Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
AZ MSZMP TOLNA MEGYEI LAPJA 1989. július 15., SZOMBAT XXXIX. évfolyam, 165. szám TOLNA MEGYEI Kádár Jánostól búcsúzon a magyar nép Eltemették Kádár Jánost. A Magyar Szocialista Munkáspárt nyugalmazott elnökétől, az Elnöki Tanács tagjától, országgyűlési képviselőtől személyiségéhez méltóan vett búcsút pénteken az ország népe. Az MSZMP KB székházában felravatalozott koporsója előtt csütörtökön és pénteken több mint 60 ezren hajtottak fejet, adóztak kegyelettel emlékének. Több tízezren fejezték ki részvétüket a Központi Bizottsághoz és az özvegyhez címzett táviratban, levélben is, méltatva életútját, az ország fejlődése érdekében kifejtett erőfeszítéseit. A Mező Imre úti temetőben százezerre becsült gyászoló tömeg jelenlétében helyezték Kádár Jánost örök nyugalomra. A végső tiszteletadás napján már a hajnali órákban budapestiek és vidékről érkezettek sokasága várakozott, hogy személyesén búcsúzhasson el a magyar történelem utóbbi évtizedeinek kiemelkedő politikusától. Nem volt még hét óra, amikor megnyitották a székház kapuját a tisztelgők előtt, akik 13 óráig helyezhették el a kegyelet virágait a fekete bársonynyal letakart ravatal előtt. A gyász leplével borított tágas aula negyedóránként megtelt a kegyeletadók csokraival, amelyeket folyamatosan szállítottak Kádár János végső nyughelyére, a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjához. Az ország népének tisztelgő látogatását követően néhány perccel 13 óra után érkezett a Központi Bizottság épületébe Kádár Jánosné. Az idős asszonyt láthatóan nagyon megviselteHO éven át hűséges társának elvesztése. Tekintete többször hosszasan elidőzött Kádár Jánosnak a ravatal bal oldalán felállított, kinagyított képén, ily módon is búcsúzva férjétől. Röviddel ezután megkezdődött a hivatalos gyászszertartás, amelyen részt vett az elhunyt politikus özvegye, s ott voltak Kádár János hozzátartozói. A ravatalnál elsőként Nyers Rezső, az MSZMP elnöke és Grósz Károly, az MSZMP főtitkára helyezte el a párt koszorúját. Ezt követően az Országgyűlés nevében Szűrös Mátyás elnök, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa képviseletében Straub F. Brúnó elnök és közvetlen munkatársai, srMinisztertanács részéről Németh Miklós kormányfő, Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes és Pozsgay Imre államminiszter koszorúzott. Elhozták a kegyelet koszorúit, virágait az állami, a párt- és a társadalmi szervezetek, országos hatáskörű szervek is: a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége, a Hazafias Népfront, a vasasszakszervezet, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, a Magyar Úttörők Szövetsége, a Magyar Nők Szövetsége, a Honvédelmi Minisztérium, a Belügyminisztérium, a Munkásőrség, az MSZMP Pest Megyei és XIII. Kerületi Bizottsága, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia, a Termelő- szövetkezetek Országos Tanácsa, az MTESZ, az Okisz, a Szövosz. Lerótták kegyeletüket a pártintézmények és a pártsajtó, a Fővárosi Tanács, valamint a kormányőrség dolgozóinak képviselői. Ezzel a hivatalos gyászszertartás első koszorúzási ünnepsége lezárult. A külföldi delegációk tiszteletadása előtt a magyar párt- és állami vezetők felsorakoztak a ravatal mellett. Ott volt Nyers Rezső, Grósz Károly, Iványi Pál, Barabás János, Fejti György, Kovács Jenő, Lukács János, Straub F. Brúnó, Szűrös Mátyás, Németh Miklós és Pozsgay Imre. A Kádár János emlékének kegyelettel adózó külföldi delegációk sorát a Szovjetunió küldöttsége nyitotta meg, élén Je- gor Ligacsowal, az SZKP KB titkárával, a PB tagjával, Anatolij Dobrinyinnal, a Legfelső Tanács elnökének külpolitikai tanácsadójával, valamint Borisz Sztukalin- nal, a Szovjetunió magyarországi nagykövetével. Őket követték Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, az NDK, Románia, Ausztria, Dánia, Finnország, Olaszország és az NSZK küldöttségei. A delegációkat Jordan Jo- tov, a BKP KB titkára, a PB tagja, Jozef Lenárt, a CSKP KB Elnökségének tagja, a KB titkára, Sztanko Radmilovics, a JKSZ KB elnökségének tagja, Jozef Czyrek', a LEMP KB titkára, a PB tagja, Kurt Hager, az NSZEP KB titkára, a PB tagja, Ion Co- man, az RKP KB titkára, a PVB tagja, Walter Silbermayr, Ausztria Kommunista Pártja KB-titkára és a PB tagja, Oie Sohn, a Dán Kommunista Párt elnöke, Matti Puhákká, a Finn Szociáldemokrata Párt vezetőségének tagja, munkaügyi miniszter, Giancarlo Pajetta, az Olasz Kommunista Párt Garanciális Bizottságának elnöke, valamint Hermann Feliper, a nyugatné- (Folytatás a 2. oldalon.) Mindazoknak, akik le kívánták róni kegyeletüket az MSZMP 32 éven át volt vezetője előtt, de személyesen nem vehettek részt a ravatalnál vagy a temetőben a végtisztességen, országszerte emlékhelyeket rendeztek be. Szekszárdon az MSZMP-székház- ban elhelyezett Kádár János-arckép elé helyezhették el virágaikat a tisztelgők. Lénye kitörölhetetlenül megmarad Nyers Rezső búcsúbeszéde Tisztelt Gyászolók! Elvtársak! Honfitársaim! Búcsúznunk kell Kádár Jánostól. A magyarnemzet kiváló, nemzetközileg elismert államférfiétól szakitel bennünket a kérlelhetetlen sors. A szocializmus eszméjéért, a demokráciáért küzdők sorából hiányozni fog egy nagyszerű küzdőtárs. Hiányozni fog a politikai élet élvonalából egy csendes szavú, meggondoltan beszélő, egyszerű életet élő vezető, aki az emberekért élt, akinek gondolkodásában a nagybetűvel kezdődő „Ember” fogalma uralkodott. Korszakos jelentőségű emberek ritkán születnek. Kádár János közéjük tartozott. Neve elválaszthatatlanul összefonódott a magyarság ügyének és a nemzetközi haladásnak a szolgálatával. A gyász pillanatában mély fájdalommal és őszinte tisztelettel hajtunk fejet emléke előtt. Porai hamarosan a sírba szállnak, lénye azonban kitörölhetetlenül megmarad nemzeti emlékezetünkben. Teljes életet élt, életének 77 esztendejében sok minden zsúfolódik össze: életre szóló találkozások és fájdalmas elválások; kiemelkedő sikerek, látványos eredmények és zátonyra futott próbálkozások; élete nélkülözéssel kezdődött, üldöztetéssel folytatódott, majd eljutott a társadalmi felemelkedésig, a nemzetközi nagyrabecsülésig. Sokakhoz hasonlóan mélyről érkezett a társadalomformáló, politikusi életpályára. A gyökereket, az akaratát sok minden tette sok alkalommal próbára, de nem szakadt el elveitől, éltető erőként őrizte magában. Az egykori Csermanek János nyiladozó értelmű gyerekként is mindig a jót igyekezett kiválogatni a világ dolgaiból. A nevelőszülőknél az egyszerű emberséget a nehézség prizmáján át is optimistán felfogó bölcsességet, a munkában megkérgesedett tenyér simogatásának gyöngédségét leste el, és fogadta magába. Humánus gondolkodása, világlátása, az egyszerű embert mindenek fölé emelő tisztelete egy Somogy megyei kis faluban ivódott porcikáiba. Az emberiesség lényegének e korai felismerésében rejtőzött a Kádár Jánost haláláig elkísérő, töretlen életfilozófia. Az ifjúmunkások mozgalmában indult hosszú politikai pályája 1931-ben. Hamar a saját bőrén megtanulta, milyen szívós kitartást, egyenes gerincet és fegyelmet kiván az illegális kommunista mozgalom. Egy hónappal később letartóztatta a politikai rendőrség, nem utoljára. A börtönből 1932-ben szabadult, de 1935-ben ismét letartóztatták. Két évre ítélték. A negyvenes évek elejétől a legális Szociáldemokrata Pártban is működött, miközben részt vett az illegalitásban lévő Kommunisták Magyarországi Pártjának az újjászervezésében; 1942-től a párt Központi Bizottságának tagja, 1943-tól titkára. Még abban az évben megalakította a Békepártot, amely a második világháború elvadult közegében fontos kommunista kísérlet volt a nemzeti összefogást szolgáló népfront megteremtésére. Az ország német megszállása után -1944 áprilisában - megkísérelte, hogy a határon illegálisan átjutva, a jugoszláv népi hadsereg segítségével kapcsolatot teremtsen a Szovjetunióban élő magyar kommunista vezetők és az itthon működő Központi Bizottság között. A magyar-jugoszláv határon elfogták, s bár kilétét sikerült eltitkolnia, kétévi fegyházbüntetésre ítélték. Onnan megszökött, majd Budapesten folytatta az illegális munkát, az antifasiszta ellenállási mozgalom egyik irányítójaként. A háború vérzivatará után megvalósíthatónak látta azt alvilágot, amelyért küzdött. A népi demokrácia esztendeiben, az újjáépítés idején irányító, vezető posztokon tapasztalta, micsoda hatalmas, gigantikus alkotóerő rejlik az emberekben. Bizakodó, a küzdelmet soha fel nem adó ember volt Kádár János. Alig több mint két esztendeje, a 75. születésnapja alkalmából rendezett parlamenti fogadáson mondta válaszbeszédében: „Javíthatatlan optimista vagyok, mondják rólam. Igen, ilyen vagyok, ilyen a világnézetem, ezt diktálják az élettapasztalataim. Mindig, minden helyzetben bizakodtam, hogy lesz ez még másképp, jobban is. S ezen nem változtatok a jövőben sem.” De ezt a jövőt akkor már szűkre szabta számára a sors. Mi mindnyájan, akik gyászolni gyűltünk egybe, valljuk, hogy Kádár János egyszerre volta XX. század második felének jelentős magyar politikusa, évtizedekig kiemelkedő államférfi, az eszméjéhez mindhalálig hű pártvezető, aki szolgálatként fogta fel munkáját. Szolgálatként az emberért, a népért, a pártért. Amikor 1951-ben hamis vádakkal letartóztatták, személyében is érzékelte a sztálinizmus torz valóságát, embertelenségét, szivében örökre elfordult attól. Kádár János az 1956-os tragikus eemények után a kompromisszumok robotosa- ként hirdette meg: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ezzel a bibliai utalással fejezte ki, hogy politikai fordulatot indít el. A konszolidáció sikerei révén olyan személyiséggé növekedett a nemzetközi politikában, s korántsem kizárólag a munkásmozgalomban, akinek a véleményét nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Kádár János a párbeszéd híveként igyekezett megnyerni a társadalom különböző rétegeit. Az állam és az egyház közötti viszony rendezése vagy a művészeti alkotószabadság hatvanas évekbeli ívelése igazolta: mindenkinek van helye ebben a hazában, s mindenki alkotó energiájára szükség van a jövő társadalmának építésében. Most amikor meghalt, a hivatalokban, a külképviseleteinken képeket kerestünk róla. Nem találtunk. Kádár János irtózott személyisége előtérbe tolásától, mindvégig szerény, egyszerű ember maradt, ilyennek tisztelte, ezért is tisztelte az ország. 1986 nyarán a külföldi sajtó kérdésére ezt válaszolta: „Engem soha sem érdekelt a rang, bizonyos értelemben a népszerűség sem. Véleményem szerint bárki, aki azt gondolja, hogy történelmet csinál, ostoba ember. Mindenkinek el kell végeznie a saját feladatát. Ha ez a történelem része lesz, hát legyen." Kádár Jánosban a hazai és a nemzetközi közvélemény azt a politikust tisztelte, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a helsinki folyamat elindításában és következetes képviseletében a kelet-nyugati párbeszéd kibontakoztatásában. Értékes, gyümölcsöző kapcsolatokat épített Magyarország számára a hazánktól keletre és nyugatra, északra és délre fekvő földi tájakon, ezt nem lehet eléggé nagyra értékelni. A magyar kommunisták úgy emlékeznek Kádár Jánosra, mint aki a nemzeti megbékélés érdekében mindig kész volt a megegyezése. Nem feledkeznek meg a hatvanas, hetvenes évek Magyarországáról, amikor hazánkat - lehetőségeinkkel és korlátáinkkal együtt is - a megújulás előfutáraként tartotta számon a nemzetközi és a honi közvélemény. Küzdelmes élete számunkra intelem is egyben: ismernünk kell történelmünket és tisztelnünk kell értékeinket, mert enélkül nem őrizhetjük meg önbecsülésünket. Igaz ez akkor is, ha ma az ország nehéz helyzetben van. Mai problémáink jó része a múltban gyökerezik, kevéssé kidolgozott koncepciókhoz, félig megvalósított elképzelésekhez, néha tévhitekhez, néha féligazságokhoz és félelmekhez kötődik. A korszaknak azt a részét téves ítéletek, kurdarcok is tarkították. A hibákat beismernünk, a tanulságokat megszívlelnünk kell. Minden új dolog születése nehéz és felelősségteljes dolog. Magyarország elindult egy úton még Kádár János idejében és korszakában. Olyan úton, amelyen előtte senki sem járt, s amelynek kitaposása egyáltalán nem könnyű, áldozatokkal is járó küzdelem. Most párbeszédben áll az egész ország. A jövőért aggódó eszmecseréket, vitákat fel kell hogy tudjuk váltani a személyes ambícióktól függetlenül, a közös sors vállalásán alapuló, a nemzet felemelését szolgáló összefogással. Tisztelt Gyászolók! Személyemben is búcsúzom Kádár Jánostól, meghatottan, szomorúan. Több mint negyven esztendeig voltunk politikai fegyvertársak a társadalmi haladásért folyt küzdelemben. Együtt vettünk részt a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesítésében Nagybudapesten. Együtt küzdöttünk a kritikus időszakban a Rákosi-vezetés és a dogmatizmus ellen. Együtt dolgoztunk sokáig a reformokért. Egy bizonyos ponton különváltunk a változások méreteinek, módszereinek és ütemének kérdésében, de sohasem az eszmében és a fő irányban. Meditálva, sokszor vitázva, de mindig egymásra is figyelve jártuk ugyanazt az utat. Most érzem mennyire igaz: ha hozzánk közel álló társunkat veszítjük el, saját énünkből is hiányozni fog valami. De vallom, hogy nemcsak nekem, hanem az egész országnak hiányozni fog. Korszakos munkásságával olyán politikát képviselt, amely az embereket a haza felemelkedése érdekében nem elválasztani, hanem összefűzni akarta. Olyan nemzeti köz- megegyezésre törekedett, ami termékenyítő energiát adó, a gyümölcsöző együttműködést, a számára mindenekfelett tisztelt egyszerű, dolgos embert, a munkást, a parasztot, a művészt, az értelmiségit, a politikust szolgálta. Rokonszenves, bölcs, szerény egyéniségére nagy szükség lenne ma is. Az életben már nem, de emlékezetünkben és szívünkben még sokszor leszünk együtt halott barátunkkal, elvtársunkkal. Kádár János barátunk, elvtársunk, honfitársunk, búcsúzik tőled a párt, búcsúzik tőled a nép! Nyugodjál békességben! Isten veled, János!
