Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
1989. július 29. TOLNATÁJ-5 Lukács György rendőr őrmester szomszédasszonynak, hogy megmutatja a képet... 1966-1989 Rövid pályafutás. Lukács György mégis boldog ember volt. Ö eltalálta azt a bizonyos életcélt. Meglelte és szorongatta alaposan. Babusgatta, tanult és mosolyogva segített a dugóba szorult Ford német vezetőjének, leszállt és segített a parkolni készülőknek. A társak a Hollandi úti akácfára kiszögezték a fotóját. Alatta 23 szál kék szegfű jelezte a társak megbecsülését, a rendőrtársak, a motorostársak együttérzését. A fénykép szélére valaki kézírással ezt írta: a 32-es. Lukács György volt a 32-es. Ezt a számot soha többet nem adja ki a BRFK, éppen Lukács György megbecsülése, a tisztelet jele miatt. Az asztalon két fémlap fekszik. Fekete keret, fehér alap, rajta kékkel a szám: 32.- A fejfára kerül. Hazajött a 32-es. De nem így gondoltuk. Hatalmas, szép szál ember volt a fiam, nézze, a motor alatta olyan, mint egy kis Berva, pedig az egy Yamaha... A hirt Bonyhádról vitték, s akadt a kapitányságon, aki nem vállalta a továbbítást, mert apát is, fiát is jól ismerte...- Sosem láttam a fiamat egyenruhában... Mikor meghozták... Látni akarta. Az apa jogán. Tudták, hogy nem szabad, de elég volt egy pillantás az apára, s Lukács György elbúcsúzott a fiától. Akit először és utoljára látott egyenruhában.- Szép szál ember volt. Jól állt neki az egyenruha. Szerette a pompás, felemelő pillanatokat, a motort, a családot. Leila tudja-e mit jelent?! Annyit jelent, a fekete hajú lány. Leila a mi lányunk, s bizony szép fekete haja van. Örökre a mi lányunk. A menyemmel együtt. Gyuri a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata kitüntetést kapta. Lakást segítettek szerezni a csonka családnak, a társai mind itt voltak a temetésen. A koporsóra volt szögezve a bukósisakja. Az apa már nem sír. Már nem tud sírni. Maga köré mutat, mintha keresne valakit, s mégsem lelné. A 32-est keresi. A fiát. Lukács Györgyöt, aki 23 évet élt, s ebből, a rendőri szolgálat napjait büszkén, boldogan. SZABÓ SÁNDOR Beszélgetés a kisebbség sorsáról... RiÉnger Antal emlékképeiből válogattunk Nyugodt, kiegyensúlyozott típus. Olyan, aki bátran elmondhatja magáról, hogy amije van, azt a maga szorgalmával kereste. Ma egy kisszövetkezet elnöke, s nincs híján némi üzleti érzéknek sem. Már a neve sugallja származását: Rittinger Antal. Mindig büszke volt a származására, sosem tagadta, de ma, az évtizedes hallgatások időszakát követően sem veri a mellét.- A gyerekeim nem szívesen vallották be a német származásukat még 15 éve sem. Második világháborús filmeket szép számmal vetítettek akkoriban, s a szinkronizáció alatta büdös németről, rohadt fasisztáról szólt... egy kalap alatt mindenki... A pajtásaik előtt nem szívesen vallották német anyanyelvűnek magukat. Én meg szenvedtem tőle, fájt nagyon, s a gyerekeken érezni a bizonytalanságot... Az volt a legrosszabb. Ófalun született, a „echte” (tiszta) német ajkú, hegyek közé bújt, svábok lakta kis településen, ahol csak a német volt az elfogadott nyelv. Pécsett, Komlón végezte iskoláit, s bizony ki-ki- csúfolták, mert érződött beszédén a magyar nyelv ismeretének sok-sok hiányossága. Otthon csak német szó hangzott el, s mivel ennek a maga bőrén érezte hátrányát, gyermekei már a németet tanulták hozzá a magyarhoz. Mára hálás a 27 éves Marci fiú is és a 20 éves Erika is a szülői előrelátásért, a két nyelv biztos birtoklásáért. Marci a nagyapai örökség folytatójaként a vendéglátó szakmát választotta. Igaz, ő nem Fiumében tanulta a csokornyakkendős világ csodafogásait, mint a nagyapa, de ma jólmenő üzlete van Bonyhádon. Húga, Erika a „német óvodából" óvónő. Szóval révben van a Rittinger család. Kérdem mégis, hogyan éli meg ma a Völgység szívében - ahol a legtöbb a német ajkú - egy család múltját, jelenét? Erősek-e még az emlékképek a „nem szívesen beszélnek róla” időszakról?- Ófalu sosem volt dúsgazdagok lakta község. Sőt... szegények, de becsületesek és szorgalmasak voltak az ófalusi svábok, s köztük az én családom is. Ugye jött a kitelepítés időszaka. A hidasi vasútállomáson már ott álltak a vagonok... Aztán ófalusi egy se került bele, s ezzel együtt kitelepítésre sem. Budapestről még a kitelepítés előtt hazajött egy Schlotthauer nevű illető, akinek mint jó munkásmozgalmi embernek már volt szava. Nem tudom, üresen mentek-e el a vagonok, vagy valaki másokkal, de Ófalun maradt a svábság. Töröl egyet a homlokán, igazi német szőkeségű haját igazgatja. Mintha morfondírozna valamin...- Igaz, volt időszak, amikor mondogattuk, a fene ette, jobban jártunk volna, ha bevagoniroznak bennünket egy batyuval. De én itt akartam, és ma is itt akarok élni, itthon! Hangja felcsattan, erélyes, mégsem erőszakos. Ő itthon van.- Aztán 56-ban volt egy-két család, amelyik úgy gondolta, hogy elmegy látogatóba és nem jön vissza. Ilyen is volt. Arról beszél, hogy a hatvanas évek már Bonyhádon találták, de a faluban hetente megfordult. Mikor bekötőutat kapott Ófalu, akkor nyílt ki a világ, s lett a zárt közösségből Magyarországnak végre teljes jogú darabja. Lett jövője, s van mája. Sokan jöttek Bonyhádra, több utcára való sváb család kereste itt a nehezen induló boldogulását. A ma bizonyítéka, hogy nemcsak kereste, de meg is találta. Az ófalusi zárkózottságot kinyitotta egy vacak kis betonút, az ideig az utcán még magyar szó sem hangzott el, ma meg több családban tanult meg a vő, s a meny németül, vagy inkább ófalusi svábul. Eljöttek Bonyhádra, de a stílus, a gondolkodás, a munkakedv és szorgalom marad a régi. Svábos, németesen precíz és bulldogkitartá- sú. Sorolom a mai vívmányokat: német nyelvű óvoda, általános iskola és gimnázium nyelvoktatással, tv- és rádióadások, újság...- Sokszor magunkat is becsaptuk, mert túlzottnak hittük az elért eredményeket Német óvoda? Ahol napi egy órában folyik a német nyelv oktatása, az még nem német óvoda. Nem elég a Wiedersehen, a viszontlátásra. A nyelv birtoklása, biztos anyanyelvi szinten való megismerése kell. A bonyhádi „Malom-óvodát” is először német óvodává kell tenni, mert a neve az már megvan. Értékesebb és több kell. Ma is úgy érzem, ebben a megyében nincs helyén a nemzetiségek a kisebbség dolga. Eredmények vannak, de teendő is annál több. Baranya messze előttünk halad. Évekkel ezelőtt önálló nemzetiségi bizottságuk van, míg mi... a Hazafias Népfront égisze alatt., a Magyarországi Németek Országos Szövetségének Megyei Elnökségeként működünk. Miért nincs nekünk, mint a pécsieknek, a baranyaiaknak „Lénau-házunk”? Mert ott áldozott a tanács, összefogott a kisebbség, és segített a külföld. Ugyanakkor a Tolna megyei németség java része a Völgységbe és Bonyhádra települt... Kesereg, háborog egy sort, de lendületesen folytatja.- Kell egy kisebb „Lénau-házat” alapítanunk. Még egy évvel ezelőtt is akadt megjegyzés a művelődési házban tartott összejöveteleinkről: - „Még nem unják itt magúkat...?!” Ma már itt tartunk. Megemlítem, hogy ha finoman is, de érzékelhető, hogy akadnak olyanok, akik ma a megváltozott helyzetben mintegy a kisebbség segítésének égisze alatt mintha a saját vitorlájukba igyekeznének némi szelet befogni....- Van ilyen. Érzem, érzékelem azállami és a pártvezetés részéről is. Ez már kicsi baj. A külhoni kapcsolatok nyílttá tétele pár éve még nem volt ilyen egyértelmű. Még ferde szemmel nézegették az udvarba beálló német autókat Ma mehet mindenki, jöhet mindenki, s ez így van rendjén. Ez így emberi, s jogos. íme Bonyhádnak ez hozta a wernaui partnervárosi kapcsolatokat is. Nekem írt a polgár- mester úr, s ő kezdeményezte a kapcsolatfelvételt. Eredményekről, sikerről, nyíltságról beszéltünk, most szó kell hogy kerüljön a romániai kisebbségről. Elborul a tekintete Rittinger Antalnak.- Ha nekünk módunk van arra, hogy mára sok mindent tegyünk a magunk érdekében, szavunk kell legyen az ott élők segítésére. A Münnich Ferenc Társaságnak tiltakozó táviratot küldtünk a kongresszusról. Szóval, tiltakozással melléjük álltunk. S ezt a világ tudja. Ez a spórolós, sokszor fanatikus nép vállalkozik, gürcöl, s keresi helyét a hazájában. Mert ez az ő hazája is. Életcéljuk van, kitartásuk a vérükben van. Akad aki zokszó nélkül kétszer vette meg a saját házát. De maradt.- A mi népünk sorsa hányattatott, keserű, nehéz volt. Annyi publikáció, film és írás, mint a székelységről sosem jelent meg a sváb- ságról. De egy filmet, egy könyvet, egy-egy írást érdemel ez a nép, hogy utódai reális ismeretekkel tanulhassák őseik történelmét, s ápolhassák örökségüket. Volt vagyonelkobzás, meghurcolás és menekülés. Ma nyugalom van s ez jó. Sz. S. Várdomb - tranzit Stuttgart felé Tranzit Szebeni rendszámú a kocsi a volt várdombi téesz Irodaépületének udvarán. Háromtagú család érkezett vele januárban, azóta itt laknak: Balogh Mihály, felesége (született Schramm Annie) és tizennégy éves lánya, Claudia.- Hogy érzik itt magukat? - kérdezzük Balogh Mihálynét.- Sajnos, én nem tudok magyarul, csak a férjem. Ö magyar. A kislány fél év alatt az iskolában megtanult valamennyire, de én csak németül és románul beszélek.- Mikor és hogy érkeztek ide?- Látogatóban voltunk az NDK-ban, medgyesiek vagyunk, turistaútlevéllel mentünk, visszatérőben én ragaszkodtam hozzá, miután megérdeklődtük, hogy nyílik-e mód majd továbbmenni, hogy maradjunk itt.- Mivel foglalkoztak Romániában?- A férjem esztergályos mester volt a medgyesi csavargyárban, én ugyanott raktár- nok.- Mit hagytak ott?-'Háromszobás magánházat Med- gyesen. És ott maradtak a szüléink, mindkettőnknek két-két testvére. A házban most az apósom lakik, nem lehet tudni, meddig engedik még, hogy ott lakjon, hiszen az ingatlan állami tulajdonba megy át. Talán megengedik, hogy bérlőként maradhasson az egyik szobában.- Claudia hogy tudott tovább tanulni?- Itt járt iskolába, de a német nyelven kívül csak a matematikát és földrajzot tudta megfelelően elsajátítani, Ausztriából jött egy tanár és tanította. Mindenképpen meg kell majd ismételnie az évet. A férjemnek nem'volt gondja, nekem volt nehezebb itt, mert nem ismerem a nyelvet. Németországban fordítva lesz...- Sajnos, így van - mondja Balogh Mihály -, ott majd nekem kell megtanulnom németül. Pedig szerencsésebb lett volna, ha mint családfő én beszélem a németet, és a feleségem tud magyarul. Stuttgartba készülnek. Ott élnek rokonaik. Esetleg Stuttgart .közelében telepednek majd le. Nem szeretnének senkinek terhére lenni. A befogadás német részről már megtörtént, ha megérkeznek, a lágerben kell jelentkezniük.- Könnyű nem lesz ott sem - sóhajt Balogh Mihály. Nemsokára indulnak. Fél év alatt másodszor újrakezdeni a megszakadt életet. D. V. Fotó: Gottvald Károly Ott sem lesz könnyű...
