkozási lehetőségeket, gazdasági fellendülést és még ki tudja mi mindent hozhat. Ófalu nem hiszi el az Akadémia tudósainak, hogy igazat mondanak, hogy a kijelölt hely alkalmas a hulladék- temető létesítésére. Pedig minden érdeke azt kívánná, hogy két kézzel kapjon kínálkozó lehetőség után. Mindannyiunk érdeke viszont az, hogy az atomerőmű zavartalanul működjön, hiszen a hazai villamosenergiatermelés felét adja. A keletkezett hulladékokat pedig valahol el kell helyezni. Nem lehet vitás, hogy jobb egy minden ésszerű feltételt kielégítő hulladéktemető megépítése, mint a jelenlegi átmeneti tárolás az erőmű területén. Valahol tehát lesz atomtemető, és lehet, hogy Ófalu tíz év múlva sajnálni fogja a most elszalasztott lehetőséget. ÁRKI ATTILA Menedékhely a főutcán Szekszárd Város Tanácsa Szociális Foglalkoztatója. A tél végén jártunk itt először, amikor a hivatalos nyitás után néhány héttel ténylegesen is éppen indulóban volt a munka. Hárman dolgoztak a telephelyen s néhányan más vállalatnál, intézménynél. Szeghy Sándor igazgató munkaellátottsági gondokról beszélt. Az épületbe belépve most nem csak az tűnik föl, hogy már lényegesen mérsékeltebb az „új szag” - bár kisebb átalakítás, festés, mázolás azóta is történt, többek között elkészült a sűrített levegő hálózat. Nagyobb a zaj, több valamilyen okból rászorulót tud már munkához s némi keresethez juttatni a foglalkoztató. Kilencvenen állnak ma itt munkaviszonyban - Szeghy Sándor mutatja a lemezszekrényben stószban álló munkakönyveket - de csak tizenöten dolgoznak a központi telephelyen, a többiek a Húsipari Vállalathoz, a Hungária Biztosítóhoz, a Budapest Bankhoz, Az Aliscavinhez, a SZÜV-höz járnak naponta. A munkaellátottság ma sem zavartalan. Az igazgató egyedül jár munka után, s e vonatkozásban ő csöppet sem munkanélküli. Nem is sikerült még a tervet - a kétműszakos termelést - megvalósítani, sőt előfordul, hogy az egy műszak néhány emberének sincs minden napra elfoglaltsága. Pedig a pénzre nagy szüksége lenne itt mindenkinek. Szontág Antalt - Tengelicről jár be Szekszárdra - a tsz-ben érte baleset, gerinctörést szenvedett, 30 százalékos rokkantságot állapítottak meg nála. Alig 1500 forintos járadékát eddig alkalmi munkákból egészítette ki, de más azért egy állandó munkahelyen dolgozni - mondja. Úgy 30 forintra jön ki az órabér, ha megfelelő teljesítményt nyújtanak - latolgatja a vele szemközti asztalnál szintén a műszergyár számára kis alkatrészeken foglalatoskodó Budai Ferenccel.- Portásnak vagy éjjeliőrnek mehettem volna - mondja Budai Ferenc, akit 1 évig tartó táppénz után most százalékosak le - de itt jobb. Három éve nem dolgozott már le- százalékolása után Prezovszki Fe- rencné, mikor élve a lehetőséggel, itt próbálkozott. Nem csak a nyugdíj melletti fizetéskiegészltést, a nem megerőltető munkát említi, amikor azt mondja, hogy elégedett. Az is sokat jelent, hogy itt emberek között van. Szinte alapítótagnak számít Szalai Györgyné, aki mozgásképtelen kislánya ápolása miatt a kétműszakos eladói munkát nem tudta tovább vállalni, az itteni munkaidőbeosztás, a hatórás műszak kedvező számára. Igaz, a 4600-4700 forintért szigorúan kell dolgozniuk - a tolnai GÉM számára készít az ö csoportjuk zavarszűrőket - mennyiségben és minőségben is, hogy továbbra is A GÉM számára készíti a zavarszűröket Szalai Györgyné Hely még lenne, ha több munka adódna partnernek tartsa őket a munkát adó szövetkezet. Többen jelentkeztek arra az újság- hirdetésre, amit Szeghy Sándor adott föl, s ami talán indulatokat is kavart.- Néhány hete egy munkaüggyel foglalkozó összejövetelen valaki sérelmezte az újsághirdetés szövegét, mely szerint a szociális foglalkoztató megváltozott munkaképességűeket is keres munkára. Úgy vélte a hozzászóló, hogy kifejezetten ez lenne a dolga...- Nekem nem segít senki a munkaszerzésben - válaszol az igazgató - ha én találok valami lehetőséget, akkor általában meg is kell válogatni, hogy kikkel végeztetem el, mert a munkaadónak is vannak elvárásai. Például az, hogy álljon három héten belül 15 fő munkába. Ezt csak megváltozott munkaképességűekkel nem lehetne megoldani. Természetes és helyes, hogy a munkát biztosítónak vannak elvárásai. Jogos az is, hogy manapság a vállalatok nem foglalkoztatnak munkaerőt csupán szociális megfontolásból, s köztudott, hogy - gyakran csak nyolc osztályt végzett, máshol elhelyezkedni nem tudó, bonyolultabb betanított munkát elsajátítani nem képes - munkaerő számára ma •’"'csak kevés az állásajánlat. Nem lenne tehát célravezető a vállalatokat olyan foglalkoztatásra ösztönözni, ami nem feltétlenül fontos és jövedelmező a számukra. Mint ahogy nem igazán megoldás az sem, hogy néhány cég a szociális foglalkoztatón keresztül alkalmaz embereket - a nyereségérdekeit kis vállalatot így némi bevételhez juttatva - akiket bízvást fölvehetne közvetlenül is. így mind a foglalkoztató, mind a rászoruló emberek bizonytalan, kiA portásság helyett inkább ezt választotta Budai Ferenc szolgáltatott helyzetben vannak. Járhatóbb valószínűleg az az út lenne, amelyen a szociális foglalkoztató saját termelést folytatna. Terveik között szerepel is egy kis varroda létrehozása, folyamatban van néhány ipari varrógép beszerzése. Érdemes lenne talán kiszámolni, hogy nem lenne-e olcsóbb például a megyei kórház számára velük varratni, javíttatni, mint saját varrodát fönntartani...- rí - gkSzontág Antal Tengelicről jár be a foglalkoztatóba
