Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. június 3. Csengey Dénes: Kisasszony napján, ital nélkül Apám elmesélt egyszer egy történetet. Az ötvenhatos jeges árvízben evakuálták Mohács szigetét, az öreg egy háromtonnás Csepellel vett részt a mentésben, két rakodó is vele. Már vagy a tizedik fordulót csinálták a platón kupacba hányt lavórokkal, dunyhákkal, süldő malacokkal, asztallal, húsvágó bárddal, imakőnywel, hímzett falvédővel, amikor rakodás közben átszakadt a gát, és ők ottszorultak. Egy szempillantás alatt jégtáblák verték le őket a lábukról, és már benne is voltak a sodorban, ketten tudtak a platóra kapaszkodni, a harmadikat azonnal elvitte a víz. És percről percre dagadt a Duna, szép játékosan megemelgette, aztán mindenestől elsodorta apámék mellől a visító kotkodácsoló rakományt. Nemsokára fel kellett mászni a vezetőfülke tetejére. A sodrás ott már nagyon erős volt, és a jégtáblák meg-megtaszították a két embert, hogy a lélegzetük fennakadt. Egy fémidom volt a tetőn, sárga háromszög, azt szorította az apám a két lába közé, a társa meg őbeléje kapaszkodott, miközben a víz egyre jött fölfelé, térdig, aztán comközépig, aztán derékig ért, és dermesztőén hideg volt, és sodorta a jeget félmázsás táblákban rájuk. Elálltak így két-három órát egymásba kapaszkodva, szó nélkül, mert úgy fáztak, hogy nem tudták összecsukni a szájukat, viz és jég volt körülöttük, ameddig elláttak. Érezték, hogy már nem sokáig tudnak a sodrás ellen kapaszkodni, és várták, hogy azért mégiscsak történjen valami. Már nyakig ért nekik a víz, amikor feltűnt a vízen egy sötét tárgy, egy motoros mentőhajó. Apám próbálta fölemelni a karját, hogy integessen, mert a víz már olyan magasan volt, hogy alig látszottak ki belőle, amikor azt hallotta, hogy a társa valami olyasmit nyökög a remegéstől egymáshoz verődő fogakkal, hogy „Itt vannak. Ezek értünk jöttek!" És aztán az ember elengedte az apámat, és teljes erőből úszni kezdett lefelé, Jugoszlávia felé. Csakhamar elmerült az egymásra torlódó jégtáblák között. Apám pedig beszállt a rocsóba, és megúszta az egészet egy gyógyíthatatlan, életre (de nem: halálra!) szóló nyavalyával. Miközben nézem az ablakom alatt vetkőző gesztenyefát, és nem igazán értem, miért nem nyitom ki két napja a gázcsapot, vagy miért nem fojtom meg magamat Ágota fürdőköpenyének övével, amely az ideges csomagoláskor kifelejtődött a bőröndből, s most itt csüng rajtam, mint egy kényelmesre lazított nyakkendő, hosszan elgondolkodom ezen a történeten. Bizonyos, hogy sok dologban nehezemre esnék apám példáját követni, de az a néhány óra, amit mozdulatlanul, a sárga fém háromszöget bakancsai közé szorítva eltöltött, ott a melléig emelkedő jeges vízben, lefegyverez és kihív. Judod, fiam, addig sose tudtam, mi a nyavalyára való az a biszbasz, ott, a fülke tetején. De azóta tudom.” Ennyivel intézi el a dolgot az öreg. O Ivasó Czakó Gábor: Van itthon elég krumpli? „Némi megingásoktól eltekintve huszonegy éves korom óta vagyok abban, hogy létezik fölöttem Hatalom. Talán véletlen, hogy azóta írok drámát, de nem véletlen, hogy azóta tudom: a drámai konfliktus nem pörlekedés, pár ember ellentéte, hanem ütközet e Hatalommal, a tőle származó Törvénnyel. Például a Mint a mókus...-ban Karcsi antigonéi sorsa nevetségbe fordul, mert a Törvényről semmit sem tud. Összekeveri a kreónista manipulációval, a kisdobosok hat pontjával. Mégis: a Törvény köréből kilépni lehetetlen. Abszurdum másik törvényt hozni helyette. Számomra a dráma ez. Helyzet, amiből nincsen kibúvó." Borsos Miklós illusztrációja „Irodalom - művészet” oldalpárunkon ezúttal az ünnepi könyvhétre megjelent új kötetek szerzőit kö- szöntjük, írásaik, vagy azok részletének közreadásával. A Dombóvár Galéria Reich Károly és Borsos Miklós könyvillusztrációiból rendezett kiállítást. Az itt található rajzokkal erre hívjuk a képzőművészetet, könyvet szerető Olvasóinkat. Ahogy Mészöly Miklós: Volt egyszer egy Közép-Európa ■■■■—■ - .............. ' * Ló-regény (részlet) Valamikor, most meg ezerkilencszáz- nyolcvanegy, a pántlikák szertesodródtak, akár egy emberélet, most már golyóstollat írunk, azzal nem lehet olyan bensőséges pacákat csinálni, a dolgok rendjéhez ez is hozzátartozik, ki tudja. Akkoriban láttunk először lajstromozott lovakat A Bálint köznél kanyarodtak be a Széchenyi utcába, eltrappogtaka Harangi cukrászda előtt, ott táboroztattákőketa Garay téren, a kötőféket odahurkolták a virággrupp alacsony vaskerítéséhez, a piros festékkel mázolt számokat a hátukon viselték. A hidegoktóberi aszfalton gőzölögtek a formás citromok. Mondtuk, hogy tizennyolc - nem! az egyik deres hátán huszonhét de volt harminchatos is. Mondták, hogy vágóhídava- tásra viszik őket de egyelőre késett az ünnepség. Budapestről nem érkezett meg a minisztériumi küldött Az okok és előzmények meglehetősen belevesznek az időkbe. A déli vasútépítés ügye éppen porzott a botránytól, a városházán, megyeházán erős pártja volt a vizeseknek, akik féltették a várost, szívesebben vették volna, ha a Siót teszik járhatóvá nagy hajók számára is, uszályok, kivilágított gőzösök, sziréna, tülkölés, vidám és otthontalan matrózok. A maradiságnak is megvannak az érvei. Másfelől a lovakat is emberségesebben lehet szállítani hajón, nagy nyárban mi sem könnyebb, kötéllel felhúzott dézsákból vizet loccsantani rájuk Tisztelt Közgyűlés, kedves barátaim! Az előttem szóló Bartalis ülnök úr ténymegállapításaihoz kétség nem fér. Mindenekelőtt a városképet nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ga- ray-szobrunk mellékalakja, a kőbe álmodott Múzsa, nyolcadik éve borostyánkoszorút nyújt fel a magasba, és hogy még ma is élő ez a koszorú, egykori jól megfontolt döntésünknek köszönhetjük... Aztán néhány kitépett lap a kalendáriumban (netán egy méla kéz nyúlt utána a félreeső helyen?), de valahogy azért összeáll a kép, bízni kell. Az apácaiskola alapításának tizedik évfordulóján virággirland keretezi az ablakokat Az ünneplőbe öltözött palánták négyes sorokban járják körbe a várost, szirmokat tépnek, és maguk elé szórják (hogy visszataláljanak az iskolába?), mégis, az egész vonulást álomittas humor környékezi. Ennyi gyerek és mind magasztosan komolyan veszi magát! Pedig a zongoratanárnő Farda kisasszony már jó előre kétségbeesik. Amennyire az ortopédcipője engedi, előresiet a Garay térig, a rendőrt szólítja, hogy nem lehetne-e a menetet a Vár köz felé irányítani; de nem lehet ott vonulnak el a szobor előtt, mire a lovak is szobormozdulatlansággal tartják fel a fejüket kitágult orrlyukuk körül mor- zsalékosan sárgállik a virággrupp agyagos földje. Hát ez kész, mondja Százados Albert, a Kaszinó könyvtárosa, mikor az emeleti ablakból lenéz a térre; erről nem beszéltünk hangosan; folytatjuk a könyvtár rendezését, a tizenkilencedik századi szépprózát hátratelepítjük a boltíves terembe, ahol Liszt Ferenc szállt meg a nagy árvíz idején, s ahol -az egyik estebéd előtt - nagyvilági eleganciával tette magáévá a házigazda, báró Augusz művészetekért rajongó feleségét egy Pompadour stílusú piros plüsspamlagon. (Egészen pontosan egy ugyanolyan huzaté zsámolyon térdepelve, mely úgy volt méretezve, hogy minden szintbe kerüljön, s a hölgy lába az úr vállán pihenhessen meg. A pamlag később az emlékszobában találja meg a végleges helyét, a huszadik századi széppróza az egykori biliárdszobában.) Az újságok nem írják, hogy a városban is sor került volna hangversenyre az árvízkárosultak javára, bár a budapesti koncert darabjai a boltíves szobában is felcsendülnek. A zongora szintén relikvia. De már rég az iskolások is, noha egyelőre a kórházkápolnánál kanyarodnak vissza a Németh utcába, elültetnek egy emlékhársfát a játszóudvar sarkában, habos kakaót isznak, és fölseprik maguk után a vörös téglás kerengőfolyosót Este Bonkay Giziéknél gyülekezik az özvegyek társasága. Csupa asszony, köztük olyanok is, akik csak tiszteletbeliek még, a férjük súlyos beteg, de ők már készülnek az új szerepre, megpróbáltatásokra és sikerekre, melyek nem veszik tekintetbe a gyászt Őszi ég alatt is lehet napsugár, ha megvan hozzá a kulcs, a zár. S mesélik, hogyan mossák a köpetes zsebkendőket, a leírhatatlan alsónemüket, miközben akaratlanul is muszáj elképzelni egy vadidegen temetést, a fekete-ezüst lovakat, a nyikorgást, éneket, a paták csattogását Októberben nem, mondja Dencsár Gabi, én örülnék, ha tavasszal és nem máskor, tavasszal már a madarak is, a levelek is, mennyi levél! nincs két egymorma, és ahogy zizegni tudnak! teszi a szépet meg magukat, mi meg negyven évig nem is ismertünk mást, csak mint két levél egymáson. - Tehát? Mondom, hogy nincs tehát. Illetve van egy treff királyom... adjam? Hát nem adom! Tartsd meg, drága, de kihűl a teád. - Mert ez egy öreg ház. A Bonkay Gizié. Méteres falak, a falakban kilencvenéves lukak, járatok, megrekedt huzat, szagok emléke, álom, rejtett repedések, melyek már nem tágulnak igazi repedéssé, salétrommal csipkézett hártya, az óság beaszott rései. Később, amikor szellőztetnek kicsit halk nyihogás üti meg a fülüket s ettől egyszerre kizökkennek. Egyszerre világos lesz, hogy a szenvedésnek csakugyan történelme van. Tíz órakor söprik össze a kupacban álló filléreket szétosztják a römiban- kof magukra szedik a rétegruhákat Mind megbízható gyapjúholmi, közben virtuóz kötésmintákat cserélnek, hány szem, hány fordított (inverz), mint a matematikusok az egyenletek titkát Aztán ki-ki a maga útjára. Kallódó varjak a jégeres réten. Bencsik Gabi Hertes Vilmától búcsúzik a Garay téren. A térre néző egyik szállodaablak emlék (erről nem beszélünk hangosan), az étteremből szürten hallatszik fel Tolnai Rác Franci muzsikája. Ó, most már tudom, milyen lesz a nászéjszakám!, de ez távoli, mint a fordított távcső miniatúrája. A szél átfújja őket, zörgeti a Pimitzer-üzletház portálborítását s a lovak is szinte láthatatlanok ebben a világításban - pedig nem, ők pontosan ugyanúgy, mint eddig. Példamutató konokság, predesztináció. Ilyenkor éjszaka befelé fordulnak, értsd, egymáshoz dugják a fejüket szorosan egymáshoz tapadva, amennyire a kötőfék engedi, far far mellett körbe, mint egy nagy kerék párát fel- hőző küllői, középütt a sörények bozontja, szélcsapta lomb. Csak évtizedek múlva tűnik fel (kinek?), hogy némelyik hiányzik már, a vasderes például vagy a hetes, a üzen hármasról kezd kopni a festék Baranyi Ferenc: Ahogy az éltető esőre vár a lehorgadt rozskalász, ahogy frissítő fuvalomra vár a kihamvadó parázs, ahogy az esküvője napját várja mohón a mátkapár - úgy várni mindig gyönyörűség, úgy minden perc reménysugár. Ahogy a szemaforra várunk, ahogy fénye zöldre váltson át, ahogy a tévelygő kívánja meglelni végre önmagát, ahogy folyamok hűs vizére vár a kormot szelő sirály - úgy várni mindig gyönyörűség, úgy minden perc reménysugár. Ám ahogyan ítéletére vár a vádlott, bírák előtt, ahogy a végső merülésre vár hánykódó hajótörött, ahogy a korsó várja sorsát, amíg balgán a kútra jár - úgy várni mindig nyomorúság. Úgy minden perc külön halál. Reich Károly rajza
