Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

4 - TOLNATÁJ

1989. június 3.

Arcok ’89 Az öregasszony

„Nem kerülhetjük el, hogy szembenézzünk a múlttal, a közeli múlttal is - a jövő érdekében. Törvényszerű, hogy ítéletet is kell alkotni róla. De ne feledjük el, hogy mi magunk is éltünk, lázadoztunk, vagy megfulladtunk, cselekedtünk vagy sunyítottunk ebben a közeli múltban. Amikor tehát ítélkezünk, akkor önmagunk fölött is ítéletet mondunk.” (Sipos Árpád tiszakécskei református lelkész)

Az öregasszony levélíráshoz készülődik. Letörli a viaszosvásznat az asztalon. Kockás Irkát tesz maga elé, golyóstollat fog a kezébe, szépen elsimítja a papírt és leírja az első mondatot. Tisztelt főszerkesztő és szerkesztő Urak. Szálkásak, öregesek a betűk. Végignézi művét, megáll, gondolkodik.

Az öregasszony egyedül él. Háromezernégyszáz forint a nyugdíja. A gyerekei távol kerültek tőle. Mindegyik küld havonta pár száz forintot, de azt ő mindig visszaadja az unokáinak.

Újból írásba kezd. Szerintem nem tizenöt százalékkal emelték az árakat - megpihen, gondolkodik, majd tovább folytatja -, hanem a duplájára. Azt kérdezem önöktől - ennél a szónál megáll, a kis ö betűt kijavítja, egy nagy kört ír a kicsi köré. - hogy a kisnyugdíjakat miért nem emelik egyszer a duplájára. Pont kerül a mondat végére, nem kérdőjel.

Föláll, pohár vizet tölt. Pár lépést tesz a konyhában. Kifárasztotta ez a pár mondat. Kicsit elbizonytalanodik. Van-e értelme a levélnek? Meghallják-e keserűségből szőtt kérdéseit?

Megmakacsolja magát. Fájós lábaival visz- szasétál az asztalhoz.

Folytatja az írást. Egyre keményebbek a gondolatai - csakazértis leirom - munkál benne a dac.

Volna-e eredménye egy mezítlábas felvonulásnak a Parlament elé - vagyunk már százan, akik vállalkoznak - mert nekünk időseknek se árba, se minőségbe illetve milyenségbe cipőt nem csinálnak.

Megint megáll, felemeli a golyóstollat a kockás irkalapról. Gondolkodik a folytatáson.

De, ha csinálnának is, ami nem tűsarkú, hanem normális, akkor se tudjuk megvenni.

Újabb gondolatai támadnak, úgy érzi, hogy most már mindent ki kell önteni, ami szívét nyomja. Görcsösen szorítja a tollat és szántja a papírt.

Mit tegyünk hát: együnk vagy mezítláb járjunk.

A düh egyre inkább felkavarja, ami újabb elhatározást szül. Nézi a papírt. Rajta az öreges, szálkás betűket. Ingatja a fejét. Aztán hirtelen összegyűri a papirt. „A gyerekeimnek baja lehet ebből”, fut végig az agyán. „Bolondos öregasszony”, állapítja meg.

Áll az asztal mellett, vívódik.

Hosszú idő telik el. Aztán elhatározza magát. „Mégis befejezem.” Leül az asztalhoz. Kisimítja a papírt és tovább rója a sorokat.

Ugye Önök is emlékeznek még arra a mondásra, hogy fizessenek a gazdagok. Nem most volna legidőszerűbb ezt a jelszót használni? És a kérdőjelet először teszi ki a mondat végére. Újból elolvassa amit írt, s most már lendületesen, dacosan folytatja.

Akik harminc év alatt meggazdagodtak és kacsalábonforgó palotákat építettek maguknak a Rózsadombon és az országot meg szarba, nyomorba döntötték, azok fizessenek, ne mi nyomorult kisnyugdíjasok.

Pontot tesz a mondat végére. Megnyugszik. Sóhajt. Elégedetten néz végig a levélen.

„Hát ez is megvan”, mondja és tiszta lélekkel simítja a kockás irkapapírt a kopertába.

HAZAFI JÓZSEF

— Nemzedékek tanulsága —

Vannak úgynevezett alapművek, melyeket tanácsos olykor elővennie annak, aki a nemzeti sorskérdések iránt érdeklődik. Ilyen a talán legnagyobb konzervatív magyar történész sok vitát kiváltott munkája is, mely nemrégiben szerencsére ismét megjelent. Szekfű Gyula: Három nemzedékére gondolok, mely nemcsak azoknak a nemzedékeknek volt tanulságos, melyekhez szólt, hanem a sokadikhoz tartozóknak nem kevésbé. Bármily kevéssé könnyű olvasmány, mostanában ezzel szórakoztatom magamat. Szekfű volt az első, aki a sokak által kinek-kinek kedvére, sőt képére és hasonlatosságára formált Széchenyi-portrét a valósághoz igyekezett idomítani. Nem fordulva máshoz, mint magához Széchenyihez.

Széchenyit Kossuth titulálta „a legnagyobb magyarénak, amiért a nagy gróf egyébként cseppet sem volt hálás. Szekfű szerint - és ezzel bajos nem egyetérteni - „Szélesebb körű és melegebb fényt áraszt a jelző, mellyel Kemény Zsigmond báró nevezte: a leghívebb magyart.” A leghívebb magyar volt az, aki valószínűleg mindmáig a legnagyobb gorombaságokat vágta, tárgyilagossággal már akkor se túlzottan vádolható nemzete fejéhez. Útálták is érte kellőképpen. Hiszen az, hogy „Magyarország nagy parlag!” akkor se volt bók, de ami szellemi fel- készültségünket, a közértelmességet (nála: „értelmiséget”) illeti, ma sincs túl messze a valóságtól. A történelem természetesen nem ismétlődik, de régi tanulságok néha átplántálhatok a jelenbe, a jelenre is.

Az általa kárhoztatott hiúságunk mintha máig se veszett volna ki. Az még kevésbé, hogy „Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatásának ne örülne.” Továbbá: „Az emberi nemben lappang, sőt a magyarban éppen nem lappang, de vajmi ocsmányul kitűnik az irigység, a sültgalambra való étvágy." Éppen ezért: „A magyar magát senkinek alávetni nem engedi; mindenki vezér, úr akar lenni, s ha éppen jó órában van, maga alatt felrúgja a port és azt mondja: ez a világ közepe, ahol én állok!" „Nálunk még mindig nagyobb divat és nagyobb, mint akárhol, máshol keresni és találni fel a hibát."

Egyik oldalon áll az a Széchenyi idejében is jogilag helytálló érv, miszerint Magyarország

független. Geopolitikailag azonban nem az, bár Ausztriától való függőségünk azóta természetesen már elenyészett. Jött helyette más, a hitleri Németország, vagy amikor a sztálini korban még az itthoni miniszteri tárcák elosztása (és egyes miniszterek élete) felett is határainkon kívül döntöttek.

Szekfű - Széchenyi nyomán - arra a figyelemre érdemes megállapításra jut, hogy a hazai politikában sokkal kevésbé juthatnak szerephez a lelki függetlenek, mint az olyanok, akik általunk szívesen hallott dolgokat mondanak. Éppen ezért, ez már Széchenyi szava: „Zsarnokaink a népszenvedélyekkel ügyesen kacérkodni tudó kortesvezérek”, akiknek nyomán aztán a „szavak dagályától szédelgő nemzet” szerelmes a szóba. A tettek helyett.

Rokon példákért nem kell túlságosan mesz- szire visszanyúlni történelmünkbe.

A leghívebb magyar akkori javaslata:

„A magyar nemzet józanabb része keltsen föl magában elég bátorságot, kötelességérzetet és meg nem szűnő éberséget és akaratot is, miszerint kellő szféráikba szállíttassanak a hazának azon zsarnokai... kik bálványozzák ugyan a szabadságot, de csak szájjal, mert azt egyedül saját tulajdonuknak hiszik; kik prézsmitálják ugyan a felsőbbség iránti tiszteletet és engedelmességet ugyan, de torzképileg, mert ilyent csak követelni tudnak, de gyakorolni nem... kik egyedül a hazát s csak a hazát hordják ajkaikon, de álpénzileg, mert a haza alatt magukat vagy legfeljebb pártjukat értik, s mi nekik jó, úgy hiszik, az a honnak is jó; kik az előmenetelnek legbuzgóbb hősei ugyan, de zsarnoki lag, mert szemeikben egyedül az a jó, mi részükről jő...”

Széchenyi nem volt ponyvaíró. Veretes mondatai a maguk idején se tartoztak a legköny- nyűbb olvasmányok közé. Ma se azok.

Az idézetteket éppen ezért érdemes újból átfutni.

. Épp úgy, mint egyik tanácsát: „Ha nem vagyunk is egyvéleményűek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit soha nem kellene felednünk."

Bizony nem. Legalább alapművek újraolvas- takor nem.

ORDAS IVÁN

„Ez maga a pokol... ”

Egy túlélő leírása a 45 évvel ezelőtti szőnyegbombázásról

Ballabás László nyugdíjas MTI-hírlap- író, szerkesztőségünk archivumkezelője 45 évvel ezelőtt személyesen is átélte szülővárosában, az akkoriban 120 ezer lakosú Debrecenben lezajlott első vidéki nagy amerikai légibombázást, amely a náci felvonulási és utánpótlási vasútvonalak szétzúzására irányult, de a polgári lakosságot is érzékenyen sújtotta. Tömören erről számol be alábbiakban.

Nemrégiben előkerült egy eredeti levelem, amelyet akkoriban Kecskeméten lakó öcsémnek írtam az 1944. június 2- án Debrecent ért amerikai légi szőnyegbombázásról.

A hiteles dokumentumnak is tekinthető levélben pontosan leírtam, hogy aznap 9 óra után megszólalt a sziréna, s előbb már a rádió is bemondta a légiveszélyt, mert rádiónk is volt munkahelyünkön, a MÁV osztálymérnökségen. Ötödmagam- mal dolgoztam együtt egy szobában, valamennyien fiatalemberek, s gyorsan kimentünk a közeli Ispotály téren levő elemi iskola háta mögé, ahol szántóföldek voltak.

Mert már korábban közösen elhatároztuk, hogy a kétemeletes épület gyenge légópincéjébe mi nem megyünk le. Vidám hangulatban viccelődtünk, nem gondoltuk, hogy fél óra múlva úgy érezzük majd, ez maga a pokol.

Láttuk, hogy a nehéz és iskolagépek „elpucoltak” a reptérről. Egyszer csak távoli repülőbúgást hallottunk, utána amint közeledtek, egy géppuskasorozatot. Odanéztünk a közeli reptér felé: ennek már a fele sem tréfa, látjuk, amint a fényes napban csillogó bombázógépek jönnek kb. háromezer méter magasban. Még fel is álltunk és úgy nézegettük, hogy csillognak. Mintegy 16 gép volt az első hullámban erős vadászkísérettel. Alighogy megolvastuk, rögtön robbantak az első bombák. Ezek jó messzire, a Homokkertbe estek. Amikor láttuk a nagy füstöt, hallottuk a robbanásokat, lehasaltunk.

Az első hullám után kis szünet állt be, naivan azt gondoltuk, csupán ennyi volt az egész. Hirtelen azonban figyelmeztetett valaki: - Nézzünk fel! Hát pont a fejünk fölött húzott el egy újabb hullám. Ekkor már majdnem megfagyott ereinkben a vér, mert alighogy lehasaltunk a földre, iszonyú robbanások, dörgések, csattogások hallatszottak.

A MÁV-pályaudvart és környékét - közte osztálymérnökségünket - érték a bombák, s körülöttünk 30-40 méternyire, sőt közelebb is rengeteg zuhogott. Iszonyatos volt!

Látni nem lehetett, az imént ragyogó ég elsötétült a füsttől, portól, puskaportól, semmit sem láttunk, csupán nagy feketeséget, akár a pokol szabadult volna ránk. Közben állandóan búgtak, bömböltek a repülőgépek.

Különösen az volt rettenetes, amikor zuhanórepülésben közeledett egy-egy gép, nem láttuk, csak éreztük és hallottuk az egyre fokozódó, őrjítő búgást, mely után már fütyült a bomba, s robbant olyan irtózatos csattanással, hogy a legerősebb mennydörgés kismiskának tűnt hozzá képest. A becsapódások és légnyomás által szétszórt föld belepett bennünket, az utcakövek kavicsként röpködtek.

Minden percben vártam a halált, minden bombacsapódás után csodálkozva tapogattam magamat, hogy még ép vagyok.

De újra egy borzasztó robbanás s megdöbbenve láttam, hogy nem messze tőlem csapott le egy ötszáz kilós bomba (mint később kiderült) az iskolába, majd közvetlenül mellette egy másik. Csak úgy szóródott ránk a homok és kő. Ekkor arrább szaladtam vagy öt métert és egy nagy iapulevél alá hasaltam egy kis árokparton rémületemben. Vakító villanásokkal, sivítással újabb láncosbomba-soro- zatok zuhogtak.

Félig már magunkon kívül voltunk amikor végre elment ez a hullám is. Gyorsan beszaladtunk a hátunk mögött lévő répaföldre, amelynek közepén négy hatalmas bombakráter volt, tüstént bebújtunk az

egyik tölcsérbe, mert néhány repülőgép visszajött.

Aztán ezek is elsuhantak. Bennünket, míg ott lapultunk, két hullám ért, az országúton levő gyárak nagy lánggal, füsttel égtek.

Ezután visszarohantunk a MÁV-pá- lyaudvar széles területén volt osztálymérnökségünkre. Az alaposan összebombázott nagy vasútállomáson a kocsik egymás hegyén-hátán, a sínek felszakítva meredtek felfelé. - No, itt legalább egy hónapig szünetel a forgalom - gondoltuk.

Az osztálymérnökség épületét két nagy találat érte. Az óvóhely beomlott, * sokakat élve odatemetett, vagy bomba roncsolt szét.

Mivel csak az egyik pincerész omlott be, az emeletek viszont nagyrészt eltűntek a téglahalomban, az alagsorból igyekeztünk a téglákat elhányni, met hörgé- seket hallottunk. Borzasztó volt az élve eltemetett emberek észlelése. Egy kollégámmal egyedül dobáltuk a téglákat róluk, s előkerült egy fej, kar, majd egy hát a romtömeg alól. A többiek közben elrohantak, mivel megint felhangzott a repü- löbúgás.

Újból robbanások, s mi is a második óvóhelyre menekültünk, majd rémülten kiszaladtunk a szabadba. Elrohantunk a Nagyállomás előtt, amely szintén légiaknákat, láncos bombákat kapott és alaposan lerombolódott. Körös-körül bombatölcsérekkel volt felszántva a tér. Néhol halottak hevertek vérző fejjel, testtel.

Talán csak egy ember mentesült a szörnyűségektől, aki a Nagyállomás előtti körkert egyik padján vagy alatta holtrészegen átaludta a dörgedelmes bombahullást.

Körötte kráterek, romok, por, füst, szétroncsolt oszlopok, leszaggatott villanyvezetékek, ő pedig épségben, csodálkozva ébredt a pokolian megváltozott környezetre.

Később, a romok eltakarításakor láttam, hogy lapos tetejű kétemeletes épületünk mindkét végén bQmbatölcsér volt, s pincéje födéméig téglahalmok borították. Az emeleteken tartózkodók meghaltak.

Borzalmas volt, amikor segíteni igyekeztem a téglahalmaz elhordásában, s a lábunk alatt egyszer csak előbukkant valami kerek fém.

Eszembe villant, hogy a légópince vasajtajánál őrtállásra kényszerített lé- gós acélsisakja volt, csaknem rajta álltunk.

Kétségbeesetten próbáltuk széthányni a borzasztó szemfödelet, de hiábavaló volt minden erőlködésünk, az összetorlódott, szilárd téglák szinte megbonthatatlan csapdába temették áldozatukat.

Az Ispotály téri református templomnak a helyén nagyrészt óriási bombatölcsér keletkezett, az üszkös, poros falaknak alig a fele meredezett az égnek, akárcsak egy elhanyagolt Árpád-kori romnak.

(Ettől alig 20 méternyire hasaltam a lapulevelek között.) A láncolt nagy bombákat állítólag a derűs nyári napon is fúvó szél térítette arrább. így azok végigszántották a pályaudvarral párhuzamos Erzsébet és Késes utca földszintes kis házait, melyekben kisemberek, jórészt zenészek - köztük neves prímások, muzsikusok -, többségükben kulturálódott cigánycsaládok laktak. Közülük került ki a legtöbb áldozat.

Itt az épületromok alól 72 halottat szedtek ki. A tetemeket a Nagyerdőben lévő krematóriumhoz szállították, s hírek szerint ezernél többen pusztultak el a debreceni bombázásban. A Tiszántúl egyik nagy tekintélyű lapjának, a „DEBRECZEN - Keletmagyarországi Naplónak” akkori riportere, ifjú Pálfy József másodmagával éjnek idején kimerészkedett a köztemető ravatalozó- és egyéb helyiségeibe, ahol elemlámpa és gyufaláng fényében megszámolta és feljegyezte az odahordott, egymás mellé kiterített és a nyári hőségben már penet- ráns szagot árasztó tetemeket, szétroncsolt, égett emberi maradványokat, megpróbálta azonosításukat a melléjük tűzött cédulákról, hogy a másnapi lapban már közöljék. Debrecent az az amerikai légikötelék bombázta, amelyik először indult a szovjetunióbeli támaszpontokra: az egyik gépen ült Eaker, a dél-olaszországi angolszász légierők parancsnoka - mint később olvastam.

A szövetségesek azt tervezték, hogy Olaszországból Magyarország fölött is átrepülve légi ingajáratot indítanak, a légierődök a stratégiai, szállítási útvonalakra, vasúti és más csomópontokra ledobják bombaterhüket, majd a szovjet támaszponton újból tankolva és megrakodva, visszafelé megismétlik a bombázást, aztán kezdik elölről. Ezt a számítást a Luftwaffe keresztülhúzta. Egy éjjel meglepte az általa korábban megszállt és ismert szovjetunióbeli repülőteret ahol az amerikai légierődök és vadászgépek „pihentek”, s a zuhanóbombázó stukák sok, földön veszteglő repülőgépet, valamint hangárt is felgyújtottak. Debrecenben viszont nyoma sem volt az akkori propaganda által felfújt légelhárításnak -, védelemnek.

Amikor a megtizedelt, de még mindig félelmetesen „zümmögő” Liberator (Felszabadító) légisereg visszatért, ismét Debrecen fölött vonult át az előzőnél még nagyobb magasságban. Hirtelen jött a rádió, s alaposan ránk ijesztettek a már felettünk csillogó Liberatorok cikázó vadászrajokkal kísérve.

Mintegy kilencven bombázógépet számoltak meg a figyelők, amint észrevették, hogy nem bombáznak, hanem óriási megkönnyebbülésünkre továbbrepültek.

Mindezt vázlatosan érzékeltettem csak, csupán egy részletét írtam le, a kárözönnek, a háborús borzalmaknak. Utódainknak soha ne kelljen hasonlókat átélniük! BALLABÁS LÁSZLÓ