Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

2 tjÉPÜJSÁG 1989. július 15. Kádár Jánostól búcsúzott a magyar nép (Folytatás az 1. oldalról.) met CDU/CSU parlamenti képviselője vezették. A külföldi delegációk tiszteletadása után ismét megnyíltak a kapuk a lakos­ság, valamint azon küldöttségek előtt, akik meghívás, bejelentés nélkül érkez­tek a gyászszertartásra. A tisztelgők ára­data egyébként csütörtök délután három órakor indult meg, s az első napon hajna­li negyed kettőig vonultak el az emberek a ravatal előtt. A hivatalos gyászszertar­tás idején is sokan vártak még arra, hogy leróhassák kegyeletüket. A Kádár Já­nostól búcsúzók közül egy idős férfi kéz­csókkal fejezte ki részvétét az özvegy­nek. A koszorúzási ünnepség a Magyaror­szágon akkreditált diplomáciai képvise­letek tisztelgésével folytatódott. A gyász és a megemlékezés koszorúját a diplo­Grósz Károly búcsúbeszéde után 15 óra 40 perckor elhagyta helyét az utolsó díszörség. Helyüket az MSZMP vezetői foglalták el, s díszelgésük közepette emelték le a ravatalról a Kádár János föl­di maradványait tartalmazó tölgyfako­máciai testület nevében és mintegy húsz nagykövet kíséretében Jósé Pablo Mó­rán Val, a Perui Köztársaság budapesti nagykövete, a diplomáciai testület do­yenje helyezte el. Ezután a Szovjetunió, Vietnam, Mongólia, Bulgária, Kambod­zsa, Kína, Laosz, az Amerikai Egyesült Ál­lamok és Jemen nagykövetségeinek ve­zető képviselői koszorúztak. Főhajtással tisztelgett az elhunyt magyar politikus emléke előtt a Koreai NDK, Marokkó, In­dia, Kanada nagykövetsége, illetve az Iz­raeli Képviseleti Hivatal egy-egy tisztség- viselője. A gyászszertartás az MSZMP Központi Bizottságának búcsújával ért véget. Az apparátus, a munkatársak is elhelyezték virágaikat a ravatalnál, amely mellett fel­sorakoztak a Politikai Intéző Bizottság tagjai is. A munkatársak nevében Grósz Károly búcsúzott az elhunyttól. porsót, majd helyezték el a székház ka­puja előtt várakozó gépkocsiba. A gyászmenet elindulása előtt fél órá­val már lezárták a menet útvonalát: a Szent István körutat, a Lenin körutat, a Rákóczi utat és a Mező Imre utat is. Már ebben az időpontban is érdeklődök so­kasága várakozott mindenütt, hogy bú­csút vehessen az elhunyt politikustól. A Mező Imre úton a fegyveres erők és tes­tületek tagjai álltak díszsorfalat. Kádár János ravatalát a Munkásmoz­galmi Panteon központi épülete előtt állí­tották fel"A fekete drapériával borított ra­vatal két oldalán a párt- és állami veze­tők, a politikai, a gazdasági és a‘társadal­mi élet képviselői, illetve a külföldi dele­gációk, valamint a diplomáciai képvisele­tek vezetői és tagjai álltak. Délután négy órakor a végső búcsút venni kívánók tö­mege töltötte meg a Munkásmozgalmi Panteon környékét. A gyászmenet rendőrségi autók és motorosok vezetésével fél ötkor érkezett a temető bejáratához. Érkezését a rend­őrautók szirénája, majd gyászzene jelez­te. A temető kapujától a menet élén a Ma­gyar Néphadsereg három tábornoka ha­Straub F. Brúnó: ladt Kádár János három - általa is viselt - kitüntetésével. A koporsót katonai díszkí­sérettel, munkásőrök és katonák dísz­sorfala között, vállon vitték a ravatalhoz, majd elhelyezték a koszorúkat is. A ravatal mellett felsorakozott a kato­nai díszőrség. A gyászszertartás kezde­téig Kádár János volt harcostársai, mun­katársai, a párt-, az állami, a társadalmi és a tömegszervezetek, mozgalmak kép­viselői, a gazdasági, a tudományos és a kulturális élet számos vezető személyi­sége, a fegyveres erők és testületek tag­jai kétpercenként váltották egymást a ko­porsó mellett. A gyászszertartás kezdetét jelezve fel­csendült a Himnusz, majd Nyers Rezső, az MSZMP elnöke búcsúzottaz elhunyt­tól. Ezután Straub F. Brúnó, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnöke lépett a mikrofonhoz. Alacsony, idős asszony - Bódi Sándorné Budapestről - sírva hagyja el a ravatalt.- Ismerte talán személyesen az el­hunytat?- Nem, nem, egyszerű asszony va­gyok én kérem.- Mégis ennyire megviselte a halá­la?- Jó ember volt, nagy kár érte. Én nagyon sajnálom. De hiszen minden­ki szerette. Látja, milyen rengeteg ember jött el hozzá.- S mi lesz most, hogy ő már nincs?- Hát mi lenne? Az élet nem áll meg, megy tovább minden úgy, ahogy eddig. Vannak más vezetők, jó vezetők, akik majd irányítják ezt az országot ezután is. Fiatalasszony kisbabával, a nevét nem hajlandó elárulni. A fúvón ülnek a temető árnyas fái alatt.- Mi a véleménye Kádár Jánosról, a kádári korszakról?- Jobb volt, mint ma, sokkal jobb.- Úgy gondolja, hogy ma nincse­nek hozzá fogható politikai veze­tőink?- Hát, talán vannak, de ő sokkal szimpatikusabb volt, mint a mosta­niak. Közelebb állt hozzám.- Az elmúlt három évtized alapo­sabb értékelése még ezután követ­kezik. Mit vár ettől?- Attól tartok, hogy csak a hibákat, csak ami rossz volt, azt fogják feltár­ni, kiemelni.- Most, hogy eltemettük, kegyelet­tel adózunk emlékének. De mi a fon­tosabb: az igazság vagy a kegyelet?- Az igazság, de itt most a kettő nem zárja ki egymást. Hiszen nagy ember volt, kis hibákkal. Végezetül Kolláth Pál, a Ganz Danu­bius Angyalföldi Hajógyár lakatos cso­portvezetője mondott búcsúbeszédet. Kolláth Pál: Hagyatéka nem anyagi javakból áll Tisztelt Kádár elvtársi Búcsúzni jöttem. Több ezer társam ne­vében, akik kimondva, kimondatlanul ha­sonlóan éreztek ön iránt, mint én. An­gyalföldi munkás vagyok. Munkahelyem a Hajógyár, lakóhelyem a XIII. kerület, melyhez Kádár elvtárs is sok szállal kötő­dött, ahová szinte hazajárt. A környezetemben élők, pártunk tag­jai, pártszervezetem, párton kívüli mun­katársaim, ismerőseim szeretetét, tiszte­letét, nagyrabecsülését kívánom kifejez­ni. Az ön munkássága, élete, szorgalma, töretlen tenni akarása, elkötelezettsége, nemcsak a sajtóból, televízióból jutott el hozzánk. Gyárlátogatásai alkalmával, or­szággyűlési választói beszédei megtar­tásakor, találkozásainkkor személyesen győződhettünk meg arról, hogy értünk, velünk, a munkásokért dolgozik. Közvet­lenségével, egyszerű, közérthető elő­adásaival, a dolgokat nevén nevező be­szédével értünk, hozzánk szólt. Érdeklődése a dolgozók iránt, felelős­ségérzete sorsunkért nem a hivatásos és fizetett politikus, hanem az osztályából kinevelődött, azt haláláig hűen szolgáló ember becsületessége volt. Szeretik önt Angyalföldön a munkások, értelmisé­giek, a választópolgárok és egyáltalán az emberek. Lehet, hogy nem is mindig tudtuk, miért, de éreztük, nem hivatalból, hanem hivatástudatból törődött velünk. Beszé­demből úgy tűnhet, csak a miénk volt ez az érzés, de azt hiszem, nemcsak An­gyalföldé, hanem minden jóérzésű em­ber véleménye ez. Ők nem felejtik el, hogy az ön vezetése idején, becsületes munkával milliók jutottak el a nincstelen- ségből odáig, hogy ma van veszíteniva­lónk. Tudom, sokan nem értették meg. Úgy látszik azok, akik igazán közelálló­ként, mint mi munkások, és akik távolról, mint sok világhírű külföldi politikus látták, értékelik igazi nagyságát. A párt megújulása, melyen egy ember­öltőn át dolgozott, nem egy, de több fiata­los, dinamikus, tettre kész Kádár Jánost igényel ma is. Céljaink eléréshez olyan (Folytatás a 3. oldalon.) Neve egy hosszú és tanulságos időszak jelzője lett Tisztelt Gyászolók, Családtagok! Államférfiútól búcsúzunk, századunk nagy magyar politikusától, történelmünk különös sorsú, tragikus hősétől, akinek a poklokat is meg kellett járnia, hogy azután teremteni, al­kotni tudjon, és akinek végnapjai shakespeare-i sorokat juttatnak eszembe: „A rossz, mit ember tesz, túléli őt; A jó gyakorta sírba száll vele.” Nem a túlélők kíméletlensége idézteti velem ezeket a szavakat, hanem a megrendültség és a tapasztalat. A megrendültség, mert egy magányos és nagy fa dőlt ki mellőlünk, aki már sejtjeiben érezte kikerülhetetlen pusztulását. És a tapasztalat szól belőlem, mert a közeljövő mindig átlép az elődökön, olykor érzelmekkel telítetten, olykor közönyösen, sőt cinikusan, de nagyon gyakran mindenképpen igazságtalanul. Ha Kádár János még közöttünk volna, a maga fanyar bölcsességével, népi ihletésű jó­zanságával bizonyára ugyanezt mondaná. Talán hunyorítana is hozzá, tudván, hogy a halál épp oly kikerülhetetlen, mint az utókor önigazoló ítélkezése azok fölött, akik a legnehezebb időkben mertek szerepet vállalni a történelemben. És Ő azok közül való volt. Azt a harmincnál is több esztendőt, amit hazánk első embereként élt meg, immár végér­vényesen Kádár-korszakként őrzi meg a históriai emlékezet. Neve egy hosszú és tanulsá­gos időszak jelzője lett. Ez ellen már hiában tiltakozna szikár puritanizmusa, a személyiség kultuszát következetesen elutasító erkölcsi és politikai érzékenysége. De hát ki tudta volna nála jobban, hogy a személyes szándéknak mindig meg kell hajolnia az élet valóságai előtt?! Hiszen sokszor meghajolt Ő is, mert meg kellett hajolnia. Nem önmagáért, hanem a vállalt szolgálatért. Mert Kádár János szolgált. Előbb talán csak egy osztályt és egy pártot, majd a magyarság millióit, bennünket, a nemzet pártonkívüli többségét is. Szolgált a Biblia bölcsességéből is merítve, amikor küldetése úgy kívánta, mondván: „Aki nincs ellenünk, az velünk van!” - olyan ismerősen és megkönnyebbülést hozóan csenge­nek fülünkben ezek a szavak. És ez a mondat a hihetetlennek tűnő nemzeti közmegegye­zés legsérthetetlenebb, első számú alapelve lett. Mindenki számára érthető és mindenki számára biztató, mert emberséget sugallt. Emberséget az embertelenség évei után. Re­ményt a reménytelenség évei után. Társadalmi békét a békétlenség évei után. Államférfiúként talán a legnagyobb tette volt az, hogy ráérzett a nemzet óhajára, és elvál­lalta annak szolgálatát. Pedig bizonyára végiggondolta százszor, hogy az ideológia bilincseinek lazítása, a ma­gánboldogulások felszabadítása, vagy a sajátosan, kádári módon értelmezett szövetségi hűség olyan láncreakció kezdőpontja lehet, amely függetlenedik akaratától, sőt félreállítja őt is. Öt, a kis engedékenység és a nagy kompromisszumok mesterét. De Kádár János el­vállalta ezt a sorsot. Olyan korban és olyan környezetben vált reform-kezdeményezések támogatójává, sőt oltalmazójává, amelyik a kövületek kora volt, eszme-kövületekkel és kö­vület-emberekkel. Az utókor biztosan igazolni fogja majd, hogy ha akkor nem az Ö szemé­lyisége áll ennek az országnak az élén, úgy ma nem a demokratizálódás és a liberalizáció szép feladataival birkózna társadalmunk, hanem a legjobb esetben is csupán az elavult in­tézmények bontogatásával küszködnénk. Tisztelt Gyászolók! Államférfiútól búcsúzunk. Olyan magyar államférfitól, akinek nevét nemcsak egy nemzet emlékezete őrzi meg, hanem Európa emlékezete is. Hiszen Kádár János felismerte, hogy a kettészakított Európa nem realitás, csupán egy korszak torzszülöttje. Felismerte, hogy a fe­nyegetések párhuzamos monológjai helyett a kölcsönös megértés érdemi dialógusaira van szükség. És minél előbb, mig az emberiség nem tesz maga ellen valami jóvátehetetlent. Megértésre nem mindig és nem mindenhol talált. De a párbeszéd elkezdődött, s napjainkra már a rendszerek és az országok természetes érintkezési módszerévé vált. így vált egyete­mes értékű történelmi tetté az a külpolitikai nyitás, melyhez Kádár János személyisége, mentalitása: a sajátos kádári észjárás kellett. Nehéz elhinni, hogy földi valóságában nincs már közöttünk. Nehéz elhinni, hogy Ő, aki hűséggel szolgált - ha nem is feddhetetlenül -, felmondott nekünk örökre. Űrt hagyott ma­ga után. És ezt az űrt érezzük valamennyien, pártállástól függetlenül. Hiszen ez a magyar nép végül befogadta, legendákat szőtt alakja köré, botlásaira talált mentséget, hibáira ma­gyarázatot, gyengéire, vétkeire feloldozást adott. Most a föld fogadja be. Vele legújabbkori történelmünk egy darabja száll a sírba. Búcsú­zom tőle. Hiszem, hogy egy ország búcsúzik tőle és kívánja velem együtt, hogy fedje béke porait! Útban a ravatalhoz Sortnadrágos, tíz év körüli kisfiú téb- lábol a tömeg körül, Molnár Dániel Bu­dapestről.- Szia! Miért jöttél ki ide a temetőbe?- A szüleimmel vagyok, ott vannak a tömegben.- Tudsz valamit mondani Kádár Já­nosról?- Hát... Politikus volt, ő vezette az or­szágot. Sokszor láttam a tévében.- És mit hallottál róla?- Hát... azt, hogy... jó embert volt. Többet nem tudok. Sajnálom, hogy meghalt. Grósz Károly: Tiszta eszményeit magunkkal visszük Tisztelt gyászoló munkatársaim! Elvtársak! A gyászmenet rövidesen elindul útjára. Elkíséri végső nyughelyére drága halottunk, Ká­dár János elvtárs koporsóját. Honfitársaink - kommunisták és pártonkivüliek, ateisták és vallásos emberek, idősek és fiatalok - külföldi barátainak és tisztelőinek sokasága, .eddig közel 60 ezer ember szemé­lyesen rótta le kegyeletét a ravatalnál. Megrendítő, s egyben felemelő volt látni azt az eleven emberi láncot, amely méltóságteljes várakozásával, egy szál virággal, vagy egy főhajtással adózott mindaz előtt, amit az utóbbi három évtizedben Kádár János jelentett nekik, s egy­ben hitet tettek pártunk politikája, a szocializmus ügye mellett. Hiszem, hogy még többen vannak határainkon belül és kívül, akik nem lehettek itt, de ve­lünk együtt gyászolnak. Ez az általános és széles körű, önkéntes és szívből jövő tiszteletadás nem képes ugyan megszüntetni a magyar kommunisták, a Magyar Szocialista Munkáspárttagságának mély­séges fájdalmát, nem pótolhatja a mérhetetlen veszteséget, de elviseléséhez erőt és vi­gasztalást ad. A gyász komorságát emlékezetessé szelídíti. Mindennapi küzdelmeink foly­tatására figyelmeztet. Azt már most is tudjuk, hogy távozásával hazánk történelmének jelentős korszaka zárult le. Hiszem, hogy azzal tiszteljük meg méltóképpen Kádár János elvtárs politikusi életművét, ha az ő neve által fémjelzett korszak tanulságaival is őszintén, tárgyilagosan szembené­zünk. Csakis így tudjuk megőrizni és teljes gazdagságában kibontakoztatni a benne rejlő sok-sok értéket. Arany János Széchenyi emlékezetére írott sorait méltán idézhetem ennél a ravatalnál: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl. Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul, Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik...” Közvetlen munkatársai nevében búcsúzom Kádár János elvtárstól. A pártmunkások - alkalmazottak, adminisztratív és technikai dolgozók, beosztottak és tisztségviselők - bú­csúját tolmácsolom. Mindazokét, akiknek az a páratlan szerencse jutott osztályrészül, hogy vele együtt, egy időben, a közelében dolgozhattak. Mindenekelőtt ebben a házban, de szé­lesebb értelemben mindenütt, ahol a pártmunkások az ő szellemében, hivatástudattól ve­zéreltetve szolgálták a szocializmus ügyét, a magyar nép boldogulását. Emlékezzünk most együtt Kádár Jánosra, a kommunista vezetőre, az emberre! Idézzük fel a személyiségéből messze sugárzó erkölcsi példát! Legyünk követői a munka mindenekfölötti tiszteletében. Ne feledjük soha az erre vonat­kozó szavait: ...a szocialista erkölcsi követelmények között - mondotta - én első helyre te­sze m: ha vállalkozol egy munkára, azt végezd is el tisztességgel! Ezt mindenkitől meg kell követelni, a tudóstól kezdve a szakképzetlen segédmunkásig.” Tegyük életünk vezérlő elvévé a közösség szolgálatát, a társainkért érzett felelősséget. Amit ö egyik beszédében úgy fejezett ki, hogy „mindannyian személyes ügyeinken túlte­kintve élünk.” Tanuljunk tőle szerénységet és emberi önérzetet, „tiszta szigorúságot” és figyelmessé­get, bizakodást és fegyelmet, elvhűséget és a kompromisszum-alkotás bölcsességét, egy­más iránti bizalmat és türelmet, hazaszeretetet és internacionalizmust. Munkatársait nem kényeztette az elismerés szóvirágaival, de bízott bennük, és az irántuk érzett megbecsülését kifejezésre juttatta. A hetvenedik születésnapján így válaszolt az üd­vözlésekre: „Hálás vagyok az elismerő szavakért, amelyeket a munkámról mondottak. Eh­hez azt szeretném itt is hozzáfűzni, hogy sohasem egyedül dolgoztam, mindig másokkal együtt. S ha máraz én munkámat méltatják, akkor köszönetét mondok mindazoknak, akik e munkát segítették és segítik.” Köszönöttel mi tartozunk. Büszkék vagyunk rá, hogy munkatársai, segítői lehettünk. Tiszta eszményeit magunkkal visszük. Küzdelmét a szocialista Magyarországért tovább folytatjuk. Az utókor teszi majd mérlegre az általunk és a vele megélt évtizedeket. De azt már ma is tudjuk, hogy napjaink mély átalakulása nem így menne végbe, ha közelmúltunkban nem lettek volna a mában is érvényes értékeink. Ne formailag, hanem szellemiségében marad­junk hűek e párt alapító tagjának és első vezetőjének hitvallásához. Megrendültén búcsúzunk Kádár Jánostól. Emlékét megőrizzük! Kádár Jánosné és a gyászoló rokonok Alacsony, idős asszony - Bódi Sándorné Budapestről - sírva hagyja el a ravatalt.- Ismerte talán személyesen az el­hunytat?- Nem, nem, egyszerű asszony va­gyok én kérem.- Mégis ennyire megviselte a halá­la?- Jó ember volt, nagy kár érte. Én nagyon sajnálom. De hiszen minden­ki szerette. Látja, milyen rengeteg ember jött el hozzá.- S mi lesz most, hogy ő már nincs?- Hát mi lenne? Az élet nem áll meg, megy tovább minden úgy, ahogy eddig. Vannak más vezetők, jó vezetők, akik majd irányítják ezt az országot ezután is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom