Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. július 29. Gazdátlan homokozók Rekviem egy fiúért A motoros rendőr halálára Aki Bush elnök kocsiját vezette volna föl Amikor a 32-es még szolgálatban volt..- Nem akarsz építkezni? - szegezte nekem váratlanul a kérdést ismerősöm, de még mielőtt érdemben bármit is válaszolhattam volna, megelőzött a felvilágosítással. - Mert ha igen, a lakótelepünk közvetlen közelében már több mint egy napja ott áll egy gazdátlan homokdomb. Az illetékeseknek a homokozóba kellett volna önteniük, de hát odáig már nem tudott felmenni a teherautó, így leborították ott, ahol megálltak. No és, gondoltam/nagamban, senkitől sem szabad lehetetlent kívánni, ha egyszer a kocsi nem fért hozzá a homokozóhoz... Majd előbb-utóbb ellapátolják. Mint kiderült, ez nemsokára meg is történt - igaz, az ott lakók önszorgalmából, mivel a homokozás örömeire vágyó csemeték szülei megunták a várakozást. így nekiálltak társadalmi munkában, jó példát mutatva más közösségeknek is. Az ügyet ezzel elintézettnek is tekinthetnénk, ha annak nem lennének egyéb - nem éppen nagy horderejű, de annál jellemzőbb - vonatkozásai.- Az egész úgy kezdődött - folytatta ismerősöm -, hogy az előirt rendszeres kötelezettség ellenére már hosszú ideje nem fertőtlenítették a homokozót. Ott lakunk a közelben, a lakótelep negyedik emeletén, gyakran leviszem másfél éves fiamat játszani a homokozóba. Egy idő után azonban óhatatlanul koszos lesz az a betonteknő, pontosabban annak tartalma... Sokan odaviszik a kutyáikat, egyáltalán nem zavartatják magukat, ez megérne egy másik újságcikket... Akkor pedig vagy vállalom a fertőzés veszélyét - egy ismerős kisgyereket orvoshoz is kellett vinni, feltehetően a homokozó miatt betegedett meg -, vagy megszüntetjük a homokozást. Ismerve beszélgetőpartnerem ráme- nősségét, már tudtam, hogy egy harmadik megoldást választott. Fellapozta a telefonkönyvet, és az összes számba jöhető hivatalt felhívta a fertőtlenítés végett. Az már mondhatni magától értetődő, hogy mindenütt igyekeztek kitérni a felelősség elöl, különböző kifogásokra hivatkoztak, de végül is a kéréssel, rábeszéléssel, emelt hangú vitatkozással és logikus észérvekre való hivatkozással vegyes akciót siker koronázta.- Néhány nap múlva látom a negyedik emeleti ablakból, hogy lángszóróhoz hasonló készülékkel égetik a homokot. Mégiscsak megérte, gondoltam magamban. S láss csodát, hamarosan ismét megjelentek a környéken a lángszórós emberek, mivel arrafelé legalább még három-négy homokozó található...- Ezek szerint másokon is segített az a néhány telefonhívás? - vágtam közbe.- A dolog nem egészen így áll. A homokozóknak - azon kívül, hogy azokat nem mindig a kellő időben fertőtlenítik - van még egy tulajdonságuk. Mégpedig az, hogy általában nincs bennük homok. Idővel a szél is kifújja, a gyerekek is kiön- tözgetik... Egy néni pedig a macskájának visz rendszeresen. A lényeg az, hogy sok esetben a szinte teljesen üres homokozót fertőtlenítették.- Annak viszont nem sok értelme van.- Szerintem se, de a munkát el kell végezni, hiszen csak akkor lehet felvenni a pénzt. Ök ott jártak és elvégezték a feladatukat, a többi már nem tartozik rájuk... A helyzet mégsem reménytelen, a hiányzó homokmennyiséget ugyanis - ahogyan az a bevezető mondatokból kiderült - már pótolták. Ismerősömet mindössze egy gondolat foglalkoztatja: vajon legközelebb időben jönnek majd fertőtleníteni, vagy minden kezdődik elölről?- szeri Emberpróbáló a júliusi hőség, különösen a téglagyári égetökemencén az. A ringen. Lukács György égetőmester arcán megült a szénpor, s benne barázdát vágtak az izzadságcseppek. A tüzet „hajtja”, s az etető kapszlikba vetett lapátnyi porszén nyomán szikraeső zúg fel a magasba, aztán hamar elhamvad. Lukács György űzi-hajtja magát, minden mozdulatán érezni a büntetés ízét. Kit büntet ez az ember? Önmagát?! Kemény kézfogás, szembenéző pillantás, majd hirtelen félrekapott fej... És a szénpor árulkodik. Két sós könnycsepp indult el a meggyötört arcon. Lukács Györgynek ma még nagyon fáj az élet. Talpon van, él, mozog és dolgozik, de olyan, mint egy alvajáró, aki bízik az ébredésben. Még egyszer fölpaprikázza a tűzlyukakat, hogy aztán a hüs, hidasi téglagyári kis lakásba invitáljon. Némán lép ki bakancsából, indul kérdés és kérés nélkül a szobába. Kezében újságok, fotók... Hangja nincs, ha lenne is, elcsuklana. Szénporos ujjai szinte simogatják a fotóhalmazt. Pillantása már a múltba vitte, sietve mesél a fiáról csoda dolgokat. Milyen határtalan is egy apa szeretete?! Hófehér halálkép Az Esti Hírlap írta: „A budapesti Hollandi út 137. számú ház előtt... délelőtt 11 óra 25 perckor százhússzal egy hófehér Mercedes áttért... elütötte a Yamahájával éppen egy bemutatóra tartó Lukács György rendőr őrmestert... aki a helyszínen meghalt. Az autós részeg volt. Kiugrott a kocsiból és elszaladt. Előtte még egy kislányt is elütött, aki megúszta lábtöréssel. A dülöngélve elrohanó autóst egy másik motoros rendőr és egy magánautós fogta el. Lukács György rendőr őrmester soha sem vezetett ittasan. Neki az élete volt a motor. A 32-es járőr már soha többet nem tér vissza. Már nem utazik haza Hidasra, a szülőkhöz. Leila, a kislánya sosem ismerhette meg édesapját. Még két hónap volt az érkezéséig. Mert akkor jött a hófehér halál, Mercedes képében. Volánja mögött egy részeggel. Ki is volt Lukács György? A Mai Nap című lap munkatársai közvetlenül is ismerték. Naponta segítette az újságírók munkáját, hiszen ő vitte a Szikra Nyomdába a kézirataikat. Azt írták róla, hogy közvetlen, vidám, könnyen barátkozó, fiatal és nagy remények előtt álló. Hamar került a BRFK motoros rendőrei között is a jók közé, s álma és vágya teljesült, amikor az MZ-t Yamahára cserélhette.- A motor volt a mindene - mondja az édesapa. - Neki már itthon is volt egy MZ-je. De ha én most egy MZ-t hallok... ez a vacak szívem rögtön ugrálni kezd. Pedig tudom, hogy nem jöhet már a Gyuri fiam... Tudom, soha, nem jöhet. Boldog és büszke apa volt Lukács György, fiát szerették, bekerült a legjobb motoros rendőr gárdába. Társai is kedvelték. Szépen jutott előre, úgy volt, ő is ott lesz majd az ékben, amelyik Bush elnök kocsiját vezeti fel. Lukács György, a hidasi fiú, aki pár éve még lakatos volt a téglagyárban, fölvezeti az amerikai elnököt...- Elöl ment volna a Gyuri a Yamahájával, mögötte a fiúk... Hu... ha tudná, mikor Pesten voltam, már szegény fiam halála után és a 22 motoros fiú húzott kifelé, mint a nyíl a Ferihegyi gyorsforgalmi úton... Akkor tört össze... Csend ül a szobában. Az asztal tele fotókkal. Mennyi lehet? Tíz? Ötven... talán száz is. Mindegyiken a fiú. Összerezzenünk. Az édesanya érkezett. Hallani egyőnk sem hallotta. Megtört, hogyne lenne az. Arca minden fájdalmát még emeli is a gyász feketéje. Hóna alatt hatalmas fotó.- A Gyuri fiunk. Ugye milyen... - befordul a másik szobába, s sietve, nagyokat nyelve mondja, megy, mert ígérte a Előleg A valaha jobb napokat látott, most irodának használatos kúria ajtajában álldogálunk, óriásira nőtt, haragoszöld pusz- pángok és tuják teszik szebbé, barátságosabbá a parkot. Már éppen búcsúzunk, mikor egy apró termetű, zilált külsejű férfi, aki ebben az iszonyú hőségben is gumicsizmát visel, előttünk terem, és lekapva svájci sapkáját, rekedtes hangon így szól: „Főnök, kellene ötszáz forint fizetési előleg. Tudja,_az a helyzet..." „Ne, ne mondjon semmit, Klárika utaljon ki a Józsinak ötszáz forintot, mindjárt jövök és aláírom.” Sokan kérnek mostanában előleget? - kérdem a rendezett külsejű, szemmel láthatólag kiegyensúlyozott, fegyelmezett és fegyelmet tartó igazgatótól. Rezignál- tan legyint: Tudja ez még semmi, mert most húszadika van és tizedikén volt fizetés. Jónéhány ember már tizenötödikén itt toporog az ajtóbán előlegért. Nem lehet mit tenni: hónapról hónapra tolják maguk előtt az adósságukat, fizetéskor kifizetik, s aztán megint a nulláról indulnak. Sok embernek azért fogy el hamar a pénze, mert egyszerűen elissza, inni pedig túl azon, hogy tönkreteszi az embereket, igen-igen költséges dolog. Ráadásul, aki folyton másnaposán jön a munkahelyére, nem képes sokat és jól dolgozni, otthon nem tart állatokat, nem műveli a kertjét, és mindenért pénzt kell kiadnia. „Ez a férfi, aki itt az előbb...” - szakítom félbe, mire ingatja a fejét. „A Józsi? A Józsi nem, ő nem iszik. De két munkanélküli fiát tartja el, s a felesége sem olyan asszony, aki kézben tudná tartani a családot. A havi fizetése ötezer forint körüli, ami négy felnőtt emberre szinte semmi. Hiába dolgozik tehát szorgalmasan, egyszerűen képtelen kikeveredni a cselédsorsból.” Hát igen... Abban az időben, amikor arra készültünk, hogy átalakítjuk a természetet, senki nem gondolta volna, hogy a nyolcvanas évek végén éppoly mindennapos egyszerűséggel beszélünk munkanélküliségről, cselédsorról, mint az időjárás viszontagságairól. Józsinak, és a hozzá hasonló negyven év közötti embereknek pedig igazán lett volna módjuk arra, hogy időben lépjenek, hogy szakmát szerezzenek - hisz a gazdaságban majdnem minden télen indul egy-egy szakmai, vagy betanítottmunkás-képző tanfolyam. Mégis: Józsi ma is segédmunkás. Több munkával, nagyobb szorgalommal egészen biztos, hogy vehetett volna valamilyen egyszerűbb házat a közeli faluban, hisz volt időszak, amikor nagyon olcsón lehetett falun házat vásárolni. Józsi azonban most és negyvenévesen ott tart, ahol az apja, a nagyapja, s tán még annak is az apja: sapkáját levetve előlegért járul a főnöke elé. Az embernek borsódzik a háta, miközben tehetetlenül bámulja az eget, mert már meg sem meri kérdezni: és vajon miért nem küldi dolgozni ez az ember a két erős, munkaképes fiát? És mi lesz később ezekből a dologtalan fiatalemberekből? A kukkoló Szabadságom első boldog napja, szól a rádió, s szokás szerint megkezdtem az évi nagytakarítást. Nyugalom van, és béke körülöttem, most aztán igazán nem foglalkozom senki bújával és bajával, s felőlem annyi nyugati kocsit hozhatnak be naponta, amennyit csak akarnak. Elpusztítom a halomnyi könyvet, amit már rég el kellett volna olvasnom, délelőtt is tévét nézek, nem bosszankodom majd, és sokat pihenek. De előtte még kitakarítok. Rázom a porrongyot, mikor hirtelen a szemközti erkélyről a szemembe csillan egy fénysugár. Figyelmesen nézelődöm: vajon mi a csuda lehet az, mire a szúnyogháló mögött, benn a szobában felfedezem az öregembert. A kopasz, pocakos, félmeztelen öreg, akinek a szája sarkában állandóan valamiféle gunyoros mosoly ül, áll a szoba közepén - a szeme előtt egy távcsővel. Az ember megérzi az ilyesmit: most éppen engem néz. Hát ha lát, akkor megingatom a fejem, valami olyasfélét mondanék: ejnye-ejnye, bácsi. Semmi hatás - az öreg ktikkol tovább. Már kíváncsi vagyok, félóra múlva ismét kimegyek, az öreg változatlanul fogja a távcsövét. Mit kellene ilyenkor tenni? Nevetni egy nagyot; öreg, unatkozik otthon, valamit neki is csinálnia kell. Ehelyett azonban iszonyatos düh fog el: hogy merészel ez az ember az ócska kukkerjával mások életébe belenézni? Már a lakásomban sem lehetek magamban? Ráadásul ez az öreg a kis mosolyával olyan rendesebb embernek látszott -, piaci napokon szatyrokkal, kosarakkal elindulnak a feleségével bevásárolni, s ő mérhetetlen udvariassággal segíti le-fel a párját a magas buszlépcsőről. És íme: ez az udvarias bácsi - kukkol. Milyen bonyolult is az ember, milyen furcsa dolgok tűnnek elő a legbensőbb világából -, ez a látszólag zárkózott férfi például mérhetetlenül kiváncsi. Legszívesebben átmennék, becsöngetnék hozzá, meghívnám egy csésze kávéra, megmutatnám neki a lakást, leültetném, és beszélgetnék vele. Lehet, hogy többé nem venné elő a távcsövét, vagy legalábbis nem bennünket nézve. De nem, nem hívom át, nem szégyenítem meg az öreget, inkább szólok a szomszédoknak: húzzák be jó alaposan a sötétítő függönyt. A gyerekek szájtátva hallgatják a bácsi esetét, mire a szomszédban nyaraló kislány megfogja a kezem és azt mondja: ez semmi. Ott, a harmadik emeleten, ahol le van húzva a redőny minden este kinn áll egy bácsi óriási távcsővel és benéz a lakásokba. Apu szerint még a falon is átlát, olyan príma kis távcsövet vett. „Az semmi!” - legyint a kolléganőm: a szőlőben a szomszédos hegytetőn valakinek az a passziója, hogy kiül a háza elé, és azt lesi, ki mit csinál. Kis vidéki szórakozás. Nálunk ugye nincs színház, a megyeszékhelyen egyetlen moziban vetítenek, a tévé műsora a csehszlovák krimikkel, a lengyel filmsorozatokkal csapnivalóan unalmas, s aki nem szeret olvasni, vagy nem telik neki videóra, az is vágyódik egy kis szórakozásra. És vajon van-e szórakoztatóbb dolog a világon, mint a másik ember élete? Ugye, hogy nincs? „Hagyd az öreget, ne szólj neki” - figyelmeztetnek, s a mondat a fülemben visszacseng. A minap egy fiatalember került a közelembe, aki erkölcstelen módon becsapta főnökét, nem vállalta a felelősséget azért, amit tett. Már éppen azon voltam, hogy beszélgetek vele, közlöm vele a véleményemet, mikor figyelmeztettek: hagyd a fiút, hiszen még gyerek. „Gyerek? Hány éves?” „Hát huszonöt.” Igen, mi a gyermeteg öregek, és a gyerekkorú felnőttek országa vagyunk. Micsoda kilátások! Giccs Nemrégiben arról beszélgettünk egyik ismerősömmel, érdemes lenne rendezni egy giccskiállítást, hisz olyan bosszantóan muris némelyik. Például a szamár, amelynek a hátulján jön ki a cigaretta, vagy azok a babák, amelyekre rámázolták: tied vagyok. A dolog azonban idejét múlt: nyakig ülünk a giccsben. A minap mint a mágnes vonzotta a tekintetem egyik gyöngyszeme: Erdős Renée: „A nagy sikoly” című könyve. Nem bírtam ellenállni, megvettem, és most olvasom. Éppen a következő bekezdésnél tartok a 208. oldalon: „Mert látod kis Dórám - folytatta az - mégiscsak ez az egyetlen, ami nekünk, asszonyoknak adatott! Semmi más, semmi más: a férfiú szerelme, az urunk szerelme, akivel egyek vagyunk. Ahogy mi éltünk Raimonddal, látod, az szép volt. Ha el tudnám neked mondani micsoda szerelem volt az! Milyen fölséges, milyen tiszta és milyen harmonikus! Hogy nem volt egy gondolatunk, egy érzésünk, vagy egy hangulatunk, ami ne lett volna közös!” Az ember lelke gyökerestől kiszakad az ő nagy belsejéből! Azt hittem, hogy ilyen érzelmes giccseket csak a két háború között faltak a kispolgári lányok, a zárdisták, és a kalapos kisasszonyok. Tévedtem. Vámosi Jánosnak és Záray Mártának van egy közös dala - lemezen, kazettán hallgatható. A szövege oly bájos, hogy minden magyarázó szó csak rontaná felbecsülhetetlen értékét. így hát álljon itt a dal szövege - minden kommentár nélkül. „Hajnaltájban ébred a sok madár, fecskék, sárgarigók kihívnak a kertbe már. Szép jó reggelt bólint az almafa, lásd be, feledni mindezt nem is lehet soha. Kis falu alszik az éjben, csak mi ketten vagyunk még ébren, már indul a vonatunk, búcsúzunk, isten veled, kis falunk. Itt nőttünk fel mind a ketten, kis pelyhes kacsák közt a kertben és itt volt a legelső randevúnk, isten veled, kisfalunk. Ti napsütött fehér tanyák, ti csengettyűs kis ba- rikák, a lagzin a búcsúztató, az ábrándos furulyaszó, hol esküvőnk harangja csengett, hogy felednénk el azt a kertet, hol minden kis rózsaszál visszahív, nyugtot talál ott a szív, hol pelyhes kis kacsákról álmodunk, visszavár a kis falunk. Hol esküvőnk harangja csengett, hogy felednénk el azt a kertet, hol minden kis rózsaszál, visszahív, nyugtot talál ott a szív, hol pelyhes kis kacsákról álmodunk, visszavár a kis falunk.” D. VARGA MÁRTA Töprengéseim
