Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. július 29. Csávolyi feszület Hamary Dénes: Nemzeti kerekasztal Az óra ketyeg - már hatkor ismét nyitva a kocsma - hát fogd be a szád idd a büdös felest! - A bruttósított idegösszeroppanás korát éljük NO diktatúra szavazzunk arról, hogy szavazhatunk Köszönjük mi a nép itt lenn még megvagyunk Tóth Béla: Becse kutató Hetek óta könyvtárunkban búvárolja Bácska régi hírlapjait. Napközben egy-egy szusszanatra leereszkedik hozzám.- Amikor kicsi voltam, halászatból élő apám őrzött. Vitt magával a vízre. A lábamra vékony kötelet hurkolt, amineka másik vége a ladik karikájába fűzve. Nagy erejű hajóvontatók jártak mellettünk. Vertek akkora taréjokat, a ladik kiszaladt alólunk. Ha kiestem, a kötéllel visszahúzott. Később leoldtam a kötelet, a csomóján tartottam a lábam. Fájlaltam, hogy úgy köt ki, ahogy a kutyákat szokás. Jól tudtam úszni. Egyszer, nagy vizeivel szaladt a kora tavaszi Tisza. Tüzelőnek való rőzsével raktuk meg a ladikot. Partváltás közben hirtelen föltámadt a Kősava. Hajtott akkora hullámokat, ladikunkba zúdulta víz. Apám hányta kifelé, én kormányoztam. Sikerül a bácskai part fakoronái közé vergődnünk. Fölakadtunk. Reggelre elült a szél, de ránk esteledett, mire lekászálódtunk a fa hegyéből. Kinőttem az elemiből, már borotválkozgattam, jártam apámmal halászni. Pár kilométeres bérelt Tiszánkon végig varsák, vej- szék, rekesztőhálók, fenékhorgok. Minden módot meg kellett ragadni, hogy a szakmánkból megéljünk. Ez volt a kenyérkereső búzaföldünk. Mi másfelé nem járhattunk aratni. De a halász nem is kedveli a kasza-, kapanyelet. Addig veszi kézbe, míg útjából arrébb teszi. Vizeinkre a kelő nappal indultunk, a sötét este vetett haza bennünket. Szerettem. De legénykedtem volna már erősen. Ám apám ügyelme alól a ladikból ki sem léphettem. Megyünk egyik hajnalon úgy, mint a másikon. Ülünk a deszkára szemben egymással. Egyikünk húzóra, másikunk tolóra meregeti evezőjét. Szem-, vagy vállrándítás, kicsi biccentés a szó, egész napokon át tudtuk merre, s meddig. Leülünk az evezőpadra, apám fölfelé int a fejével. Én meg lefelé. Kérdőre vonja szemöldökét. Leeresztem a fejem: azért! Nem mondhattam, hogy bérletünk alsó partszakaszán őrzi Láló bácsi fekete sörényű szép lánya a piacon hajóra váró dinnyekupacot. Látni akarom, kacsintani akarok neki. ReggeJ, délben, este. És mindig. Közben ellöktük a ladikot evezőnyúlásig. Apám belekapaszkodik a lapátok nyelébe, lüktetne fölfelé. Én sem vagyok rest, szembe húzom vele az evezőket. Ha, ahogy szoktuk, egy akaraton vagyunk, én akkor toló mozdulattal fogom a vizet. Apám a szemével kérdi, tán titokban számra vettem a pálinkás butéliát? Nem éltem én aazzal. Hanem Láló bácsi lányának látása után reszelt a csihori. Öt-hat evezőcsapást teszünk szemben. Egy helyben áll a ladik. Mintha cövekkel lenne a fenékbe szögezve. Se le, se föl. Ahogy apám két karja mozdul, az enyém is. Meredő szemmel néz rám. Keményen húzza a lapátokat, én is. Mintha tükörből eveznénk. Arca két rózsadombja kipirosodik. Nekem is ég a képem bőre. Dolgozunk, erősítünk. A ladik cövekel. Apám nem hagyja magát. Én sem. Sokáig huzakodtunk a víz közepén egymás erejét, akaratát semmivé téve. Nekem már nevetésre nyílt volna a szám. Az evezővillák nyikorognak a nagy erőlködéstől. Állunk, mintha belefagytunk volna a Tiszába. Egyik pillanatban azt gondoltam, engedek apám akaratának, amikor gyorsítani kezdett. Én is. Rárántottam. Reccsent egyet keshedt kiskabátjának karöltője. Hónaljban fölszakadt vállahe- gyéig. Megadta magát. Kiemelte evezőit a vízből. Ereszkedtünk. De mire leértünk az alsó varsákhoz, se lány, se dinnyekupac. Ezt értük el a nagy kekeckedéssel. Ha messzibbre vitt utunk a falunktól, ebédre nekiláttunk főzni. Mit mást, mint halat. Soha meg nem úntuk. Bográcsba hányva sistereg hagymáján a hús, a lé is alákerült, színesedve pöszörög a fölseje, amikor déli itatóra ereszkedik le a péterrévei gulya. Jött az mellettünk százszor is. Mindig elfértünk. A Kormos bika elöl, ahogy szokott, méltósággal kolompol. Hirtelen megáll, égnek mereszti farkát, fejét leszegi, szarvával túrja a gyöpet, jön nekünk. Lökjük ladikunkat a vízbe, ugrunk rá, evezünk befelé. A bika utánunk. Fújta a vizet, mint a bálna. Átjutunk a bánáti partra, a bika nyomunkban. Bömböl, nyállal csurog pofájából a harag. Fölmászunk egy jó nagy rezgőnyárfára. A bika annak törzsén élesíti szarvát. Döföli. Föl-fölforgatja ránk szemét. A gulyás tülkölt neki. Érthette a szót. Idők múlásával visszaúszott a csordához. Még meleg volt a bográcsbeli étel, mikor mellé ülhettünk. A hal füttyszóra sosem jön elő a vízből. A halásznak tudnia kell, melyik fajtát mikor, mivel, hol kerítheti hálójába. Nem nagy titkok ezek. De nem is beszélnek róla. Apámnak egyik szirtos partszakasza vizei alatt lapult kicsike lárvatelepe. Ha harcsára indult, a lakdikfenékből elővette a kezebeli lárvaszedő bágert, beleszúrt víz alatt a sejtszerű lyukacsos partoldalba, hemzsegtek a kérészlárvák. Kifigyelhette Szlávkó bácsi, magyarul jól beszélő, víg kedvű falunkbéli halász. Odajött tiszaviráglárváért. Apám sem hagyta látatlanban.- Hát te, Szlávkó?- Hát én is.- De hát én a tiédre sosem tátottám a számat!- Ne hidd már, hogy csak neked tojik a tiszavirág! Szó szót követett, a ladikok teste összecsattant. Apám Szlávkó grabanca után kapott, Szlávkó a levélevezőt emelte. Első mozdulatával úgy hókon koppantja apámat, fejjel bukik a vízbe. Bakancsa talpa fölött összecsapódnak a hullámok. Szlávkó elhajítja evezőjét, apám után veti magát. A fűlszin habzik. Ahogy teli zsákot emelnek vállon, úgy teszi ladikra apám áléit testét. Nem ügyeli, merre viszi edényeiket a szeszélyes folyó. Rázogatja.- Ne vödd már ennyire a szívedre, Gergő! Együtt gyerekes- kedtünk, együtt éljük a Tiszát!- Térülj eszedre, mert tudom istenöm, te is utánam ugrottál volna, ha te vágsz engömet fejbe! Ne rikóztassál nyisd ki a szőrmédét! Itt egy kis sligovica. Nem kellene, hogy haragudjunk egymásra ezután sem.- itt a lapátom, vágjál fejbe te is! Na, haragszol?- Nem érek rá.- Örülök, hogy megjött a szavad. Mások tülekedtek, ö azonban türelmesen várt, így lökdösődés nélkül léphetett föl a trolibuszra. Majdnem utolsóként, persze, iskolaköpenyes csitrik, kefehajú srácok előzték meg rajban, ám ez egy csöppet sem zavarta. Az ülőhelyeket is a rohamozó tizenévesek foglalták el, ezt meg régen természetesnek tartja. Csak annyi hely maradjon a hátsó traktusban, amennyire a lábát leteheti, s valami rés a karok erdejében, amelyen át a fényes kapaszkodórudat elérheti. A csengő már berregett, amikor a kis cukrászdából kiugrott, s az összezáró ajtók között a járműre préselődött a taréjosra nyírt kamasz. Kezében magasra púpozott, dup- latölcséres fagylalt, vállán henger alakú sportszatyor; ennek végét oda is csippentette a szusszanva csukódó ajtó, a kölyök azonban egyetlen vállrándítással kiszabadította. A táska így derekához igazodott, annak támaszkodva, s az ajtóhoz nyomulva mindenkinél kényelmesebben utazhatott a fagylaltozó kamasz. Újabb erőlködő sziszegésekkel megmozdult azonban a kétszárnyú ajtó, s noha a fickó a táskát könyékkel is szorította, végül mégis csak kinyílt A hangszóróból ugyanekkor előrecsegett a türelmetlen női hang:- Kérem, a fagylaltos fiatalember azonnal szálljon le! Csend. A villanymotor is megszeppenve zümmög, éppen hogy le nem áll.- Ismétlem: a kékpólós fiatalember azonnal szálljon le!- Melyik? - kérdezte valaki távolabb, röhögve is mindjárt saját tréfáján.- Igaza van! - sipított itt hátul a szemüveges, ősz hölgy. - Szálljon csak le, ha fagylal- tozni akar! Néhányan odanéztek, de szót sem szóltak. A fiú eközben mohón nyalta a fagylaltot, fejét is ingatta hozzá, mintha dúdolná: hű, de finom!- Addig nem indítom a kocsit, amíg le nem száll - mondta a géphang a dobozból.- Most mit szívózik ez?- kiáltott valaki középen.- Miről van szó - nézett föl az újságjából a hájfejű pasas, aki közvetlen az ajtó mögött ült Nyitott táskájából időnként karcsú sósrudacskákat húzott elő, s azt ropogtatta.- Cirkuszolnak itt - rántott egyet a fején a mellette kucorgó nő, alighanem a kövér újságolvasó felesége. A fölötte kapaszkodó platinaszőke szépség a száját húzogatta, szemét forgatta, mintaki méltatlannak érzi már azt is, hogy ezzel a közönséges bandával kell utaznia, s ehhez jön még az alantas torzsalkodás. Szólni akart talán, mert mély lélegzetet vett, ám hangtalan fújta ki a levegőt mégis. Ne így a sipító néni:- Ennek aztán mondhatja, lelkem, ezek ilyenek. Ezeket senki nem neveli...- Szálljon le maga, mutter, ha olyan jólnevelt - kiáltott hátra a másik sorból egy hoszszú hajú, pelyhedző bajszú kamasz. Körötte Annus József: A fagylalt- Igaza van! Szálljon le! - jön a sipítás az ősz hölgy felől refrénszerűen.- Nincs igaza! - tör ki most a platinaszőke. -Nincs már fagylalt, fölösleges a további cirkusz.- Én csinálom a cirkuszt?- Ki más, ha nem maga ? Maga..., maga liba!- Ezt nekem mondja? Nekem? Hallotta? Maga hallotta? Hajlandó tanúskodni? Merj én följelentem ezt a kidekorált ribit, de föl én...- Micsoda? Ezt kinek mondja..., terepedt- sarkú, te...- Hölgyeim! Na de, hölgyeim, ha lehetne emberi módon... - tartja föl a kezét békebíróként a hájfejű.- Ne avatkozz bele - markolja meg a könyökét az asszony.- Azonnal menjen vissza a helyére és induljon! - nyomakodott most hátra a barna zakós, szöghajú férfi. - A dolgát végezze, azért fizetik. Nem népnevelő maga - mondta olyan határozottan, mintha övé lenne a trolibusz, a közlekedési vállalat, talán az egész város.- Főnöke maga a hölgynek? - kérdezte a sipító idős hölgy.- Mindannyian a főnökei vagyunk. Mi fizetünk...- Juj, kedves uram, ilyen lapos demagógiával azért mégsem kellene...- Demagóg a maga öreganyja. De ha itt kíván ücsörögni estig, csak tessék. Védje csak ezt a... hölgyet! - mutatott megvetően a járdán remegő nőre.- Szállj már le, öcsi, az istenedet, haladjunk már... - jött hátra egy borgőzös hang valahonnan középtájról.- Miért szállna le? - rikácsolta a platina- szőke. - Lassan elolvad a fagylalt, már nyoma se marad, csak ez a kerge tyúkszívósko- dik itt..- Fogja be most már a száját!- Fogja be maga! Elengedte a kapaszkodót, órájára pillantott. Bizony, közel tíz perce időznek már itt.- Szabad? - tolta félre a mellette álló kislányt, majd a fagylaltos fiút - Szabad? - ismételte meg a vezetőnőnek, aki szó nélkül engedett utat neki. Lelépett a járdára, óvatosan, hogy a fagylalt szétterült rózsaszín tócsáját elkerülje. Csak a következő sarokról nézett vissza. A trolibusz még mindig a megállóban vesztegelt sőt: a vezetőnő egy kampós póznával éppen most húzta le a himbálózó drótokról a kétágú áramszedőt. Utassy József: Bordal Torkom sivatagát látva dohogsz-e, Noé, te vén hordótulajdonos, te?! lm, itt vagyok. Kilétem ne tudakold. Ragyogtass az asztalra egy kupa bort! Lobogók után loholtam, lihegtem: selymek bolondja, suhogva siettem. Bár ballagtam volna veled a hegyre: tőkék remetéje, te jóöreg, te. Oda hitem, oda minden reményem: a poharat szorítom csak keményen. > Csupa csillag ez a világ, csupa hold. Tündököltess elém hát egy kupa bort. a Qsitrik szaggatott vihogásba kezdtek, mintha csiklandoznák őket. A lámnában is érzékelni tehetett: leállt a duruzsoló villanymotor. Hallatszott elöl az ajtó csattanása, majd a korábbi géphang immár élőben süvített a hátsó ajtónál:- Nem érti maga, amit mondok, fiatalember? Azt mondtam, szálljon le! És maguk is miféle emberek: ahelyett, hogy lelöknék a taknyost, csak bámulják, hogy itt zabái...- Hülye kis hisztérika - rikácsolt most egy hang távolról, de jól hallhatóan.- Ezt kinek mondja? - lábujjhegyezett föl az alsó lépcsőre a vezetőnő. Nyakát nyújtogatta, hátha kiválaszthatná a tömegből a sértegetőt. Erre azonban semmi esélye, minden dühével a kamasznak esik újra:-Szállj le, fiam, mert most már úgy leváglak innen...- Azt próbálja meg... *- Na jó, majd leszed a rendőr, ne félj...- Miért szedne, mi? - emeli a karját a levegőbe a srác, majd ugyanazzal a mozdulattal föntről a magasból leejti a fagylaltot Az puhán pottyan a járdaszegélyre, néhány centire az ágáló nő cipőjétől.- Na, most már indulhatunk - fújtat a kövér. - A casus belli megsemmisült...- Ne gúnyolódjon, kérem - fordul most feléje a nő. Szeplői szinte lángolnak az arcán. Idegesen tagolja: - Addig nem indulunk, amíg ez a szemét kölyök le nem száll! Megmondtam.
