Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
1989. június 3. TOLNATÁJ - 5 Magyarországról a testvérvárosba Néhány hete szerencsém volt újdonsült testvérvárosunkban, az NSZK-beli Bietigheim-Bissingenben járni. A városi tanácson megtudtam, hogy két szekszárdi óvónő - a Honvéd utcai óvodából - éppen ott tartózkodik. Bietigheim-bis- singeni óvodákban töltenek két hónapot, hogy tapasztalataikat majd itthon hasznosíthassák és német nyelvtudásukat erősítsék. Egyiküket - Török Lászlónét - meg is látogattam a neki szállást adó családnál. Mint kiderült, az idős házaspár Magyar- országról került az NSZK-ba a világháború utáni kitelepítések során. A meleg, szélcsendes estén a szép családi ház teraszán beszélgettünk azokról a viharos időkről Georg Ruckkal - azaz Ruck Györggyel - és feleségével.- Együtt kerültek ide, vagy már itt ismerkedtek és házasodtak össze?- Külön-külön érkeztünk és teljesen eltérő körülmények között, bár nagyjából egy időben. A feleségemet 1948-ban az NDK területére telepítették ki a családjával, és onnét 1953-ban szöktek át az NSZK-ba. Akkoriban még könnyebben ment az ilyesmi, nem úgy, mint később, vagy akár manapság. Tehát itt ismerkedtünk össze, amiből aztán később házasság lett.- Mint mondta, nagyjából egy időben, 1953-ban érkeztek, majd tíz évvel a háború után. Mi történt önnel ezalatt a hosz- szú idő alatt? ...- Meglehetősen sok minden történt velem, amire nem szívesen emlékszem vissza. Talán kezdjük az elején. Egy Gyula melletti kis faluban, Eleken éltünk a szüleimmel, de a háború alatt én Erdélyben tanultam. Onnét vittek el katonának az orosz frontra, ahol nem sokkal később fogságba estem. Hét évet húztam le a Szovjetunióban.- Milyen volt a hadifoglyok élete?- Nézze, az orosz lágerekről én is sok rémséget hallottam már, aminek talán meg is van az alapja. De az én példámmal ezt nem tudom alátámasztani. Dolgoztattak bennünket keményen a krivoj rogi vasércbányákban, a ZISZ autógyárban és építkezéseken, de az akkori viszonyokat tekintve normálisnak mondható körülmények között éltünk, nem éheztünk, még fizetést is kaptunk. Lágerben laktunk, de esténként kijárhattunk szórakozni, gyakorlatilag szabadon mozogtunk. Persze, azt azért nem mondom, hogy sajnálom, amiért csak hét évig tartott, hiszen mégiscsak foglyok voltunk és nagyon vágytunk haza. Nem lett volna szabad a háború vége után is ott tartani bennünket. Azt hiszem, ez jogtalan volt.- Akkor nyilván örültek, mikor megnyílt az út hazafelé. Bár úgy tudom, hogy Magyarországon nem fogadták kitörő lelkesedéssel a Szovjetunióból hazatérő hadifoglyokat vagy azok egy részét.- Olyannyira nem, hogy sokáig be sem akartak engedni a határon, majd, amikor mégis beengedtek, azonnal lágerbe zártak bennünket. Ez egyébként 1950-ben történt. Megint kényszermunka következett, rabszolgaként dolgoztunk abban az országban, amelyért harcoltunk a háborúban. Építettük a tiszai vízlépcsőt, Kazincbarcikát, egyéb nagy beruházásokat, és mondhatom, rosszabb körülmények között, mint a Szovjetunióban. A legrosszabb az volt az egészben, hogy semmit sem mondtak nekünk. Egy szót sem. Nem tudtuk azt sem, hogy miért, milyen alapon bánnak így velünk és azt seni, hogy mennyi ideig fog tartani.- Végül mikor és hogyan ért véget a haza „kényszerű szolgálata”?- A hallgatás és az állandó bizonytalanság miatt pattanásig feszült hangulat végül 1953-ban egy szerencsétlen lázadásba torkollott, amelyben öt társam meghalt. Ugyanakkor óriási szerencsénk is volt - mármint nekünk, akik megúsztuk ép bőrrel - annyiban, hogy véletlenül épp arra jártak a francia követség ém béréi, meghallották a lövöldözést és hivatalos vizsgálatot követeltek. Másnap civil ruhát hoztak mindany- nyiunknak - mert addig katonaruhában dolgoztunk - azonnal vagonokba raktak és kihoztak bennünket nyugatra. Hát így történt.- Úgy tudom, hogy a kitelepitetteket nem éppen jó szívvel fogadta az itteni lakosság. Önök milyen tapasztalatokat szereztek?- Amit mond, az igaz, de ezt mi is csak hallomásból tudjuk. Azon nem lehet csodálkozni, hogy közvetlenül a háború után, amikor itt sem volt elég élelem és munka, ellenségesen fogadták és lenézték a sok beözönlő idegent, még akkor is, ha azok is németek voltak. Mi viszont mindketten nyolc évvel a háború vége után érkeztünk, amikor már eléggé konszolidálódott a helyzet, az itteni politikai feszültségek már elcsendesedtek. Volt persze, sőt ma is van valamiféle megkülönböztetés, elkülönülés az itteni németek és a bevándorlók között, de a jogaink kezdettől fogva azonosak voltak.- Azért nem lehetett könnyű az újrakezdés egy idegen országban.- Sok segítséget kaptunk az államtól. A megérkezésünk után fél évig betegállományban voltunk, hogy kiheverhessük a megpróbáltatásokat. Ez alatt betegsegélyt kaptunk, amiből akkor jól meg lehetett élni. Később, az első munkahely megszerzésekor előnyben részesítettek bennünket az őslakosokkal szemben, hogy mihamarabb rendeződjön a sorsunk, beilleszkedjünk az itteni életbe. Én a Mercedes gyárhoz kerültem és két éve - harminc évi munka után - onnét mentem nyugdíjba.- A ledolgozott időhöz hozzászámították a fogságban töltött éveket is. így elég szép nyugdíjat kapok, nem panaszkodhatunk, megvan mindenünk, amire szükségünk van.- A lépcsőházban rengeteg díszes serleget, dijat láttam, lehetett talán 100-150 darab is. Ilyen sikeres sportoló van a családban?- Nem - nevet Georg Ruck -, azokat a kutyáinkkal nyertük. Van négy törpe uszkárunk, velük járjuk a világversenyeket és mondhatom, szép sikereket értünk el. Ők töltik ki életünk nagy részét.- Nem gondoltak arra, hogy hazatérjenek Magyarországra? A tulajdonszerzést már nem korlátozzák, vásárolhatnának házat, sőt épülnek lakások, villák kifejezetten hazatelepülő nyugatiak számára, magas komforttal, állandó orvosi ügyelettel és egyéb szolgáltatásokkal. Ezzel a nyugdíjjal otthon gazdagabbnak erezhetnék magukat.- Nem mondom, hogy nem megyünk szívesen Magyarországra. Voltunk már többször és biztosan megyünk is még. Sok ismerős, barát vár bennünket. De az nem jutott eszünkbe, hogy véglegesen odaköltözzünk. Nem akarunk kockáztatni. Elég sokat foglalkozik a tévé a magyarországi változásokkal, nagyjából tudjuk, hogy mi történik. Elég jó most ott a helyzet, és úgy néz ki, hogy javul is. De ki tudja azt garantálni, hogy ez jövőre vagy két év múlva is így lesz? ÁRKI ATTILA Felkészülten várja a nyári utasforgalmat a Keleti * A nyári vasúti menetrend életbelépésével egy időben fejeződik be a Keleti pályaudvar első 13 vágányának korszerűsítése. Az újonnan beépített elektronikus váltóvezérlő és biztosító berendezések lényegesen megkönnyitik az irányító személyzet munkáját s biztosabbá teszi az utazásokat A külső peronok fölé emelt tetőszerkezet pedig növeli a pályaudvar komfortját. Az eddigi beruházás értéke mintegy 1 milliárd forint Az új, DOMINÓ 70 jelzésű biztosító berendezés vezérlő pultja. ___ , MT I-fotó * Az oroszlán majd szalmát eszik Az asszonyon ballonkabát, égkék kendő, kék ruha, ujján kék köves gyűrű. Élénk, mélybarna szemei szavaival együtt beszélnek. A férfi öltönye alatt vakító fehér, vasalt ing, zöld kardigán, nyakkendő. Szerényen, lábukat maguk alá húzva üldögélnek a kanapé sarkán, a világért rá nem lépnének a szőnyegre. Felváltva szólnak. Először az asszony. Jézusról, a teremtésről, az isteni igazságszolgáltatásról, harcokban, gyógyíthatatlan betegségekben, éhhalálban elpusztult milliókról. Néha megáll, oldalszámot, fejezetet említ, s a férfi már olvassa is kis fekete táskájából előhúzott Bibliájából az odaillő evangéliumot, Mózes, Máté, s a többi próféta szavait, az Ótestamentum vagy az Újszövetség tanításait. Magyarázzák, értelmezik az évezredes bölcsességeket, „lefordítják” a jelenések könyvének egyes sorait, hogy a Bibliát nem olvasók, a vaskos kötetet esetleg csak könyvespolci dísznek használók leikéhez is eljussanak a megváltó tanai. Egyikük helybeli, a másik egy közeli faluba való. Tizenkettedmagukkal indultak el a szeles vasárnapi délutánon Szekszár- don, hogy házról házra, emeletről emeletre bekopogtassanak, s ha illedelmes kérésükre beengedik őket, a Bibliáról beszéljenek. Választékos kifejezésekkel, gyönyörű retorikával igyekeznek a tudatra, a szívre hatni. Cseppet sem toiakodóan, mondván „a hitet erőszakkal befolyásolni nem lehet, nem is szabad”.- Oly sokat hallunk a leszerelésről, az ember embertársa iránti tiszteletéről, mégis háborúk tizedelik a népeket, fegyvert fognak egymásra szomszéd, barát, testvér. Pedig nyugalom, békés boldogság kellene - mondják -, de eljön majd az a világ, mikor az oroszlán szalmát eszik, s egy kisgyerek fogja őrizni, mert olyan szelíd lesz. Szent meggyőződésük, hogy így lesz, s bár nem tudhatják, kinevetik őket vagy hallgatnak rájuk, többször forgatják-e majd a szent könyvet azok, akikhez egyszer ellátogattak, mégis újra és újra nekivágnak küldetésüknek. Gyerekkoruk óta. Volt idő, amikor tiltott volt az ilyen szándékú házalás, de akkor se pihentek. Mert azt szeretnék, ha mindenkinek olyan nyugodt álmai lennének, mint nekik. Hittek, erősen hisznek valamiben. Az emberi jóságban, a szeretetben, a békében, a soha meg nem valósulható csodákban is. Távozásuk után egy ideig üresnek tűnik a szoba. Nem nyúlok a Bibliáért. De szeretném majd megsimogatni azt az oroszlánt. CSER ILDIKÓ Székelynek lenni (Folytatás az 1. oldalról.) A bonyhádi családi ház egyedül neki nagy. A gyerekek elröpültek, a feleség meghalt. Mehet benne kerekbe - mondaná s székely - nagy sokára akkor is csak magát látná meg legföljebb a tükörben. A teraszon ülünk le. A kerti cipőt a lépcső alján levette. Két pad áll egymásnak derékban törve. Mikor erre jár a nap, arra ül Böte Lajos. Megosztjuk a helyet is, az időt is az emlékezéssel. Panaszra ered a szó száján. - Mikor a Rákosi-rendszer uralomra került, megtagadta az Istent. Pedig Isten parancsolatai jók.- Lajos bácsi! Maga vagy andrásfalvi, vagy istensegítsi...- Istensegítsi vagyok, őseim úgy mesélték, hogy Bukovinába a madéfalvi veszedelem során menekültek, s helyet kerestek maguknak a világban. Mártonfi Mór papjuk a keresztet leütte a földbe, s ezt mondta: - „Isten segíts!” Hát innen a falu neve. De messze is van lassan minden, fiam! Hat fiú, három jány... s csak én vagyok meg belőle, meg egy húgom Pécsen. Könny hull szét hirtelen a szemüveg alatt. Törli el ujjaival, s mikor azokkal találkozik a pillantás, az is kiderül, ezek a kezek a géplakatos szakmát szokták az iparosműhelyben. Terelem a szót másfelé, említem: azt hallottam, hogy kemény volt nemrégen, mikor a művelődési házban egy összejövetelen hozzászólt...- Egy konzulátusi ember volt itt, háVél- mentem. Ott mondtam, nem alkudozni kellene már, hanem tenni a román politikával valamit. Kicsit persze pityeregtem is. Hányszor próbálja ki az élet egy férfi erejét, mire így megfogyatkozik az?! Könnyen jön már a sírás, s azt mondják, valamelyest jót is tesz. Bőte Lajos özvegy ember. Emlékei most is megríkatják. Hiába, 76 év súlya, emlékei nyomják mellét.- Körös-körül meg van faragva az országunk. Most azt mondja meg, ez volt a fölszabadulás? Hogy ott mi van...?! - mutat ujjával félreérthetetlenül délkelet felé. Ö ezt így éli meg.- Mindig megvalltam, hogy székely vagyok. Ezek a székelynapok tetszettek. Örvendtem. Mert tudja, fiam, székelynek születni kell. Tán akadt, aki pénzért vette a nevét... de székelynek születni kell! Bőte Feri nagyapám mindig mondta, a jóisten a székelységet jókedviben teremtette. Keseregni is tud, de mulatni is. A nagy családi házból hiányzik valami. Ha hallgatunk csend van. Persze, a gyerekek... de azért, nekik menni kellett, mig magának maradni. Az unokákat várja a kertben a cseperedő csemegekukorica.- Ajánlták, gyere a pártba, ne menj a templomba. Elmész iskolára, mérnök leszel, ajánlták a Faludy-műhelyt. Nem hajlottam. Idegenkedtem tőle. Mégis mekkora házat építettem? Mesél a budapesti légitámadásokról, s még ma is tudja hogy 23-at élt meg. A Weisz-Manfrédnál, majd a Magyar Állami Gépgyárban dolgozott. A család Bácskában. Mikor szorult a helyzet, ő is hazament.- Szabadka tele némettel, magyar bakával... Kérdem, mi van a székelységgel... Ki elmenekült, ki még pakol... Karkatura 17 kilométer volt. Mentem a család után. Már sehol a háznép, az udvaron vagy egy zsák búza, a lábasjószágnak. Az ablakon még bemásztam. Magamhoz vettem az apósom hegedűjét - tudja olyan muzsi- kusvérűek voltak mindig -, szóltam a bátyám családjának és utánuk... A szabadkai határban a kukoricából morajt hallok. Mondom, a mieink - álljatok meg a lovakkal! Beértük a többieket!- Édesapám, itt van a Lajosnak a hangja - kiáltott a feleségem. Gondolhatja, hogyan megörültem. Behúztunk a kukoricásba. Ki Zala felé, ki más úton indult a jövőbe. Volt aki félt a kompon, de átjutott. Böhö- nye környékén jobbára a svábokat fogadta csak a nép.- Nem sértődtünk meg, mentünk beljebb. Felsőrajba. Ott aztán Cziráki János bácsinál, egy hadirokkantnál éltek. Dolgozgattak, elvoltak. Bőte Lajos büszke arra, ő ma is visszamehet oda bátran.- Böte! Komm mit uns... gyere velünk - hívtak a németek. Nem mentem. Apósom Kalaznón szállt meg. Matyi Mátyás - a jóisten boldogítsa - vett egy rossz kocsit. Kijavítottuk. Azon eljöttünk Majosig. Hallottuk, itt van villanytelep, zománcgyár... gondoltam ipar... Istensegíts volt bírója, Bodor György, meg László Anti pap segített házhoz jutni Bonyhádon. Mintha sok lenne az emlék. Eltűnik a szobában, a szekrényben képek után kutat. Papírdoboz aljában mind meg is van. Nézzük sorra. A templomot... ahogy az apósa a „tehénkét” kivezette... a házat... a múltat.- Jaj istenem, istenem - sóhajt az újraidézett pillanatokra. Az egyik kép hátán nótát olvashatok. S ahogy a szó hangosodik, egyszer- csak száll is az ének. Bőte Lajos könnyeit hullatva énekel. De rég is tehette utoljára! ...Hulljatok levelek, rejtsetek el engem M ert akit szerettem, elfelejtett engem...” Hallgattunk egy sort. Egy szuszra meséli, itt járt náluk Tamás Menyhért. Csak nem találkoztak, mert ő éppen kapálni volt. De az az okos gyermek itt ebédelt.- Most vártam, hogy eljő a székelynapokra... nem jött, nem ért ide.- Kj a székely? Árpád atyánk mikor honfoglalni indult, Erdélyben azt mondta: Jó népem, maradj itt székelj! Majd viszszajövök. Hát ez a nép a székely nekem. A csángó itt gúnyszó! Tisztelem én őket, mind vérbeli magyar. Sátort raktak a kocsira, csengőt a lovak nyakába... kérdték, merre mentek... Emerre csán- gáltak... így hallottam, hogy ezért lettek csángók. Nosza itt az alkalom. Sorolom: nyakas, verekedős, ivós, késelős... - Apám mesélte, az andrásfalvi legényeknek két varrás volt a csizmán. Mondta, ezektől kell óvakodni. De volt verekedős, ivós minden népben mindig. Megtudtam még, hogy itt is jó, Bácskát sajnálja ugyan Bőte Lajos, de ez jobb vidék, meg Bukovina is dombos volt.- Milyen ma? Már a susogáson túl vagyunk, de még kiabálni nem lehet... Hát ilyen... Mikor rózsáit mutatja büszkén, búcsúzóul fanyar székely tréfával kísér a kapuig. A sok rózsa között kezembe nyom egy képet. Azt, amelyiken rózsa sehol sem díszlett... SZABÓ SÁNDOR A férfiak között középen: Bőte Lajos
