Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
1989. július 29. TOLNATAJ - 7 A népművészetből táplálkozó eredetiség Szilágyi Varga Katalin ruhamodeltjei a dunaföldvári várban Keskenyre szabja ki-ki magának az ösvényt ha útján messzire akar jutni! Ezt a bölcsességet sejteti látogatójával-a vászonborította falakra tűzdelt színes forgatag. A többnyire ünnepi alkalmakhoz illő női felsőruházat lenyűgöző találékonyságé változatainak alapanyaga ugyanis kizárólag a művész saját kezűleg festette, áttetsző kínai selyem. A nyers állapotában, önmagában is csodálatos szépségű kelme - melyért már a késő ókortól ezer és ezer mérföldeket tettek meg Európa kereskedői szárazon és vizen - ismeretében is megállapíthatja a szabás-varráshoz, kelmefestéshez értő, hogy e ruhák rangját a már festéskor átmenetes színvilágra épülő modellötle- tek és a milliméterre pontos kivitelezés adja. Éppen csak a selyemszövés nem, de azon túl itt minden ugyanegy teremtő kezemunkája. Semmi sem új a nap alatt! Vagy mégis? Honnan táplálkozik e ruhákban elénk táruló eredetiség? Leginkább a népművészetből. Az apróra berakott repülős szoknyákhoz tartozó, ugyancsak sűrűn ráncolt, húzott felsőrész, kiegészítve egy sima-laza kendővel mégis inkább átörökölt kultúra franciásan lezser újraköltése. Az igazi kapcsolat az ősi gyökérrel a művesség erkölcsiségében van. Az ünnepi viseletét magamagának varró, ci- comázó parasztleány leleményének, ízlésének, kitartó szorgalmának, ezzel emberi öntudatának, méltóságának, értékének pontos kifejezőjévé avatja testének takaróját. Ha egy adott történelmi pillanatban jelszó lehetett is egy háborúból ébredő, sebzett országban, hogy „Nem a ruha teszi az embert”, mihelyt teheti, mint békeidőben, az ember teszi a ruháját éppen olyanná, amilyen ő maga. Sz. Varga Katalin éppen így, mintha magának, erkölcsi megmérettetésül varrta volna ruháit. _ Itt a teremben forduló, illanó, libbenő emberi testek körvonalait sejtjük a görög tenger tintakékje, szikkadt mezők napszítta, mégis verőfényes színei mögött. A látásnak, láttatásnak ez érintetlen, magasrendű képességét csak a legutóbbi időkben volt módunkban megismerni idehaza. Sz. Varga Katalin ugyanis csak 1987 ősze óta volt kénytelen elhagyni hazáját az újrainduláshoz alig elegendő cókmókjával. Csak tudására, megnyerő szerénységére vall a folytonosságot helyreállítani kívánó sok új barát és tisztelő. Ahogyan a barátság jogán én hívom: Katica - 1952-ben született Nagyváradon. 1971-ben végezte el a Nagyváradi Képzőművészeti Középiskolát, majd 1987-ben a Bukaresti Képzőművészeti Főiskolát. Fiatal grafikusként a Bukarestben megjelenő „A HÉJ” című hetilap grafikai szerkesztőjeként dolgozik 1984-ig. Már 1978-tól szerepel országos tárlatokon. 1979-től tagja a Romániai Képző- művészeti Szövetségnek és a Képzőművészeti Alapnak. A könyvgrafika mellett divattervezéssel 1974 óta foglalkozik. 1982-b'en a rijekai rajzbiennálén, 1983- ban egy moszkvai csoportkiállításon szerepeltek munkái. 1987 után immár Magyarországon kapcsolódik szűkebben vett új otthonának, Kecskemétnek Téli Tárlataihoz (1988-89). 1988-ban meghívást kap a Nemzetközi Tűzzománc Alkotótelepre, ahol első próbálkozásaival átütő sikert arat e számára új anyagban. Még ugyanebben az évben az Erdélyi Műhely csoportkiállításán szerepel Budapesten. Elnyeri a Bács-Kiskun Megyei Tanács ösztöndíját és megtervezi Németh László: Szörnyeteg c. darabjának jelmezeit. Idén Legentov Edit Piairól szóló zenés drámai játékához, jelenleg Madách: Az ember tragédiájához készített, tervez jelmezeket. A Tavaszi Fesztivál keretében 1989 tavaszán szerepelt, majd anyagát a felújított győri Klastrom szállóban is bemutatta. Egyedi modelljeivel részt vett egy magyar divatbemutatón, Berlinben. Legfrissebb munkáinak rendezésében itt a dunaföldvári várban részt vehettem. A művészi összkép kialakulása középért, tudván, hogy rám hárul majd a feladat néhány szóval megnyitni a tárlatot, kerestem az életérzés tömör összefoglalását, amit e ruhák jelentenek számomra. Dúdolni, vagy inkább dünnyögni kezdtem Szécsi Margit megzenésített sorait: Úgy néztem magamra mindig Ahogy csodára nézni illik; Csodára, az Ember fiára, Kezeire, nyitott hajára. Ifj. KOFFÁN KÁROLY Folyóirat-tallózó Egy hónapja arra figyelhettünk fel az irodalmi folyóiratokat lapozgatva, hogy a mese mellett milyen fontos a szerepe a dokumentumnak a világ igazi megismerésében, s hogy mostanában nemegyszer szinte fontosabbnak mutatkoznak a dokumentumközlések, mint az - akár azok ismeretében készült - irodalmi feldolgozások. A legújabb folyóiratszámok azonban arra is példát adnak, hogy irodalom és dokumentum békésen megférhet egymás mellett, akár egyetlen műben Is. Többféle útja-módja lehet ennek, de talán legtermészetesebbnek az a terület mutatkozik, amelyet a legszabatosabban alighanem emlékirat-irodalomnak nevezhetünk. Itt is nagyok és elég eltérőek a megformálási lehetőségek, hiszen a tiszta irodalomtól a szinte tisztán csak történeti értékű és érdekű emlékezésig, vallomásig terjed a skála, de mégis mindegyik formának ad több-kevesebb irodalmi jelleget maga a személyesség, a vallomásosság. Még akkor sem egyértelmű a helyzet, ha írók emlékeznek. A Kortárs júliusi számában Vas István és Ágh István írásai olvashatóak. Vas István a Nehéz szerelem negyedik kötetének újabb közléssorozatát kezdte meg egy hónapja, most az emlékirat XX. részét olvashatjuk, s a kritikus 1944-es esztendő nyárvégén, koraőszén járunk, elsősorban ama nevezetes „kiugrási” vasárnapon. Vas István önéletírása az emlékirat legnemesebb hagyományait követi, tárgyias és személyes, vallomást tevő és elemző, távolságot tartó és közeire hozó egyszerre. A Nehéz szerelem a két háború közötti kor szellemi életének megismeréséhez nélkülözhetetlen, s így lesz ez majd azzal a folytatással is, amely átbillen már az 1945 utáni történelembe. Ugyané számban olvasható Ágh István emlékezésének második része Kidöntött fáink suttogása címmel. Bár Ágh István is gazdagon sorjáztat tényeket, adatokat a családtörténetből is, meg a személyesből is, az ő műve nem is regényszerű s nem is emlékiratszerű, hanem valóban emlékezés, s annak is Urai: igazi értékét nem a dokumentumjellegű közlések, hanem a köréjük szövődő élethangulatok adják. Éppen fordítva áll viszont a helyzet a Kolimai magyar lágerversek, 1946-1953 közlésekor, ugyancsak a Kortársban. A Jakutföld hadifogolytáborából kevesen jutottak haza, s egy ilyen hazatérő őrizte meg emlékezetében a szövegeket, amelyeknek szerzői legsötétebb oldaláról ismerhették meg a sztálinizmust. A második világháború utáni fogságról szól Sára Sándor filmszociográfiája is az Alföld júniusi számában, ahol az I. rész olvasható. A Csonka-Bereg a címben megjelölt tájegységről elhurcolt férfiak, ottmaradt asszonyok mai vallomásaiból áll össze, olvasmánynak is emlékezetes módon. Halálvonatok és halálmenetek, éh- és fagyhalál tizedelte többször is azokat, akik nagyobbrészt katonák sem voltak soha, civil lakosból lettek hadifoglyok, akiknek csak létszámuk volt. Kolompár család (Zalaegerszeg, 1922 előtt, Madarassy László gyűjtése) Cigányok Két kiállítás a Néprajzi Múzeumban Közös a témája, és közös a műfaja annak a két kiállításnak, amelynek a Néprajzi Múzeum adott helyet az év végéig. Több mint 200 fotó, némi tárgyi anyag és dokumentum tölti meg az első emeleti termeket. A legkorábbi felvételek a század elejéről, az első világháború előtti évekből származnak. Ezek a különlegeset, a nem mindennapit örökítették meg. A későbbiek szociofotók, s csak a második világháború után készült képek tanúskodnak tudatos, feltáró, részletező kutatómunkáról. Az Ausztriából érkezett kiállítás pedig művészi, szubjektív töltetű. A két kiállítás, amelyet a Cigányok cím foglal egybe kétféle megközelítésben foglalkozik a témával. Az egyik a (Kismartonban) élő osztrák-magyar Hans Gustav Edőcs fotóművész tárlata. Csupa cigányportré. Harminc színes és ötven feketefehér arckép. Nyílt tekintetű, a kamerával szembenéző férfiak és nők arcmásai. Magyar, német, osztrák, szlovák, horvát cigányok. Bizonyára a művész szeretetteljes érdeklődése, barátságos közeledése, beleérző képessége hívta elő legtöbbjükből a mosolyt. Edőcs a kismartoni gimnáziumban ismerkedett meg a fotózás alapjaival, és Sopronban egy idős portréfotósnál segédkezett, aki még Párizsban tanulta a mesterséget. Edőcs nem fényképezéssel kereste kenyerét. Polgári foglalkozást választott, a Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút Társaságnál helyezkedett el, ahol részlegigazgató lett. Közben sokat utazott, és állandóan fényképezett. S a fotós sikerek sem kerülték el: 1981-ben az Osztrák Fotóművész Szövetség tiszteletbeli tagjául választotta, 1982-ben a bécsi Künstlerhaus rendkívüli tagja, és 1985- ben a Német Fotóművész Szövetség levelező tagja lett. A magyar állam 1988- ban Pro Cultura Hungarica kitüntetésben részesítette. A másik bemutató anyagát a Néprajzi Múzeum saját gyűjteményéből válogatták. És a zömében fotókkal folytatott kiállítás sorra kiegészült tárgyi anyaggal. Cigány mesteremberek szerszámaival, munkadarabjaival, és az életformára utaló más tárgyakkal. Teknővájó, szegkovács, vályogvető, üstfoltozó, kolompár, rézműves, kosárfonó, madzagszövő, köszörűs munkaeszközeit és tárgyait láthatjuk, hegedűk, bőgők, citerák és más hangszerek társaságában. És ott vannak a női öltözékek kiegészítői, tarka virágos vállkendők, gyöngyök, fém ruhadíszek, fülbevalók. Meg a vándorélet kellékei; a szekér vagy a kocsiderék. Az életformáról - régmúltról és közelmúltbeliről - már újból a fotók tudósítanak. A vándorló-kóborló, kéregető cigányokat kapja lencsevégre az alkalmi fotográfus. De megörökítenek hagyományos foglalkozást űző mesterembereket, kártyavétő asszonyokat, cigánytelepüléseket, játszadozó gyerekeket, ünnepeket, hétköznapokat. Egy esküvőt, egy gyerekravatalt, szabad tűzön az ebédfö- zést, mulatságokat. Készülnek családi képek népes gyereksereggel, s katonának állt cigánylegényről, vajdáról, zenészről, táncoló lányokról felvételek. Rövid kísérőszövegek, tárgymagyarázat és egy rendkívül érdekes statisztika egészíti ki a bemutatót. Felidézi ugyanis a kiállítás az 1893-as cigányösszeírás adatait (lakóhely, lakásforma, foglalkozás, iskolázottság, vallás, nemzetiség, beszélt nyelv stb.) Kár hogy nagyjából a 60-as évekig terjed csak a történet, nem közelít jobban napjainkhoz. KÁDÁR MÁRTA Pákolitz István: A dermesztő-huzatos aluljárók és kapualjak világméret-okádtatón összerondítvák A szerelemnek csúfolt primitív mechanizmusnál emberszabásúbb lenne a kupi-színvonal A trónfosztott-meggyalázott Bizakodás nyugtalan kóborog akár az Orbán lelke A kisírtszemű bekéredzkedő Szeretetnek harács-gőgös kéz int „ott kint tágasabb’’-at Mesepalotájával tüntet a bugris Hencegő a Pusztábakiáltót új s új szívroham edzi A keserű levében forgó világ sarkain „tudomásul szolgál” a kíméletlen Erőszak Ám a Homo Sapiens mégse nyughat bele hogy nem képes zöldágra vergődni ÁM
