Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-05 / 183. szám
6 - TOLNATÄJ 1989. augusztus 5. Új hang Király Attila versei Király Attila Nagykőrösön született 1965-ben. A szekszárdi tanítóképző főiskolán szerzett oklevelet 1987-ben. Jelenleg Tolnán népművelő. Verseiből közlünk. Átváltozva Fekete lyuk vagyok s elrablóm a Fényt az űrből Csillag vagyok, bensőmben milliárd Fokkal izzók, kívül fényes a köpönyegem S lebben fényévekig - Bolygó vagyok s keringek Lélek-Nap körül S visszaverem szomorú fényét - Hold vagyok, sápadt világosságom A Lélek-Naptól kölcsönöztem, S bevilágítom a várost félénken, Fényem rávelődik a házak cseréptetőire, S bent a szobákban Az álmukban álmodozó emberekre. Én szegény holdfény vagyok, akit Csak egy valaki simogat meg álmában Nyugtalanul hánykolódva a Vágy-Hold S a Lélek-Nap között - Egy meteor vagyok s lehullok Vörösen izzó testtel a Földre S elégek Egy kívánság képe vagyok A néma éjben Egy üstökös vagyok s szétszóródom A fénytelenségben - Egy lélek vagyok, mely pillanatonként Átváltozik sirkővé,vagy pólyává, Mely vezeti a lelkek tömegét A szabad lélek felé. Egy test vagyok s kiáltok a Mélybe Egy csók vagyok s kívánkozom A kék ég tükörképébe, Élő vagyok és a halált várom, Halott vagyok s az életet kívánom - S végül a szerelem vagyok A szerelmem végtelensége. Idő Lopva suhansz és megroggyansz A veszély mormolásán, Félve rohansz a gyógyíthatatlan Érzelmeken át, S végül örök időbe érsz Ahol már elsimulnak Az évek huflámai végső békével. S akkor fordítsd felém Szerelmes arcodat, fürödj meg Lelkem hajnali harmatában S én Téged őrökre magammal viszlek Szivem legfényesebb szigetére. Végső elkeseredésemben Végső elkeseredésemben a falba vertem a tejem, utolsó lélegzetemig ütöttem, ütöttem és lángolt a lelkem Lángol egyfolytában, csupa vér a lelkem, álmatlanul bolyongok összevissza fájdalomból boldogságba, jaj nekem érzelmek túlcsorduló tudatának, mely milliárdszor remegi ugyanazt a különös borzongást, jaj nekem gyönyörűség és szenvedés egyszerre az egész világ, ó, hogy sir bennem a vonzódás mely hideg és forró egyszerre Szele Tamás: Csillagok útján Kár, hogy nem ismerted Szakállt. Őrült egy alak volt. Tulajdonképpen én is Gafferen keresztül ismertem meg, Gaffert meg a húgán keresztül. Húgocskát meg egy kiránduláson, hálózsákon keresztül. De ez nem lényeges. A fontos az, hogy néhány közös utat követően Szakáll, Gaffer és Holló a társaságukba fogadtak negyediknek, s együtt csavarogtuk be fél Erdélyt. Ugyanis én akkor Nagyváradon laktam, Szakáll Kolozsváron, Gaffer Aradon, Holló pedig Marosvásárhelyen. Képzelheted, hét végén micsoda mozgások voltak, mikor találkoztunk. Buliktól le és fel, amit akarsz. Na jó, pénz is kellett valamennyi ehhez, de mind dolgoztunk: Szakáll hűtőtechnikus volt, Gaffer közgazdász, Holló három év francia-magyar szak után választotta a tejkihordást szakmául, én még - mivel a hajam miatt mindenhonnan kirúgtak - havonta változtattam a munkahelyemet. Apám, mi minden voltam már! Számítógép-programozó, kocsmazenész, road-man, raktáros, színházi hangosító, minőségi ellenőr... Akkor éppen rakodómunkás. Mendegélt is az együtt csavargó életformánk vagányul, míg tél volt, meg tavasz. De jött a nyár, mikor mindenki megy a tengerre. Holló meg Gaffer el is mentek együtt, mi meg Szakállal rágtuk a körmünket. Nem volt se pénzünk, se szabadságunk. Dolgoztunk hát, meg hívogattuk egymást telefonon. Egy délben jövök haza a melóból, tökig olajosán meg hullafá- radtan, egy olyan negyven-ötven tonna rakodás után, ki ül otthon a fotelban, vigyorogva? Eltaláltad, Szakáll. Persze kaja, aztán meg nyomás sörözni. Meg is indultunk a Waddisznóba. Azt a helyet külön le kell írnom neked. Olyan még egy nincs, és komoly szakértők szerint nem is lesz. Képzelj el egy ronda, mocskos, huzatos sörkertet a város szélén túl, ahol drága a pia, nincs kaja, szemtelenek a pincérek, és este nyolckor kidobnak. Add hozzá, hogy öt éven keresztül odajártunk. Miért? Mert nem volt ott semmiféle besúgó, szekus, hallgatózó, vagy más hasonló, akiket az isten rosszkedvében teremtett. De hát ezt csak akkor értenéd, ha ott lettél volna akkor. Na, szóval nekilátunk a haverral egy asztal sörnek, szidjuk a többieket, hogy nélkülünk utaztak el, mikor Szakáll megemlíti, hogy ő tűiképpen értem jött, hogy vigyen másnap buliba hozzájuk. A húga születésnapja lesz, vagy mi a fene. Mondja, hogy Hippi, nélküled én se megyek. Jó, mondom, de mivel megyünk? Mivel hogy muszáj, egyébként blattal. Erről is el kell mondani, hogy micsoda, mert nálatok ilyen nincs. Az úgy van, hogy a román vasút annyira hanyagul van megszervezve, hogy nagyjából bárhova elvisz ingyen, ha egy kis szerencséd van, és nincs rendőr a vonaton. Ez egy külön művészet, és sokkal bonyolultabb, mint a hajdani amerikai hobók technikája. Nekik sokkal könnyebb dolguk volt, mert a gőzmozdonyok minden harmincadik mérföldnél megálltak vizet cserélni. Próbáltak volna csak dízelmozdonyokra le-fel ugrálni! Volt haverom, aki ezerháromszáz kilométert tett meg egy üveg pálinkával és huszonöt lejjel a zsebében. (Összehasonlításul: egy sör tíz lej.) Hát, nézzük a menetrendet, látjuk ám, hogy van másnap délben egy klassz expressz Kolozsvár felé. Illetve: az a legelső megállója, tehát le se tudnak dobni előbb. Na, ezzel megyünk. Másnap fel is húztunk a vonatra, persze jegy nélkül. Kicsit feltűnt ugyan néhány yard a peronon, de hülye fejünkkel oda se figyeltünk. Meg is bántuk. Ahogy megindul a gép, nézzük, hogy „milyen sok a lengyel turista ebben a vagonban”. Igen, de a másikban is. A harmadikban is. Mindegyikben. Akkor jöttünk rá, hogy „rezervált”, vagyis előre lefoglalt vonatra ültünk. Ez egy külön román specialitás. Úgy tudom, a világon sehol máshol nem létezik olyan vonat, amit a külföldi turistáknak tartanak fenn kizárólagosan, és ha belföldi felszáll, akár még néhány év sittet is kockáztat. Pláne, mi blattosok voltunk. Megpróbáltuk menteni a veszett fejsze nyelét, mert a hosszú hajunkkal, farmerünkkel, szakállunkkal mi is néztünk ki legalább lengyelnek. Angolul próbáltunk szót érteni egy pár fiatallal, hogy engedjenek be a fülkébe a zsákjainkkal, legalább, míg elmegy a karhatalom, mikor befutott a túravezető, és közölte, hogyne fáradjunk, mindenki tudja, hogy lopni jöttünk, és úgyis átad minket á yardnak, ha nem hagyjuk el azonnal a vonatot. Közben a vonat repesztett vagy nyolcvannal. Én haza akartam vágni a tagot, végül Is ennyire aljas még egy hülye vagy megtévesztett ember sem lehet, de Szakáll visz- szatartott, mondván, hogy az is egy-két hónap pluszban, minek? Ilyenkor az átlagember leül Babilon vizeinél és sír - de mi azért még megpróbáltunk valamit. Tudtuk, hogy megállunk Kolozsváron, tehát arra gondoltunk, hogyelbújunka vonaton odáig. Fedélzetre (vagontetőre) nem lehetett szállni, mert végig hegyek között, alagutakon át mentünk. Fedélközhöz (ütközőhöz) hosszú volt az út, így hát egyszerűen elbújtunk a budiban. Kicsit undorító volt, de még mindig jobb két óra egy klóban, mint két év a sitten. Ültünk is ott, kuksolva, mint valami a fűben, ha ránkkopogtak, Szakáll nyögött vagy kettőt, mikor vagy félúton valaki elkezdte verni az ajtót egy fémdarabbal. Na, gondoltam, ha ez nem egy zsaru, aki a bilinccsel veri az ajtót, belépek a Vasgárdába. Úgy is volt. Csak nem egy jött. Vagy tíz. És nemcsak zsaru. Abból csak négy volt. Akadt még szekus, gazdasági rendőr, főellenőr, de még egy öreg, töpörödött bakter bácsi is. Azzal kezdték, hogy ékes román nyelven kérték az útleveleinket. Kínunkban elkezdtünk röhögni, hogy ha nekünk olyan volna, nem fájna se az ő fejük, sem a miénk. Ezek után megtudtuk magunkról, hogy államellenes, bomlasztó, munkakerülő kábítószercsempészek vagyunk, és most lelepleztek bennünket. Elő a fűvel! Nálunk meg még fa is alig volt. Viszont, mikor megmotoztak, megtalálták a fát, vagyis a furulyámat a táskámban. Körülbelül negyedórás népzenei műsort kellett adnom nekik, míg a havert gumibotozták. Aztán én is kaptam egy párat, de akkor már örültem, mert, ha kiélik a szadista hajlamaikat, lehet, hogy nem visznek be. Az igazolványainkról megállapították, hogy hamisítványok, rólunk meg, hogy körözött bűnözők vagyunk. Végül választás elé állítottak bennünket - vagy fizetünk egy láda sört nekik, plusz a létező legnagyobb pénzbüntetést helyben, vagy öttől nyolc évig... Összeszedtük minden pénzünket. Egy láda sört fedezett két- napi kajapénzünk, még egy csomag cigarettára is maradt. Több nem volt. Marad a szélhámoskodás. Mondom, hogy oké, fizetünk, de előbb a sör árát adjuk oda. Persze, hogy az volt a fontosabb. El is csődült az egész falka vedelni az étkezőkocsiba, s otthagyták az öreg bakteri a büntetéspénzt felvenni. Mondja Szakáll az öregnek románul, hogy ne haragudjon, nekünk több pénzünk már nincs, de ha jót akar, ne is kérjen. Néz a bácsi, néz minket egy darabig, aztán megszólal.- Nem is kell nekem, fiam, azt hiszed, én nem utálom őket? Húsz perc múlva befutottunk Kolozsvárra. Szerencsére a sörből még tartott, nem néztek utánunk. Hogy a bácsi milyen módon számolt el a monstre büntetéssel - nem tudom. Mikor megérkeztünk Szakállékhoz, úgy néztünk ki, mint két szibériai hadifogoly. A bulizó társaság már ott volt, s a nyakunkba is estek. Aztán beszélgettünk mindenféléről, Iszogattunk, s egyszer csak az egyik csaj megkérdi:- Hogy tudtatok ilyen hamar ideérni? Szakáll visszaszólt a kihasadt szájával:- Hát, tudod, igyekszik az ember. Dobai Péter: Magyar novella Tiszakécske, 1988. Július 24. Vasárnap. Szent Jakab havában. A hőmérők 37-38 Celsius-fokot mutatnak, már kora délelőtt; a déli harangszót követő időjárás-jelentés szerint, itt a Tiszatájban, a magyar Nagyalföld kellős közepén 39-40-41 Celsius-fokos hőmérséklet tagiózza a Tisza-partokat. Kutikula. A hőség hullámokban támad. Szélcsend. Az ártéri erdők súlyos, sötétzöld lombvilága megfulladni látszik a tiszai trópus elviselhetetlen forróságában. Az égbolt egyetlen kék világítóablak, mintha Csontváry posztumusz műtermének épült volna, hogy a nagy mester végre megfesthesse ama művét, mellyel „túlszárnyalja Raffaelt”, a „32 quadráméte- res Nap-utat”. A Tisza vizének hőmérséklete: 24-26 Celsius! A töltésgát nagyságos fasorában szál levél se rezdül. Hatalmas ártéri tölgy terebélyének árnyékában állok, hozzám közel, gyékényeken - és gyapjúplédeken! - népes társaság „campingezik”, meglehetősen nomád civilizációval múlatva-töltve az időt: körülöttük üres sörösüvegek, összegyűrt szalvéták, papírpoharak, fagylalttölcsérek. Két nagy teljesítményű táskarádió, egy Philips és egy Sony bömböl: a Kossuth rádió, immár a napi hírek után, nótákat sugároz: „...nem tudókén semmit e világról, én miattam leeshetik lábróól...” - a Petőfi rádió pedig a magyar folyók vízállásjelentését közli, az ismert, gépies, monoton hangon. Ám a két adó, noha egyforma hangerővel szólnak, nem zavarja a társaság hőségtől-italtól már-már dele- jezett kedélyét. A két rádióadó hangereje ellenére is, különösen, amikor halk- csendes-szomorú-kesergő nóta szól, eleljut hozzám egy-egy mondat, szó, olykor egy-egy párbeszéd értelmét is fölfogom.- A jóisten áldja meg magát, Mihály, hát mán’ ne igyon ezen a tűző napon szatmári szilvapálinkát! Úratyám, hát csak issza! Még megüti a guta, Mihály... Mihály, miután levette ajkáról a pálinkásüveget, nevetve szólt az asszonynak, aki az imént óvta volna. Az asszony, aki egy napozógyékényen ült, Rubens hatalmas izomzatú aktjaira - „Medici Mária partraszállása Marseillesben", „Leukippos leányainak elrablása", „A bundás Vénusz" - emlékeztet. Valaha, hajadon leányzó, és ifjú asszony korában igen szép arca, alakja lehetett, s mostanra, hogy életévei kiteltek - jó ötven-ötvenöt éves lehet -, még mindig őriz, mind arcvonásaiban, mind rubensi testtömegében valami nagyon is női vonzerőt, amellett biztonság, nyugalom és békesség sugárzik nagy természetéből. Ö maga sört iszik, de amúgy férfimódra, üvegből.- Na még csak az kéne, hogy a malter csapja a kőművest a falhoz! - mondta később komor derűvel Mihály, amikor újra meghúzta a szilvapálinkás üveget. Az asz- szony most nem szólt, csak éppen ránézett a férfira. Az hirtelen letette a pálinkásüveget. A Tiszából, mint valami édeni jelenség, ifjú leányzó alakja bontakozott ki: először arcára, vállára, felső karjára tapadó almamagbarna hajának víztől csillogó ezüstje villant bele Mihály pálinkától enyhén bódult agyába, azután megjelent a leányzó két, kemény, kissé széttartó, szépségesen ívelő mangó formájú melle; a mellbimbók és a barna bimbóudvar feketén fénylettek a világos bőrön; „topless’-viseletben volt, azaz melltartó nélküli fürdődresszben, amelynek nadrágrésze is csupán egy vörös vászon-háromszögből állt. Mint Vénusz a tengerből, ez az archaikus, amazoni leányalak, ez a Tisza-Aphrodité: a folyamból született, a tiszakécskei nagy strandot zsúfolásig elözönlött napozók-fürdőzők- úszók-csónakázók szeme láttára. Mihály megnézte magának a Tisza Vénuszát, a folyóból kilépő gyönyörű amazont. Az asz- szonyok figyelmét nem kerülte el ez a „magának-megnézés”, de szólni most még tréfából se nagyon mertek. Mert Mihály egyszerűen letette lópatkó méretű kezéből a szatmári szilvapálinkás üveget, amit addig nem nagyon engedett el.- Sokan bírálják mostanában Sztálint... Hm. A „népek atyjának” nevezték régen... Valamelyik visszaemlékezésben olvastam, talán De Gaulle emlékirataiban, már nem is tudom, mindegy... Sztálin állítólag egy fogadáson, még a háború alatt megjegyezte a jövővel kapcsolatban, hogy kommunizmus ide - kommunizmus oda, három-négyszáz év múlva alighanem ismét matriarchátus lesz. És én nem hiszem, hogy ebben tévedett volna a „vörös cár” ahogyan mostanában nevezik... Ebből a megjegyzéséből arra következtettem, hogy Mihály tanult férfiú lehet, afféle helyi hatalmasság, talán pártfunkcionárius, vagy egy nagyon prosperáló és sok melléküzemágat virágzóan működtető termelőszövetkezet elnöke. A Ti- szából-született vénuszi leányzó alighogy fenségesen „partra szállott”, megfordult, s egy magasabb fövenypartról, fejesugrással, ismét a folyamba vetette magát. Sokáig úszott víz alatt, csak meszsze, bent bukkant fel újra a felszínre. Mihály magához intett egy igencsak keszeg termetű kamaszfiút, aki a társaságához tartozó egyik asszony fia lehetett alkalmasint. Odadobta neki a kocsikulcsot, de a fiú még a levegőben elkapta. Parancsra várt.- Menj, Józsikám, hozd ide a kocsiból a vadászpuskámat! A fiú rohant.- Mihály, Úratyám! Szűz Máriám! - szólt megint rá, nem erélyesen, hanem könyörgően inkább az iménti, rubensi „akt”, aki előbb a pálinkát tartotta túlzásnak ebben a Tiszatájra-szakadt trópusi hőségben. - Csak nem fog itt lúdra vagy fácánra lődözni?! Kéne mán’ kis árnyékba húzódni, öl ez a meleg...- Látta, kedves Zsuzsánna, azt a leányt? Látta... El is nézett róla, láttam...- Kis szajhája, a táncos csöcseire azért vehetne valami mellyrevalót! - felel. te az asszony. A gyékényeken ülő-fekvő többi nő helyeselt neki. Mihályt holmi háremként nők „övezték”, asszonyok, leányok, mind erősen testes fajta, náluk jóval kisebb „súlycsoportban” Mihálynál fiatalabb férfiak is voltak a társaságban, e nők férjei vagy éppen Mihály vejei lehettek, a fiatalasszonyok pedig Mihály menyei. A kamaszfiú hozta a vadászfegyvert. Kissé közelebb léptem, hogy megnézzem a hangszer szépségű fegyvert; nem volt nehéz felismerni: gyönyörű, halhasú tusa, krómvanádium acélcsövek, inercia típusú, szelektív egybillentyűs elsütő szerkezet, boxlakatos závár, egy FN-Browning, „Grand Luxe” belga gyártmányú, billenő-kétcsövű, duplagolyós vadászfegyver volt, tökéletesen karbantartva; Mihály bizonyára egy belga va- dászvendégétöl kapta ajándékba, a bőven lötávolon belül a-belga vadász elébe felhajtott és kilövetett szarvasbikákért, őzbakokért, vaddisznókért... Ez az FN-Browning már egymagában is jelezte: Mihály nem akárki ezen a szépséges Tiszatájon... A 7x65 R, 9,3x74 R kaliber már magáért beszél, nem is szólva az amerikai gyártmányú Swift céltávcsőről, mely feketén csillogott a fegyveren: 6x40, látómező: 100 méter; széles látószög; a Swift céltávcsöveket nitrogénnel töltik, s magnéziumfluorid lencsebevonattal látják el; a hajszálkereszt: állandóan központi helyzetű, nehéz célt téveszteni ezzel a halálos célkeresővel... Egy ideig megfeledkeztem Mihályról és társaságáról, a magyar Nagyalföld Rubens Nereidáira és Sellőire emlékeztető testű asszonyokról, leányzókról. Lehevertem a fűbe, és a Tisza-ártéri tölgy terebélyének árnyékában tovább olvastam Hankiss Ágnes könyvét: Érzékeny búcsú a fejedelemtől, ezt az érzéki, a mai élet szabadságával megírt, ám a nagy múltakat híven megidéző regényt. Egyetlen egy dolog, egy „apró részlet” hiányzott a hölgyíró amúgy masszív művéből, bár meg kell jegyeznem, hogy maga a nagy Móricz Zsigmond sem szentelt figyelmet e jelentéktelennek is minősíthető, ám számomra mégis emlékezetes „epizódusra”, mely históriai factum; Móricz hatalmas regénydómjában, az ERDÉLY - Tündérkert - A nagy fejedelem - A nap árnyéka című súlyos regényboltív- sor egyetlen, akárcsak díszítő, oszlopfő- faragványában sem jelenik meg, még csak jelzésképpen sem; A Nagy Fejedelem, iktari Bethlen Gábor második hitveséről van szó ugyanis. A szépséges Brandenburgi Katalinról! Bethlen - sajnos - magtalanul, fiú- vagy leányutód nélkül halt meg, 49 éves korában. Még halála évében is hatalmas tervei voltak: ajánlatot tett Ferdinánd német-római császárnak és magyar királynak, hogy Európát le a Boszporuszig megszabadítja a török hadseregektől, ha cserében általános vallásszabadság engedtetik, tehát többé nem üldözik a protestánsokat; Ferdinánd maradt volna a Dunától nyugatra eső Magyarország királya, maga
