Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
4 - TOLNATAJ 1989. augusztus 26. Arcok ’89 A bizakodó „Nem kerülhetjük el, hogy szembenézzünk a múlttal, a közeli múlttal is - a jövő érdekében. Törvényszerű, hogy ítéletet is kell alkotni róla. De nem feledjük el, hogy mi magunk is éltünk, lázadoztunk, cselekedtünk vagy sunyitottunk ebben a közeli múltban. Amikor tehát ítélkezünk, akkor önmagunk fölött is ítéletet mondunk.’’ (Sípos Árpád tiszakécskei református lelkész) Soha nem csalódik. A jóra készül fel lelkileg, s ha rossz jön, akkor is jóra vár. Ez a várakozás lehet egyetlen nap, de egy egész élet is. Nem törik meg a kudarcok, a mosolygós pofák, akik belelihegnek nagy nevetve az arcába: „balek vagy és úgy is halsz meg”. Átszellemült mosollyal fogadja a sajnálkozásokat a legyintéseket a szidást is. Ő bizakodik. Ez az életeleme. Szokta magyarázni, csak hát soha nem volt ember, aki tisztességesen végighallgatta volna. Ez sem tántorítja el. Rendületlenül bizakodik tovább. Talán mára vallásosságig fejlesztette magában ezt a tulajdonságot. Nagy kerek, árkokkal barázdált szemei a rendíthetetlenséget sugallják. Lágy hangja soha nem csuklik el. Miért is? Azt mondja, hogy az ö élete történelmi szempontból semmi. Még egyetlen pillanat sem. S ha ez Így van, akkor kár a sorssal ujjat húzni. Mondták már neki, hogy az élet egy és megismételhetetlen. Amit ma nem szerzünk meg, az holnap már nem lehet a miénk, ő csak ingatja a fejét és a lelkiismeretről beszél. „Kilóg a segged a nadrágból”, rázza meg ilyenkor a vállát a barátja, „Az sem zavar?!”. A bizakodó csak ingatja a fejét és máris mondja: „Ami nekem kell, azzal rendelkezem”. Mi is kell az embernek?, emeli fel ilyenkor a mutatóujját. Választ nem ad rá, nem is lenne aki meghallgatja. Most is, ebben a pluralisztikus időben, türelemre int. Az embernek mindig a nagy változásokkor kell ügyelnie magára, hogy ne ragadja el a hév, hogy ne kerüljön közelébe sem a történéseknek. Csendesen húzza meg magát, mert holnap új nap jön, új ideákkal s akkor? Ilyenkor óriási kérdőjellé nemesül.- Hallottam én már mindenféle programokat - motyogja a fröccse mellett - S aztán mi lett belőle: az urak URAK maradtak, én meg? - A társa lehurrogná, de minek is, hiszen újabb mentséget talál magának.- Most is, mindenki mondja a magáét - állapítja meg.- Az egyik a kommunistákat szidja, a másik mindent: lassan már azt kürtölik világgá, hogy bennünket a Kelet és a Nyugat egyaránt tönkretett, s most itt az idő, hogy... de ne a kommunistáknak adják a pénzt: egyáltalán ne adjanak pénzt csak engedjenek be bennünket a közös európai házba... Amikor ilyen hosszasan sikerül neki beszélnie, akkor megállapítják a barátai, hogy milyen tisztán látja a világot végül azért mindig csóválják a fejüket mert a BIZAKODÓ örökké balek marad. Azt még elfogadnák, hogy nem kell beleszólni a nagy politikába, dehogy, az istenért, ők maguk is csak mosolyognak a sok világmegváltón, azokon, akik eddig teljesen más világot akartak. De az már elviselhetetlen, hogy ez az ember képtelen saját magán segíteni. Mások már régen felkészültek a váltásra: telkük, nyaralóik... bankbetétjeik vannak...éppen most alakítják az üzletet: butikot az asszonynak... Ő meg? Ül a fröccsöspohár mellett és bizakodik. Rendületlenül bizakodik. Abban hisz, hogy majd neki is jut annyi, amennyit érdemel: tudása, teljesítménye és talán-talán a szükséglete szerint „Hát nem lehet mindig a hátsó sorban az ember?!” - mondja és hiszi már ötven éve, mivel éppen ennyi idős. „Élhetetlen alak vagy”, szokta volt mondani neki a rokonság egyik-másik zsírosabb egyénisége, aki szerette volna felkarolni a „szerencsétlent”, persze némi haszon reményében. Szelíd mosollyal veszi mindig tudomásul a szidásokat „És akkor mi van?’’, emeli fel a mutatóujját mintha történelmi kijelentésre készülne, de nem történik semmi, a kérdőjel ott feszül ő és a szerencsés, az ügyes, a gazdag, a befolyásos... ember között A kérdésre nincs válasz, csak legyintés. A század (ezred-) vég egyetlen boldog embere. A kuncogást meg felfoghatjuk irigykedő sóhajtásnak is. HAZAFI JÓZSEF Gyűlölet nélkül élni... „A kanyargós Dráva mentén tüzérek portyáznak, Hideg téli éjszakákon jugóra vadásznak! Vállukat a nehéz puska éjjel-nappal nyomja, Sapkájukon kinyílott a sárga tearózsa!” Ezt a nem mindennapi irodalmi értékű szöveget 1951-ben énekeltették velünk Pusztavámon, ahol tüzér műszeres felderítőként készültünk az akkoriban láncos kutyává váltTitóval történő leszámolásra. A leszámolásra örvendetes módon nem került sor, igazán nem lett volna kellemes harcedzett volt partizánok puskavégére kerülni. így nem portyáz- tam a kanyargós Dráva mentén, ami tiszta szerencse. Sőt nem is laktam ott, ami talán még nagyobb. Kajsza József, a bátaszéki Barnevál-telep nyugdíjba készülő vezetője Drávátokon született. Ott, a határ mellett voltak a szülei igen jómódú gazdálkodók. Olyan jómódúak, hogy az akkori felfogás szerint képtelenség lett volna megtűrni őket a határ mentén, összes felmenőik sírja közelében, mert hátha kezére játszanak a víz túlsó partján agyarko- dó „ellenségnek”. „Kulákoknak” minősültek, méghozzá a javából. A fogalmat nem ismerő, szerencsés utókor ismereteinek gyarapítására szó szerint idézek egy 1951- es rendeletből: „Kulák az, akinek tulajdonában, bérletében, haszonbérletében (a kertet, gyümölcsöst 4-szeres, a szőlőt 5-szörös területtel számítva) lévő föld a 25 katasztrális holdat eléri, vagy meghaladja.”- Meghaladta - mondja szelíd mosollyal Kajsza József. Ezek után máról holnapra vagonban, majd hosszú utazás után a Tiszapolgár melletti laposon találták magukat.- Villannyal is biztosított drótkerítés mögött, egy tanyán, melynek közvetlen közeléből nem kevesebb, mint 62 (!) kisebbet dózeroltak el, hogy emberközelbe se kerülhessünk... Fanyar politikai érzékkel a ki tudja kié volt tanyának az illetékes hatóságok a „Lenin-tanya” nevet adták.- Szüleim meghúzódhattak egy kis szobában, de mi az első telet egy szabadban lévő cséplőgép alatt húztuk ki! A munka látástól vakulásig tartott, az akkor állapotos Kajszánénak is. Aki nem dolgozott, nem kapott enni és amit kapott, abban se volt köszönet. A bánásmóddal kapcsolatban az „embertelen” jelzőt használni udvarias bók.- Mit mondtak, miért hurcolták magukat oda?- Semmit nem mondtak és mindent. Amikor éppen mindent, akkor azt, hogy fasiszták vagyunk, ki- zsákmányolók, a nép ellenségei, Tito bérencei és más ilyesmiket... Pedig csak parasztok voltunk... 1949-től 1953-ig szenvedtek a Lenin nevével csúfoskodó tanyán.- Minden hatósági személy embertelen volt?- Nem! Volt aki érezhetően szégyellte a beosztását. Derék emberként emlékszem egy Pataki János rendőr törzsőrmesterre is... Amikor évek után kiengedték a „kényszerlakhelyre telepitetteket”, közölték velük, hogy a fővárosban nem telepedhetnek le és volt lakhelyükön még oly kevéssé.- Pedig a falunk vezetői írtak, hogy bármikor haza mehetünk. Kemény letolást kaptak érte...- Mióta laknak Bátaszéken?-1953. augusztus 20-án érkeztünk. Szeptember 7-én helyezkedtem el a Begyűjtési Vállalatnál. Csurgón szerzett szakképesítésemmel a gyümölcsfák tövének tányérozásához alkalmasnak bizonyultam. 1982 óta telepvezető a jogutódnál. Szinte elképesztően nyugodt és maga körül is nyugalmat árasztó ember. A telepen dolgozók közt nem munkatársi viszonyok uralkodnak, hanem barátiak. Sejthetőleg a főnöki kisugárzás hatása.- Azóta elment-e Tiszapolgárra?- Igen! A Lenin-tanya eltűnt, csak a nyomait leltem meg... Napjainkban, amikor egymást érik a múlt sérelmeit, természetesen joggal, csak nem mindig Ízléssel felhánytorgató visszaemlékezések, meg kell kérdeznem, hogy ennyi szenvedés és meghurcoltatás után van-e gyűlölet a szívében. Rám csillantja szinte elképzelhetetlenül tiszta, kék szemeit:- Nincs! Azért imádkozom, hogy emberségesen találjunk egymásra ebben a hazában! Az utolsó mondat szó szerinti idézet. Nem én találtam ki. Valószínűleg képes se lettem volna rá... O. I. Virtus, tábor, történelem Sámánok az uzdi erdőben Sötétben halálra rémülne tőle az ember. Ijesztő maszkot, szőrből-bőr- ből készült öltözéket visel, s valami misztikus erő sugárzik egész lényéből. Titkok tudója, rejtélyes varázserő birtokosa ő. A sámán. Legalábbis az volt a magyar őstörténet, a korai Árpád-kor idején. Itt Csala Sándor, a szekszárdi 5. Számú Általános Iskola tanulója viseli a saját készítésű sámánmaszkot, s az uzdi történelmi játszótábor nyitóestéjén ő mászott fel a közösen ácsolt létrán a világfára, hogy onnan, a szellemek közeléből szóljon népéhez. A világfa jelképei- A sámán az ősmagyarok korában varázsolt, gyógyított, megvédte a nemzetség tagjait a démonoktól, s minél inkább természetfelettinek akart látszani, hogy féljenek tőle, és tiszteletben tartsák. Ezért viselt álarcot, s fontos kellékei voltak a dob meg a bot is - magyarázza Sanyi, majd a világfához hív, hogy minden, a fa törzsére rajzolt mintáról külön-kü- lön elmondja, milyen jelentéssel bír.- Az alsó egyharmada a föld alatti életet, a kígyók, békák birodalmát jelképezi. A következő a felszín élőlényeit, az embert és az állatokat, a bikát, medvét, szarvast, a harmadik harmadban pedig a nap, a csillagok, a hold stilizált képét látjuk. Őseink hasonló motívumokat ábrázoltak. Könyvekben is láttam... Semmi sem kötelező Langyos szél kavarja meg a tábortűz kialudt hamvait, Sanyi mégis vacogni kezd. Az előbb a Sióban lubickoltak, s még nem száradt meg egészen. Míg melegitőfelsőjében újra előbukkan a sátorból, Pál Gábor, a bonyhádi kettes iskola diákja veszi át a szót. Törökülésben kuporog egy kék gumimatracon, szemei kissé még pirosak az úszástól.- Mikor anyukám szólt, hogy lehet jelentkezni a táborba, azonnal igent mondtam. Pontos elképzeléseim nem voltak, de a programot olvasva, rögtön tudtam, hogy jó lesz itt. Két hete úttörőtáborban voltam, ott csak szórakoztunk, a tengelici rajztábor már jobban hasonlított ehhez. Nagyon izgalmasak a délelőtti előadások, klassz volt a tábortűz helyetti sámánavató szertartás, és hogy fölfedezzük a környéket.- Nem hiányzik az összkomfort? Hiszen itt nomád körülmények között éltek?- Egyáltalán nem. Nagyon jó itt. Jobb nem is lehetne. Ki a legjobb úszó? Pedig éjjel olyan vihar volt, hogy az egykori Fördős-kúria udvarán táborozó kis történészek pihenés helyett a holmijaikat mentették a sátrakba zúduló zuhé elől. Mire bent az épületben álomra hajtották a fejüket, már majdnem virradt. Ez azonban mit sem rontott a csapat hangulatán.- Mikor megérkeztünk, tulajdonképpen egy formális közösséget alkotott ez a megye különböző pontjairól jött húsz gyerek, s kíváncsian szemléljük, egy-egy manuális tevékenység hogyan választ ki és formál aztán egy informális, valódi közösséget. Egy harsonaszó vagy más újabb programra toborzó zene ilyenkor szétzúzná ezeket. Nálunk nincsenek kötelező foglalkozások, elkezdünk egy-egy tevékenységet, íjat készítünk vagy tarisznyát varrunk, s aki akar, csatlakozik hozzánk - mondja Kispál István, a megyei művelődési központ munkatársa, aki dramatikus játékokra, zenére tanítja a tábor lakóit. Felesége a nemezelés, szabás fortélyaiba avatja be őket, ** Szabó Barbara, a budapesti bőripari szakközépiskola tanulója honfoglalás kori bőröveket, díszeket készít a gyerekekkel.- Mindent a környezetünkben található anyagokból készítünk, megelevenedik az erdő, a nádas. Tollakat loptak a pulykáktól, felöltöztették még a kutyát is - folytatja Kispál István. Olyan dolgokat is felfedeznek, ami nekünk eszünkbe sem jutott, rájöttek például, hogy mákgubóval is lehet zenélni. Ügyelünk arra, hogy az elkészített korabeli tárgyak lehetőleg autentikusak legyenek, de nagyon fontosnak tartjuk, hogy az anyagokat leküzdhetőnek érezzék a gyerekek. Atörténeleni nem snittekből áll- Volt például, aki először nem mert faragni - veszi át a szót Papp Győző, a tábor vezetője. - Ösztönöztük, hogy próbálkozzon. Az a jó, ha saját manuális tevékenységük közben éreznek rá az ősmagyarok díszítőművészetének esztétikai értékeire, elődeink kultúrájára. Sokat segítenek ebben meghívott vendégeink is. Gémes Balázs néprajzkutató a pogány magyarság hitvilágáról, Rosner Gyula régész az oly kevéssé ismert avar korról mesélt, Váradi Zoltán a levéltár munkatársa - korábban ő is foglalkozott régészettel -, a középkori etnográfiáról tart előadást. Szerkesztünk majd okleveleket, pecsétnyomókat, ha sikerül, szerzünk egy lovat és egy hozzáértő embert, s meglátogatjuk a közeli szíjártóműhelyt is. E tevékenységek kapcsán természetesen szóba kerülnek, elő is adhatók különböző virtusjátékok, az öltözékek készítésekor a férfiak-nők kapcsolatáról is beszélgethetünk. De ez nem jelenti azt, hogy egyfolytában ős- magyarkodunk, néha „visszaengedjük” a gyerekeket a huszadik századba. A tűz mellett például gitárkísérettel énekeltünk. A lényeg, hogy valóban képet kapjanak a honfoglalásról, ezen eléggé ismeretlen korszakról, s hogy megérezzék, a történelem nem snittekből, önkényesen meghúzott határokkal szétszabdalható szakaszokból áll. Hallgat a két faág közé rögzített rozsdás kolomp, a zöld sátor mögül két egymással feleselő furulyaszó búTeljes díszben a tábori varázsló Veretes bőröv készül jik elő. Feltűnnek a dallammágusok is: Vida Ivett Viktória és az attalai Kardos Boglárka. Mindketten a dombóvári Molnár György Általános Iskola nyolcadikosai.- Ez a tábor szabadabb mint a többi, azt csinálunk, amihez csak kedvünk van - mondják szinte egyszerre.- Mit gondoltok, hogyan élhettek a honfoglalás kori nők?- Hát, egyenjogúság volt, de azért akkor is a férfiak vezettek - így Ivett. Boglárka hozzáteszi: - Gyűjtögettek, vadásztak, gyerekeket gondoztak, mindent ők csináltak.- De mi kockáztattuk az életünket - kontráznak a fiúk. Ebből röpke vita támad, de abban mindannyian egyetértenek, hogy jövőre újra szeretnének találkozni, játszva tanulni Uzdon.- Mielőtt idejöttetek, tudtátok, merre van ez a falu? Boglárka tagadóan rázza a fejét:- Á, nekem vagy hatfélét mondtak, hogy hol lehet. CSER ILDIKÓ Fotó: KISPÁL MÁRIA
